Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)
1882-01-14 / 11. szám
nő szerepét játszhatja, beleszeret háziasságába s a házasélet szokássá válik nála. Az igy kezdett boldogság, természetesen kétségbeejti a regény és drámairót és ... a barátnőket; de mi hiányzik mindama házasságoknak, ahol e szövetség boldogtalan véget ér? A férfi, a férj! A mi fiatal embereinknek mai napság annyiféle szokásuk és szeszélyük van s az ő nyughatatlan vérükben rejlik az ok, hogy a legtöbb házasságban a férj csaknem örökösen távol tartózkodik a háztól. Csupa kétségbeesésből aztán a szegény elhanyagolt nő a regények olvasásához és barátnőihez folyamodik. S ha egyszer egy ballépést követ el s merő kétségbeesésből még egy jó barát vigasztaló szavait is elfogadja . . . ugyan ki olyankor a hibás? . . . Ön mosolyog, ügyvéd úr ? Én kinyilatkoztatom, hogy igazam van . . . — Nem mondom, hogy nincs igaza; amit ön mond, abban nagyon sok igazság rejlik, de én csak azt mondhatom önnek, hogy e pillanatban egészen máson jár az eszem, mint leányomnak a lakodalmán . .. — Jó, tehát várni fogok ... én várhatok. Úgy néztem rá, mint valamely különös szörnyetegre, úgy hogy ő legott eltalálhatta gondolataimat. — Ha én ezzel önnek szívességet tehetek, — tévé utána, — hát várni fogok . . . Mit gondol ön, meddig kell várnom ? Egy vagy két évet ? — Én mit sem követelek öntől, édes, drága uram. Ha ön engem megtisztel s jövőbeli házasságára nézve véleményemet kikéri, ezennel leplezetlenül szolgálok azzal. Amaz okok, melyekkel ügyét támogatja, nagyon szépek s helyesen jegyzi ön meg, hogy nem tévesztik el hatásukat; ám engem nem áltat ön azoknak valódi jellemekre nézve, mert hát nem mások azok, mint a tehetetlenség álokoskodásai. Ez utóbbi szavak majdnem haragra ingerelték őt s minden erélyére szüksége volt, hogy felindulását megfékezhesse. — Tehetetlenség, nem . . . Minden lehet, a mit ön akar, ügyvéd úr, csak gyöngeség nem; én kezei közt vagyok, méltatlankodjék velem, kénye-kedve szerint, de az élettant ne sértse meg; ne támadja meg az élettani igazságot. — Én nem akarom az élettant megsérteni s ha ezt akaratom ellen tettem, bocsánatot kérek. Én egyszerűen tárgyilagos nézetemet fejezem ki s e szerint a házasságnak az eszmék, hajlamok, szükségletek, remények és érzelmek közösségéből kell állania, s mindezt a szerelemnek kell összefoglalnia; a korkülönbség azonban akadályozza a kölcsönös egyetértést, miután vagy az egyik mindent áldoz, vagy pedig a másiknak kell mindenben engednie. — Némi áldozat az egyik részről, — vágott ő közbe édeskés hangon — s némi engedékenység a másik részről. — Ha ön leányomat kéri, — folytatom, a nélkül hogy szavaira ügyeltem volna — ezennel kinyilatkoztatom önnek, hogy én Laura fölött nem rendelkezhetem mint árucikk fölött; ha én ő fölötte rendelkezhetném, akkor kereken kimondanám, hogy őt nem adom önhöz nőül. — S önnek a vélekedése szerint rendkívül nehéz oly atyát találni, aki saját leányát ily férfihez adná nőül, mint én vagyok, egyetlen fillér nélkül . . . mert hát én nem kívánok ara-hozományt. — Azt nem mondom, sőt azt hiszem, hogy egyáltalában nem jár sok vesződséggel, azonban én azt tanácsolom önnek, hogy a hozományt csak a legutolsó esetben emlegesse. Az apák nagyon nagy súlyt fektetnek arra, hogy leányaiknak hozományt adjanak, bármily megerőltetésükbe kerül is; örömet okoz az nekik, melyről nem igen szeretnek lemondani. Hám bámult s valószínűleg nagy kedve lett volna az én optimizmusomnak ellent mondani; de midőn legnyájasabb tekintetemmel találkozott, hallgatólag meghajtotta magát. — Talán — folytató hidegebb hangon — ha Laura kisasszony tudni fogja . . . — Az én leányom, szakitom félbe beszédét, miközben fölálltam, — miről sem tud. Ő még nem érte el azt a kort, a melyben ő hozzá tanácsadás végett folyamodhatnám. Emez érthető nyilatkozatommal becsületes vágást adtam neki. — Mégis csak különös, — dadogta. — Ön rendelkezik leányának a boldogsága fölött, a nélkül hogy tanácsát igénybe venné. — Bocsásson meg, de én semmi fölött nem rendelkezem ; én szabadságot engedek leányomnak arra, hogy boldogságát idejekorán megalapítsa, ha a fölött ő maga ítélni tud. — A boldogság, — jegyzé meg mogorván vendégem — nem tér másodszor