Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-26 / 47. szám
Vasárnap, 1882. február 26. 47. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij -Félévre................................... frt. trenedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Tücsökdalok"-ML (1876.) V. Balga nóták ! hitvány dal s ha Még úgy szivemből szakad ! Oh hogy éppen — a kinek szól — E dalokra mit sem ad. Mások aztán nagyon szépen, Nagyon tisztán érthetik. Dicsérhetik: »Csinos dalok!« — Rajtam semmit sem segít. VI. Költőnek lenni, jó kisasszony ? Nincs ennél könnyebb s pajzánabb dolog. Az ember szokat rímbe fogdos, Mint például ökröt járomba fog. A gondolat magától szokott jönni, Kevéske érzéste is kivan a látszat, S végül, hogy a vers hatást is tehessen, Az ember eldalolja egy libának. VII. Hogy elbúcsúztunk, szemeimben Egy égő könycsepp reszketett. Megszántál s búsan mosolyogva Felém nyújtottad kezedet. Oh ne magyarázd félre könnyem’, Lásd, nem az fájt, hogy el kell válnom, De fájt, hogy abból, mit kerestem A te szivedbe’, szentem, Egyetlen szikrát sem találtam ! VIII. A mámor után ah ! kijózanodtál — (Reális korban élünk, szent igaz !) Am a különbség: szíved nem a régi, S az én szivem még most is, mindig az, S az is lesz mindig, az az igaz hű szív, Mely értted annyi sebeket visel, És égi fényről búsan álmodozva Sugártalan homályban vérzik el . . . Endrödi Sándor. — '-i&mse------Szauerteig Fábián urnak huszonötéves házasság'i jubileuma. (Szatirikus rajz.) Frankenburg Adolftól. (Folytatás.) E percben a nagy robajjal megnyílt mellékajtón dob- és trombitaszó kíséretében kilép az ünnep királya: Szauerteig Fábián úr ! A nagy férfit két szőke fürtű gyermek, az ártatlanság és a szeretet géniusza vezette be. Arca szelíd pírban ragyogott, mint a telipofájú Phoebuszé, midőn az ég övén föltántorog, vaskos teste finom angol frakba volt emballírozva Rothberger ruhatárából, utánna két aranypaszomántos inas lépdelt. A terem közepéig jutván, egy tucat fehér ruhába öltözött fiatal hölgy fogadta és vette őt körbe. Lábai elé virágokat s olajágakat hintettek, s dicshimnuszt énekeltek, melynek szövegét a házgondnok jogász fia irta s zenére a kis Ákos urfinak zongoramestere alkalmazta. Az éneklő hölgyek közt a legszebb hanggal birt Sarolta kisasszony, a háziúr egyetlen leánya, a ki e napokban került haza a bécsi konzervatóriumból, s friss és kellemes hangjával annyira fölülmúlta a többieket, mint a papa ezüst tallérainak csengése a tízkrajcáros hatosok tompa pengését. Az ének végével a házi kisasszony társnőivel apja felé közeledvén, ennek fejét borostyán és műharclevelekkel koszorúzta meg, mialatt a nagyságos »copibilánsné« rövid üdvözlő beszédet olvasott föl, melyet Benedek urfi rózsaszínű selyem szövetre nyomatott, s mely e szép szavakkal végződött: »áldott légy, drága uram és férjem, szerencse kisérjen minden utadon, s lépteid alatt csupa rózsák és nefelejtsek fakadjanak.