Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-16 / 212. szám

Szombat, 1882. szeptember 16. 212. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik itt ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ezintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás FŐVÁROSI LAPOK-ra. Szépirodalmi napilapunk az október-decemberi évnegyeddel fennállásának tizenkilencedik évfolyamát tölti be. A lefolyt hosszú idő alatt mind az írók, mind az olvasó közönség egyre emelkedő támogatásban részesítik. A szerkesztőség továbbra is kéri e támogatást, egész buzgóságát oda irányozva, hogy a »Főv. Lapok« a művelt közönségnek mindig kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október-decemberi évnegyed ára négy forint. Lehet előfizetni félévre is nyolc s egész évre tizenhat forinttal. A postautalványokra és pénzes levelekre írandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Csodabogarak. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Ön a katonai pályára készül ? — kérdé. — Én ? én a világon semmire sem készülök — felelt az ifjú oly keserű fájdalom hangján, a mely Edith szivéig hatott. — Hogyan ! miféle beszéd ez egy ifjútól az ön korában ? — viszontá feddőleg, — jöjjön, — folytatá pártfogói hangon, karját Arnold karjába öltve s őt egy magános ablakhoz vezetve — jöjjön s mondja meg nekem, honnan e tétlen lemondás akkor, midőn éppen tennie kellene ? — Tenni ? de mit, de hogyan ? — viszontá vigasztalan hangon Arnold — tenni ? mikor az ember le van láncolva, meg van bénítva a nehéz körülmények behatása által ? Nagyság olyan jó, olyan barátságos hozzám — folytató, bizalommal pillantva a lány résztvevő arcára — érdeklődik sorsom iránt s ez nekem olyan jól esik, itt, ahol senki nem ért és mindenki csak kinevet minket. Vagy azt hiszi, nem látom a gúnyos pillantásokat, nem hallom az éles megjegyzéseket, midőn szegény anyám, aki nem tudja feledni a múltat s azon csüggve, nem bírja a jelenbe találni magát, fényes álmairól beszél ? és Melanie, példáját követve, bár nem osztva reményeit, mindent kicsinylő megvetésben keres magának a sors mellőzéséért elégtételt? azt hiszi, nem hat szívem legmélyéig a fájdalom éle? — El kell tompítania, tettel s nem néma bánattal kell küzdenie ellene. Oh, lennék én csak férfi! — Való, lennék én csak férfi! sóhajtok önnel én is, annak érzetében, hogy csak egy tehetetlen gyermek vagyok. Ne nevessen ki, nem éveimre, nevelésemre nézve vagyok az. Tudom, hogy tizenhét évvel más ifjak a pályaválasztás küszöbén állanak s komoly tanulmányok között töltött évekre pillanthatnak vissza. De ezek nem bukott nagyurak fiai, kiknek szülei soha nem gondoltak arra, hogy gyermekük előtt még más jövő is állhat, mint bőség és fényes uraság. Hát mit tanultam én ? gyermekkoromban pár idegen nyelvet, egy kis zenét, rajzot s éppen annyi tudományt, hogy ha a társaságban egyről-másról szó kerül, bakkot ne lőjjek ; a helyett oktattak a sport minden nemében; táncolni, lovagolni, hajtani, lőni, ez volt a fődolog. Aztán jött a katasztrófa s három év óta tengeri itten tétlenül a naponta érezhetőbb nyomor s a megrögzött előítéletek súlya alatt görnyedve. Vagy azt hiszi, hogy nem igyekeztem szabadulni a bilincsek közül ? nem elkövettem mindent, hogy életpályához jussak ? Azt mondják, van tehetségem a festészetre, egy hírneves feső biztatott , — már szegények valánk, tehát őszintén beszélt — de hogy külföldre, festészeti