Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)

1882-02-25 / 46. szám

Szombat, 1882. február 25. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. 46. szám. Tizenkilencedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy , mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) e kiadóhivatalba küldendők. Szauerteig­ Fábián urnak huszonötéves házasság­­i j­ubileuma. (Szatirikus rajz.) Frankenburg Adolftól. Szauerteig Fábián úr a boszniai expedíció volt főhadiszállitója, s három négyemeletes háznak a su­gárúton s egy pompás palotának a Sándor-utcában szerencsés birtokosa, boldog házassága huszonötödik évét ünnepelte. Ez örvendetes esemény elől minden egyéb pletyka és trécselés a szomszédságban háttérbe szo­rult, még a képviselőházi kulvárokban is erről beszél­tek, lévén többen a­ honatyák közül ez érdekes ünne­pélyre, »in tesseram gratitudinis« a megszavazott fog­lalás miatt hivatalosak, a szabók és divatárusnők nem győzték a megrendeléseket s legalább egy­harmada az egy- és kétfogatú bérkocsiknak volt e nevezetes napra meghitt számos vendégek számára lefoglalva. Az én csekély személyem is a meghívottak vá­lasztott sorához tartozott. Ezt a szerencsét pedig leg­inkább annak köszönhetem, hogy a fővárosi Naiob egyik négyemeletes házának negyedik emeleti lakója, s mint a gonosz nyelvek rám fogták — h­ó is voltam. Alig bukkant ki a nap a láthatárra (a­mi egyéb­iránt csak frázis, mert úgy esett a­hogy tudott), mi­dőn mindkét lábammal egyszerre ugrottam ki az ágy­ból, nagyot nyújtottam, még nagyobbat ásítottam, az­tán öltönyeim mustrálásához fogván, s ezek közül a legdivatosabbat, mely még azzal a »nobel« jelleggel is birt, hogy nem volt kifizetve, fölpróbálván, a további teendőkről komolyan gondolkozni kezdtem. Mindenek előtt alkalomszerű toaszton törtem fe­jemet, s kezembe ragadván a vizes kannát, meghaj­­tom magamat ruhatartóm előtt, mely a nap hősét, Szauerteig Fábián urat reprezentálta, s hangos szó­val tanultam be azt az elmés semmit, a mibe, ha azt elmondani kellett, rendesen belesültem. Ezen előkészületek alatt közelgett a megjele­nésre kitűzött óra, s ünnepélyes hangulatban hajtattam a nagy férfiú, s még nagyobb háziúr palotája felé. A kapus mit sem mondó, fontos képpel vizsgálta meghívó jegyemet, s végig jár­tatvám­ rajtam fürkésző szemeit, átadott két aranypaszomántos inasnak, a­kik az exotikus növények­ és virágokkal megrakott széles márvány lépcsőn az első emeletbe, s innen három elő­szobán keresztül a negyedikbe vezettek, honnan a házi­úr egyik legmeghittebb faktora engem a fogadó te­rembe instrudált. A szerfölötti pompa, mely most egyszerre föltá­rult szemeim előtt, elkábitó érzékeimet, s oly parányi­nak látszottam, választékos öltözetem dacára, a terem­ben föl és alá mozgó csillogó és csillagos alakok közt, mint a halvány ködfolt­­az égnek tündöklő boltozatán. Szégyenletemben egy vaskos miniszteri tanácsos háta mögé retiráltam, menhelyet keresvén a vakító fény, s a kiváncsi szemek elől. Tudni kell, hogy ez emlékezetes ünnepélyre néhány kitűnő művész s dilettánson kivűl több magasabb államférfi is hivatalos volt, a­kiknek legkövérebbikét e percben spanyolfalut szemeltem ki, mely rendeltetésének az illető oly derekasan megfelelt, mintha egész életében csak mások »deficitjé«-nek elta­karására használták volna ! Mondják, hogy a milliomos gyönge oldalához tartozik, oly férfiakat is bevonni családi körébe, a­kik magasabb állásukkal magasabb világnézeteket is köt­nek össze, s ennélfogva, ha vagyonszerzési buzgalmá­ban kellemetlen kollízióba találna a törvényhatóságok­kal