Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)

1882-01-14 / 11. szám

nő szerepét játszhatja, beleszeret háziasságába s a­­ házasélet szokássá válik nála. Az igy kezdett boldog­ság, természetesen kétségbeejti a regény és drámairót és ... a barátnőket; de mi hiányzik mindama házasságoknak, a­hol e szövetség boldogtalan véget ér? A férfi, a férj! A mi fiatal embereinknek mai napság annyiféle szokásuk és szeszélyük van s az ő nyughatatlan vérükben rejlik az ok, hogy a legtöbb házasságban a férj csaknem örökösen távol tartóz­kodik a háztól. Csupa kétségbeesésből aztán a szegény elhanyagolt nő a regények olvasásához és barátnőihez folyamodik. S ha egyszer egy ballépést követ el s merő kétségbeesésből még egy jó barát vigasztaló sza­vait is elfogadja . . . ugyan ki olyankor a hibás? . . . Ön mosolyog, ügyvéd úr ? Én kinyilatkoztatom, hogy igazam van . . . — Nem mondom, hogy nincs igaza; a­mit ön mond, abban nagyon sok igazság rejlik, de én csak azt mondhatom önnek, hogy e pillanatban egészen máson jár az eszem, mint leányomnak a lakodal­mán . .. — Jó, tehát várni fogok ... én várhatok. Úgy néztem rá, mint valamely különös szörnye­tegre, úgy hogy ő legott eltalálhatta gondolataimat. — Ha én ezzel önnek szívességet tehetek, — tévé utána, — hát várni fogok . . . Mit gondol ön, meddig kell várnom ? Egy vagy két évet ? — Én mit sem követelek öntől, édes, drága uram. Ha ön engem megtisztel s jövőbeli házasságára nézve véleményemet kikéri, ezennel leplezetlenül szolgálok azzal. Amaz okok, melyekkel ügyét támogatja, nagyon szépek s helyesen jegyzi ön meg, hogy nem tévesztik el hatásukat; ám engem nem áltat ön azoknak valódi jellemekre nézve, mert hát nem mások azok, mint a tehetetlenség álokoskodásai. Ez utóbbi szavak majdnem haragra ingerelték őt s minden erélyére szüksége volt, hogy felindulását megfékezhesse. — Tehetetlenség, nem . . . Minden lehet, a mit ön akar, ügyvéd úr, csak gyöngeség nem; én kezei közt vagyok, méltatlankodjék velem, kénye-kedve szerint, de az élettant ne sértse meg; ne támadja meg az élet­tani igazságot. — Én nem akarom az élettant megsérteni s ha ezt akaratom ellen tettem, bocsánatot kérek. Én egy­szerűen tárgyilagos nézetemet fejezem ki s e szerint a házasságnak az eszmék, hajlamok, szükségletek, re­mények és érzelmek közösségéből kell állania, s mind­ezt a szerelemnek kell összefoglalnia; a korkülönbség azonban akadályozza a kölcsönös egyetértést, miután vagy az egyik mindent áldoz, vagy pedig a másiknak kell mindenben engednie. — Némi áldozat az egyik részről, — vágott ő közbe édeskés hangon — s némi engedékenység a má­sik részről. — Ha ön leányomat kéri, — folytatom, a nélkül hogy szavaira ügyeltem volna — ezennel kinyilat­­koztatom önnek, hogy én Laura fölött nem rendelkezhe­­tem mint árucikk fölött; ha én ő fölötte rendelkezhet­­ném, akkor kereken kimondanám, hogy őt nem adom önhöz nőül. — S önnek a vélekedése szerint rendkívül ne­héz oly atyát találni, a­ki saját leányát ily férfihez ad­ná nőül, mint én vagyok, egyetlen fillér nélkül . . . mert hát én nem kívánok ara-hozományt. — Azt nem mondom, sőt azt hiszem, hogy egy­általában nem jár sok vesződséggel, azonban én azt tanácsolom önnek, hogy a hozományt