Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)

1881-11-08 / 254. szám

Kedd, 1881. november 8. 254. szám. ***** InviBP Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. ■FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­ilet) a kiadóhivatalba küldendők. A vörös kereszt. (Elbeszélés.) Írta Munkácsi Jenő. (Folytatás.) Egy óra folyt le. A nap égetően tűzött be. Olga bágyadtan törte meg homlokát és sóhajtott. — Oh, e hőség igazán kiállhatatlan. És ez már nem az első eset, hogy irigylem a falusiak sorsát. Ilyenkor mindig eszembe jut azoknak boldogsága. — Miért? — Mert nem kénytelenek a főváros szaharai kietlenségében aszalódni . — Ennyi az egész! ? — Oh Endre! Te nem tudod, mint szeretem én a falu egyszerűségét. Kelni a nappal, aztán sietni ki a mezőre és hallgatni a dalos madarak kedves csicser­gését, a munkára siető parasztlányoknak a távolból felhangzó dalát. . . Ilyenkor oly magasztos a lélek, úgy dagad a kebel! Egészen átszellemülök és szeret­nék messze, távol a nagyvárosi körök zsidajától, mint azok az egyszerű parasztlányok, egyszerűen, fáradsá­­gosan, és azért mégis boldogul élni. — Igazad van. Ilyenkor én is a földön túl kép­zelem magamat, de ha nincs a­ki megoszsza magányo­mat, ez örökké változó tarkaságban legalább feledem, mily rideg, mily sivár az élet szerelem nélkül. — Háládatlan! És te szólasz így, — szólt szem­­rehányólag Olga, közelebb simulva. — És ha akadna valaki, ki szívesen osztaná meg veled a magányt, ki édes örömest hallgatná veled a százados fák suttogá­sait, ki megosztaná ábrándos lelked titkos fájdalmait, ki hű társad lenne mindenben. — Te követnél engem, Olga ? — A világ végére. — Angyal! Boldogságom!! — Még holnap kiköltözünk a Svábhegyre, a világ vége kissé messze lenne. — Mi jó vagy te, Endrém! És egy pillanatra mindkettő elmélyedt saját gondolataiba. Kitalálnák-e, hogy miért örültek és mi felett gondolkodtak mindketten ? * Brummenstädter uramnak pompásan folynak dol­gai. Különösen a mióta a Svábhegyre költöztek ki, a­hol Ujlaky úr meg a kedves Olga kisasszony árkádiai boldog életet élnek, pompás ez a kétkulacsos állapot. Az ura­t tisztelt úri barátomnak ! Olga kisasz­­szony »kedves, egyetlen barátomnak« szólítja, a­mi a cselédek előtt rendkívül emeli a tekintélyét. De a fő mégis a dologban az, hogy a pénz minden oldalról ömlik, mint a pelyva, ahol pedig pénz van, ott ital van, és a­hol ital van, ott nincs búbánat. De meg is van személyének fontossága felöl győ­ződve és nem is cseréb­e akármelyik kis királylyal sem. Kern­m! A nap égetően tűz s jóval túl van már a délen. Brummenstädter uram hosszú csibukjából bodor füstöket eregetve, büsöl a terebélyes csel árnyékában s a sors furcsaságán tűnődve, épen önelégülten gondol arra, milyen nagy urak sorsát intézi most ő, amint óvatosan körültekintgetve, jó Olga. Brummenstädter egyszerre talpon van s állásba csapja magát. Hanem Olga nyájasan int neki, hogy csak üljön le, sőt ami több, ő maga is leül melléje s barátságosan megszorítja az öreg durva kezét. Brummenstädter túl boldog s szeretné megcsó­kolni a parányi kacsát: — Nos kedves barátom ? Nos ? — Ah, drága kisasszony! Boldog vagyok, hogy szolgája lehetek! De eléggé óvatos volt-e ? Ha együtt észrevennének, minden baj a nyakunkba szakadna ! — Nyugodt lehet! Hát hogy állunk ?! — Nagyon rosszul! Ujlaky úr sehogy sem akarja elfeledni, hogy holnap verekszik Barkaszi úr­ral s evégből már minden intézkedést megtett. Délu­tán megy be a városba, a kisasszonytól csak úgy meg­szökik és az éjféli vonattal indul. — De istenem! Ez borzasztó ! Borzasztó! Most mit tegyünk ? — sohajtá Olga. — Én gondoltam valamit és igen jó, hogy kis­asszony bizalommal volt hozzám. — Szóljon hamar! — Arról már gondoskodom, hogy a kocsi öt órakor ne jöjjön el az űrért. — Pompás! Ha megtenné! — Ha megteszem-e ?! Oly bizonyos, mint a ha­lál. De ez csak nagyon kezdete a dolognak. Tizenegy óráig a város minden kocsiját ide hozatja. Igaz! — Hanem ez egy kis időnyereség mégis. A többi aztán egészen a kisasszonytól függ. — Tőlem ? — Teljesen!! Tudja Ujlaky úr, mikor van asszonynak a születése napja? — Nem. — Pompás! Akkor hát a kisasszony születésé­nek ma van az évfordulója. — Aztán ? — Aztán ? Épen mára esik az Ujlaky úr szó-Gyönyörű nyári éj volt. A téli hold teljes fényé­ben ragyogott, a berkekben fülemilék csattogtak, a ró­zsák balzsamos illattal törték meg a levegőt sat, szó­val, minden úgy volt, mint azt a poéták leírni szok­ták, mikor még a magam féle prózai egoisták is meg­­állanak egy percre, hogy gyönyörködjenek a természet utánozhatatlan fenségében. Hát még mennyire el volt bűvölve, átszellemülve Ujlaky. Titkolt örömmel