Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)

1882-02-01 / 26. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 26. számához. A zsidó rituale méltó kerete lehet a költői felfogásnak. •Oly sajnár pedig, hol a vallás még szorosan össze van * m­ivel, a társadalmi élettel, mint ó-hitű zsidóinknál, a ÍJD '$6'cíg is sok a megnyerő, szívhez szóló vonás. *''Kívuza'.V . •szkodás a régi hithez és erkölcshöz, hjts^g és voikóda», a pa­triarchalis szokásokhoz, szigorú .. .látódt. élet, elszigeteltség, melyet a faji elkülönzés & -ig és a sanyarú társadalmi helyzet, melyet 1887-ig az anyagi jólét sem változtathatott meg — mindezek a zsidóink életét jellemző vonások bőséges anyagot adnak költői tárgyalásra. A ballada szűk keretében azonban nem színez­het a költő erősebb vonásokkal, s általában a lírai költemény formájánál fogva nem alkalmas sajátos­ságok visszatükrözésére. Kiss József sem használhatta tehát azokat a vonásokat, melyek balladái hőseit fal­képekké tették volna. Néhány vonatkozás a héber val­lásos szertartásokra, szokásokra: mindössze ennyi az, mi balladáiban a sajátos, idegen elemet teszi. A cse­lekvő személyek menttek minden tipikus jellegtől: csak névleg zsidók s nem valójában; cseréljük fel neveiket jó magyaros hangzású nevekkel, a »specialitás«-nak nyomára sem akadunk alakjaikban. Vagy figyeljük meg balladáinak drámai magvát: a mesében sehol sem találunk egyetlen motívumra, fordulatra, melynek ma­gyarázója a faj társadalmi helyzete, hagyományos szo­kása, vagy vallásos felfogása volna. Cselekvényük azon módon megtörténhetnék, ha szereplő személyei nem zsidók, hanem egyszerű magyar parasztok volná­nak is. A »Zsidó-dalok«-ban sincs több szerepe e kü­lönleges elemeknek. Csak egyetlen költeményben csen­dül meg egy hang, mely némileg a faji érzés kifeje­zése. Ez a hang megragadó: És mentem büszkén, mint a sajka, Virágos part közt szabadon , Szívemben tarka gyermekábrán ! És üde tavasz arcomon. A nagy utcán haladva végig, Gyakran repültek gúny s kövek : „ Nézzétek csak, hogy milyen kényes És cifra a zsidó gyerek !“ Ismertek a falu kutyái, Uszitórc bár, de hasztalan ! Megnyáldosák kis kezeimet És hagytak menni utamon. A tiszteletesek Vidáma Farkat csóvált s ugrándozott, Midőn hajóm sok részt leküzdve, A csendes révbe befutott . . . De a zsidó dalok többi darabjában már csak mint keret jelenik meg a faji sajátosság eleme. Egy kép, egy hasonlat a rabbi-monda, a vallásos hit világából, melybe a költő, mint burokba rejti egyéni érzését: ebből áll az egész. A különleges jelleg tehát dalaiban épp úgy mint balladáiban, csaknem kivétel nélkül külsőségekből áll. Más kérdés, melyhez nagyon is hozzá­fér a kérdőjel, vesztettek-e versei azzal, hogy sajátságuk csak külső s éppen nem az, a minek sokan képzelik ? S egyáltalában bele­olvasztható-e az belső­leg a lírai költemény formájába? Nem vitatjuk. De bármiként legyen is, bizonyára nagyon tévednek, kik e lényegtelen, külsőségbe vesző, úgynevezett »speciali­­tás«-ban keresik a Kiss József költői jelentőségét. Mi máshol keressük: abban a néhány, kevés számú lírai darabban, melyeket a »Regény« és »Ugról-ágra« című ciklusokban foglalt össze. E ciklusok nem tartalmaznak többet szám sze­rint harminc versnél, melyek mintegy felét teszik költeményeinek. Mennyiségileg kétségen kívül csekély eredmény tizenkét év költői