Fővárosi Lapok 1882. július (148-173. szám)
1882-07-01 / 148. szám
Szombat, 1882. julius 1. 148. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Fi évre............................ 8 frt. te*gyedévre.......................4 frt. Megjelenik a* filmep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hírdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ július—decemberi folyamára. Vadnai Károly mint szerkesztő s az »Athenaeum« társulat mint kiadó felhívják a »Fővárosi Lapok« olvasó közönségét a lejárt előfizetések megújítására. A magyar sajtó ez egyetlenegy szépirodalmi lapjának ezentúl is az lesz a törekvése, ami eddig volt, hogy jó írók közreműködésével választékos szépirodalmi olvasmányok, napi tárgyú és ismeretterjesztő tárcák, bő és változatos hírrovatok által egyfelől kielégítse műveit közönségének igényeit, másfelől az ízlés és jó hang szolgálatában állva, méltóvá tegye magát folyvást ama nagy pártolásra, melyben immár tizenkilencedik éve részesül. Az »Athenaeum«, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, kéri az előfizetéseket e cím alatt beküldetni: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.« Előfizetési ár : évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A beküldés legcélszerűbb módja a postautalvány. A miniszter szünideje. (Beszély.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. Beálltak a szünidők s a miniszter pihenni akart. Ő nem rendelkezett birtokkal és kastélyokkal, szegény sorsú családból származott, lépcsőről lépcsőre küzdte fel magát a miniszteri székig, s ama percben, midőn a hosszú fáradozás és elme-erőltetés után félrevonulni és pihenni akart, végig futó elméjében, hova mehetne, a hol csendet, szép vidéket, üde levegőt és nyugalmas életet találna — sóhajtva győződött meg, hogy uj fáradtságnak néz elébe, mig feltalálja a helyet, hol hat hetet tölteni és pihenni akar. Végre hosszú kutatás után a fenyvesek között talált egy helyet, hol csend volt, üde levegő; egy szép kis villát, közel egy ismeretes fürdőhelyhez, de mégis elég távol arra, hogy egyedül lehessen. Szép harmatos reggelen érkezett meg; fű, fa, virág felüdülve az éjszakai szellőtől, zamatos illatot terjesztenek a kisded ház körül, a háttérben csörgedező patak zuhogott a kavicsok között s a házacska ablakai zöld ágakkal befonva, fenyő-illattal áraszták el a szobát. Nagyon boldog vol a miniszter, midőn megérkezett . Öreg legénye, ki Pesten komornyik, de ez egyszerű helyen csak inas címet viselt — kissé fintorgatta az orrát ez unalmas hely láttára, de a fiatal miniszter, kiben az állam dolgai még nem öltek meg minden költőiséget, áradozó kebellel, boldog kifejezésű arccal tekintett körül a vidéken: milyen boldog, milyen nyugodt lesz ő e helyen !. . . — Itt nem fogsz engem kegyelmes úrnak hívni — mondá, a ház előtt egy gyepágyra heveredve, csodálkozó inasának. — Nagyságos úr lesz a címem, mint a pesti henteseknek és uzsorásoknak, itt senki sem tudja ki vagyok, nem akarok udvarlóktól és kérőlevelekkel elárasztatni; mástól rajtad kivűl senki sem tudhatja meg, ki vagyok, te nem árulsz el, vagy ellenkező esetben elbocsátlak szolgálatomból; pihenni akarok és egyedül lenni. A szolga fejcsóválva hagyta el urát. — Mindig különös dolgokat szokott művelni, — gondolá — de ily mértékig még soha sem vitte. Midőn a házba lépett, hogy kipakoláshoz fogjon, folytonosan mormogott magában, szidva az unalmas helyet s a vén háztulajdonosnét, ki minden