Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)

1882-02-26 / 47. szám

Vasárnap, 1882. február 26. 47. szám. Tizen­kilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij -Félévre................................... frt. trenedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Tücsökdalok"-ML (1876.) V. Balga nóták ! hitvány dal s ha Még úgy szivemből szakad ! Oh hogy éppen — a kinek szól — E dalokra mit sem ad. Mások aztán nagyon szépen, Nagyon tisztán érthetik. Dicsérhetik: »Csinos dalok!« — Rajtam semmit sem segít. VI. Költőnek lenni, jó kisasszony ? Nincs ennél könnyebb s pajzánabb dolog. Az ember szokat rímbe fogdos, Mint például ökröt járomba fog. A gondolat magától szokott jönni, Kevéske érzéste is kivan a látszat, S végül, hogy a vers hatást is tehessen, Az ember eldalolja egy­­ libának. VII. Hogy elbúcsúztunk, szemeimben Egy égő könycsepp reszketett. Megszántál s búsan mosolyogva Felém nyújtottad kezedet. Oh ne magyarázd félre könnyem’, Lásd, nem az fájt, hogy el kell válnom, De fájt, hogy abból, mit kerestem A te szivedbe’, szentem, Egyetlen szikrát sem találtam ! VIII. A mámor után ah ! kijózanodtál — (Reális korban élünk, szent igaz !) Am a különbség: szíved nem a régi, S az én szivem még most is, mindig az, S az is lesz mindig, az az igaz hű szív, Mely értted annyi sebeket visel, És égi fényről búsan álmodozva Sugártalan homályban vérzik el . . . Endrödi Sándor. — '-i&mse------­Szauerteig Fábián urnak huszonötéves házasság'i jubileuma. (Szatirikus rajz.) Frankenburg Adolftól. (Folytatás.) E percben a nagy robajjal megnyílt mellékajtón dob- és trombitaszó kíséretében kilép az ünnep kirá­lya: Szauerteig Fábián úr ! A nagy férfit két szőke fürtű gyermek, az ártatlanság és a szeretet géniusza vezette be. Arca szelíd pírban ragyogott, mint a teli­­pofájú Phoebuszé, midőn az ég övén föltántorog, vaskos teste finom angol frakba volt emballírozva Rothberger ruhatárából, utánna két aranypaszomán­­tos inas lépdelt. A terem közepéig jutván, egy tucat fehér ruhába öltözött fiatal hölgy fogadta és vette őt körbe. Lábai elé virágokat s olajágakat hintettek, s dicshimnuszt énekeltek, melynek szövegét a házgondnok jogász fia irta s zenére a kis Ákos urfinak zongoramestere al­kalmazta. Az éneklő hölgyek közt a legszebb hanggal birt Sarolta kisasszony, a háziúr egyetlen leánya, a ki e napokban került haza a bécsi konzervatóriumból, s friss és kellemes hangjával annyira fölülmúlta a töb­bieket, mint a papa ezüst tallérainak csengése a tíz­­krajcáros hatosok tompa pengését. Az ének végével a házi kisasszony társnőivel apja felé közeledvén, ennek fejét borostyán és műharclevelekkel koszorúzta meg, mialatt a nagyságos »copibilánsné« rövid üdvözlő be­szédet olvasott föl, melyet Benedek urfi rózsaszínű se­lyem szövetre nyomatott, s mely e szép szavakkal végződött: »áldott légy, drága uram és férjem, sze­rencse kisérjen minden utadon, s lépteid alatt csupa rózsák és nefelejtsek fakadjanak.