Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)

1882-01-22 / 18. szám

Vasárnap, 1882. január 22. 18. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 írt. Megjelenik sa sünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések EZintúgy, mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A ,,Titesök(fal)k”-ból . Keservűnek, bánátimnak Mennyi édes hangot adtam, S boldogságtól, üdvösségtől Daltalanná nemül ajkam. Körülöttünk délszaki nyár, Teljes rózsák virulása . . . Egy dalom van, csak egy dalom, Csak a szíve dobogása ! II. Áldott szíve dobogása: Angyalszárnyak csattogása. Leröpültek, ideszálltak, Látni : földi boldogságot. S igy susognak: »Bel jó kis hely Maradjunk e tiszta szívvel, Hisz ennek a ragyogása Csak a mennynek folytatása !« III. Tekintete, mint nyájas ég, Nyílt és felhőtelen, De ha megcsókol, szép szeme Lezárul hirtelen. Okoskodtam fölötte S már tudom : mért teszi ? Mikor szeme lezárul, Megnyíl’ a menny neki . . . Emködi Sándor. — —— A tombóci fürdőben. (Elbeszélés), irta Berzeviczy Albert. Jobbra-balra meredek, bükkös és fenyveserdővel , födött hegyoldalak, melyek helyenként hátrább húzódnak s regényes, vadonnat hegyszakadéknak vagy lágy, zöld pázsittal kínálkozó völgynek adnak helyet, a láthatár szegélyén azonban szeszélyes kanyarulatokban ölelkeznek össze s a kiváncsi szem elől elzárják a kilátást. Az erdőt félbeszakítva itt-ott egy különös alakú, merész emelkedésű sziklatömb, mely mohos, csipkebokorral koronázott torzonborz fejét fenyegetően tolja ki a völgybe. Az erdőszélen egy-két barátságos csőszlak, kis kertje eleven sövénynyel övezve. Végig a völgyön, szorosan egymás mellett s egymás minden fordulatához simulva, mint régi jó ismerősök: az országút és a hegyipatak; amaz egyforma fehér szalagként, támaszcölöpökkel szegélyezve, békésen nyúlik végig a hegyoldal legalsóbb lépcsőjén, ez türelmetlenül cserégve siklik el a kavicson, majd haragosan zúg le egy sziklarétegről, hogy aztán, mintegy megbánva haragját, csöndesen kigyódzzék végig s terjeszkedjék ki iszapos ágyában, melyben néhol egy zöld szigetet ölel körűl, vagy mélyen bemosódik a parti rét meredek pandalába, tovább egy hid alá bújik s az út másik oldalára csap át, hogy ezen kisérje aztán hallgatag társát; fodrain aranyosan tükröződik a nap, mely az egészen felhőtlen égnek nyugati felébe lépett már s az egyik hegyoldalt árnyékban hagyta, mig a másikat fényözönnel borítja el s kegyes mosolylyal fogadja az alkonyat előtt a fák koronáira gyűlt madarak harsogó dicséretét. Ez a tájkép terült el ama társaság előtt, mely széles, kényelmes landaui uti-kocsiban helyezkedve el a Szent Kereszt és Tombóc közti úton haladt, s a hosszas utazástól kimerülten, a nyári hőségtől eltikkasztva, kevés érdekkel nézte a látvány festői változatait. A társaság néhány tagja legalább a közöny félreismerhetetlen jeleit viselte arcán, magatartásán. A kocsi hátsó ülésének jobb oldalát elfoglalt nő, ki bár még alig lépett az éhtesek sorába, a másik háromnak kétségtelenül anyja volt, kényelmesen dőlt vissza vánkosán, s leányai felé fordulva, kezeit ölében összekulcsolva, féligzárt szemeit majd amazokon jártatá, majd mintegy öntudatlanul néze maga elé s a mint látszék, egészen gondolataival, valószínűleg gyermekeit illető gondolataival volt elfoglalva, a mit hallgatásával is elárult. Az idősbik leány az elülső ülésen foglalt helyet elbájoló szépség, szeme, haja barna, termete mint az őzé, arca kifejezésében, szabályos metszésű szeme tekintetében valami változatlan, mindent közönynyel néző, nyugodt komolyság olvasható. A fiatalabbik sokban ellentéte, bár a testvéri hasonlatosság félreismerhetetlen jelei nem hiányoztak benne. Termete mintegy a nővéreének másolata, de azon korban, melyben a rózsánál a bimbó még csak nyílni kezd, gyermeteg gyöngédségének benyomását még emeli a szenvedő bár nem épen beteges kifejezés, mely szeme és szája egy fájdalmas vonásában nyilvánul s rendesen együtt jár a női véralkat bizonyos nemével, az izgékony, csapongó kedélyű, gyakori szívdobogásban szenvedő nőkével. De az égszínkék szem s a kiválóan kellemes, bár az arc többi vonásaival egyezően korántsem szabályos s épen e szabálytalansága által behízelgő száj ama fájdalmas kifejezése mögött félig rejtve lappangott a tréfás, életvidor pajkosság, mely a mily ártatlan, oly ellenállhatatlan s mindig azt sejteti, hogy ama titkos fájdalom el fog múlni, ha a szív megtalálta a mit keres, s a minek képzete most még csak álmaiban dereng föl olykor. A legifjabbik leány még tökéletes gyermek, bár sokat ígérő gyermek, kinek gondolkozását teljesen elárulja foglalkozása, minden igyekezetét arra fordítja hogy az ölében ülő, jó húsban levő mopszot szórakoztassa, ki álmos-blazirtan nézi a változó tájékot, s nyugalmas mélázását csak olykor szakítja félbe, hogy