másodpercben betekintett az ajtón s minden áron beszédbe akart ereszkedni vele. Ezalatt Hárskuty Gyula hanyatt fekve a gyepágyon, fejét karjaira nyugtatta és vizsgálta az égen sebesen úszó felhőket, szívta az üde fenyő-illatot s keblét tágulni érzé azon tudatra, hogy szabad, független és csendben pihenheti ki politikai fáradozásait. Mintegy félóráig élvezé ekként a nyugalmat, midőn a villát környező fák között ruha suhogást hallott , — feltekintett s magas, fehérbe öltözött alakot látott maga előtt, leomló hosszú szőke hajjal, nagy legyezővel kezében, ki rémült tekintettel függeszte reá szemeit. Hárskuty ösztönszerű udvariassággal emelkedett fel s hatta meg magát, mialatt a nő majdnem sértően vizsgálá őt pár percig, aztán hirtelen megfordult és tova sietett, mig a miniszter csodálkozva, boszankodva nézett utána, aztán vállvonitva veté viszsza magát elhagyott helyére. Hogy ki lehet e hölgy, arról fogalma sem volt, hogy érdekes arca van, azt látta, s rémülve tapasztalá, hogy gondolatai folyvást körülre forognak, ahogy pár perc előtti boldogító nyugalma és gondtalansága teljesen elveszett. — Ez szép dolog lesz — gondolá boszankodva — ha azért jöttem volna e helyre, hogy női ismeretségeket kössek, — de újra csak találgatta ki lehet — mit csinálhat e magányos elhagyatott helyen, s hosszú gondolkodás után arra a meggyőződésre jutott, hogy aki ily módon viseli magát, az nem lehet más, mint elmebeteg, s bizonyosan itt tartják őt elrejtve, elzárva a világtól. Midőn így elmélkedett magában, a háztulajdonosné lépett hozzá. — Mit kivan nagyságod ebédre ? •— kérdé tőle. —Jó, hogy jön Kovácsné asszony,—mondá élénken az ifjú — éppen most sietett itt keresztül egy fehérbe öltözött hölgy, hosszú szőke hajjal — ki ő, és miért lakik ez elhagyott helyen ? . . — Ah igen, Várday Béláné asszonyság — ő nem fogja nagyságodat zavarni: ő fut az emberektől; ha valakit lát, azonnal eltűnik a fák között, azért lakik az erdőben télen és nyáron, mert embergyűlölő. — Embergyűlölő ? — kérdé csodálkozva az ifjú : — talán bolond ? — Elméjének semmi baja sincs, okosan és szelíden beszél; velem néha megáll és szóba ereszkedik, de ha idegent lát, fut mintha űzné valaki. — És mióta lakik e helyen ? — Mintegy öt év előtt jött ide egy vén nőcseléd kíséretében, s itt fogadott egy süket néma mindenest, ki a ház körül dolgozik, fát vág, tüzet rak, a kertben kapál s olykor nagyon ritkán — a postára megy----— készítsen ebédre, a mit akar, — mondá Hárskuty, félbe szakítva a tárgyat s lehunyta szemeit, midőn észre vette, hogy a nő még beszélni akar. Kovácsné sértődve távozott e hirtelen félbeszakításra, a miniszter pedig lehunyt szemmel fűző eszméit tovább. Már kedve lett volna elhagyni e helyet, ha oly közel lakik e nőhöz, majdnem lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék vele, pedig női társaságtól már éppen nagyon borzadt, elég volt neki abból a fővárosi szépek között.... Kedvetlenül ebédelt a repkénynyel befutott lugasban, s a gyönyörű estalkonyt sem élvezé ; azon tudat, hogy közelében egy hölgy van, kivel majd meg kell ismerkednie mindentől elvette kedvét, s nem tudta élvezni a csendet és nyugalmat, mely után anynyira vágyódott. II. A szép alkony után, midőn beállt az est, könnyű szél emelkedett, mi csendes esőt hozott magával s midőn a hajnal csillaga feltűnt az égen, a természet gyöngyöktől látszott ragyogni, fű, fa, virág harmatcsöppekben úszott. — Az éjjel jó esőnk volt, — mondá Kovácsné