« — S egy egész zsák arany és ezüst — kiáltott föl a kis Ákos, a Szauerteig-ház legfiatalabb csemetéje. A kis kópé t. i. nagyon szerette, a mi fényes és csil­logó volt. A családi krónika azt beszéli, hogy midőn csecsemő korában a dajka emlőin pihent, megkívánta ennek talmi arany-fülbevalóit, s addig kotorászott cimpája körül, míg az egyiket észrevétlenül markába csente. Apja ezért nagy »zseni«-nek tartotta őt, s megjövendölte háznépének, hogy a fiánál már ily zsenge korában nyilatkozó vállalkozási szellem őt utóbb a legnagyszerűbb pénzügyi operációk kivitelére képessé teendi, s a csudagyermeket karjára emelve, büszke örömmel kérdezte a jelenvolt fényes vendég­seregtől : látott-e már boldogabb apát nálánál, s nem volt-e Gedeon az ő hetven fiával sokkal szegényebb, mint ő ? S az egész vendégsereg néma lett, mint egy üres pénzláda. Szauerteig Fábián úr pedig egy pár öröm­­könyet zúzván szét orra hegyén, szokatlanul megin­­dultnak látszott. S valóban megható volt e siró férfiút látni, a­kit eddig a legnagyobb nyomor szemlélete sem tudott könyekre fakasztani. Senki sem kérkedhetett azzal, hogy őt ily gyöngeségen valaha rajta kapta volna. Egyszer történt csak, a szegedi vízáradáskor, midőn azt utilizálni járt az alföldön, hogy szemei a kárval­lottak látásán megnedvesedtek ; de akkori környezete azt állitá, hogy csak a csípős szél volt, mely a könye­­ket szemébe csalta. Ezek után újra megnyíltak a szárnyajtók s Szauerteig Fábián úr Krzbám Amália úrnővel, a fő­adóhivatal egyik Csehországból származott irodaigaz­gatója bájos nejének karján, az ünnepélyesen földiszí­­tett terembe lépett. Szauerteig Juliánna asszonyság egy félig csőd alatt levő excellenciással nyomban utá­nuk vitorlázott s követte őket a többi vendégek hosszú sora, kiki egyet az urhölgyek közül hóna alá fűzvén és—és mulató társul. Nékem az a kitűnő szerencse jutott, egy ó­budai gyámok szellemes neje mellett helyet foglalhatni. Tár­salgásunk a két egész óráig tartott ebéd alatt igen élénk volt. Beszédünk a napnak legérdekesebb esemé­nyéről, a mai jubileumról áttért a legújabb szépiro­dalmi s művészeti jelenségekre, miközben bájos szom­szédnőm nem csak sok kritikai jártasságot, hanem oly kitűnő bőbeszédűséget is fejtett ki, hogy az egész kon­­verzációt majdnem ő maga vezette, a­mi reám nézve annál nagyobb nyereség volt, mert zavartalanul élvez­hettem zengzetes orgánumát, melynek a hatalmas ölyv orr, mint obligát fagót, különös varázst köl­csönzött. Azalatt élénken folyt a társalgás a felsőbb kö­rökben is. Miután a béke valószínűsége, s a háború lehetősége fölött támadt eszmecsere alatt a krivoscsiai lázadás, Bosznia annektálása, az angol-francia inter­venció Egyptomban, a pápai encyklika, s a porosz re­­akció legújabb jelenségei is szőnyegre kerültek, s dip­lomáciai bölcsességgel megvitatva, s a jövendő esemé­nyek látnoki szellemmel megrostálva lettek : az erre következett rövid szünetet Szauerteig Fábián úr al­kalomszerűnek találta, hogy azt egypár hazafias »to­­aszt« által azok egésségére, a kiknek bölcs kormány­zata millióit megszerezni segíté, megszakaszsza, s másokat is ennek követésére buzdítson. S úgy is történt. Megeredt a hosszú toasztok sora, s ittak a tisztelt vendégek, kiki egymásért, mind­egyik magáért. A legremekebbet egy nagyhírű ügyvéd itta, a ki a házi úr fényes érdemeit a szenvedő és pénzszűkölködő emberiség irányában körülményesen előszámlálván , dikcióját azon őszinte óhajtással végző, miszerint a párkák oly hosszúra nyújtják e nagy férfiúnak élete kötelét (akará mondani: fonalát), mint a milyenre a szónok klienseinek pőrét nyújtja. Dörgő »éljen«-ek követték a szintoly elmés mint