Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)
1882-01-01 / 1. szám
Vasárnap, 1882. január 1. 1. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. n. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 frt. negyedévre.....................4 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamára nyitva áll az előfizetés. Hosszú programmra nincs szükségünk, mert a magyar szépirodalom ez egyetlenegy közlönye ismeretessé vált mindenfelé. Jövőre is, mint eddig, a hazai szépirodalom, ismeretterjesztés, a magyar műveltség és társadalmi érdekek, jó ízlés és jó hang buzgó szolgálatát fogja teljesíteni. Szerkesztője, Vadnai Károly folyvást azon törekszik, hogy számos kiváló rendes dolgozótárs közreműködésével a »Főv. Lapok«-at méltóvá tegye az olvasó közönség meleg rokonszenvére. — Az »Athenaeum«, mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egészre 16 forint. Az utalványok és pénzes levelek igy imzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapest.« Lombról, kehelyből seregest’ kikelnek A láthatatlan finom szellemek — S ki hinné ? — bút s gyönyört, boszút s szerelmet És égő szenvedélyt lehellenek. S mit a természet képleg igy ábrázolt: Ébredve látja, hogy mind az való. Az álomrajzás nem csak puszta láz volt, A hajnalfény elől elillanó. Emberben szintoly szenvedélyek dúlnak, Az élet igy oszt kést és bánatot; Tisztít vagy öl, hajh, az erős indulat, Tüzet ha érzed s el nem olthatod ! Boldog, ha még szent tárgyakért hevülve Tud lelkesítni a hő szenvedély : Hogy Jóbul is, szenvedve, porban ülve, Lélekben, Illésként, a mennybe kell ! Hogy a hazának, míg rabszíjjon senyved, Szivébe férfi-bátorságot önts, És hangival riasztó énekednek Halót életre, gyávát tettre költs ! Te tudtad ezt! S mig biztató szavaddal Uj Simeonként hajnali hirdetél, Amint fölharsant, kürtként, bátran a dal: Érzek, hogy a holtnak vélt nemzet él. Piaihoz hogy a madár az ágon Biztatva szólt: fű-fa megéledett, Uj fény derült az elborúlt világon, Sugára áttörő a felleget. A hon fölébredt. . . De te elhanyatlál; Gyilkos kór rágta szíved gyökerét. Agyad fölött a szörnyű csontváz ott áll, Kebled zihál, törvén kínzó kerék. Hű nőd, ápolva, vánkosodva hajlik, De kin borzong át gyönge alkatán. S a néma éjben gyermek szava hallik : »Pázom magamba' — várlak, jőj, apám !« És vége ! — Sirodon most párosával Hajtott kakukfa, rózsa, liliom. Virágokat hű szerető kéz ápol. . . Mily üde kertté jön a kis halom ! Fordúlt az év — koszorúja lesárgul, Uj tavaszon zölden megint kihajt, Madárka búsan szól a hajló ágról — S három, halottnak koszorúi rajt’. Mert együtt vagytok mind a hárman immár, Sir-ágyatokban több hú nem viraszt. De rá új szőnyeget hímez minden nyár. Megzörren minden őszszel a haraszt. Koszorútokból egy kis szálat tép itt Távolról eljött hű barátotok . Hallgatja a virágok bús regéit, Leül a sírra é s csöndesen zokog. (Hanva, 1881. julius 18.) Szász Károly. -----------------A halott. (Egy szegény diák története.) Irta Tolnai Lajos. I. Én az ötvenes évek elején végeztem egy fél német, fél magyar falu gimnáziumában az első négy osztályt. Sokan voltunk testvérek, s apám, kiseborvos volt, csak nagy bajjal tudott felvinni Kecskemétre. Ott az a szerencse ért, hogy bevettek az éneklő diákok közé, azonban csak negyed fizetéssel. Ha lett volna jó szállásom, jó kosztom és meleg ruhám, nem mondhattam volna állapotomat rossznak, mert minden nap a legszebb nótákat énekelhettem. Mert szép csengő tenor hangom volt (az öreg püspök legalább sokszor megdicsért) egyetlen összejövetelből se maradhattam el. De éheztem, s télen majd megvett a hideg. Soha oly kegyetlen hideget, mint Kecskeméten van. Apám testvérnénje, kifelejthetetlen áldott jó anyámat pótolta volna, csakhogy felette gyengén, mert durva volt és borzasztó fösvény, s e mellett minden jobb falatot ő foglalt le és mindig kente-fente magát, hogy egy vén úrmester elvegye — és nem vette el — úgy állított ki ruha dolgában, hogy vett egy pár igen nagy bagaria csizmát és vékony szürke satingros öltözetet s ebben jártam egész őszön és télen. Néha a szállásadó asszonyom — egy kenyér és mézeskalács sütőnő — megengedte, hogy fölvehessem boldogult férje vastag juhászbundáját, mely nekem, mivel igen magas növésű voltam, csak mintegy térdig ért s igy elég jól állt. Azok a napok voltak legjobb napjaim, mikor ez a bunda reggeltől estig nyakamban lóghatott. Milyen örömmel énekeltem ilyenkor a hosszú-hosszú utcákon, temetéseken, ha osztalékom csak nyolc krajcárra ment is, hogy: »El kell mennünk az örömbe,« vagy ezt, melynek gyönyörű szép áriája volt, hogy: »A fájdalmak éles nyilai Leverék az én erőmet .