« — S egy egész zsák arany és ezüst — kiáltott föl a kis Ákos, a Szauerteig-ház legfiatalabb csemetéje. A kis kópé t. i. nagyon szerette, a mi fényes és csillogó volt. A családi krónika azt beszéli, hogy midőn csecsemő korában a dajka emlőin pihent, megkívánta ennek talmi arany-fülbevalóit, s addig kotorászott cimpája körül, míg az egyiket észrevétlenül markába csente. Apja ezért nagy »zseni«-nek tartotta őt, s megjövendölte háznépének, hogy a fiánál már ily zsenge korában nyilatkozó vállalkozási szellem őt utóbb a legnagyszerűbb pénzügyi operációk kivitelére képessé teendi, s a csudagyermeket karjára emelve, büszke örömmel kérdezte a jelenvolt fényes vendégseregtől : látott-e már boldogabb apát nálánál, s nem volt-e Gedeon az ő hetven fiával sokkal szegényebb, mint ő ? S az egész vendégsereg néma lett, mint egy üres pénzláda. Szauerteig Fábián úr pedig egy pár örömkönyet zúzván szét orra hegyén, szokatlanul megindultnak látszott. S valóban megható volt e siró férfiút látni, akit eddig a legnagyobb nyomor szemlélete sem tudott könyekre fakasztani. Senki sem kérkedhetett azzal, hogy őt ily gyöngeségen valaha rajta kapta volna. Egyszer történt csak, a szegedi vízáradáskor, midőn azt utilizálni járt az alföldön, hogy szemei a kárvallottak látásán megnedvesedtek ; de akkori környezete azt állitá, hogy csak a csípős szél volt, mely a könyeket szemébe csalta. Ezek után újra megnyíltak a szárnyajtók s Szauerteig Fábián úr Krzbám Amália úrnővel, a főadóhivatal egyik Csehországból származott irodaigazgatója bájos nejének karján, az ünnepélyesen földiszített terembe lépett. Szauerteig Juliánna asszonyság egy félig csőd alatt levő excellenciással nyomban utánuk vitorlázott s követte őket a többi vendégek hosszú sora, kiki egyet az urhölgyek közül hóna alá fűzvén és—és mulató társul. Nékem az a kitűnő szerencse jutott, egy óbudai gyámok szellemes neje mellett helyet foglalhatni. Társalgásunk a két egész óráig tartott ebéd alatt igen élénk volt. Beszédünk a napnak legérdekesebb eseményéről, a mai jubileumról áttért a legújabb szépirodalmi s művészeti jelenségekre, miközben bájos szomszédnőm nem csak sok kritikai jártasságot, hanem oly kitűnő bőbeszédűséget is fejtett ki, hogy az egész konverzációt majdnem ő maga vezette, ami reám nézve annál nagyobb nyereség volt, mert zavartalanul élvezhettem zengzetes orgánumát, melynek a hatalmas ölyv orr, mint obligát fagót, különös varázst kölcsönzött. Azalatt élénken folyt a társalgás a felsőbb körökben is. Miután a béke valószínűsége, s a háború lehetősége fölött támadt eszmecsere alatt a krivoscsiai lázadás, Bosznia annektálása, az angol-francia intervenció Egyptomban, a pápai encyklika, s a porosz reakció legújabb jelenségei is szőnyegre kerültek, s diplomáciai bölcsességgel megvitatva, s a jövendő események látnoki szellemmel megrostálva lettek : az erre következett rövid szünetet Szauerteig Fábián úr alkalomszerűnek találta, hogy azt egypár hazafias »toaszt« által azok egésségére, a kiknek bölcs kormányzata millióit megszerezni segíté, megszakaszsza, s másokat is ennek követésére buzdítson. S úgy is történt. Megeredt a hosszú toasztok sora, s ittak a tisztelt vendégek, kiki egymásért, mindegyik magáért. A legremekebbet egy nagyhírű ügyvéd itta, a ki a házi úr fényes érdemeit a szenvedő és pénzszűkölködő emberiség irányában körülményesen előszámlálván , dikcióját azon őszinte óhajtással végző, miszerint a párkák oly hosszúra nyújtják e nagy férfiúnak élete kötelét (akará mondani: fonalát), mint a milyenre a szónok klienseinek pőrét nyújtja. Dörgő »éljen«-ek követték a szintoly elmés mint