midőn Hárskutya verandára lépett, — mindjárt erre fog fehér szamarán elléptetni Várdayné asszonyság, ő az ily napot rendesen valamely hegy tetején tölti. — Miért éppen az ily eső utáni napot, ilyenkor csúszósak a hegyre vezető utak ? — Ő azzal nem törődik; a minap azt mondá, midőn erre keresztül ment az udvaron , imádkozzék Kovácsné, hogy ne lásson többé visszatérni. — De ismét csak visszatért, — mondá gúnyosan az ifjú. Az öreg nő csodálkozva nézett reá, s hallgatott. E percben ágrecsegés hallatszott az erdei útról a fenyők közül, s az ifjú önkénytelen érdekkel tekintett a fák közé, honnét előtűnt a fehér szamár, fekete ruhás tulajdonosnőjével, ki halvány arcát Kovácsné felé fordítá, de mélytüzű sötét pillantása az ifjúra esett, ki meglepetve szemlélte a valóban szép, érdekes arcot és déli termetet. Mindez csak egy percig tartott, a fehér szamár áthaladt az udvaron s eltűnt a sűrűségben. — Nem mondtam ? — kérdé diadalmasan Kovácsné — előre tudtam, hogy erre megy s csak késő este tér vissza. — És miért megy éppen erre ? — kérdé heves fölindultsággal Hárskuty, ki boszankodva vette észre, hogy önkénytelen érdekeltséget érez e nő iránt. — Mert másfelé nincskocsiút, s a sűrűségben a szamár nem mehet. — Hozza el, kérem, a reggelimet — mondá türelmetlenül az ifjú s egy székre veté magát. Ezek az asszonyok, — gondolá boszankodva, — mihelyt férfit látnak, azonnal arra vezet az utjok, de velem nem fog megismerkedni. .. Elkölté reggelijét s botot vett kezébe és sétálni indult az erdőbe. Gondolkodva haladt a keskeny után a fenyők között, mik illatoztak a reggeli levegőben s a sűrűség nyílásain áttört napsugár tündökölve szökdelt ide s tova a harmattól csillogó levelek között; minden üde, illatozó és ragyogó volt az éjszakai meleg eső után. (Folyt, köv.) * Az ablaknál. (Olasz elbeszélés.) Írta Enrico Castelnuovo. Másutt oda állnak az ablakhoz, hogy a járókelők fölött szemlét tartsanak. Velencében, több városrészben, főleg azért teszik, hogy csevegjenek. S aki e csodálatos várost ismeri, legkevésbbé sem fogja ez ámulatba ejteni. A mi utcácskáink részben oly szűkek, hogy csak ki kell könyökölnünk az ablakunk előtt levő kis erkélyre, s az épp velünk szemben lakónak a szobáját a legkényelmesebben megtekinthetjük; az ablakok innen és túlnan, úgyszólván, egymásba nyílnak, s mint »kölcsönös támogatásra alakult társaság« látszanak egymással egybeköttetésbe lenni; nézz te ide, én majd amoda tekintek át! E szűk utcákban télen az asszonyok az üvegtáblák mögül köszöntik egymást, kezükkel integetve; az enyhe évszakban, mihelyt lehet, az ablakpárkányra könyökölnek, s ama párbeszédbe merülnek, melynek sem eleje, sem vége, s melyet a mi Goldonunk »természet után« ecsetelt. Csevegnek ott mindenről: az időről, háztartásról, egyházi ügyekről, a szomszédasszony társasköreiről egész részletességben, a gyermekek szeszélyeiről, a lottó-számokról, a kalapról, melyet ez s ez asszonyság vasárnap a mise alkalmával viselt; továbbá a baromfiak megdrágulásáról s a kis csatornák kellemetlen szagáról. S mindemez ártatlan csevegés közben keletkezik aztán egész halkan a pletykaság és rágalom, ezernyi színműanyag, melyre csak a vígjátékírók leselkednek. Olykor a két ablak közt, ha az egyik oldalon valamely férfi áll, szerelmi viszony is kezdődik, mely vagy házasságban ér véget, vagy pedig egy szép nap, szappan buborék módjára a semmiségben pattan szét. Ám ez utóbbi esetben jaj mind a két ablaknak ! Ezek egy-