Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)
1882-01-29 / 24. szám
Vasárnap, 1882. január 29. 24. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt.FŐVÁROSI LAPOK. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kiadóhivatalba küldendők. A norfolki tengerészek. Norfolki tengerészek Hát még a hangja! Ettül S hogy lankad tréfa, dal már, »Az ördög fél a viztől Mind híresen merészek, Már mindenik hányát dűl, Uj kedvet önt a kalmár, Mert viz nem fél a tűztől, És istenük a kincs; Más barna vészt mikor lát, S látsz süni tengerészt. S mert berúgott, kirúg ; Felugrik, hosszú lába S fürödni nem szeret.« Ők bontanak vitorlát, »Bocsánat! Bár ez óra Behajlik karikába, Hurráh! és kirepültek ! S mind ott van, híja nincs. Nem hív látogatóra, Hogy mégis benyitok : »Ilohó ! tánc lesz fiúk !« A nők templomba gyűltek, De híjába kértek ők. S ha a vizen megunták, Kalmár nem néz időre, S a kalmár táncra lebben, Nincs szárnya az imának, Hát borra forditották, Hanem fizet előre, Művész sem járja szebben, Hol isten ellen támad S nem fúltak abba se; De egyszer jól bevettek, És sürget is nagyok ! Nézőben hang, eláll: A földet alig éri, Kevélység, durva gőg. Eget poklot nevettek, Ah ! szánjatok meg engem ! .Árnyéka nem kiséri, S hogy eltűnt a hajó már, S járt sok bolond mese. Kit ördög űz, s nem enged Elérni célomat; De a falon megáll. Köd szállt, nehezd az ónnál, Ég s föld belé veszett. »Sok ember tartja rólunk, Nem messzi egy sziget van, Oly táncot, a mit ez tud, Majd feltűnt és közelgett Ördöggel cimborálunk, Tömérdek kincsek abban, Csak holdfénynél keresztül Egy szénfekete felleg, Baj s vész azért nem árt, Hogy is van, hogy az ördög Elásva föld alatt. Éjféli réme lett, A tengerész elázva, Mely nyílnál sebesebb. Még soha sem kísértett, E kincs enyém, de úgy csak, Tövig megbabonázva, Nem felhő ! szárnyaló rém ! Sőt még közel se járt?« Elébb hogy oda jussak, S nem juthatok oda; Kacagni elfelejt. A feje, lába lóé, Taraj, szarv homlokán ; Felelték : »Fél a víztől, Indulnom pénteken kell, »No ! eleget vigadtunk ! A mit fúj : tűz a pára, Mert viz nem fél a tűztől, S mind csak oly emberekkel, Péntekre megviradtunk, A sátán paripája ! Azért nem köt belénk !« S kacagtak : »Hej ! vetődnék Kik nem féltek soha. Tengerre egyenest! Ezer arany a bére, Megy a hajó után. Csak egyszer ide közzénk, Már majd egy éve járok, Kifizetem előre, Gazdája a hajón van, De megfürösztenénk !« S hajh, embert nem találok ! Mind ördögtől remeg. S marad, ki gyáva, rest! Hátára ugrik onnan, S jaj ! hogyha visszatér ! Ki az ? Kinyíl az ajtó, Volnátok-e ti bátrak? Csak egy kis út! ma estve A nők házukba futnak, Nehéz szag tör be, fojtó, S szabnátok bármily árat, Alhattok, ágyba fekve. Szentelt gyertyákat gyujtnak S belép egy csoda báb. Feje sas, szeme vércse, szakálla Ha fele kincsemet. . .« Pompás ágy, párja nincs !« . . . Norfolki tengerészek S könyörgnek lelküket. Bakkecske, majom a válla, »Elég ! jel inni vélünk ; Mind hiresen merészek, Norfolki tengerészek Lent pókhas, gólyaláb. Az ügyről majd beszélünk, Nem pénz, jókedv az ár !« És istenük a kincs. Mind híresen merészek, Mért hogy nem féltetek ? Ijesztő volna másutt, Nők, gyermelek aludtak, S hiába nők sírása, Vizen is úr a sátán, Fogadja kacagás itt. De most mind fölriadtak, Gyerek rimánkodása, Menekszik lova hátán, »Ki vagy te keverék?« »Anyád hogyan esett meg?« S reszkettek mint a nyár. Indultak pénteken. S kacagtak : »Mért e sírás ? S mi lesz belőletek ? »Vagy bölcsődnél lesett meg, S amint leül, dalol már, Hisz jön velünk a Jónás, S robogva im estére, S boszorkány kicserélt?« Fecseg, iszik a kalmár, De győzi emberül : Belökjük őt, ha kell«. A táltos visszatére, Gazdáját hozva fut, Az hajlong, módja ékes, A tengerész sem enged, Nők újra sírva kértek : S Norfolkban a mi égett De bármily udvarképes, Csapong a féktelen kedv, »Sátán vet tört tinéktek !