munkásságához képest. Nem úgy, a­mi belső értéküket illeti. Mindazáltal e számadat is tanúsítja, hogy Kiss József nem tartozik ama költők közé, a­kikből, mint forrásból az üde víz, gazdagon ömlik a szavak árja. Semmi sincs távolabb szellemétől, mint az alkotás ama szinte mesés gyorsa­sága, a­melylyel Lord Byr­on négy nap alatt írta meg »Abydosi ará«-ját. Hogy nehezen, fáradsággal ír, annak nyomai szembeszökően vehetők észre versein. Nem csak, mert számos hely van egyes strófáiban, a­hol az utólagos javítás a közvetlenséget bénította meg, s a­hol a folytonos csiszolás a költői gondolat zomán­cát, bimporát törölte le; hanem, mert maga az egész kötet bizonysága, hogy tárgyai választásában aggódóan válogatós. Ha tárgya nincs, nem i­, egyszerű hangu­lat-kifejezéssel nem elégszik meg. Valósággal szűk­szavú költő. Már ez is mutatja, hogy költői temperamentuma nem az, a­mely a valódi lírikusoké. Formája még in­kább erre vall. Mert leggyakrabban nem önmagából, hanem kívülről meríti a hangulatot, melyet dala ki­fejez, s mert rendesen egy rajta kívül eső körülmény idézi elő azt az abnormis lélekállapotot, melynek han­got ad, könnyen az elbeszélés útjára téved még akkor is, ha egyéni érzelmet öltöztet költői formába. Eleven példa erre az a költemény, melyből fentebb két sza­kaszt idéztünk: »Egy református lelkész emlékezete.« Tisztán szubjektív érzés teszi e vers magvát: a hála és tisztelet, melyet az elhunyt jóltevő és barát iránt­­ érez, meg a bánat elvesztése felett, mégis — a­mint az idézett strófákból is láthatni — egész menete elbe­szélő, sőt az elbeszélésben epizodikus kitérésre is sza­badságot vesz magának a költő. Ez a példa pedig nem áll egyedül. A »Persa,« »Egy sír,« »Krisztus,« »Új Ahasver« ugyancsak e narratív modor termékei. Mindamellett költői ere leggazdagabban lírai költeményeiben nyilvánul. Balladáinak drámai folyása és, kitűnő szerkezete, meg pompás genreképének »Ágota kisasszony«-nak mély és igaz humora iránt méltó elismeréssel viseltetünk ugyan, de valódi költői jelentőségét mégis csak lírájában találjuk. Alig van lírikusunk, — az újabb generációból legfeljebb End­­rődi Sándort vehetjük ki — a ki tehetséges bőségére és sokoldalúsá­gára hozzá fogható volna. Hiányai meg­annyi kiváló költői erénynek az ellenlábasai. Szűksza­vúságáért gondolatbősége kárpótol; kötetében oly verset, melyben eszme vagy legalább költői színű ötlet ne volna, keresve sem találhatunk. A túlságos aggó­dásnak, mely terméketlenségének egyik főforrása, rendkívüli műgondja felel meg; a forma és ritmus iránti érzéke erős s azért legtöbb költeményében ze­nei báj és dallamosság van. És bár egy külső kép be­nyomása idézi elő hangulatát, a­helyett, hogy fordítva hangulatához keresne kívülről képet, fantáziája gaz­dag és üde, színei élénkek, gyakran csillogók, ha néha tarkák is. Egyéniségének némi szelíd rajongás a fővonása. Lelkesedése, ambiciója, eszménye, szerelme: a költé­szet. A poézis nála nem eszköz, melylyel csak alakot ad érzései sorának, hanem öncél. "Vágyódik az álmok világa, az ideák után, mint más a boldogságra. Tisz­tán alanyi verseinek legnagyobb része e vágyódás kifejezése. Ezt példázzák a »Csengő vizek«, a­hova nem visz földi lábnyom, s mint elérhetetlen, mégis keresett tartomány tündöklik a mese vándorló szegény királyfia előtt. Erről beszél neki Jeanne d'Arc regéje mely — kissé erőszakolt képben — arról szól, hogy a »tüneményeknek ellenállani nem lehet.