talpraesett toasztot. Szauerteig­er mód nélkül elérzékenyült, s e ritka lelki állapotában a szenvedő emberiség jótevőjének címére tettleg is érdemessé akarván magát tenni, egy keze ügyébe eső esüst tálcába szűkölködő embertársai javára húsz, mind húsz darab aranyat dobott, mely­nek csengésére a mellette ülő Ákoska, a ki egy ezüst húszassal éppen laposra nyomta a kenyérgolyókat, ap­jához fordult: — Papa, mit csinálsz ? — kiáltott harsány to­rokkal. — A mit az ember a szegényeknek ad, mond.a szentirás, az száz percentet kamatoz; — válaszolt ke­net teljesen Szauerteig úr. — Vigyázz, — replikázott a kis Ákos, — hogy el ne veszítsd a kamatot a tőkével együtt. Általános derültség követte az élelmes gyermek ötletét; a házi úrnő örömtől sugárzó arcán pedig meg­látszott, mily boldognak érzi magát, hogy e csuda­gyermeket méhében hordta. Az adakozás oly gazdagon folyt, hogy rövid idő múlva több mint száz arany gyűlt össze az ezüst tányéron. Szauerteig úr a pénzt markába sepervén, ezt jelenlevő komájának, egy zálogkölcsönző intézet tulaj­donosának átadta, hogy azzal a szegényebb sorsnak jószágát kiváltsa. Az ifjú Szauerteig Benedek pedig e percben vállamra tipegvén, fülembe súgott: — Ezt ne tessék ám elfelejteni! S megtölté poharamat a legfinomabb magyará­­tival, melyből oly nagyokat ittam, hogy a háziúr dicsőült arca nem sokára ragyogó sugártengerben úszott szemeim előtt, s alig bírtam azokat e nagyszerű tüne­ménytől elfordítani. Ezalatt egy gonosz elmény ezt súgta hátam mögött szomszédja fülébe: — Bizony mondom neked, hogy Szauerteig Fábián úr sokkal nagyobb dicséretet érdemel, mint a szent Kriszpinus, a ki a gazdagoktól ellopta a bőrt, hogy a szegényeknek sarukat foltozzon belőle. Fábián ur mind a kettőt meglopja, s a nyereségből egyenlően juttat szegénynek és gazdagnak. Mindig vannak, a kiknek szája, melyet alig tö­rültek le a mások asztalánál, piszkos marad! E percben a szomszéd teremben ünnepélyes hangok zendültek meg; a szárnyajtók megnyíltak, s két allegóriás személy, az erény és a jótékonyság lebe­gett ki azokon, rózsalánccal övezvén körül az ünne­­peltnek tekintélyes potrohát, s néma mozdulatokkal vitvén be őt a mellékhelyiségekbe, a mi egyszers­mind felül szolgált a fölkelésre, mely általános szék­tolások s lábcsoszogások közt meg is történt. Egy közelemben állott nagyorrú hústömeg a mellette elsikló »erény«-nek azt súgta fülébe: »holnap tizenegykor éjjel, a szokott helyen« , mire az istennő mosolyogva biccentett fejével. Nem tudtam hamarjá­ban, mit jelentsenek e misztikus szavak? ámbár az allegóriás alakban a nemzeti színház egyik ballettán­­cosnőjét, a horgosorrú férfiban pedig a főváros egyik fináncnotabilitását ismertem föl. A teremben, a­hová beléptünk, csinos házi szín­pad volt fölállítva. Helyet foglaltunk, mindegyik az asztalszomszédnéja mellett. Rövid nyitány után föl­gördült a függöny. Előadatott pedig egy, Sarolta kisasszony tánc­mestere által, a­ki egyszersmind a firma első ikon­­tisztája volt, szerzett némajáték e cím alatt: »A meg­engesztelt párka«. Tudni kell, hogy Szauerteig Fá­bián úr nem rég veszedelmes tord­­bajban szenvedett, a­miből nem annyira az orvosok, mint az istennek segítségével, a­ki őt még hosszabb ideig akarta a szűkölködő emberiség javára föntartani, szerencsésen kigyógyult. (Vége köv.)

Next