« Ilyenkor, kopott zöld kalapomat (uj korában apámé volt) lehúztam a szememre, s éreztem, hogy az isten nagyon jó hozzám. József nap előtt négy nappal kapom a levelet, hogy siessek haza,mert a Magyari József ténsur haldoklik, sokat emleget, s úgy fordulhat, ha kéznél leszek, szépen megemlékezhetik rólam testamentumában. Ez a Magyari József ténsur egy kövér, vastag bolond agglegény volt a faluban, a gazdag Sámuel úr egyetlen fia. Velem íratta le szünidő közt minden bolondságát — s uram isten, mennyi bogara volt szegénynek. De tűrtem apámért, s a jó reménységért. Most tehát úgy látszott, ütött az óra, mikor tavaszra szép ruhára tehetek szert és egyéb jó dolgokra is. Sietve mentem haza — gyalog, vagy huszonöt mértföldet. Most láttam, hogy a vékony ruha mily hasznos a gyalogoló emberre nézve. Sehol ki nem melegedtem. Igaz, hogy a kalendárium, mely ekkép jövendölt a józsefnapi hétre: ború és eső, szakadatlan esőzések, hűvös szelek, folytonos eső, eső és hideg fagyok — az utolsó betűig beteljesedett. — Jobban van — szólott apám bús kedvvel, a mint beléptem és a csókokat testvéreim közt kiosztogattam és Judit néninek a két nagy üveg inggombot mint ajándékot átadtam— egészen jobban van, mint a makk olyan egésséges, pedig a feje búbjáról egy nagy hályogot levettem, a mibe szinte hittem, hogy odább lódul a kastélyból. Erős természet, mint minden bolond. — Most már mit csinálok, édesapám ? — Az ünnepi szent napokat itthon töltöd, s aztán visszamegy. — Már ünnep másodnapján indulhatsz, Mihály — biztatott Judit néni a föltett csillogó zöldes-sárga inggombokkal. —Épen vásár lesz Pakson, könnyen lehet kocsit kapni. Szép gombok,többet is hozhattál volna. Nem mondom, hogy örvendtem volna a dolgok ilyen fordultán, de szokásom szerint hamar meg is nyugodtam. Tizenhét éves lehettem ekkor, de látszottam talán húsznak is, mert a szakáll mindenütt kiverte orcámat, s bajuszom is igyekezett. Apám szégyelte is, sajnálta is, hogy olyan kopott vagyok, s feddegetett, hogy ő ifjú korában nem hagyta így el magát. Biztatott, hogy fésülködjem, kikenhetem egy kissé a bajuszomat, aki szép bajuszra akar szert tenni — szoktassa korán , de, de ruháról egy szót se szólt. Nem irigyelhettem a testvéreim ruháját sem. Csak Judit néni volt olyan, mint a sallangós csöngettyűs ló. Csengett, kongott a ház a merre járt. Hirtelen esőre, olvadásra fordult az idő. Ez az, ami egész életem folyamatát elhatározta. Várnom kellett, míg az olvadások meglappadnak. — Mehetsz már, Mihály — mondta mindennap Judit néni — elmentek a vizek. — Nem mentek kiz ott — erősíté Klárika testvérem, Sándorka is, Jánoska is, sőt a két kicsi iker Juliska és Józsika is, kik miatt édesanyánkat elvesz Tompa sírján. (Elégia.) Sok éve alszol már e néma sírba’, Kakukfíi azt s vad zsálya belepek. Harsány dalát itt kezdi víg pacsirta, Itt végzi búsan gólya kelepét. A könnyű fecske itt nyilallva szálldos, A rózsa lengő fodra ráborul. A búcsúzó nap is, midőn leáldoz, Rá hinti csókját forrón, pazarul. Oh, madarak s virágok hű barátja, Mi szép sirod van itt e part felett ! E zöld tetőn, mely legelőször látja, Ha nyitja rózsás kapuit kelet. Távolról a Cselény terjeszti, védve Fagyos szelektől, rád zöld sátorát, S a szomszéd halmokról mosoly ■ eledbe Arany gerézddel a vidám borág. Mi messze látsz, a száz bércü Gömörből A tündér Borsod nyilt völgyébe le Alattad a Sajó kanyargva görbül, Mint hajnal-álom fut a völgy vele. Füledbe halkan hozza enyhe szellő Elmúlt idők regéit seregest’. — Mohos váromladékon sűrű felhő, Saigon, Murányon ködük öreg est. Ott áll sirod, hol kis lakásod álla. Helyével jókor megbarátkozál. Előre híva inte csöndes álma, Jó ismerőd volt rajt’ minden füszál. Rózsáit, kedveseddel, édes gonddal Magad ültetted és öntözgetéd : Virág-szirommmal födni s hulló lombbal Szívetek alvó drága gyermekét. Közel a templom is, hol minden reggel Buzgó imára nyílék ajakad ; Nyájas szót váltva gyermekkel s öreggel, Szelíd megnyugvást meritél magad. Közel a kert, hol nyári délutánon Méh-döngicsélés el-elaltatott; Virág-illattal szállt reád az álom S felejteté öröklő bánatod’. Oh szép Természet, könyvedet kinyitva Adád kezébe, mint egy levelet. Neki se’ volt előtted semmi titka, Mit érze, gondolt, mind közté veled. Kebledre úgy borult, mint egy oltárra, Rejtelmed a szentség azon neki; Ajkán az ének élő hit zsoltára, Mely nagyságodat zengi, hirdeti. Halk fuvalom két néma csöndes éjben. Te szólsz hozzá, vagy ő beszél veled. Köröskörű, ha minden alszik, ébren őt tartja csak egy édes lehelet. Tán sárguló lomb volt, a mely sohajta ? Két gyönge fű, mely egymáshoz hajul ? Szerelmet suttog a virágok ajka? Vagy tán haraszt, mely zizzen és lehull ? Ő érzi mindezt; a virágok álma Egygyé vegyül lelkének almival. A* egyszerű kikircs s a büszke pálma, Sőt törpe méh . . . minden titkot kivall.