vissza; én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy Laurát boldoggá tehetem s azt hiszem, épen nem ártana, ha a kisasszony az én nézeteimmel megismerkednék... — Laura kisasszony — viszonzám szelíden, elutasítóig — két év előtt még meg volt elégedve, ha arra gondolt, hogy ő a tatához fog férjhez menni. Ítéljen ön már most, várjon szabad-e nekem az ön különös ajánlataival az ő fejét megzavarnom? — A tatához akart nőül menni! — tombolt az állhatatos szerelmes örömében, — a tatához! — Bocsánat, — válaszolom, hogy kedvét szegjem végképen, — egészen megfeledkeztem arról, hogy már várnak rám. — Oh, én újra eljövök, — hangzott a hirtelen válasz: — fontolja meg ön a dolgot... Megszorította kezemet s alig érezhetőig én is az övét; meghajtotta magát s én is hasonlót cselekedtem, aztán eltávozott. Egyedül maradtam s úgy éreztem magamat, mintha valamely szerencsétlenség sújtott volna le, mely apai erélyemet tönkre tette. Fölkeltem tehát s bementem Evangelinához, hogy bánatomat az ő részvevő lelkével közöljem.* Evangelina nevetett. Az a gondolat, hogy Laura az ő tizenhat évével az agglegényben a szerelem és házasság eszméjét ébreszté föl, főleg pedig az, hogy én a miatt, mint valamely borzasztó szerencsétlenség fölött, aggódom, a legvidámabb hangulatot kelté benne — Nagyon óhajtom őt megismerni, — szólt nem. — Tudatnod kell velem, ha ő újra meglátogat s én majd az ablakból nézem, mikor ott elhalad... De hát mért nem kacagsz te is ? Megkisérlettem, de hasztalan; csaknem úgy tetszett, mintha az agg kérő még mindig ott rejtőzködnék a szobának valamelyik zugában s mintha mondta volna : »Csak nevess, mégis csak nőül veszem a leányodat.« — Ugyan, nevess már! — erőltetett Evangelina— Mit akarsz ?.. Ha egyszer nem tudok. Szégyenlem magamat Laura végett s őszintén sajnálom, hogy nem voltam eléggé goromba e félbolonddal szemben. Egész napunk örömét elrontotta... (Folytatása következik.) Hires emberek szerelmes levelei. n. Napoleon rövid idővel Josephine-nel való egybekelése után, 1796 julius 17-én, a következő levelet intézte nejéhez : »Mióta elhagytalak, mindig szomorú voltam. Az én szerencsém egyedül, közeledben lehetni. « Emlékemben szakadatlanul átélem csókjaidat, könyeidet, szeretetreméltó féltékenységedet, és a másokkal össze sem hasonlítható Josephine kecses szívem és érzékeimben szüntelenül élénk és tüzes lángot szítnak. Mikor fogom összes időmet, minden gond és foglalkozástól mentten, nálad tölthetni, mikor foglak téged egyedül szerethetni és csak ama szerencsére gondolhatni, hogy szerelmemet neked elmondjam, bebizonyítsam? Küldeni fogok egy lovat számodra, hiszem azonban, hogy nem sokára találkozhatunk. Ezelőtt pár nappal hittem, hogy szeretlek, de amióta láttalak, érzem, hogy ezerszer jobban szeretlek. Mióta ismerlek, napról-napra jobban tisztellek. S ez eléggé bizonyítja, hogy La Bruyére elve: »A szerelem mintegy röptében támad,« mennyire hibás. Mindennek megvan a természetben a maga rendes menete, meg vannak fejlődésének különböző fokozatai. Kérlek, engedd meg hibáidat is látnom. Légy kevésbbé szép, kevésbbé kecses, kevésbbé gyöngéd, kevésbbé jó, mindenek előtt azonban soha se légy féltékeny. Könyeid elrabolják eszemet, felemésztik véremet. Hidd el, hogy nincs már hatalmamban egy oly gondolat felett is rendelkezni, mely ne időzne nálad s oly eszme felett mely ne lenne neked szánva. Pihend ki magadat. Állítsd helyre gyorsan egésségedet. Jöjj hozzám, hogy elmondhassuk, mielőtt meghalunk, hogy oly sok napig valánk boldogok«. Nem minden embernek adatott, hogy érzelmeit, a fennköltség, melabússág és szeretetreméltóság ily szép vegyülékében juttassa kifejezésre, legkevésbbé azonban nőknek, kiknek alkotásuk, természetük egy törvénye gyanánt oltá beléjük, hogy azt, mi keblüket megragadja és megindítja, a leggyöngédebb alakban fejezzék ki. Ily kedves női levélke tárul elénk a később I. Ferenc osztrák császárrá lett Ferenc főherceg első nejének soraiban. Erzsébet főhercegnő, II. József kedvence, 1767 ápril 12-én született s 1790 február 18-án halt meg gyermekágyban. II. József, ki szintén élete utolsó idejét élte, gyorsan tette meg intézkedéseit a temetés végett, hogy, amint önmaga monda, az udvari kápolnában, az ő saját holtteste részére is helyszereztessék. Ferenc főherceg 