Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)
1882-12-03 / 278. szám
ről való, hol még szigorú erkölcs uralkodik, s hűtlenség csak ritkábban fordul elő; de épp ezért, ha előfordul, megtorlást kíván. A szerencsétlen legény, (ritkábban férj), önkénytes számkivetésbe vándorol s a nagyobb kikötőket választja, mert ott leghamarabb találkozik halálra gyűlölt vetélytársával. Szigeti jelmezét megtartja, a magas, puha, dús redőzetű sötétvörös fett hosszú fekete sallangjával, a rövid, keresztbe gombolt, sujtásos mellényt, mely alól hanyagul látszik ki a patyolat ing, s a bő, térdig érő nadrágot, melynek fölösleges zacskó formájú része hátul fityeg, melyet le kellene vágni, mert elcsúfítja a festői jelmezt. Sötét harisnya, cipő, vagy magas szárú s vörös szegélyű csizma, drága selyem örkendőben kétélű, hajlott kés tokban, e mellett forgópisztoly, mit csak orvtámadáskor használnak ; a jelmez, akár bársony, akár másféle szövet, mindig fekete s ilyen színű a gazdag sújtása is. Ha a halálos munkára megy, mint a bikaviadalok hősei, kezében vörös selyem kendőt lobogtat. Keleti emberek, veszélynek indulva, a kar felső részére erősített háromszögletű kis ezüst tokban, vagy a nyakon lógó zacskóban, vagy a tarsolykában rendesen talizmánt hordanak, de a palikárnak ez nem kell; ő a haláltól nem óvakodik, sőt keresve keresi azt. Barátjai nincsenek, mert ezek alkalmilag védelmeznék, ami kelletlen szolgálat annak, aki halni akar. Megmarad tengerésznek, halásznak, kertésznek vagy földmivelőnek, de nem vállal olyan foglalkozást, mit szabad ég alatt nem végezhet. Jó és kitartó munkás s mindenek fölött bigott. Hétköznapi munka után a magányt keresi, de szombat este felölti ünnepi vagyis harci jelmezét, s ekkor,, mint vasárnap is, a buzgón végzett templomi ájtatoskodás után, fölkeresi azokat a helyeket, hol tömeg és zaj van. A helyek minőségében nem válogatós. Városi és falusi férfi egyaránt örül, ha hozzá egy-két szót szólhat. Nőkkel, kivéve a ledéreket, nem beszél, pedig sok szép szem megpihen, rajta csüng.__Nem vigasztalja senki, mert ez csak ingerelné őt. Örül, kitől a kínált italt elfogadja, de mert babonás célból a csárdákban vetélkedés támadhat, kocintás után az italt megkóstolja és néhány csöpp kivételével, a többit földre önti, amit Levantéban anynyiba vesznek, mintha megitta volna. Ha az italt elfogadja ugyan s meg is ízleli, de a maradékát a pohárban hagyja, azt rossz jelnek, félig-meddig kihívásnak tekintik. Palikár életre vagyontalan csak ritkán szánja el magát, az ilyen inkább azzal vet véget a históriának nagy bölcsen, hogy a hűtlen helyett keres mást. A palikár vagyona egy részecskéjét már jó előre rendes módon való egyszerű temetésre hagyja, a legnagyobb részt pedig ama templomnak, holtestét fogják beszentelni, vagy valamely kórháznak. A rendőrség nem ólálkodik a jól ismert palikár után, tudva, hogy az okvetetlenül bekövetkező viadal gátlása tömeges öldöklésre vezetne. A palikár azonban minden eshetőségre tart egy tiszteletbeli kémet. Ha végre kínálkozik a sóvárgva óhajtott, harcra kedvező alkalom, akkor a jelenlévők, (mind férfiak,) néma borzalommal vonulnak félre s némi távolságban kört képezve, megállanak. A kocsmáros nem menekül s nincs is szükség rá; nem repül itt szék vagy palack, az asztalok is helyükön maradnak. Itt máskép megy. A palikár kiveszi pisztolyából a töltényeket, messzire eldobja azokat s a fegyvert a jelenlévők valamelyikének oda ajándékozza emlékül. A harcra kész ellenfél kilép, még pedig többed magával. A palikár feltűri fehér inge ujját, fezét s annak sallangját vörös kendővel köti le, néhány pillanatig mereven a földre szögzi sötét szemeit, magával számot vet, többször keresztet vet magára s vele együtt az egész közönség hasonlót tesz. Aztán ellenfeleit megvető szemekkel méri végig, kését előrántja és beledől a viadalba, mely