Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)
1882-11-21 / 267. szám
Kedd, 1882. november 21. 267. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre:.............................8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNYE Hirdetések Szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta HollóS László. (Folytatás.) II. Az emberek közönségesen azt hiszik, hogy a földi kincsnek csupán egy fajtája van, az t. i. melyet a szegény aggodalmasan dugdos, a gazdag pedig tűz- és betörésmentes szekrényének mélyén szokott rejtegetni Pedig csalódás. Ennél sokkal többet érő valami egy adagocska olyan könnyűvérűség, mely az elveszettet felejteni segít. Csakhogy ennek a kincsnek szétosztását furcsán eszközölte a sors. Egy helyütt pazar bőkezűséggel szórta el, másutt meg a könyörtelenségig fukarkodott vele. Pedig ha megtartja a középutat, menynyivel kevesebb ember merülne a szenvedélyek tengerébe, és mennyivel kevesebb kerülne az őrültek házába! Ha például Varga uram e tekintetben való fölöslegét meg tudta volna osztani leányával, mennyivel boldogabb lett volna mind a kettő! Sok bajt okozott neki a »lágyszívűsége.« Meg is fogadta a legkomolyabban, hogy ha ezer leánya volna is, egyet sem küldene többé közülük az apácákhoz nevelésbe. Azok hiszen kitanítják a leánykákat, de formálnak belőlük olyan pityergő teremtéseket, hogy szánalom reájuk nézni. Csupa érzékenység az életük, tompa sóbajtozás a cselekedetük. Ő nem is tudja voltakép, hogy kire ütött ez a Nelli. Olyan holdvilágnéző, mint ez, az anyja sohase volt életében. Az tűzről pattant menyecske volt, aki meg nem ijedt a maga árnyékától, (meg mi tűrés-tagadás benne, a Varga András mámétól sem,) ez pedig olyan mint a keletien tészta. Szavát sem hallani jóformán, mióta az anyja meghalt. Ott a drága zongorája. Dehogy ütné meg csak egy billentyűjét is ? Köt, hímez, varr, firkál és sírdogál. Egyszer aztán az apa talált egy olyan igazmondó emberére, aki panaszkodásaira ekképen felelt: — Hja barátom, nagyon sok okosat szedett a fejébe a leányod ott a klastromban. Te már velem együtt paraszt vagy az efféléhez. Miről beszélje velem, vagy veled ? Mi barátom, értjük, ha eltaláljuk, a földművelés módját, de a tudományok gőze nem füstöl a fejünkben. Aztán meg ki tudja, nincs-e a Nelli teljes visszahúzódásának házi oka is. Az ilyen férjhez menő leányok, barátom, igen finnyásak és egy kissé igazuk is van . . . — Nincs igazuk! — vágott közbe Varga uram szenvedélyesen. — Azt szeretném én csak látni, hogy a gyermek beleüsse az orrát az apja dolgaiba. Meg is esnék, az lenne ám csak a szép világ. Ha nem tetszik, föl is ut, alá is it, de itthon majd csak úgy lesz minden, ahogy én akarom . . . Úgy is volt, nem is szólt abba senki. Nelli hallgatott, nem volt akarata, még csak óhajtása sem. Varga uram vetett, amit s a mennyit jónak látott, adott, vett, spekulált tetszése szerint s iddogált is néha-néha az eszem-iszom pajtások közt és sohasem figyelmeztette senki, hogy nem jól van az úgy, ahogy van. — Hiába, kedves komám uramon csak jól fog az özvegység — mondta neki Kenderessyné, mikor egyszer a mesgyén találkoztak. — Ugyan mondja meg csak az isten szerelmére, mit csinál mindig, hogy az ember drága kedves komám uramat nem is látja! Szomszédok volnánk pedig s azt a gyönyörű kis leánykáját is lakat alatt tartja. Hogy elbeszélgethetnénk pedig sokszor együtt. Mit csinál szegényke? Megvígasztalódott-e már ? Hogyne, hiszen oktalanság is lenne, magát egészen odaadni