1788-ban a törökök elleni táborban tartózkodott. Ez időtájt gyakran írt neje részére leveleket; e helyen, a francia nyelven folytatott levelezésből, közlés végett a következő, március 14-éről keltezett levelet választom ki: »ígéretemhez híven, megragadom a tollat, drága barátom, hogy gyöngéd érzelmeimet még egyszer ismételjem és hogy végtelen sajnálatomat fejezzem ki melyet elutazása felett érzek. Valóban, fájdalmam a tetőpontra hágott és alig lehet valaki levertebb, mint amilyen én vagyok, midőn el- választva látom magamat, attól a személytől, kit a világon legjobban szeretek. Megfontoltabb szeretnék lenni, de nem tudok; szobám minden zuga ama boldog pillanatokra emlékeztet, melyeket Önnel töltök el, csak a panasz marad fenn számomra; úgy tetszik, hogy minden elhagyott, sehol sem találok nyugalmat, sírok és sóhajtok: ezek jellemzik kedélyállapotomat. — Óvja Ön meg gyöngédségét részemre, mert ez szívemnek megbecsülhetetlen kincsét képezi Önt nem kell a magaméról biztosítanom, merek magamnak hízelegni, hogy megvan affelől győződve, különben ezen kényeim által áztatott papír képezhetné annak bizonyítékát. Nálam van az ön kis kanárija, e pillanatban is, midőn e sorokat írom, gondozom azt mindenkép és kimondhatatlanul szeretem, mert tudom, hogy Ön is szereti. Elhalmoztam őt az Ön módjára, figyelmességekkel, de úgy tetszik nekem, hogy ő is szomorú az Ön elutazása miatt, amiért hálát érzek iránta. U. i. *) »Ich bin völlig unglücklich, das, ich dich nicht mehr sehen kann, mein Engel, vergesse mich nur nicht. Ich küsse dich und liebe dich, unaussprechlich«. Hogy mily sajátságos egek alatt is jönek létre szerelmes levelek, azt bizonyítja Balzacnak Hauska grófnőhöz, egy nagyon gazdag hölgyhez, való viszonya, ki majdnem fejedelmi nemzetségből származott. Balzac, ki képzeletben mindig az emberi lét legmagasabb régióban élt, nem csak regényhősei, de maga részére is oly szerelmet kívánt, mely minden gondtól mentten a legköltségesebb szeszélyek kielégítését is élvezhesse. »Örökös álmom, hogy magamat egy nő boldogságának szenteljem, s kétségbe vagyok esve, hogy azt nem valósíthatom ; de — tette mintegy megnyugtatása végett mindjárt hozzá, — nem vagyok képes a házasságot és szerelmet szegénység közepett felfogni.« Vágyainak azonban teljesülésbe kellett menniök. Az 1833-ik évben megismerkedett Hauska grófnővel; bensőbb viszony kifejtésének azonban útjában állott a grófnő férje. Ennek halálával azonban viszonyuk egyre bensőbbé kezdett fejlődni. De ha valaki Balzacot ez időben ifjú szerelmesnek, a grófnőt ragyogó szépségnek képzeli, keserűen csalatkozik, megtudva, hogy úgy Balzac, mint a grófnő, már az ötvenes évek súlyát hordozták vállaikon, midőn a grófnő, barátja sürgetésére, 1846-ban a vele kötendő házasságba beleegyezett. Balzac súlyos beteg volt már, a grófnő pedig alig képes egy mozdulatra, reszkető kézzel írta alá a házassági szerződést. Az elagyuló nőhöz tizenhét éven át ragaszkodott az elaggott szerelmes a határtalan szerelem érzelmeivel; tiz napot igénybe vevő utazás nem volt neki igen terhes, hogy a grófnőt időnként, Olasz-Német- vagy Oroszországban meglátogassa. E látogatásokat élte legszebb napjainak nevezé. Őt magát kell hallanunk, hogy mint fejezi ki a grófnő iránti szerelmét. 1844-ben, midőn ez már megbetegült, a következő levelet kapta tőle: »Ha egész életem reménysége elenyésznék, ha kegyedet elveszteném, nem ölném meg magamat, nem állanék be papnak; de elvonulnék egy ismeretlen zugba, az Arriégebe vagy a Pyrenäusok közé, hogy itt csendesen haljak meg, mivel sem törődve az egész világon. Minden két évben elmennék Annához* és beszélnék vele kegyedről. Nem is írnék többet. De miért is tenném ezt?... Nem kegyed-e az én egész világom?« De nem csak az bír ránk nézve érdekkel, hogy mi módon fejezi ki Balzac az ő érzelmeit a grófnővel szemben, hallanunk kell egyúttal, mint nyilatkozik nővérének is. Midőn ugyanis 1849 november havára az esketést kitűzték, lelkesülten ír a következőleg: »Az ő vonzalma megfejti minden átélt gondomat, fájdalmaim és fáradozásaimat: a szerencsétlenségnek előre kellett egy ily kincs árát kifizetnem. Sőt úgy ta *) Az utóirat német nyelven van írva s igy óhajtanék azt mi is visszaadni. *) Anna a grófné leánya volt. 70