gyakran a legegyenetlenebb. Vadul küzd, vagy mészárol, de mert nem védi magát, csakhamar halva vagy halálos sebekkel rogy össze. A gyilkos ellenfél és segítő barátai aztán, késeiket nagyjából megtisztítva a vértől, odább állnak. Senki sem üldözi, nem is átkozza őket, mert a nép fölfogása szerint, a palikár általuk lett a szerelem vértanújává. A temetésre hagyott összeget azok, kik az elhunytnak emlékéért rajongnak, jótékony célra fordítják, mert a temetés kiadásait közköltségen fedezik. Örül, aki arra bizonyos összeget adhat. Ekés koporsóba helyezik a holttestet s virághalmazzal borítják el. A bérkocsisok ilyenkor más rendeletére aranyért sem hajtanának, mert ők mind a temetésnél szolgálnak, még pedig ingyen. Szmirnnában is az ilyen temetések a legpompásabbak. A temetőben kiváló helyet szemelnek ki számára s díszes kőkeresztről gondoskodnak. A sírhalomra, mindjárt a temetés után, nehéz kőlapot helyeznek, melyről a világ soha sem hiányzik. Ama városnegyedtől, hol a palikár elesett, a temetési jogot nem lehet elvitatni. Ha a helyiség csárda, ennek számára nincs jobb reklám. Az az áldozat, kit a »Karaván-híd«-nál levő rossz hírű telepről temettek el, mint útitársaimtól megtudtam, a megelőző éjjel véres tusában végezte be gyötrelemteljes életét. Az ilyen temetésnél még a sírásó is lemond munkája dijáról, sőt a fezről és a lábbeliről is, melyeket más halott eltakarítása előtt, arról levenni s azokat megtartani jogában áll. Pedig jó üzletet csinálhatna a palikár ruhájának foszlányaival, mert azoknak a nép talizmáni erőt tulajdonit. A vörös selyem kendőt száz meg száz darabocskákban szét is osztják s előintézkedésekre van szükség, hogy a szertartásnál emiatt rendetlenség ne támadjon. A papság az egy, mely örömest elveszi a taksát, s ha netalán a halotti pompa túlbuzgó rendezői meg is toldják azt, még örömestebb. A temetést gazdag halotti tor s másnap gyászmise követi. A félszent gyanánt tisztelt szerelmi mártír emlékét a közkegyelet koronként föl is eleveníti. A legjobb ismerősök, mint ahogy ezt más halottnál a rokonok teszik, együtt készítik a koliva nevű csemegét, mely főtt tiszta búzából, megtisztított dióból, mandolából s aszuszőlőből áll s mindezt összevegyitve, ehhez jó vörös bort s mártogatásra szánt finom kenyér szeleteket, kilenc nap, negyven nap, három hónap, s majd egy év múltán, mindannyiszor frissen, tányérnyi adagokban, a tisztelőknek városszerte szétosztogatják ajándékképen, kérve az ájtatos megemlékezést. A ki ezt a csemegét élvezi, sok keresztet vet magára, imát mormol, miközben néha felsóhajt, szemeit ég felé emeli s áhítattal említi a mártír nevét: »ab Panarotti!« »ab Stavro !« »ab Dimitri!« »ab Aleko!« »ab Giorgi!« Éppen úgy, mint a buzgó katholikus hívek az égi szentek neveit szokták segítségül hívni. Két év eltelte után az elesett palikár rokonai, vagy jó emberei, a holttestet magába záró koporsót, (ahogy ez Levantéban minden görög óbitü halottal történik), a hatóság megkérdezése nélkül kiássák, a maradványokat kiveszik, a csontokat megtisztítják s a Krisztus vérét példázó jó vörös borban megfürösztik. Közönséges halottak csontjait az ossariumban lévő közös nyitott fülkékben helyezik el, de a palikáréit, mint valamely előkelő halottéit, ugyanott jól elzárt helyen, urnába vagy erős szekrénybe teszik, mert ha a babonás görög nép a csodatévő erővel bíró csontvázhoz jutna, abból rövid idő múlva egy morzsányi sem maradna. S mi történik a hűtelennel, ki miatt a palikár elszántan áldozta fel életét ? Semmi! Néha meg az, hogy azzal mulat boldogan, a ki az ő egykori kedvesét megölte. Beszédes Kálmán, 1733 Fővárosi hírek. * A nemzeti színházban tegnap este volt a Hajós Zsigmond első vendégjátéka. A »Zsidónő«-t választó, — vagy választották számára, — e komoly szépségű nagy dalművet, melyben a középkori szellem épp oly erős kinyomatot kap, mint