észlelte mindezt Olga és már nem is kétkedett a sikerben. Aztán Ujlaky karjába fűzve karját, gyöngéden erőszakolta előre. Fejét vál­lára hajtá és szemeit ábrándosan függeszté reá. A­mint a kertbe értek, már messziről valami tündéries fényt látott derengeni. Aztán a lugashoz érve, látta hogy az ő kedvenc helye ezer színes lám­­a kis­ pion fényének árjában úszik. — Oh­ mi szép! Mi szép! — Jer csak közelebb! Nézd meg belől is. — Dicső, fenséges! Igazán elragadó! közepén egy szőnyeg van leterítve. Mi annak a célja ? — Meglátod azonnal, e törpe asztal, lucullusi vacsora tér-És itt letésének évfordulója is. Ilyen dupla ünnepélyes alkalomra, csak nem hagyja egyedül. Szépen kéri majd, hogy ha már minden áron menni akar, lega­lább a városba ne menjen. A vonathoz egyenesen innen is mehet. Aztán erre a szép alkalomra egy kis ünnepélyességet rendezünk, a felső lugast szépen fel­­ékítjü­k. Az idő kedvez, gyönyörű teliholdas az éj. Uj­laky urat oda a felső lugasba kivinni ... ott mulat­ságot rendezni kettesben .. . úgy amint régebben szok­ták. Aztán ha egyszer benne vannak, a vonatot elfe­ledi, s az mind egészen kisasszonytól függ. Olga egy percig gondolkozott, mintha a mon­dottak értékét fontolgatná, aztán tapsolva ugrott fel s igazán szívből szorította meg a Brummenstäd­ter kezét. — Az eszme aranyat ér. Kedves, édes barátom, fogadja ezt hálám jeléül — s egy csomó bankjegyet nyújtott át. — De még több szívességet is kell tennie. — Engedelmes rabszolgája vagyok. — Azt mondta, rögtön megy a városba. — Igen.­­ — Úgy elvisz egy levelet. Azonnal átadja és gon­doskodik, hogy a díszítő és a levélben megírt dolgok itt legyenek, a­nélkül hogy azt Ujlaky észre venné. — Értem! minden rendben lesz. Magam már nem igen fogok visszajöhetni, de arról gondoskodom, hogy parancsai a legpontosabban teljesíttessenek. — Tehát dologra! Dologra ! — Munkára fel! Jelszó: »Olga kisasszonyért« ! — szavalt Brunnenstädter tőle telhető hévvel és plasz­tikával s ezúttal már nem tartózkodott Olga kezeit ajkaihoz emelni. Azután gyorsan lépdelt a városba vezető útón Ujlaky lakására, a­hol már három ízben is kereste őt a bősz Barkaszi. Olga pedig Ujlakyhoz ment. Belépve, megrettent, mert épen pisztolyának tisztogatásával elfoglalva találta. Leült melléje és minden báját kifejtve, a leg­szeretetreméltóbban köszöntötte fel, elmondta, hogy épen mára esik az ő születése napja is. Ünnepelnék meg együtt s ne menjen, ha ugyan már minden áron mennie kell, csak tíz óra után a városba. Nehéz munka volt. De végre mégis sikerült . Olga szíve dobogott az­ örömtől, mikor Endre meg­­kérte, hogy együtt töltik az estét, csak tíz óra után indul. Nem is hagyta el többé. Csak egyszer rövidke kis időre, míg a lugasba szaladt , hol a díszítő szép csendben, már javában dolgozott. Aztán a küldött pezsgőket h­n­tette be, s szaladt vissza lovagjához, bettől görnyedezve. Amott pedig egész pezsgő üteg behütve. — Hiszen születésed napja van! Eszembe ju­tottak a szép idők, s úgy akartam mindent elrendezni, mint régen.Mikor még szerettél! Mikor még hittél nekem! Szerelmünk első napjait akarom visszava­rázsolni. — Öli Olga! Mily angyali vagy! — Az! Őrködő angyalod és rabszolgád akarok lenni egyszerre. Visszakövetelem régi bizalmadat, mert te nem hiszesz már többé nekem. — Igen, hiszek. — És szeretsz ? — »A mennynek olyan üdve nincsen, Mit érted el ne hagyjak én !« — Vers! Idézet! Most már a régi vagy! Most már ismét egészen az enyém. Jó Endrém! Féltékeny bogaram! Tölts! Ma féktelen leszek !! (Folyt. köv.) A megérkezett. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) E férfi már túl lehetett a negyven éven. Körü­l­­belől tizenkét éve múlt, hogy ő és Évariste utoljára látták egymást. Az író sietett a felelősséget magára vállalni a látogató előtt, a gazdasszonynak elutasító magaviselete miatt. Detlot megelégedett ezzel, de épen nem Quinetné, ki gazdáját a megvetés egy nemével méregette szemével, mintha mondta volna: — Hej! csak örökké így van ez, mikor ő azt mondja, hogy nem fogad el senkit, mert dolgozik! — Mily szerencse, önt újra láthatni, édes jó Déllot! — monda Évariste, könybe lábbadt szemmel, míg barátjának szintén megnedvesedett a pillája. — Mily jó sziliben van! Valóban, oly keveset változott ön, hogy alig merünk ráismerni! — Ez csak afféle üres szójáték, barátocskám . . . S öt percnyi ölelgetőzés után : — Biz én eljöttem, s itt vagyok, barátocskám !.. Ugy­e, megengeded, hogy még mindig a régi nyelvün­kön beszéljek veled ? — Oh, kétségen kívül. — Úgy van, én vagyok, —ismétlé Détlot, leülve a kandalló mellé. — Tudnod kell, hogy civil­lisztám nem engedi a fényűzést. Mintegy fél órával ezelőtt

Next