jönni, őt hatalmas pártfogásuk által a kudarctól megóvják. Persze, hogy az újabb idők tapasztalása megtaníthatta volna ötét, hogy valakinek asztalánál igen jól lehet lakni, anélkül hogy a »parádés« vendé­gek szükségesnek tartanák a házigazdát még másban is segíteni, mint a francia ételek és magyar borok el­fogyasztásában. De ki is hinné, a­mit a gonosz prole­­táriuszi nyelvek e tekintetben a ’gazdagok rovására költeni szoktak? Szauerteig Fábián úr, az ily féle »asz­­szisztenciá«-t öntudatának tiszta érzetében melőzhető­­nek találván, minden kívánsága csak egy tarka szala­gig a gomblyukban, vagy egy ékes (természetesen magyarosított névvel járó) praedikátumos nemesi dip­lomáig terjedt, s nem egyszer nyilatkozott már inti­­mebb körökben, miszerint hajlandó volna könyökig nyúlni pénzes ládájába, ha címerébe egy kétgombos sisakot viselő, három arany pereccel környezett cetha­lat vésethetne, s szeretett nejét , mint nagyságos Kovászi Juliánna bárónőt mutathatná be egypár megszorult országnagynak, falusi »séjour«-jában. Még mindig meg nem foghatom, hogy kerültem én ide — a próféták közé ? s midőn véletlenül a tü­körbe pillantottam, mely a sok tokás és pókhasú rend­jelesek közt parányi személyemet még parányibbnak mutatta, az a nehéz gondolat szállta meg lelkemet: hátha a meghívót csak tévedésből kaptam, s e díszün­nepre nem is vagyok hivatalos? E gyötrő kételyemet azonban ifjabb Szauerteig Benedek úr, a háziúr első­szülöttje s a mai ünnepély teljhatalmú rendezője, vég­kép eloszlatá, midőn egy csillagos excellenciással folytatott beszédjét félbeszakasztván, mosolygó képpel közelgett felém. — Ah, bon jour, mon ami! — szólított meg nyájas hangon. — örülök, hogy szerencsém van .... — Tetszett engem megtisztelni, — kezdem szo­rongó szívvel. — Kérem, kérem, semmi tisztelet, — vágott szavamba a jövendő majoreskü, s jobbját bátorító le­ereszkedéssel vállamra téve. — Sans phrase et para­phrase , mein Lieber, mintha csak a magához hason­lók közt volna. Látta-e, mily zsén nélkül bánok én el ezzel a sok excellenciás és méltóságos úrral? tessék velem is igy bánni. Apropos . . . S ezzel bizalmasan karonfogott s az ablakfül­kébe szorított engemet. — Úgy hallom, hogy több zsurnálba tetszik dol­gozni, — súgta fülembe. — Csak hébe-korba, — válaszolok — jövőre pedig egészen fölhagyok vele. — Warum nicht gar! — sipegett Benedek urfi, és savószemeit kétes kinyomással meresztő reám. — 1 Pedig nekem azt mondták — töprenkedek magában — no, de mit sem tesz ; ön kitűnő ízó, tudom, és a mi vendégünk. Ha jól nem lakik ma, annak ön lesz az oka, és nem mi. A legdelikátabb ételekről s legfinomabb borokról gondoskodtam; az ebéd maga majdnem ezer forintba kerül, auf Ehre! tessék Marschalltól megkér­dezni. De a fődolog az, hogy a hírlapok is szóljanak róla: verstanden ? Biz Isten, nem kérkedésből teszem, hanem szeretném, ha másutt is és ne csak Budapesten tudnák hogy tesz ki magáért és másokért a Szauerteig firma, was ? — Értem — mondok, teljesen nekibátorodva. — Ön okos ur, igen okos ur — folytatá Bene­dek urai, s megsimogatta az arcomat, mintha húsvéti kalács lett volna, melyet a papa hajdani műhelyében, mielőtt a kemencébe tolták, a tojás fehérével szoktak megkenni. — Nos, majd elvégzi ön a többit, de minél körülményesebben, ha szabad kérnem . . . nem lesz kárára; atyám e tekintetben igen zsenerózus szokott lenni, s fényesen hálálja meg az ilyféle szolgálatokat... S ezzel könnyű fejbiccenéssel tovább szökött. Azonnal tisztában voltam meghívásom oka és célja fölött, s e percben még kisebbnek tetszettem magam­nak, mint azelőtt