« Ez a vágy égeti »Újdondász«-át, a kinek ábrándjait a valóság józanító prózája űzi el. E vágyról panaszkodik a »Persa«, a­ki nem talál egy percnyi nyugtát, békét, hogy dalát elénekelhesse. — Az édes sóvárgások költője, a ki minél távolibbnak tudja eszményét, annál sötétebb­­nek látja a való képét. A múlt a­mikor Daphnis és Chloe gyermeteg kéjjel koszorút fontak — téptek széjjel, elrepült, bűvös álomként tűnik fel előtte : Oh szép idők ! Óh boldog álom ! Virág nyitott a száraz ágon, Rege lakott minden berekben, Éltünk múltban, éltünk jelenben , Mit költő alkot, szobrász farag, Uj életet nyert szemünk alatt, A megfoghatlan volt — világos ! Oh ifjúság, de szép varázsod . . . A jelenről, a­mikor »Daphnis zwickert hord orra felett, Chloe meg sétahangversenybe megy«, megvetéssel fordul el. A fényes utcákon csak sötét arcokat lát, Krisztus képe csak arra emlékezteti, hogy Még egyre járja Az ős­nyomorról a régi dal. A pompa és a fény látása, a civilizáció, a haladás ké­pei balsejtelmekkel töltik el: küzdeni látja az ideált s győzni az egyszeregyet. Megkérdi a hatalmas palo­ták kariatidáitól : Ti­sphynxek odafenn, Kik erkélyt tartva szünes-szüntelen Rejtélyes, szűzi arccal nézitek Ez örök-éber, nyüzsgő tömeget, Oh fejtsétek meg a rejtélyt nekem : E mohó sietés hová viszen ? Mely örvényébe annyi kínt sodor: Előbbre tör-e e rohanó kor, Mint ama régi, mely kimérve járt S nem döntött,­­De teremtett ideált . Hamarabb nyomba érünk-e vajon, Mert kergetünk vágány- és villanyon Levegő égben, tengerár alatt — Inaszakadtig — s m­ig a szív szakad — Cél s ideál, boldogság tégedet ? A sphynx hallgat és én tovább megyek. A szerelemre kevesebb hangja van. Hogy az életet fentartó örök érzés őt is megillette, annak egy rövidke ciklus összes költői emléke. De e két apró dal egész szerelmi történetet ismertet meg velünk. Az a leány, a­kiért lemondott álmairól, a­kit fölemelt ma­gához,­­ nem tudja őt megérteni. E csalódás egész szomorú regényét négy strófa mondja el: Te vagy a hűség, te vagy a jóság, A béketűrés és a szerelem ! S a mi fényes és tiszta e földön, Azt mind a te képedre képzelem. S mi a mesében gyermeki s bájos, Az a te vonásid viseli mind: Mesék szelid hamupipőkéje! lm képmásod itt áll s reám tekint! . . 169 De mikor a gondolatnak szárnyán Messze szállok­­— te nem jöhetsz velem ! . S a csodákat, miket lelkem látott, Te néked hasztalan mesélgetem. Mosolyodban nem lelek üdülést, És szívem, lelkem olyan csüggeteg: Tán a csillagokban volt megírva, Hogy én örökre egyedül legyek ! És mert a szerelemben nem talál kárpótlást ifjúsága elhagyott álomképeiért, visszatér hozzájuk. A dicső­ség szomja gyötri. A büszke önérzet hangja, mely a halhatatlanság vágyával ölelkezik, harmóniában van egész lényével, melyet az ideál utáni rajongás tölt el. A dicsőséget álomnak mondja, mely egy hosszú élettel fölér; a közelgő halál érzete nem a testi elmúlás fájó gondolatát kelti föl benne, hanem a bántó tuda­tot, hogy dala is csonkán marad; panaszolja, hogy sok szenvedés és gyötrelem árán jutott el oda, a­hol »a hit virága terem« ; tanítója, mestere emlékezete hálával tölti el,mert az elvitte őt oda, ahol »az örök hajnal, a bir ragyog« ; a kicsinylő mellőzés, a tipró gúny nem csüggeszti: Aludni még korán van, Álomra