Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)
1881-11-08 / 254. szám
Kedd, 1881. november 8. 254. szám. ***** InviBP Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. ■FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épüilet) a kiadóhivatalba küldendők. A vörös kereszt. (Elbeszélés.) Írta Munkácsi Jenő. (Folytatás.) Egy óra folyt le. A nap égetően tűzött be. Olga bágyadtan törte meg homlokát és sóhajtott. — Oh, e hőség igazán kiállhatatlan. És ez már nem az első eset, hogy irigylem a falusiak sorsát. Ilyenkor mindig eszembe jut azoknak boldogsága. — Miért? — Mert nem kénytelenek a főváros szaharai kietlenségében aszalódni . — Ennyi az egész! ? — Oh Endre! Te nem tudod, mint szeretem én a falu egyszerűségét. Kelni a nappal, aztán sietni ki a mezőre és hallgatni a dalos madarak kedves csicsergését, a munkára siető parasztlányoknak a távolból felhangzó dalát. . . Ilyenkor oly magasztos a lélek, úgy dagad a kebel! Egészen átszellemülök és szeretnék messze, távol a nagyvárosi körök zsidajától, mint azok az egyszerű parasztlányok, egyszerűen, fáradságosan, és azért mégis boldogul élni. — Igazad van. Ilyenkor én is a földön túl képzelem magamat, de ha nincs aki megoszsza magányomat, ez örökké változó tarkaságban legalább feledem, mily rideg, mily sivár az élet szerelem nélkül. — Háládatlan! És te szólasz így, — szólt szemrehányólag Olga, közelebb simulva. — És ha akadna valaki, ki szívesen osztaná meg veled a magányt, ki édes örömest hallgatná veled a százados fák suttogásait, ki megosztaná ábrándos lelked titkos fájdalmait, ki hű társad lenne mindenben. — Te követnél engem, Olga ? — A világ végére. — Angyal! Boldogságom!! — Még holnap kiköltözünk a Svábhegyre, a világ vége kissé messze lenne. — Mi jó vagy te, Endrém! És egy pillanatra mindkettő elmélyedt saját gondolataiba. Kitalálnák-e, hogy miért örültek és mi felett gondolkodtak mindketten ? * Brummenstädter uramnak pompásan folynak dolgai. Különösen a mióta a Svábhegyre költöztek ki, ahol Ujlaky úr meg a kedves Olga kisasszony árkádiai boldog életet élnek, pompás ez a kétkulacsos állapot. Az urat tisztelt úri barátomnak ! Olga kisaszszony »kedves, egyetlen barátomnak« szólítja, ami a cselédek előtt rendkívül emeli a tekintélyét. De a fő mégis a dologban az, hogy a pénz minden oldalról ömlik, mint a pelyva, ahol pedig pénz van, ott ital van, és ahol ital van, ott nincs búbánat. De meg is van személyének fontossága felöl győződve és nem is cserébe akármelyik kis királylyal sem. Kernm! A nap égetően tűz s jóval túl van már a délen. Brummenstädter uram hosszú csibukjából bodor füstöket eregetve, büsöl a terebélyes csel árnyékában s a sors furcsaságán tűnődve, épen önelégülten gondol arra, milyen nagy urak sorsát intézi most ő, amint óvatosan körültekintgetve, jó Olga. Brummenstädter egyszerre talpon van s állásba csapja magát. Hanem Olga nyájasan int neki, hogy csak üljön le, sőt ami több, ő maga is leül melléje s barátságosan megszorítja az öreg durva kezét. Brummenstädter túl boldog s szeretné megcsókolni a parányi kacsát: — Nos kedves barátom ? Nos ? — Ah, drága kisasszony! Boldog vagyok, hogy szolgája lehetek! De eléggé óvatos volt-e ? Ha együtt észrevennének, minden baj a nyakunkba szakadna ! — Nyugodt lehet! Hát hogy állunk ?! — Nagyon rosszul! Ujlaky úr sehogy sem akarja elfeledni, hogy holnap verekszik Barkaszi úrral s evégből már minden intézkedést megtett. Délután megy be a városba, a kisasszonytól csak úgy megszökik és az éjféli vonattal indul. — De istenem! Ez borzasztó ! Borzasztó! Most mit tegyünk ? — sohajtá Olga. — Én gondoltam valamit és igen jó, hogy kisasszony bizalommal volt hozzám. — Szóljon hamar! — Arról már gondoskodom, hogy a kocsi öt órakor ne jöjjön el az űrért. — Pompás! Ha megtenné! — Ha megteszem-e ?! Oly bizonyos, mint a halál. De ez csak nagyon kezdete a dolognak. Tizenegy óráig a város minden kocsiját ide hozatja. Igaz! — Hanem ez egy kis időnyereség mégis. A többi aztán egészen a kisasszonytól függ. — Tőlem ? — Teljesen!! Tudja Ujlaky úr, mikor van asszonynak a születése napja? — Nem. — Pompás! Akkor hát a kisasszony születésének ma van az évfordulója. — Aztán ? — Aztán ? Épen mára esik az Ujlaky úr szó-Gyönyörű nyári éj volt. A téli hold teljes fényében ragyogott, a berkekben fülemilék csattogtak, a rózsák balzsamos illattal törték meg a levegőt sat, szóval, minden úgy volt, mint azt a poéták leírni szokták, mikor még a magam féle prózai egoisták is megállanak egy percre, hogy gyönyörködjenek a természet utánozhatatlan fenségében. Hát még mennyire el volt bűvölve, átszellemülve Ujlaky. Titkolt