Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-01 / 26. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 26. számához. A zsidó rituale méltó kerete lehet a költői felfogásnak. •Oly sajnár pedig, hol a vallás még szorosan össze van * mivel, a társadalmi élettel, mint ó-hitű zsidóinknál, a ÍJD '$6'cíg is sok a megnyerő, szívhez szóló vonás. *''Kívuza'.V . •szkodás a régi hithez és erkölcshöz, hjts^g és voikóda», a patriarchalis szokásokhoz, szigorú .. .látódt. élet, elszigeteltség, melyet a faji elkülönzés & -ig és a sanyarú társadalmi helyzet, melyet 1887-ig az anyagi jólét sem változtathatott meg — mindezek a zsidóink életét jellemző vonások bőséges anyagot adnak költői tárgyalásra. A ballada szűk keretében azonban nem színezhet a költő erősebb vonásokkal, s általában a lírai költemény formájánál fogva nem alkalmas sajátosságok visszatükrözésére. Kiss József sem használhatta tehát azokat a vonásokat, melyek balladái hőseit falképekké tették volna. Néhány vonatkozás a héber vallásos szertartásokra, szokásokra: mindössze ennyi az, mi balladáiban a sajátos, idegen elemet teszi. A cselekvő személyek menttek minden tipikus jellegtől: csak névleg zsidók s nem valójában; cseréljük fel neveiket jó magyaros hangzású nevekkel, a »specialitás«-nak nyomára sem akadunk alakjaikban. Vagy figyeljük meg balladáinak drámai magvát: a mesében sehol sem találunk egyetlen motívumra, fordulatra, melynek magyarázója a faj társadalmi helyzete, hagyományos szokása, vagy vallásos felfogása volna. Cselekvényük azon módon megtörténhetnék, ha szereplő személyei nem zsidók, hanem egyszerű magyar parasztok volnának is. A »Zsidó-dalok«-ban sincs több szerepe e különleges elemeknek. Csak egyetlen költeményben csendül meg egy hang, mely némileg a faji érzés kifejezése. Ez a hang megragadó: És mentem büszkén, mint a sajka, Virágos part közt szabadon , Szívemben tarka gyermekábrán ! És üde tavasz arcomon. A nagy utcán haladva végig, Gyakran repültek gúny s kövek : „ Nézzétek csak, hogy milyen kényes És cifra a zsidó gyerek !“ Ismertek a falu kutyái, Uszitórc bár, de hasztalan ! Megnyáldosák kis kezeimet És hagytak menni utamon. A tiszteletesek Vidáma Farkat csóvált s ugrándozott, Midőn hajóm sok részt leküzdve, A csendes révbe befutott . . . De a zsidó dalok többi darabjában már csak mint keret jelenik meg a faji sajátosság eleme. Egy kép, egy hasonlat a rabbi-monda, a vallásos hit világából, melybe a költő, mint burokba rejti egyéni érzését: ebből áll az egész. A különleges jelleg tehát dalaiban épp úgy mint balladáiban, csaknem kivétel nélkül külsőségekből áll. Más kérdés, melyhez nagyon is hozzáfér a kérdőjel, vesztettek-e versei azzal, hogy sajátságuk csak külső s éppen nem az, a minek sokan képzelik ? S egyáltalában beleolvasztható-e az belsőleg a lírai költemény formájába? Nem vitatjuk. De bármiként legyen is, bizonyára nagyon tévednek, kik e lényegtelen, külsőségbe vesző, úgynevezett »specialitás«-ban keresik a Kiss József költői jelentőségét. Mi máshol keressük: abban a néhány, kevés számú lírai darabban, melyeket a »Regény« és »Ugról-ágra« című ciklusokban foglalt össze. E ciklusok nem tartalmaznak többet szám szerint harminc versnél, melyek mintegy felét teszik költeményeinek. Mennyiségileg kétségen kívül csekély eredmény tizenkét év költői