akár egy góth templom épületében. Az opera minden barátját élénken érdekelte e föllépés, mert szerződtetés forog szóban, minthogy Perotti távozó félben van. A kérdés az, hogy fogja-e Hajós pótolhatni ? Eleazár után bajos e kérdésre választ adni. E gyűlölködő vén zsidó egyikeknek sem igazi szerepe. A bősz indulat sötét kifejezéseire Perotti nem termett és Hajós Zsigmond is bizonyára nagyobb tetszést fog aratni oly szerepekben, melyekben a tartalmat nemesebb szenvedély, ábrándosabb érzés teszik. Általában véve azonban a két művész hanganyagára és énekmódjára nézve már ez első este után is vonhatunk párhuzamot. Perotti magas hangokkal jobban meg van áldva, erősebben vágja ki azokat, de ebben is áll minden bravourja. Oly meleg pianókra, a középhangokon oly benső énekre, mint Hajóstól hallottunk, ő nem képes. E magyar tenorista iskolája sokkal nemesebb, ízlésesebb. Az ízléstől ezúttal csak egy pár mozzanatban tért el, midőn a magasabb fokokon az ének némi mesterkedéséhez folyamodott s hangját egy-egy fölösleges kézlengetéssel is kisérgette. Az első felvonás dallamához és kettőséhez nincs elég erős hanganyaga, de az esti imát igazi ájtattal hallottuk tőle s a negyedik felvonás magán áriájában (»Recha, te gyermekem«) valóban lelket énekelt. Ebben hatotta meg legjobban a nagyszámú közönséget. Élénken tapsolták és többször kihívták, ízlésének jó bizonyságát adta a negyedik felvonás záradék-áriájában is, melyet — elevenebb menetű lévén — tenoristáink pattogtatva s ez által meglehetős banálisan szoktak előadni, míg Hajós nemesebb lendülettel éneklé. Játékában nincs keresettség , de olykor a helyzet erősebb mozgékonyságot követelt volna tőle. A recitativeket jellemzőleg, drámaiasan mondta s a szöveget folyvást a legtisztábban ejté ki, ami nagy előny a mi olasz-magyar zagyvalék előadásaink közepett. Azt hiszszük, hogy »Romeo« után átalános lesz az óhajtás Hajós megnyerése végett, mert már Eleazárban is érezhető volt, hogy az ő valódi eleme az ábránd, a sóvárgás. Recha szerepében Beerman Stefanie kisasszonyt egy új és sikerült igyekezetéért kell megdicsérnünk : sokkal tisztábban, érthetőbben ejtette ki a magyar szöveget, mint eddig; énekének és játékának is voltak jól sikerült részletei, de a szerep vége felé ereje jelentékenyen megcsappant. Az egyenletes hatást egyre csorbítgatja nála a tréma és tremolo. Ney a bíboros főpap imponáló szerepének magaslatán áll, mind ének, mind ábrázolás tekintetében. A hang ereje nála az ének simaságával párosul. Általános tapsokat kapott ez este is. Maleckyné asszony (hercegnő) a negyedik felvonás első jelenetében tűnt ki legjobban; Pauli (herceg) pedig a harmadik felvonásban, részint szabatos ének, részint az együttesben egy pár jól kihallatszó hangfüzés által. A karokat teljes dicséret illeti. Nem valami sok operaház van, hol zene-,, ének- és tánckar oly kielégítőleg működnek, mint a mieink. Erkel Sándornak nem kis érdeme, hogy a személyzet e fontos csoportozatait folyvást tökéletesíti. Ez inkább is hatalmában áll, mint egyes jó tagok megnyerése, melynél a szerencsének van főszerepe. * Az őszi kiállításra beküldött pályaművek fölött tegnap délután döntöttek a képzőművészeti társulat választmánya által külön e célra kiküldött bíráló bizottságok. A juryknek nehéz feladat jutott, a számos és jelentékeny díj, mely ez idén kiosztásra kerül, szinte kevésnek látszott annyi kitűnő mű és oly számos kétségtelen hivatással bíró művész számára. Minden határozathozatalt a versenyző művek alapos megtekintése s hosszasabb tanácskozás előzött meg. Legelőször a Ráth-féle száz darab négy ftos aranyból álló díj ítéltetett oda a Spányi Béla »Sásszedő« című tájfestményének. Az Ipolyi püspök által történelmi pályázatra kitűzött 500 ftos díjat Lotz Károly ama nagyszabású színvázlatának ítélték oda, melynek eredetije a ferencvárosi templom egyik