akadémiára mehessek, ahoz pénz kell s nekünk nincsen. Aztán egy gróf Hohenwald és festő! ki hallott ilyet ? belátva a lehetetlenséget, lemondtam ez eszméről s kértem, adjanak be egy kereskedésbe, bárhova a világon, csak ne hagyjanak itt tétlenül veszni, de nem képzeli, mily szörnyűködést keltettek szavaim. Őrültnek neveztek, a ki be akarom szennyezni őseim dicső emlékét s én, mig anyám folytonosan irkálja a leveleket gazdag rokonaihoz, nagy befolyású ismerőseihez, hogy őt előbbi fényes helyzetéhez, engem rangunkhoz illő álláshoz segítsenek,biztat, hogy majd lejár a perünk, vagy meghal ez, vagy amaz a gazdag rokon s minden újra jól lesz, itt tespedek, küszködöm s tán megőrültem volna eddig, ha a festé- I szét, ez egyetlen, a mire még kedvet érzek, legalább percekre nem nyújtana menedéket a kétségbeesés, az öngyilkosság elől. — Arnold, fogass, tán mennénk mi is — monda, s egyszerre fia mellett teremve a grófnő s szigorú tekintettel nézve levertséget tükröző arcára. — Jó lesz, ha I megyünk, az a kellemetlen intermezzo mindnyájunkat lehangolt, Benőfi eltűnt, a Yamnusok, ha nem táncol- I hatnak, mit sem érnek, a tisztelendő meséi álmossá, Gáldi bácsi dalai pedig melancolicussá teszik az embert. Lám még Laskadi is hiában édauffirozza magát, senki sem neveti fareeait, nemde édesem... izé, hogy is hívják csak? mindig elfeledem a nevét. — Igricz György nagyságod szolgálatára, a kis | és nagy szentkirályi Igricz famíliából, a melynek tagjai még a tatárfutáskor is . . . — Jól van jól, már sokszor hallottam — felelt | megvetőleg a grófnő — nemde ön a Kálnaiék praefectusa ? a gróf igen jó ismerősöm, nejével rokonok vagyunk. Mikor jönnek erre felé, nem tudja ? — E tárgyról még beszélünk — súgta Edith Arnoldnak, midőn ez anyja parancsára elhagyta helyét. — Addig is köszönöm, hogy kihallgatott, aki gyógyulást nem reméli, az enyhülést is hálásan veszi. Ezzel távozott s a többiek is készülődés után láttak, bucsúzódni kezdtek. Mindenki Edith közelébe igyekezett, megköszönni a kellemes mulatságot, dicséretet mondani a helyes rendezésért. — Látogasson meg minél elébb, kedvesem — mondá a grófnő, — nagyon óhajtom, hogy jól legyenek Melanieval. — Oh mi már is jó barátok vagyunk —viszonzá, Edithet megölelve, Melanie — pah! ma mignonne, á bientot! — Gyermekek, csókoljatok kezet! Zsuzsikám lelkem, köszönd meg a kisasszonynak gyermekeink iránt való szives jóindulatát, nekem pedig engedje kifejeznem legmélyebb elismerésemet azon tapintatos eljárása fölött, hogy békítő szavainak hatalmával gátat vetett, miképen a szelíd mulatozásnak vért fagylaló következmények homályositsák el kedves emlékét. — Méltassa barátságára Julcsámat, boldog leszek, ha ilyen barátnője lesz, mint a kisasszony, akitől minden percben csak szépet és jót tanulhat. Az ifjak menten lábaihoz rakták szíveiket, esküdözve, hogy Edith nagysám a legnagyszerűbb leány kerek e világon s különös kegyképen kérték ki maguknak a szerencsét, hogy máskor is tiszteletére lehessenek. — Nagysád — szólt legutolsónak maradva a doktor, szokott mély, csendes hangján — én kevés szavú ember vagyok, nem bírok olyan ékesen beszélni, mint azok ott, de azért legyen meggyőződve . . . hogy .... fogadja legmélyebb tiszteletemet. S e fényes dictió után, amely hatalmas verejték cseppeket csalt a szegény ember homlokára, abban a meggyőződésben vonult el, hogy mindent elmondott, ami egy halandótól kitelhető. Csak