munkásságához képest. Nem úgy, ami belső értéküket illeti. Mindazáltal e számadat is tanúsítja, hogy Kiss József nem tartozik ama költők közé, akikből, mint forrásból az üde víz, gazdagon ömlik a szavak árja. Semmi sincs távolabb szellemétől, mint az alkotás ama szinte mesés gyorsasága, amelylyel Lord Byron négy nap alatt írta meg »Abydosi ará«-ját. Hogy nehezen, fáradsággal ír, annak nyomai szembeszökően vehetők észre versein. Nem csak, mert számos hely van egyes strófáiban, ahol az utólagos javítás a közvetlenséget bénította meg, s ahol a folytonos csiszolás a költői gondolat zománcát, bimporát törölte le; hanem, mert maga az egész kötet bizonysága, hogy tárgyai választásában aggódóan válogatós. Ha tárgya nincs, nem i, egyszerű hangulat-kifejezéssel nem elégszik meg. Valósággal szűkszavú költő. Már ez is mutatja, hogy költői temperamentuma nem az, amely a valódi lírikusoké. Formája még inkább erre vall. Mert leggyakrabban nem önmagából, hanem kívülről meríti a hangulatot, melyet dala kifejez, s mert rendesen egy rajta kívül eső körülmény idézi elő azt az abnormis lélekállapotot, melynek hangot ad, könnyen az elbeszélés útjára téved még akkor is, ha egyéni érzelmet öltöztet költői formába. Eleven példa erre az a költemény, melyből fentebb két szakaszt idéztünk: »Egy református lelkész emlékezete.« Tisztán szubjektív érzés teszi e vers magvát: a hála és tisztelet, melyet az elhunyt jóltevő és barát iránt érez, meg a bánat elvesztése felett, mégis — amint az idézett strófákból is láthatni — egész menete elbeszélő, sőt az elbeszélésben epizodikus kitérésre is szabadságot vesz magának a költő. Ez a példa pedig nem áll egyedül. A »Persa,« »Egy sír,« »Krisztus,« »Új Ahasver« ugyancsak e narratív modor termékei. Mindamellett költői ere leggazdagabban lírai költeményeiben nyilvánul. Balladáinak drámai folyása és, kitűnő szerkezete, meg pompás genreképének »Ágota kisasszony«-nak mély és igaz humora iránt méltó elismeréssel viseltetünk ugyan, de valódi költői jelentőségét mégis csak lírájában találjuk. Alig van lírikusunk, — az újabb generációból legfeljebb Endrődi Sándort vehetjük ki — a ki tehetséges bőségére és sokoldalúságára hozzá fogható volna. Hiányai megannyi kiváló költői erénynek az ellenlábasai. Szűkszavúságáért gondolatbősége kárpótol; kötetében oly verset, melyben eszme vagy legalább költői színű ötlet ne volna, keresve sem találhatunk. A túlságos aggódásnak, mely terméketlenségének egyik főforrása, rendkívüli műgondja felel meg; a forma és ritmus iránti érzéke erős s azért legtöbb költeményében zenei báj és dallamosság van. És bár egy külső kép benyomása idézi elő hangulatát, ahelyett, hogy fordítva hangulatához keresne kívülről képet, fantáziája gazdag és üde, színei élénkek, gyakran csillogók, ha néha tarkák is. Egyéniségének némi szelíd rajongás a fővonása. Lelkesedése, ambiciója, eszménye, szerelme: a költészet. A poézis nála nem eszköz, melylyel csak alakot ad érzései sorának, hanem öncél. "Vágyódik az álmok világa, az ideák után, mint más a boldogságra. Tisztán alanyi verseinek legnagyobb része e vágyódás kifejezése. Ezt példázzák a »Csengő vizek«, ahova nem visz földi lábnyom, s mint elérhetetlen, mégis keresett tartomány tündöklik a mese vándorló szegény királyfia előtt. Erről beszél neki Jeanne d'Arc regéje mely — kissé erőszakolt képben — arról szól, hogy a »tüneményeknek ellenállani nem lehet.