ha úrnője hízelgéssel halmozza el, nagy kegyesen megcsóválja kurta farkát, vagy hirtelen felütvén fejét, nem épen kívánatos csókjával kedveskedjék viszonzásul. A kocsist s a mellette ülő nőcselédet egyelőre csak azon történeti hűség kedvéért akarom fölemlíteni, mely arra is késztet, hogy a kocsi zugaiban és zsebeiben elhelyezett különféle kendők, felöltők, necessairek, napernyők, frissítők, nem különben a hátára függesztett hatalmas úti bőröndről se feledkezzem meg, mely utóbbit a nőket jellemző aggályosság miatt sem bízhatták a podgyászos szekér kísérőire, kik az útiterv s a kapott parancs értelmében, — a szobacicával élükön —, már megelőző estre érkeztek be az út célpontjára, a tombóci fürdőbe. A két fiatal hölgy mindeddig, bár a nyári bőség, a lankadtság által igazolt félbeszakításokkal, az út változó látványai fölött mulatott, a nélkül hogy e tárgy különösen élénkítve képes lett volna a kocsizás egyhangúságát ellensúlyozni. A völgy eközben kiszélesedett s jobbfelől egy falu ház- és facsoportjai emelkedtek ki a lejtős mezőkből. Megvoltak benne egy falu kedélyes s egyszersmind festői jellegének minden kellékei: nagy hársak koronái fölé kinyúló templomtorony, előtte s mintegy védszárnyai alatt egy kastély, mely kevésbbé komor és sötét mint az eltűnt viharosabb századok emlékét hirdető s kivált felvidékünkön gyakori várkastélyok, és regényesebb mégis mint a modern falusi nyaralók. Udvarába széles kapu vezet, bálványaiul fekvő sphynxek szolgálnak, melyek fölött a hársak sötét, susogva rezgő lombjai egész barlanggá folynak össze. — Ez Gerenye! mikor tavaly jártunk erre, kevésbbé szépnek látszott, mert a park fái nem voltak ily vidám zöldek, s a borongó idő világítása nem volt ily előnyös. Én nem láttam s nem is képzelhetek nyájasabb, kedvesebb s egyszersmind regényesebb falusi lakot; ha valaha elhagynék a várost — aminek nagyon örülnék — csak ilyen helyen szeretnék megtelepedni. E szavakat Marie mondá, az ifjabbik leány, miközben félig anyjához fordult, ki rég nem vett már részt a beszélgetésben, s amint most látták, békésen el is szunnyadt. — Várjon Gerenyeyékat a fürdőben találjuk-e megint ? — monda Nandine, az idősebbik. — Oh, annak végtelen örülnék ! Ha oly soká nem időztünk volna Sz.-Kereszten a kocsis kényelme miatt, azt ajánlanám, álljunk meg egy percre s tudakozódjunk az udvarban; legalább a Hanna kedvenc bosquetját is meglátnék, melyet oly gyakran említett s melyből mint mondá, legszebb kilátás nyílik a tombóci vár felé. — Még majd Tombóc helyett Gerenyén éjszakáznánk ! A két leány közelebb vonult egymáshoz; anyjuk elszunyadt, kis testvérük, Nichette egészen Stoppal — az ölebecskével — volt elfoglalva; zavartalanul beszélgethettek tehát. —Nem tudom, mi az oka, — folyatá ismét Marie — de valahányszor Gerenyey Hannáról van szó, mindig Bakráti Jenőnek kell eszembe jutnia .. . — És az egyetlen cotillonnak, melyet eddig táncoltál, s melyet vele táncoltál, s a sok második négyesek, melyet már előre odaígértél neki — örök időkre ? — Igen, azoknak is, hisz amaz esték oly szépek voltak, oly kellemes telünk nem lesz többé. — — Gondolod ? — de hát mi összefüggésben van mindez Gerenyey Hannával? (Folyt. köv.) A Laura férje (Olasz elbeszélés.) Írta: Salvatore Farina. (Folytatás.) — Ő egész este a zongora mellett ült, — beszélte nekem az apám, — egy pillanatra sem mozdult ki helyéről s én őt ennélfogva egész kényelmesen szemmel zárhattam; észre vettem, merre irányultak pillantásai, mig kezei a billentyűkön mozogtak, láttam, hogy az ő jó arca — igen, Pál urnak jó arca van — valósággal sugárzott, mihelyt Laura megszűnt táncolni s a játékot köszönni ment hozzá — és mintha árny borította volna el arcát, mihelyt Laura azzal a magas úrral táncolt — es no, hogy is hívják csak azt a nyurga urat ? Bemutatták ugyan nekem, de én egészen elfeledtem a nevét. Én is úgy voltam azzal, megismertették velem azt a magas úriembert, de én nem is figyelmeztem, mikor a nevét említették. — Te azt mondtad tehát, hogy Pál úr . .. — Hogy Pál úr halálosan szerelmes . . . meggyőződést szereztem magamnak erről. Nekem úgy tetszett, mintha az önzés éles elméjét túlságosan is megvilágítaná; azonban ő legkevésbbé nem kétkedett megfigyelésének helyessége felől. — Laura! — kiálta föl hangosan, lépteit meggyorsítva, — nálad van-e az én selyem zsebkendőm ? — Nálam siincs! — viszonzá Laura, a nélkül hogy megállott volna, de ösztönszerűlegtapogatózott a zsebében. — Nekem úgy tetszik, mintha neked adtam volna azt át, hogy azt a hosszú utat megkösd vele, tudod, a cotillonban . . . — Igaz, csakhogy én azt neked visszaadtam. — Igazad van, lám, lám, ime már megtaláltam, — szólt apám, miután valamennyi zsebét átkutatta. Az én Laurám azonban folyvást keresgélt, noha nagyapja ismételve figyelmeztette, hogy hasztalan keresi.