oltárképes Szent Istvánt ábrázolja, mint a szegények jóltevőjét. A Munkácsy díjra(6000 frank) a jury a pályaművek közül kiszemelte azt a hármat, melyek végeldöntés végett Munkácsyhoz Párisba fognak küldetni; ezeknek nevei azonban közzé nem tehetők, miután a mester, pártatlanul akarván ítélni, a pályázók neveit nem kívánja tudni. A bíráló bizottságok határozatait indokolásukkal együtt egész terjedelemben fogják annak idején közzé tenni. A társulati nagy dij fölött a feltételek értelmében csak e hó közepén hozható határozat. Az egyház festészeti pályázatok eldöntését péntekre halasztották. * A képviselőházban tegnap gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter nagy beszédével és erre következett érdekes személyes megjegyzésekkel ért véget az általános budgetvita. Gróf Szapáry, az ellenzéki szónokok főbb állításait sorra cáfolgatta. Arra, hogy az államadósság oly nagy összegre emelkedett, megjegyzi, hogy 1164 millió frtnyi államadósságból le kell vonni ama terheket, melyeknek külön alapjuk van, minő a földtehermentesités, szőlődézsma, sorsolási kölcsön, tiszai és szegedi kölcsön, sat.; ezek összege 304 millió és igy tulajdonképi államadósság 1881. végén 860 millió volt. Ez is nagy összeg, de ezzel szemben megvannak a vasutak, melyekbe effektiv értékben 317 milliót fektettünk be s vannak egyébb beruházások is. Ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy míg 1880-ban az államadóssági kamatokból csak húsz millió fizettetett ki itthon, a többi pedig külföldön, ez idén már huszonnyolc millió kamat fizettetett ki itthon, ami azt bizonyítja, hogy a vagyonosság emelkedik. Helfivel polemizálva, alaptalannak nyilvánítá azt a vádat, mintha a költségvetés tanulmányozására nem maradt volna idő s hozzátéve, hogy különben nem is helyes, évek óta nem változó költségvetés tárgyalására annyi időt fordítani, hogy aztán más javaslatokra nincs idő. Ezután áttért Szilágyi Dezső beszédére s a többség derültsége közt említi, hogy Szilágyi, ki még csak két éve foglalkozik pénzügyi kérdésekkel, e téren nem igen járatos, de bámulatosan ügyes abban, hogy nyájas és vonzó modorával maga köré gyűjtse az embereket, úgy hogy a szóló sokkal szívesebben foglal vele szemben helyet. Hogy a mérsékelt ellenzék általánosságban sem fogadja el a költségvetést, azt hiába igyekszik Szilágyi magyarázni, mert Európa összes parlamentjeiben csak az appropriációnál vetik fel a bizalmi kérdést, ez volt szokásban nálunk is és csak tavaly tért el ettől a mérsékelt ellenzék. Ezután részletesen cáfolgatta a miniszter Szilágyinak a költségvetés ellen tett kifogásait s a többség élénk helyeslése közt végző beszédét. Szilágyi Dezső személyes kérdésben kért aztán szót s megjegyzi, hogy a pénzügyminiszter, szorult állapotában, érvek helyett könnyelmű és alaptalan ígéretekkel akarta a többségre nézve elviselhetővé tenni az adóemelést; ami pedig az ő (Szilágyi) modorát illeti, megjegyzi, hogy nem fogja elsajátítani azt a simulékonyságot és alkalmazkodási készséget, melyet a pénzügyminiszter mindig, de legfényesebben akkor tanúsított, midőn azon miniszterelnök kabinetjében, ki őt az ajtón kiutasította, az ablakon át visszatérve foglalt helyet. Gróf Szapáry erre rögtön válaszolt, később pedig az e szóváltás alatt jelentem,volt Tisza Kálmán is hozzászólt a dologhoz. Ő is abban a meggyőződésben van, úgymond, hogy Szilágyi Dezső soha sem fogja azt a simulékonyságot tanúsítani, melyet a pénzügyminiszter tanúsított. Ami a kiutasítást illeti, mindenki emlékezhetik a történtekre. Midőn 1875-ben a fúzió megtörtént, az uj kormánynak természetesen az egyesült pártból kellett alakulni s az előbbi kormány néhány tagjának ki kellett maradni. A mostani pénzügyminiszter kimaradt, de ő ezért nem duzzogott, nem ment az ellenzék padjaira, sem a hát mögött dolgozó vakondokok közé, hanem a párt tagja maradt .