« Ez a vágy égeti »Újdondász«-át, a kinek ábrándjait a valóság józanító prózája űzi el. E vágyról panaszkodik a »Persa«, aki nem talál egy percnyi nyugtát, békét, hogy dalát elénekelhesse. — Az édes sóvárgások költője, a ki minél távolibbnak tudja eszményét, annál sötétebbnek látja a való képét. A múlt amikor Daphnis és Chloe gyermeteg kéjjel koszorút fontak — téptek széjjel, elrepült, bűvös álomként tűnik fel előtte : Oh szép idők ! Óh boldog álom ! Virág nyitott a száraz ágon, Rege lakott minden berekben, Éltünk múltban, éltünk jelenben , Mit költő alkot, szobrász farag, Uj életet nyert szemünk alatt, A megfoghatlan volt — világos ! Oh ifjúság, de szép varázsod . . . A jelenről, amikor »Daphnis zwickert hord orra felett, Chloe meg sétahangversenybe megy«, megvetéssel fordul el. A fényes utcákon csak sötét arcokat lát, Krisztus képe csak arra emlékezteti, hogy Még egyre járja Az ősnyomorról a régi dal. A pompa és a fény látása, a civilizáció, a haladás képei balsejtelmekkel töltik el: küzdeni látja az ideált s győzni az egyszeregyet. Megkérdi a hatalmas paloták kariatidáitól : Tisphynxek odafenn, Kik erkélyt tartva szünes-szüntelen Rejtélyes, szűzi arccal nézitek Ez örök-éber, nyüzsgő tömeget, Oh fejtsétek meg a rejtélyt nekem : E mohó sietés hová viszen ? Mely örvényébe annyi kínt sodor: Előbbre tör-e e rohanó kor, Mint ama régi, mely kimérve járt S nem döntött,De teremtett ideált . Hamarabb nyomba érünk-e vajon, Mert kergetünk vágány- és villanyon Levegő égben, tengerár alatt — Inaszakadtig — s mig a szív szakad — Cél s ideál, boldogság tégedet ? A sphynx hallgat és én tovább megyek. A szerelemre kevesebb hangja van. Hogy az életet fentartó örök érzés őt is megillette, annak egy rövidke ciklus összes költői emléke. De e két apró dal egész szerelmi történetet ismertet meg velünk. Az a leány, akiért lemondott álmairól, akit fölemelt magához, nem tudja őt megérteni. E csalódás egész szomorú regényét négy strófa mondja el: Te vagy a hűség, te vagy a jóság, A béketűrés és a szerelem ! S a mi fényes és tiszta e földön, Azt mind a te képedre képzelem. S mi a mesében gyermeki s bájos, Az a te vonásid viseli mind: Mesék szelid hamupipőkéje! lm képmásod itt áll s reám tekint! . . 169 De mikor a gondolatnak szárnyán Messze szállok— te nem jöhetsz velem ! . S a csodákat, miket lelkem látott, Te néked hasztalan mesélgetem. Mosolyodban nem lelek üdülést, És szívem, lelkem olyan csüggeteg: Tán a csillagokban volt megírva, Hogy én örökre egyedül legyek ! És mert a szerelemben nem talál kárpótlást ifjúsága elhagyott álomképeiért, visszatér hozzájuk. A dicsőség szomja gyötri. A büszke önérzet hangja, mely a halhatatlanság vágyával ölelkezik, harmóniában van egész lényével, melyet az ideál utáni rajongás tölt el. A dicsőséget álomnak mondja, mely egy hosszú élettel fölér; a közelgő halál érzete nem a testi elmúlás fájó gondolatát kelti föl benne, hanem a bántó tudatot, hogy dala is csonkán marad; panaszolja, hogy sok szenvedés és gyötrelem árán jutott el oda, ahol »a hit virága terem« ; tanítója, mestere emlékezete hálával tölti el,mert az elvitte őt oda, ahol »az örök hajnal, a bir ragyog« ; a kicsinylő mellőzés, a tipró gúny nem csüggeszti: Aludni még korán van, Álomra