a bűbánatnak. Aztán már félesztendeje . . . ugyan segítsen csak az emlékező tehetségemen. A bizony március derekán volt félesztendeje. Nohanem az igaz, hogy jól járt komám uram azzal az örzsével. Sohasem hittem volna, hogy úgy összeszedje magát. Milyen gazdasszony! Hogy megcsöröl-pöröl egész nap! Reggeltől estig halljuk a hangját. Hiába, szükség törvényt ront. Mit csinálna komám uram, gazdasszony nélkül! Az a leány még igen fiatal, nem arra való. Aztán más is a nevelése. Valami jóravaló férjet kellene keresni a számára. Persze, hogy ezek a mai fiatal emberek csak a pénzt keresik. Azt hiszik, hogy az csak úgy ömlik be az ablakon. Higgye meg, kedves komám uram, még az én Kálmánom se különb e tekintetben a Deákné vásznánál. Mennyit firkálok neki oda Pestre, te nagy mihaszna, te gondold meg már magadat valamire. Azt gondolja komám uram, van haszna ? Van ám . . . Varga uram gondolta magában, hogy az a rugó a mely a Kenderessyné kereplőjét forgatja, egyszer csak majd megáll és hagyta zörögni. Mikor aztán a tisztes asszonyság látta, hogy Varga uramnak nincs kedve azt újra fölhúzni, szépen ajánlotta magát, ez pedig nagy hajlandóságot érzett magában keresztet vetni utána s azt monnogta: »Akkor lássalak, mikor a hátam közepét.« Czibakné éppen kifordulni készült a Kenderessy kúria pitvaráról, mikor hazaérkezett az asszonyság — Jaj lelkem kedves sógorasszony! —s cuppogott a barátságos csók, csaknem elszalasztottam amint a — nem is mondom tovább! Soha annyit trécselni, mint az a Varga. Ki nem keveredik a bajaiból. No de úgy kell neki, az isten vénségére veszi el az eszit. Meglássa sógorasszony, nem adok neki egy esztendőt s elveszi a gazdasszonyát. Akkor aztán majd beteszi maga után a kaput. Lesz neki egy olyan élete párja, aki káromkodik akár egy bakancsos, a gazdálkodáshoz pedig annyit nem ért, mint az én legutolsó konyhalányom. Olyan igaz, minthogy ma szerda van, hogy két esztendő alatt Vargát dobra verik! ne legyek Kenderessyné, ha más fog történni. Tudja, én nem bánnám, én azt mondanám: úgy kell neki, hanem az a szegény leány!. .. Mi lesz abból! Mert hogy ott skandalum lesz, az oly bizonyos, mint a kétszer kettő négy . . . Eközben a tornácajtóhoz értek, ahová már nem követjük őket. Kenderessyné asszonyságtól úgy is tudunk annyit, amennyire szükségünk van. Egy szép nap reggelén aztán, úgy a nyár dereka felé, ismét történt Vargáék háza tájékán valami, ami bőséges megbeszélni valót adott a komposszeszorátusnak. Csengős kocsi hajtott arra a hídra, mely a falu elején a civilizációt képviseli s innen végig a falun s megállt a Varga-kúria udvarán. Városi kocsi, igazi megszámozott bérkocsi falun — erről csak lehet mit beszélni. Vájjon ki ülhetett benne ? s ugyan mit kereshet az a valaki Vargáéknál? — kérdezte magától öt percnyi időköz alatt legalább is húsz ember, s ezek közt bizonyára legnagyobb kíváncsisággal özvegy Kenderessyné asszonyság, aki e pillanatban ablakfüggönye mögül leskelődött, honnan éppen rá lehetett látni a Varga-kúria bejáró sarkára. Látta is a saját szemeivel, hogy a kocsiból ketten szálltak ki: egy elegáns fiatal úriember, meg egy idősebb kísérője, ki valami nagy fekete holmit emelt ki maga után a kocsiból. — Tudja, lelkem komámasszony — fordult Kenderessyné egy örökké nála lakó, hasonlókép özvegy asszonysághoz — nem lehetetlen, hogy Nelliért jött valaki. — Isten bizony nem irigylem annak a leánynak a szerencséjét. Jó leány, nevelt leány, de úgy vettem észre, hogy egy kissé beteges. A