csak a legutolsó esetben emlegesse. Az apák nagyon nagy súlyt fek­tetnek arra, hogy leányaiknak hozományt adjanak, bármily megerőltetésükbe kerül is; örömet okoz az nekik, melyről nem igen szeretnek lemondani. Hám bámult s valószínűleg nagy kedve lett volna az én optimizmusomnak ellent mondani; de midőn legnyájasabb tekintetemmel találkozott, hallgatólag meghajtotta magát. — Talán — folytató hidegebb hangon — ha Laura kisasszony tudni fogja . . . — Az én leányom, szakitom félbe beszédét, mi­közben fölálltam, — miről sem tud. Ő még nem érte el azt a kort, a melyben ő hozzá tanácsadás végett folyamodhatnám. Emez érthető nyilatkozatommal becsületes vá­gást adtam neki. — Mégis csak különös, — dadogta. — Ön rendelkezik leányának a boldogsága fölött, a nélkül hogy tanácsát igénybe venné. — Bocsásson meg, de én semmi fölött nem ren­delkezem ; én szabadságot engedek leányomnak arra, hogy boldogságát ideje­korán megalapítsa, ha a fölött ő maga ítélni tud. — A boldogság, — jegyzé meg mogorván ven­dégem — nem tér másodszor vissza; én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy Laurát boldoggá tehetem s azt hiszem, épen nem ártana, ha a kisasszony az én nézeteimmel megismerkednék... — Laura kisasszony — viszonzám szelíden, el­utasítóig — két év előtt még meg volt elégedve, ha arra gondolt, hogy ő a tatához fog férjhez menni. Ítél­jen ön már most, várjon szabad-e nekem az ön külö­nös ajánlataival az ő fejét megzavarnom? — A tatához akart nőül menni! — tombolt az állhatatos szerelmes örömében, — a tatához! — Bocsánat, — válaszolom, hogy kedvét szeg­jem végképen, — egészen megfeledkeztem arról, hogy már várnak rám. — Oh, én újra eljövök, — hangzott a hirtelen válasz: — fontolja meg ön a dolgot... Megszorította kezemet s alig érezhetőig én is az övét; meghajtotta magát s én is hasonlót cseleked­tem, aztán eltávozott. Egyedül maradtam s úgy éreztem magamat, mintha valamely szerencsétlenség sújtott volna le, mely apai erélyemet tönkre tette. Fölkeltem tehát s bementem Evangelinához, hogy bánatomat az ő rész­vevő lelkével közöljem.* Evangelina nevetett. Az a gondolat, hogy Laura az ő tizenhat évével az agglegényben a szerelem és házasság eszméjét ébreszté föl, főleg pedig az, hogy én a miatt, mint valamely borzasztó szerencsétlenség fölött, aggódom, a legvidámabb hangulatot kelté benne — Nagyon óhajtom őt megismerni, — szólt nem. — Tudatnod kell velem, ha ő újra meglátogat s én majd az ablakból nézem, mikor ott elhalad... De hát mért nem kacagsz te is ? Megkisérlettem, de hasztalan; csaknem úgy tetszett, mintha az agg kérő még mindig ott rejtőz­ködnék a szobának valamelyik zugában s mintha mondta volna : »Csak nevess, mégis csak nőül veszem a leányodat.« — Ugyan, nevess már! — erőltetett Evangelina­— Mit akarsz ?.. Ha egyszer nem tudok. Szé­gyenlem magamat Laura végett s őszintén sajnálom, hogy nem voltam eléggé goromba e félbolonddal szem­ben. Egész napunk örömét elrontotta... (Folytatása következik.) Hires emberek szerelmes levelei.