hanyatló pillák ti ne még ! . . Elébb hadd lássák északfény pompában Ragyogni lelkemnek mély költészetét. Bóditó virágból kötöm füzérem, Munkába veszítek majd éjet-napot, S rideg, száműzött királynál büszkébben Oda dobom nektek — aztán meghalok. Ez a hang már csak egy hajszálnyira van attól, hogy sértővé, diszharmonikussá váljék, de mert a jogos ambíció hangja, még mindig rokonszenvesebb, mint a német költőé, a ki minden babért oda adna egy kis kenyérért s fájó mosolylyal kérdi : Unsterblichkeit? — Wer kann sie je erleben ? A magyar költő nem tud hinni a hervadásban, az örökös nullásban. Hisz egész valóját csak a remény élteti. És ha számba veszszük, mily gazdag szépségekben a vékony kis kötet, mely immár másfél évtizedes költői munkásságnak eredménye, büszke szavát, melylyel dalairól megemlékezik: Mosolyogjatok! — óh, de én úgy érzem . Nekem örök ifjúság jutott — nem is találjuk oly vakmerőnek. Spectator. Fővárosi hírek. * Régi emlék-serleg. Az akadémiai összes ülések után rendesen kedélyes vacsora szokott lenni Fraknói Vilmos főtitkárnál. Hétfőn az asztal legérdekesebb dísze egy szépmívű, ezüst billikom volt, melynek ezüst tálcájára ez van vésve: »A pesti egyetemi bölcselkedés-hallgatók 1839«. Ezt a billikomot negyvenkét év előtt, egyetemi hallgatók küldöttsége élén, Lónyay Menyhért nyújtotta át beszéddel dr. Wenzel Gusztávnak, szeretett és tisztelt tanáruknak, mint ki a jogi karban első tartott magyar előadásokat. Az érdemes jogtanár közelebb tudósok körében szóba hozta e becses emlékét, melyet félre tett s melyből nem is ittak még soha. Fraknói Vilmos rögtön kitalálta a módját, hogy mint lehetne nagy idő múltán a legszebben felavatni e billikomot. Elkévette tehát a serleget s a hétfői vacsorán az asztalra tette. Egyszer aztán gróf Lónyay Menyhért, az egykori tanítvány s az emléket átnyújtó szónok, most pedig az akadémia elnöke, újra kezébe vette a billikomot s elmondva annak történetét, annak egésségére és hoszszú életére ivott belőle, a kit több mint négy évtizede tanítványi hálából tiszteltek meg vele. Mindenki éljenezte az ősz tudóst, kinek akkori tanítványai közül a küldöttségnek még egy tagja volt jelen: dr. Szabó József, a kitűnő geológ. Dr. Wenzel Gusztávot, mélyen megható a múltak emlékezete, s mai akadémikus társainak e gyöngédsége. Éltette gróf Lónyait, ki neki egykor e serleget átnyújtó, sokkal később pedig mint miniszter megengedte neki, hogy a kamarai levéltárban búvárkodhassék, amit azelőtt sohasem érhetett el. * Négy ezüst babérkoszorút is fognak átnyújtani a haza érkező Munkácsy Mihálynak. Egyet a művészek, a többit az egyetemi polgárok, akik fáklyás menetet is szándékoznak rendezni, az iraki művészek köre s a francia kör. Szó van róla, hogy a koszorúk átadási ünnepélyére az akadémia dísztermét szerezzék meg. * A Károlyi-palotában, az egyetem utcában, tegnapra virradó éjjel volt hosszú idő óta az első nagy estély. Az utóbbi időkben ugyanis sok szomorúság érte e fényes nemzetséget. Elhunyt a palota építője, Károlyi György, és a fóthi gróf s és mai tulajdonosának első neje is. Az erkélyen sokáig állott a családi címer gyászkeretben. Azóta csak egy hivatalos ebéd volt ott, az új versenytér megnyitása alkalmával. Most azonban újra fényesen ki voltak világítva a főutcára néző nagy termek, melyeknek egyike fehér