hanyatló pillák ti ne még ! . . Elébb hadd lássák északfény pompában Ragyogni lelkemnek mély költészetét. Bóditó virágból kötöm füzérem, Munkába veszítek majd éjet-napot, S rideg, száműzött királynál büszkébben Oda dobom nektek — aztán meghalok. Ez a hang már csak egy hajszálnyira van attól, hogy sértővé, diszharmonikussá váljék, de mert a jogos ambíció hangja, még mindig rokonszenvesebb, mint a német költőé, a ki minden babért oda adna egy kis kenyérért s fájó mosolylyal kérdi : Unsterblichkeit? — Wer kann sie je erleben ? A magyar költő nem tud hinni a hervadásban, az örök­ös nullásban. Hisz egész valóját csak a remény élteti. És ha számba veszszük, mily gazdag szépségek­ben a vékony kis kötet, mely immár másfél évtizedes költői munkásságnak eredménye, büszke szavát, melylyel dalairól megemlékezik: Mosolyogjatok! — óh, de én úgy érzem . Nekem örök ifjúság jutott — nem is találjuk oly vakmerőnek. Spectator. Fővárosi hírek. * Régi emlék-serleg. Az akadémiai összes ülések után rendesen kedélyes vacsora szokott lenni Frak­n­ói Vilmos főtitkárnál. Hétfőn az asztal legérdekesebb dísze egy szépmívű, ezüst billikom volt, melynek ezüst tálcájára ez van vésve: »A pesti egye­temi bölcselkedés-hallgatók 1839«. Ezt a billikomot negyvenkét év előtt, egyetemi hallgatók küldöttsége élén, Lónyay Menyhért nyújtotta át beszéddel dr. Wenzel Gusztávnak, szeretett és tisztelt tanáruknak, mint ki a jogi karban első tartott magyar előadásokat. Az érdemes jogtanár közelebb tudósok körében szóba hozta e becses emlékét, melyet félre tett s melyből nem is ittak még soha. Fraknói Vilmos rögtön kitalálta a módját, hogy mint lehetne nagy idő múltán a legszebben felavatni e billikomot. Elkévette tehát a serleget s a hétfői vacsorán az asztalra tette. Egyszer aztán gróf Lónyay Menyhért, az egykori tanítvány s az emléket átnyújtó szónok, most pedig az akadémia elnöke, újra kezébe vette a billikomot s elmondva annak történetét, annak egésségére és hosz­­szú életére ivott belőle, a kit több mint négy évtizede tanítványi hálából tiszteltek meg vele. Mindenki élje­nezte az ősz tudóst, kinek akkori tanítványai közül a küldöttségnek még egy tagja volt jelen: dr. Szabó József, a kitűnő geológ. Dr. Wenzel Gusztávot, mélyen megható a múltak emlékezete, s mai akadé­mikus társainak e gyöngédsége. Éltette gróf Lónyait, ki neki egykor e serleget átnyújtó, sokkal később pedig mint miniszter megengedte neki, hogy a kamarai levéltárban búvárkodhassék, a­mit azelőtt sohasem érhetett el. * Négy ezüst babérkoszorút is fognak átnyúj­tani a haza érkező Munkácsy Mihálynak. Egyet a művészek, a többit az egyetemi polgárok, akik fáklyás menetet is szándékoznak rendezni,­ az irak­i művé­szek köre s a francia kör. Szó van róla, hogy a koszo­rúk átadási ünnepélyére az akadémia dísztermét sze­rezzék meg. * A Károlyi-palotában, az egyetem­ utcában, tegnapra virradó éjjel volt hosszú idő óta az első nagy estély. Az utóbbi időkben ugyanis sok szomo­rúság érte e fényes nemzetséget. Elhunyt a palo­ta építője, Károlyi György, és a fóthi gróf s és mai tulajdonosának első neje is. Az erkélyen sokáig állott a családi címer gyászkeretben. Azóta csak egy hivata­los ebéd volt ott, az új versenytér megnyitása alkal­mával. Most azonban újra fényesen ki voltak világítva a főutcára néző nagy termek, melyeknek egyike fehér

Next