­ n. Napoleon rövid idővel Josephine-nel való egy­bekelése után, 1796 julius 17-én, a következő levelet intézte nejéhez : »Mióta elhagytalak, mindig szomorú­­ voltam. Az én szerencsém egyedül, közeledben lehetni. « Emlékemben szakadatlanul átélem csókjaidat, kö­­nyeidet, szeretetreméltó féltékenységedet, és a mások­kal össze sem hasonlítható Josephine kecses szívem és érzékeimben szüntelenül élénk és tüzes lángot szítnak. Mikor fogom összes időmet, minden gond és foglalko­zástól mentten, nálad tölthetni, mikor foglak téged egyedül szerethetni és csak ama szerencsére gondolhatni, hogy szerelmemet neked elmondjam, bebizonyítsam? Küldeni fogok egy lovat számodra, hiszem azonban, hogy nem sokára találkozhatunk. Ezelőtt pár nappal hittem, hogy szeretlek, de a­mióta láttalak, érzem, hogy ezerszer jobban szeretlek. Mióta ismerlek, nap­­ról-napra jobban tisztellek. S ez eléggé bizonyítja, hogy La Bruyére elve: »A szerelem mintegy röptében támad,« mennyire hibás. Mindennek megvan a ter­mészetben a maga rendes menete, meg vannak fejlő­désének különböző fokozatai. Kérlek, engedd meg hi­báidat is látnom. Légy kevésbbé szép, kevésbbé kecses, kevésbbé gyöngéd, kevésbbé jó, mindenek előtt azonban soha se légy féltékeny. Könyeid elrabolják eszemet, felemésztik véremet. Hidd el, hogy nincs már hatal­mamban egy oly gondolat felett is rendelkezni, mely ne időzne nálad s oly eszme felett mely ne lenne ne­ked szánva. Pihend ki magadat. Állítsd helyre gyor­san egésségedet. Jöjj hozzám, hogy elmondhassuk, mielőtt meghalunk, hogy oly sok napig valánk bol­dogok«. Nem minden embernek adatott, hogy érzelmeit, a fennköltség, melabússág és szeretetreméltóság ily szép vegyülékében juttassa kifejezésre, legkevésbbé azonban nőknek, kiknek alkotásuk, természetük egy törvénye gyanánt oltá beléjük, hogy azt, mi keblüket megragadja és megindítja, a leggyöngédebb alakban fejezzék ki. Ily kedves női levélke tárul elénk a később I. Ferenc osztrák császárrá lett Ferenc főherceg első nejének soraiban. Erzsébet főhercegnő, II. József ked­vence, 1767 ápril 12-én született s 1790 február 18-án halt meg gyermekágyban. II. József, ki szintén élete utolsó idejét élte, gyorsan tette meg intézkedéseit a temetés végett, hogy, a­mint önmaga monda, az udvari kápolnában, az ő saját holtteste részére is hely­sze­reztessék. Ferenc főherceg 1788-ban a törökök elleni táborban tartózkodott. Ez időtájt gyakran írt neje­­ részére leveleket; e helyen, a francia nyelven folytatott levelezésből, közlés végett a következő, március 14-éről­­ keltezett levelet választom ki: »ígéretemhez híven,­­ megragadom a tollat, drága barátom, hogy gyöngéd érzelmeimet még egyszer ismételjem és hogy végtelen sajnálatomat fejezzem ki melyet elutazása felett érzek.­­ Valóban, fájdalmam a tetőpontra hágott és alig lehet valaki levertebb, mint a­milyen én vagyok, midőn el-­­ választva látom magamat, attól a személytől, kit a vi­­­­lágon legjobban szeretek. Megfontoltabb szeretnék lenni, de nem tudok; szobám minden zuga ama bol­­dog pillanatokra emlékeztet, melyeket Önnel töltök el, csak a panasz marad fenn számomra; úgy tetszik,­­ hogy minden elhagyott, sehol sem találok nyugalmat, sírok és sóhajtok: ezek jellemzik kedély­állapotomat. — Óvja Ön meg gyöngédségét részemre, mert ez szí­vemnek megbecsülhetetlen kincsét képezi Önt nem kell a magaméról biztosítanom, merek magamnak hí­zelegni, hogy megvan affelől győződve, különben