voltam. — Páh, — gondolom magamban, — a nagy em­­bereknek szükségük van különféle apró emberekre, a­kik azoknak neveit és tetteit dicsőítik. Egyik kéz a másikat mossa: a megénekeltnek a dicsőség, az éne­kesnek a lakoma ... értem! Nem sokára azután megnyíltak a szárnyajtók, s a magas vendégek beléptek a másik terembe, hol Szauerteig Juliánna asszonyság, körülvéve a fényes atyafiság bájos hölgykoszorújától, kiváló szívességgel fogadta őket. Mindenki sietett az arany- és drága ékszerek­kel beborított bátornőnek hódolatát kifejezni, s minél közelebb juthatni ünnepelt hősünk szívkirálynéjához, hogy szerencsét kívánjanak neki azon hervadhatatlan rózsákhoz, melyek már negyvenöt év óta virítanak e nagysága arcán, a nélkül hogy azokat napjában több­ször mint egyszer kellene — fölfrissíteni. Szauerteig Juliánna asszonyság mindezen hódo­latokat a veleszületett utánozhatatlan gráciával fogadta. Mozdulatainak plasztikus szépsége mindenkit önkény­telen csodálatra ragadott, s az ajkairól leömlő szavak ragyogó villámhoz hasonlítanak, melyet Apollo kezé­ből kiragadott, s szikrázva sustorogtatott maga körül. Miért is teli volt az ő dicséretével a főváros három kerülete, s minden alak az ő idilli nevét hangoztatá. E cerimoniák alatt időm volt szemeimet a szo­bák pompás perspektíváján legeltetni. Szebbet és nagyszerűbbet alig lehet képzelni. A gazdag bútorzat­ról lecsüngő kristálycsillárok, tündén fényben sugároz­ván vissza az aranykeretű magas tükrökből, nap­világot terjesztettek maguk körül; a falakat művészileg hímzett török szőnyegek, s remek szövetű gobelinek boríták; a márványfülkékből gráciák és amorettek mosolyogtak felénk s a számos, feltűnő szépségű eleven nimfa, a kik a melléktermekben az ünnepély rendezésével voltak elfoglalva, bölcs Salamonnak világhirű gynaeceumára emlékeztetett. Mit szóljak még a képekről, melyek a műértőt kétségben hagyták: a kép vagy annak kerete ér-e töb­bet ? A nagy Maecenás egyenkint vásárolta azokat össze különféle műkereskedésekben, s hő patriotizmusa nem hagyta őt sokáig válogatni a jó és középszerű közt, mihelyest azokat honi művészek készítették s árukat minél olcsóbbra szabták. (Folyt, köv.) Witherton ur kalandja. (Amerikai beszély.) (Folytatás.) Szereztem neki egy szobát s udvariasan fölmen­tem öt emeleten, hogy megmutassam az utat. A kü­szöbön megállott. — Igen le vagyok önnek kötelezve, — mondá — ön igen szives volt. Paraszthatom még azzal, hogy a szolgáknak mondja meg, hogy hét órakor reggel költ­senek fel, mert a vonat nyolckor megy, s rendbe hozza számlámat, hogy kifizethessem a mivel tartozom önnek ? — Szép sötét haja lehullott és nyakán körül csüngött. Oly szendének és kedvesnek látszott, hogy el­határoztam mindenkinek dacára, kötelességemet telje­síteni irányában. — Még lesz erre idő, — mondom visszatéve vé­kony kis erszényét kezébe. — Majd én feljövök s fel­­költöm holnap reggel, mindent elrendezek, kikisérem az állomáshoz is, hogy lássam szerencsés elutazását. — Kissé meghajlott s kedvesen mosolygott. — Való­ban boldognak érzem magam, hogy segíthetek, — te­vem hozzá szellemesen, s az ajtó becsukódott. Ekkor jutott eszembe, hogy még azt sem tudom, hol telepedett le Witherton asszony s igy összekóbo­roltam a folyosókat, kikérdeztem a csatangoló szoba­­leányokat (igen kevés eredménynyel), hogy melyik szoba jelöltetett ki egy magas, vaskos urhölgynek, ki vasszürke kabátban van, végre lementem az irodába s igy néztem meg számát. Kopogtam az ajtón, vártam egy pillanatig s az­tán a kulcslyukon besúgva »Csak én vagyok kedve­sem« — bementem. Witherton asszony kényelmesen

Next