talpraesett toasztot. Szauerteiger mód nélkül elérzékenyült, s e ritka lelki állapotában a szenvedő emberiség jótevőjének címére tettleg is érdemessé akarván magát tenni, egy keze ügyébe eső esüst tálcába szűkölködő embertársai javára húsz, mind húsz darab aranyat dobott, melynek csengésére a mellette ülő Ákoska, a ki egy ezüst húszassal éppen laposra nyomta a kenyérgolyókat, apjához fordult: — Papa, mit csinálsz ? — kiáltott harsány torokkal. — A mit az ember a szegényeknek ad, mond.a szentirás, az száz percentet kamatoz; — válaszolt kenet teljesen Szauerteig úr. — Vigyázz, — replikázott a kis Ákos, — hogy el ne veszítsd a kamatot a tőkével együtt. Általános derültség követte az élelmes gyermek ötletét; a házi úrnő örömtől sugárzó arcán pedig meglátszott, mily boldognak érzi magát, hogy e csudagyermeket méhében hordta. Az adakozás oly gazdagon folyt, hogy rövid idő múlva több mint száz arany gyűlt össze az ezüst tányéron. Szauerteig úr a pénzt markába sepervén, ezt jelenlevő komájának, egy zálogkölcsönző intézet tulajdonosának átadta, hogy azzal a szegényebb sorsnak jószágát kiváltsa. Az ifjú Szauerteig Benedek pedig e percben vállamra tipegvén, fülembe súgott: — Ezt ne tessék ám elfelejteni! S megtölté poharamat a legfinomabb magyarátival, melyből oly nagyokat ittam, hogy a háziúr dicsőült arca nem sokára ragyogó sugártengerben úszott szemeim előtt, s alig bírtam azokat e nagyszerű tüneménytől elfordítani. Ezalatt egy gonosz elmény ezt súgta hátam mögött szomszédja fülébe: — Bizony mondom neked, hogy Szauerteig Fábián úr sokkal nagyobb dicséretet érdemel, mint a szent Kriszpinus, a ki a gazdagoktól ellopta a bőrt, hogy a szegényeknek sarukat foltozzon belőle. Fábián ur mind a kettőt meglopja, s a nyereségből egyenlően juttat szegénynek és gazdagnak. Mindig vannak, a kiknek szája, melyet alig törültek le a mások asztalánál, piszkos marad! E percben a szomszéd teremben ünnepélyes hangok zendültek meg; a szárnyajtók megnyíltak, s két allegóriás személy, az erény és a jótékonyság lebegett ki azokon, rózsalánccal övezvén körül az ünnepeltnek tekintélyes potrohát, s néma mozdulatokkal vitvén be őt a mellékhelyiségekbe, a mi egyszersmind felül szolgált a fölkelésre, mely általános széktolások s lábcsoszogások közt meg is történt. Egy közelemben állott nagyorrú hústömeg a mellette elsikló »erény«-nek azt súgta fülébe: »holnap tizenegykor éjjel, a szokott helyen« , mire az istennő mosolyogva biccentett fejével. Nem tudtam hamarjában, mit jelentsenek e misztikus szavak? ámbár az allegóriás alakban a nemzeti színház egyik ballettáncosnőjét, a horgosorrú férfiban pedig a főváros egyik fináncnotabilitását ismertem föl. A teremben, ahová beléptünk, csinos házi színpad volt fölállítva. Helyet foglaltunk, mindegyik az asztalszomszédnéja mellett. Rövid nyitány után fölgördült a függöny. Előadatott pedig egy, Sarolta kisasszony táncmestere által, aki egyszersmind a firma első ikontisztája volt, szerzett némajáték e cím alatt: »A megengesztelt párka«. Tudni kell, hogy Szauerteig Fábián úr nem rég veszedelmes tordbajban szenvedett, amiből nem annyira az orvosok, mint az istennek segítségével, aki őt még hosszabb ideig akarta a szűkölködő emberiség javára föntartani, szerencsésen kigyógyult. (Vége köv.)