örömmel észlelte mindezt Olga és már nem is kétkedett a sikerben. Aztán Ujlaky karjába fűzve karját, gyöngéden erőszakolta előre. Fejét vállára hajtá és szemeit ábrándosan függeszté reá. Amint a kertbe értek, már messziről valami tündéries fényt látott derengeni. Aztán a lugashoz érve, látta hogy az ő kedvenc helye ezer színes láma kis pion fényének árjában úszik. — Oh mi szép! Mi szép! — Jer csak közelebb! Nézd meg belől is. — Dicső, fenséges! Igazán elragadó! közepén egy szőnyeg van leterítve. Mi annak a célja ? — Meglátod azonnal, e törpe asztal, lucullusi vacsora tér-És itt letésének évfordulója is. Ilyen dupla ünnepélyes alkalomra, csak nem hagyja egyedül. Szépen kéri majd, hogy ha már minden áron menni akar, legalább a városba ne menjen. A vonathoz egyenesen innen is mehet. Aztán erre a szép alkalomra egy kis ünnepélyességet rendezünk, a felső lugast szépen felékítjük. Az idő kedvez, gyönyörű teliholdas az éj. Ujlaky urat oda a felső lugasba kivinni ... ott mulatságot rendezni kettesben .. . úgy amint régebben szokták. Aztán ha egyszer benne vannak, a vonatot elfeledi, s az mind egészen kisasszonytól függ. Olga egy percig gondolkozott, mintha a mondottak értékét fontolgatná, aztán tapsolva ugrott fel s igazán szívből szorította meg a Brummenstädter kezét. — Az eszme aranyat ér. Kedves, édes barátom, fogadja ezt hálám jeléül — s egy csomó bankjegyet nyújtott át. — De még több szívességet is kell tennie. — Engedelmes rabszolgája vagyok. — Azt mondta, rögtön megy a városba. — Igen. — Úgy elvisz egy levelet. Azonnal átadja és gondoskodik, hogy a díszítő és a levélben megírt dolgok itt legyenek, anélkül hogy azt Ujlaky észre venné. — Értem! minden rendben lesz. Magam már nem igen fogok visszajöhetni, de arról gondoskodom, hogy parancsai a legpontosabban teljesíttessenek. — Tehát dologra! Dologra ! — Munkára fel! Jelszó: »Olga kisasszonyért« ! — szavalt Brunnenstädter tőle telhető hévvel és plasztikával s ezúttal már nem tartózkodott Olga kezeit ajkaihoz emelni. Azután gyorsan lépdelt a városba vezető útón Ujlaky lakására, ahol már három ízben is kereste őt a bősz Barkaszi. Olga pedig Ujlakyhoz ment. Belépve, megrettent, mert épen pisztolyának tisztogatásával elfoglalva találta. Leült melléje és minden báját kifejtve, a legszeretetreméltóbban köszöntötte fel, elmondta, hogy épen mára esik az ő születése napja is. Ünnepelnék meg együtt s ne menjen, ha ugyan már minden áron mennie kell, csak tíz óra után a városba. Nehéz munka volt. De végre mégis sikerült . Olga szíve dobogott az örömtől, mikor Endre megkérte, hogy együtt töltik az estét, csak tíz óra után indul. Nem is hagyta el többé. Csak egyszer rövidke kis időre, míg a lugasba szaladt , hol a díszítő szép csendben, már javában dolgozott. Aztán a küldött pezsgőket hntette be, s szaladt vissza lovagjához, bettől görnyedezve. Amott pedig egész pezsgő üteg behütve. — Hiszen születésed napja van! Eszembe jutottak a szép idők, s úgy akartam mindent elrendezni, mint régen.Mikor még szerettél! Mikor még hittél nekem! Szerelmünk első napjait akarom visszavarázsolni. — Öli Olga! Mily angyali vagy! — Az! Őrködő angyalod és rabszolgád akarok lenni egyszerre. Visszakövetelem régi bizalmadat, mert te nem hiszesz már többé nekem. — Igen, hiszek. — És szeretsz ? — »A mennynek olyan üdve nincsen, Mit érted el ne hagyjak én !« — Vers! Idézet! Most már a régi vagy! Most már ismét egészen az enyém. Jó Endrém! Féltékeny bogaram! Tölts! Ma féktelen leszek !! (Folyt. köv.) A megérkezett. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) E férfi már túl lehetett a negyven éven. Körülbelől tizenkét éve múlt, hogy ő és Évariste utoljára látták egymást. Az író sietett a felelősséget magára vállalni a látogató előtt, a gazdasszonynak elutasító magaviselete miatt. Detlot megelégedett ezzel, de épen nem Quinetné, ki gazdáját a megvetés egy nemével méregette szemével, mintha mondta volna: — Hej! csak örökké így van ez, mikor ő azt mondja, hogy nem fogad el senkit, mert dolgozik! — Mily szerencse, önt újra láthatni, édes jó Déllot! — monda Évariste, könybe lábbadt szemmel, míg barátjának szintén megnedvesedett a pillája. — Mily jó sziliben van! Valóban, oly keveset változott ön, hogy alig merünk ráismerni! — Ez csak afféle üres szójáték, barátocskám . . . S öt percnyi ölelgetőzés után : — Biz én eljöttem, s itt vagyok, barátocskám !.. Ugye, megengeded, hogy még mindig a régi nyelvünkön beszéljek veled ? — Oh, kétségen kívül. — Úgy van, én vagyok, —ismétlé Détlot, leülve a kandalló mellé. — Tudnod kell, hogy civillisztám nem engedi a fényűzést. Mintegy fél órával ezelőtt