Eleona hallgatott. Minden dicsérő szó, amely Edithnek jutott, egy-egy tőrdöfés volt az ő szívébe. Vagy nem kelle-e egész este folyton hallania, mint lelkesültek a férfiak kellemei, kitűnő tehetségei megnyerő modora felett ? mint dicsérték benne az aszszonyok az ügyes rendezőt, a tevékeny, tiszta gazdaszszonyt ? nem mind az ő rovására esett az ? nem őt gyalázták-e, midőn amazt dicsérték s a nem palástolt meglepetés, az átalakult ház, a rendes vacsora, a jó étkek, még a saját kellemesen átváltozott külseje fölött is, nem mind épp oly mélyen alázta őt, a mennyire ama másikat dicsérte ? Vannak lények, kiknél jó tettek is csak rossz érzéseket szülnek, s a mi másoknál kellemes érzést okoz náluk boszantó visszahatást ébreszt. Miként a pók mérget talál ott, hol a méh édes mézet szívott, úgy az ily lények is mindennek a sötétebb oldalát szeretik látni s a helyett, hogy élveznék azt a kevés jót, mit az élet olykor nyújtani képes,önkényt siralom völgyévé teszik azt önmaguk és mások számára. — Majd megkeserülöd te még ezt a diadalt! VII. Visszahatások. — Mit csinálsz Eleona ? — szólt Edith, midőn a vendégek távozta után még egyet-mást künn rendezgetve, a nappaliban szorgos működésben találta nővérét, — nem fekszünk le ? olyan fáradt vagyok. — Rögtön, csak elvégzem előbb, a mihez kezdtem, — felelt ez, egy székre állva s a kezében tartott kötelet a szobán végig feszítve, azon szeghez erősité, a mely Edith fülkéjének függönyeit tartotta. — Hogyan! hát visszateszed azt a kötelet ? —■ kérdé Edith. — Természetesen, — felelt Eleona, a mellékszobából, egy halom ruhával térve vissza, melyeket sorban a kötélre aggatott. — Csak nem hitted, hogy bolond szeszélyeid miatt örök időkre kivegyem magamat megszokott kényelmemből ? Elég nevetséges volt tőlem, ha egy napra megtettem, — folytatá, mind azt a limlomot összeszedve, a mely azelőtt undokká tette a házat s mindent visszaaggatva, rakva oda, a hol volt. — Aludni sem tudnék, a mig helyt nem látok mindent, — mondá, egy rongyos szalmakalapot függesztve a kanapé fölött álló tükör fölé , s egy szőrevesztett bundát atyja legszebb puskája mellé. — így ma már késő, de holnap ezt a sok giz-gazt is mind kihányom, — szólt, a virágokra mutatva, — a föld kigőzölgése egésségtelen a gyermeknek. A konyhát és kamrát újra gondjaim alá veszem, olyan rendszer mellett, amilyet te hoztál be, éhen vesznénk. Nem kell nekünk fasírozott, torta, krém, meg isten tudja miféle, mi szegény emberek vagyunk. — Hiszen ez csak kivételkép volt, — mentegetődzék Edith. — Éppen azért, nehogy gyakran kerüljenek elő az ilyen kivételek. Mit is keresne a konyhán egy városi delnő, aki nem ért semmihez ? Nekünk való az, akiket a sors el nem kényeztetett, hanem szenvedésre küzdelmekre teremtett. Jó éjszakát! (Folyt. köv.) Evans kisasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin (Folytatás.) De mennyire is szerették ezeket a házakat ! Mennyire gyönyörködtek a homlokzatok otromba faragványaiban, melyekhez az emberek, első gyermekségük óta szokva voltak is a régi ismertető jelvények, melyeket már jóformán lemosott a falról az eső s a goth betűs, most már alig olvasható fölírások! Bármily messze vessen is minket onnan a sors, mindig viszhangzani fog fülünkben az ily épület tetején csigorgó szélkakasnak panaszos hangja, mely minket zivataros éjeken oly gyakran fölébresztett álmainkból. S ha visszatérünk megint, a kapu fölött álló.