« Szent gyertya, s a mi fénylett: Az is kacajra készt. Ér tágul, szem kidül. De jön a felelet: Minden mécs kialudt. Ifj. Ábrányi Kornél. ^ÉrhÍHEÍ A tombóci fürdőben. (Elbeszélés.) Írta Berzeviczy Albert. (Folytatás.) Ez a változás érezhetővé lett fiatal hősünk beszélgetésében is; most minden szava rokonszenvesnek s vonzónak tűnt fel Marie előtt s mind inkább levonta a fátyolt a rejtély elől, melynek ez ember kedélyét s jellemét a két leány addig tartotta. —Lássa — úgymond Gerenyey Rikhard, Mariéhoz fordulva, midőn épen Beethoven d-moll szonátájának végszakaszát játszotta el, — ez a zenemű különös kedvencem. Ez a végszakasz a maga gyermekes és mégis magasztos egyszerűségével, azt hiszem, még a lázongó tengert is le tudná csillapítani és édes mámorba ringatni. Megértette ezt a mindig megújuló küzdelmet s mindig visszatérő békét és örömet, mely e hangokból beszél ? — folytató, néhány ütemet ismételve, — mintha a dallam rohanó folyó gyanánt medrét keresné, mig végre sok hánykódás, áradozás és zubogás után megtalálja azt s örömében felsír, felkacag, majd meg szelíden folydogál tovább. (Nem olyan ez, mint az ember élete ? A mi életünknek is van egy végzetünktől adott, szívünkbe zárt ősmelódiája, melyre az ember minden eltévedés, önmagának minden félreértése, minden erőltetése után, mintegy ellenállhatatlan vonzerőt öntudatlanul követve, mindig visszatér, melybe a szív minden búrjai belezendülnek, melynek felében győzhetünk egyedül, a melyben egyedül van megnyugvás és boldogság, kívüle küzdelem és csalódás! Rikhard hirtelen lecsapta a zongora fedőjét, mintha önmaga megijedt volna ez önvallomás hevétől, Jenay bárónő Rikhardnak majd a karjára függeszkes fölkelve székéről, meghajtotta magát a taps előtt, mely csak most tört ki egész erővel, midőn a zongorától megválni látták. — Bravo ! — mondá negédesen Daruvári Lever, nagyúri pongyolasággal csattantva össze tenyereit. — Rikhard barátunk valóságos művész! Megkoszorúzzuk őt fenyőlombokkal, mert babérja ebben a szibériai paradicsomban nem terem. E fölött a halhatatlan éle fölött ismét csak Daruváry báró maga nevetett, míg a többiek fölkerekedtek, hogy Karcsay Felix legnagyobb örömére, kisétáljanak a tóhoz, hol nagyszerű csolnakverseny volt kilátásba helyezve. Marie nézeteit és hangulatát az, amit időközben hallott és tapasztalt, tökéletesen megváltoztatta. Nem tagadhatta, hogy pártfogójának, Detre grófnőnek —ki karon fogva ment vele most a park utján fölfelé, — kedveskedései és enyelgései, melyekkel elhalmozta, majdnem egészen veszendőbe mentek; gondolatai mindig vissza-visszatértek a zongora melletti beszélgetésre, szemei akaratlanul mindig Rikhard alakját keresték, s a mit legkevésbbé szeretett önmagának bevallani, bántotta, mélyen szomorította az, hogy Rikhard menetközben nem hozzá csatlakozott, s ugyanazzal a könnyedséggel, melylyel előbb figyelmet és érdeklődést tanúsított iránta, fordult ismét Nandine-hoz, Hannához, Clemencehoz, Lichtenauékhoz, még Kálmánházy Jóskához s a gyermekekhez is, csak számára nem volt egy szava sem. És mit jelentsen az a testvéries bizalmasság, melylyel az élénk szemű, víg kedélyű fiatalabb Liddik, majd fülébe súg, majd vele együtt valami titkolt okok felett kacag ? Szükséges-e régi ismerősök között ily tüntető barátság és ragaszkodás ? Néha majdnem úgy látszott neki, mintha a bizalmas beszélgetések tárgya ő volna, mintha Lichtenau Bella időnkint oldalpillantásokat vetne feléje, azután összesúgna Rikharddal, majd meg fölkacagna a tett megjegyzés fölött. Marie nagyon feszélyezettnek érzé magát, s hogy védelmet találjon, egész odaadással igyekezett a grófnő barátságát viszonozni s szavai iránt a legnagyobb érdeklődést mutatni. A csalnakverseny megindult. Marie azok közé tartozott, kik nem vettek benne részt. A felszólításokat udvariasan elutasította, Detre grófnővel s Döbröghynével, a gyermekek játékai fölött mulattak. • Ennivaló volt a kis Marius, amint Detre grófnő leánykájával ölelkezve, hintázott a függő hálón. A két gyermek valami francia dalocskát énekelt, melynek refrainje az volt, hogy megcsókolták egymást. — Ez a két gyermek ábrándosan szereti egymást, — jegyző meg a bárónő. — Nincs nyugtok, mig nem látják egymást. Reggelenkint már szembenfekvő lakásaink ablakaiból kivonnak egymásnak jó reggelt, kis fiam Alicekát esteli imádságába foglalja. Mi lesz ebből, ha felnőnek ? Most a kisebb gyermekek jöttek rohanva mamájukhoz ; a kantár, melyen Istvánka kis nővéreit paripák módjára befogva vezette, összekuszálódott, azt kellett megigazítni. E műtétel alatt a kis kocsisnak ideje volt — még mindig a futkozás fáradtságától