ezen kényeim által áztatott papír képezhetné annak bizonyítékát. Nálam van az ön kis kanárija, e pillanat­ban is, midőn e sorokat írom, gondozom azt minden­kép és kimondhatatlanul szeretem,­ mert tudom, hogy Ön is szereti. Elhalmoztam őt az Ön módjára, figyel­mességekkel, de úgy tetszik nekem, hogy ő is szomorú az Ön elutazása miatt, a­miért hálát érzek iránta. U. i. *) »Ich bin völlig unglücklich, das, ich dich nicht mehr sehen kann, mein Engel, vergesse mich nur nicht. Ich küsse dich und liebe dich, unaussprechlich«. Hogy mily sajátságos egek alatt is jönek létre szerelmes levelek, azt bizonyítja Balzacnak Hauska grófnőhöz, egy nagyon gazdag hölgyhez, való viszonya, ki majdnem fejedelmi nemzetségből származott. Balzac, ki képzeletben mindig az emberi lét legmagasabb ré­gióban élt, nem csak regényhősei, de maga részére is oly szerelmet kívánt, mely minden gondtól mentten a legköltségesebb szeszélyek kielégítését is élvezhesse. »Örökös álmom, hogy magamat egy nő boldogságának szenteljem, s kétségbe vagyok esve, hogy azt nem va­lósíthatom ; de — tette mintegy megnyugtatása végett mindjárt hozzá, — nem vagyok képes a házasságot és szerelmet szegénység közepett felfogni.« Vágyainak azonban teljesülésbe kellett menniök. Az 1833-ik év­ben megismerkedett Hauska grófnővel; bensőbb vi­szony kifejtésének azonban útjában állott a grófnő férje. Ennek halálával azonban viszonyuk egyre ben­sőbbé kezdett fejlődni. De ha valaki Balzacot ez idő­ben ifjú szerelmesnek, a grófnőt ragyogó szépségnek képzeli, keserűen csalatkozik, megtudva, hogy úgy Balzac, mint a grófnő, már az ötvenes évek súlyát hordozták vállaikon, midőn a grófnő, barátja sürgeté­sére, 1846-ban a vele kötendő házasságba beleegyezett. Balzac súlyos beteg volt már, a grófnő pedig alig ké­pes egy mozdulatra, reszkető kézzel írta alá a há­zassági szerződést. Az elagyuló nőhöz tizenhét éven át ragaszkodott az elaggott szerelmes a határtalan szerelem érzelmeivel; tiz napot igénybe vevő utazás nem volt neki igen terhes, hogy a grófnőt időnként, Olasz-Német- vagy Oroszországban meglátogassa. E látogatásokat élte legszebb napjainak nevezé. Őt ma­gát kell hallanunk, hogy mint fejezi ki a grófnő iránti szerelmét. 1844-ben, midőn ez már megbetegült, a következő levelet kapta tőle: »Ha egész életem re­ménysége elenyésznék, ha kegyedet elveszteném, nem ölném meg magamat, nem állanék be papnak; de el­vonulnék egy ismeretlen zugba, az Arriégebe vagy a Pyrenäusok közé, hogy itt csendesen haljak meg, mi­vel sem törődve az egész világon. Minden két évben elmennék Annához*­ és beszélnék vele kegyedről. Nem is írnék többet. De miért is tenném ezt?... Nem kegyed-e az én egész világom?« De nem csak az bír ránk nézve érdekkel, hogy mi módon fejezi ki Balzac az ő érzelmeit a grófnővel szemben, hallanunk kell egyúttal, mint nyilatkozik nővérének is. Midőn ugyanis 1849 november havára az esketést kitűzték, lelkesülten ír a következőleg: »Az ő vonzalma megfejti minden átélt gondomat, fájdalmaim és fáradozásaimat: a szerencsétlenségnek előre kellett egy ily kincs árát kifizetnem. Sőt úgy ta­ *) Az utóirat német nyelven van írva s igy óhajtanék azt mi is visszaadni. *) Anna a grófné leánya volt. 70

Next