fiamnak nem szeretném. — Lehet ám ez a fiákeres úr történetesen nem háztűznéző legény is, hanem exequáló városi ügyvéd! — felelte a másik. — Ördöge van, hogy eltalálta. Magam is azt hiszem hogy exekució. Most már tudom. Persze hogy az! Rég megmondtam, hogy ez lesz a vége. — Azzal sietett ki parancsot adni Jutkának, a kocsisnénak, hogy menjen Vargáék felé, szemlélje ki, ami ott történik s ha látott, ha hallott valamit, siessen haza elmondani. A jelentés nem sokára bizony igen furcsán hangzott : a kocsis körülbelül fél óráig fölszerszámozva várt s ekkor az idősebb uraságtól azt a parancsot kapta, hogy fogjon ki. Orzse asszony egy nyaláb rozsét vetett a tűzhelyre, lábost, edényt rakosgatott s hízott ruhát ölt le kettőt. Az urak benn vannak Varga szobájában és Nelli kisasszony is sürög-forog, hogy az ebéd mentül hamarább elkészüljön, mert a vendégek csak ebéd után mennek vissza a városba. Kenderessyné és barátnője összenéztek: — Na már most okosodjék ki ebből komáraaszszony, ha tud! (Folyt, köv.) A tolvajok és a szamár. (Elbeszélés.) Zola Emiltől. (Folytatás.) Részemről mindig szerettem e két sövény közé szorított szűk ösvényeket, melyeket nem tárnak fel a nagyszekerek kerekei. A földet ott finom moh borítja, mely oly lágy mint a bársony szőnyeg. Titokszerűség és csend közepett jár az ember, és ha két szerelmes megy arra, a zöld fal tövisei egymás szívére szorítják őket. León és én egy ily rejtett útra tértünk, melyen a csókokat csak a cinegék hallják. A tavasz első mosolyának volt igaza, bölcs társam embergyűlöletével szemben. Minden harmatcsepp iránt gyöngédséget tanúsított, úgy dalolt mint a tanuló, ki békáiból szabadul. Az ösvény mindig hosszabb lett. A magas és sűrű sövény volt egész láthatárunk. E fogság-féle és hollétünk ismeretlen volta, megkettőztette vígságunkat. Az út lassan kint igen megszűkült, már egymás mögött kellett haladnunk. A sövény hirtelen fordulókat tett, az ösvény útvesztővé lön. A legszűkebb helyen hangzavar ütötte meg fülünket, azután, három személy ért a fordulóhoz. Két fiatal ember ment elől, félre hajtva a nagyon hosszú ágakat. Fiatal nő követte őket. Megálltam és köszöntöttem. A velem szemben álló férfi hasonlókép tett. Azután egymásra néztünk. A helyzet kényes volt: a sövény, sűrűbb mint valaha, akadályozott bennünket és egyikünk sem érzett kedvet hátat fordítani. Ekkor León, ki utánam jött, lábujjhegyre állva, megpillantotta a fiatal nőt. Szó nélkül, bátran a galagonya-bokorba hatolt, a tövisek ruháit tépték, néhány vércsepp tűnt fel kezén. Követnem kellett őt. A három fiatal egyén köszönve elhaladt. A fiatal nő, mintegy kárpótlásul León önfeláldozásáért, megállt előtte, tétovázva, nagy fekete szemét szögezve rá. León csintalanul akart mosolyogni, de nem birt. Mikor elmentek, kiléptem a bokorból, pokolba kívánva az udvariasságot. Egy tövis nyakamba szúrt, és kalapom úgy beékelődött két ág közé, hogy csak nagy nehezen menthettem ki. León megrázkódott. Midőn a szép nőt barátságosan üdvözöltem, kérdezte, ismerem-e. — Hogyne, — feleltem. — Antoinette-nek hívják. Három hónapig szomszédom volt. Folytattuk utunkat. Ő hallgatott. Én pedig Antoinette kisasszonyról beszéltem. Friss, kedves teremtés volt; nézése kicsit gúnyos, kicsit szánó; mozdulatai határozottak, modora eleven és büszke; szóval, jó leány. A hozzá hasonlóktól őszintesége és hűsége által különbözött, mi ritkaság abban a világban, melyben él. Nem legyezgette hibáit, szívesen vallotta be hiúság és szerénység nél