Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)
1883-01-01 / 1. szám
1. szám Huszadik évfolyam. Hétfő, 1883. január 1. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. 1. emelet, Előfizetési díj: •*élévr*...............................8 frt. Kegyetlen-e.....................4 frt. Megjelenik Mi ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Karatok-ter Athenaeum-épület) a kiadóhivatal a küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« huszadik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Előfizetési ár évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 ft. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába« Budapesten. Péter király gyónása. (Ének a régi időkből.) Péter király aludnék, nem hagyja a barát. Kinálgatja kenyerét, megszentelt poharát. — Király uram, Felséged — »Ke csúfolódj velem.« — Koronás én királyom! «• »Koldus az én nevem !« — Itt a szentség. Készüljünk dicső szent hazába.« »Pokol az én szívemnek örökös szállása!« — Itt a kereszt, csókold meg, király, ez is király ! Koronával, élettel, örökjóval kínál. »Tömd be barát két fülem, álmod megköszönöm, Szegény urad javához ámde semmi közöm. — Bétakar a nagy Isten bársonyba, selyembe. Ha bűneid, királyom, lerakod kezembe. — Vazult, ugye nagy király? — szemét? fűlét? uram? »A kezét is, a lábát összetörtem ugyan.« — De megbántad? — »Kem bántam«. — De királyon ! — »Barát!« 5 szegény fráter szorítja két leggó agyarát. Fehérvári toronyban most húzzák a delet. Koldusnak is, urnák is asztalt terítenek. De böjttel csak a királyt tisztítják a papok, Korbácscsal is segítik szent útján a rabot. »Mért nem öltök meg inkább, mint én bolond Abát ? !« Péter urunk kínjában üvöltésbe csap át. ■— Aba, uram, gonosz volt. — »Én gonoszabb valék«— Őt adtuk a hóhérnak, téged vár a nagy Ég ! — Gyónjad uram nagy király, gyónjad úgy ni, — szelíd Alázatos imára tedd össze kezeid. Ugye Istvánt, a szentet ? ■— »Én öletem meg őt, Lesorvasztám bánattal kevély szivét előbb.« — Ugy é bánod? — »Kem bánom!« — Sikolt, rikolt a szél. Éllen, szomjan a király szomorúkat beszél. Láncra vetik, nehézre. Éje, napja sötét. Úgy halgatta a kegyes gyóntatok énekét. — Meg kell uram tisztulnod, megmossuk szívedet; Bárányfa légy, mikor a Halálangyal vezet. Péter kiály ordítja bűneit, vétkeit. — Megfíntad-e? — »Kemn bántam«. — Kísértetbe ne vigy ! Zúgják, fogják a papok, apácák, püspökök ; Távol, túd hát messzün villámlik, meny dörög. A meglátolt vak király, vergődik, felsikolt: »Ah, megasadt a nagy Ég! láttátok-e ki volt ? » Szegény szegény öcsém te !ah Imre, jer felém ! Man és diatlan gyilkoltalak meg én. Gyűlöltetés Hogy szép vagy, hogy igaz, hogy nemes, Annyi rosatett — gondolám — élned nem érdemes. Megbocsátse jó ifjú? — Nem kérem az Eget — Más után jártam én, másfelé is megyek !« Tolnai Lajos. » ------------------ A szép Rhodope cipője. (Rege és valóság.) Írta Csiky Gergely. A fej igy szól: Syra,a lejtős partján ült a szép Rhodope, Lyco lánya ott, hol a földnyelv legmélyebben benyúlik a tengeri magas sziklafal tövében, ott ült félig eldőlve a pub sövényen s rózsás könyökével mohos kőre támasztott, mely a nagy szikláról vált le. A sima szirtfalon vissza verődött a szép leány árnyéka, és ennél kedveltb árnyék nem mozgott Hiero király palotájának aranyos falán sem, mikor a ragyogó szövétnekek fénye mellett szilarjdiai táncra keltek szebbnél szebb feleségei. A szép Rhodope árnyéka nyugtalanul mozgott a fehér sziklafalon. Sokszor fölemelte fejét s vágyó türelmetlenséggel nézett a nagy tenger felé. Azután megint visszadőlt mohos kővánkosára s lábaival öntudatlanul lökdöste a parti sövény csillogó köveit, kagylóit. Addig-addig izgott-mozgott s rugdosta a köveket, kagylókat, amig végre piros cipői is lesiklottak lábairól, először az egyik, jó messzire elrepülve s úgy csillogva elő egy halom kö mögül, mintha szép aranyhalacska sütkéreznék a meleg nap verőfényében ; azután a másik cipő követte példáját s egész a part legeslegszéléig szökött, piciny orrát kinyújtva a mormogó hullámok fölé, mintha ő is azt a csónakot lesné, melyet szép úrnője olyan türelmetlenül vár. A tenger ringó hullámain pajkos delfinek játszottak, el-elmerülve, majd meg magasra szökellve, hogy elérjék azt a piciny piros cipőt, mely a part széléről mosolygott feléjök. A szomszéd olajfa-berekből kiröppentek a tarka tollú madarak és letelepedtek a parti szíkeken ; mohos kőszikla alól előmászott a nagy tehenős béka s oda vánszorgott a partra, hol az a két szép piros jószág csillogott a nap sugarában. De a szép Rhodope semmit sem vett észre, sem a delfinek szökdelését, sem a vén páncélos állat apró csillogó szemeit, melyek elbámulva nézték a világ legapróbb, legszebb cipőit. A madarak hangos csicsergését sem hallotta, amint csodálkozva beszélgettek egymás közt azokról a piciny fehér lábakról, melyek nyugtalanul szórták szerte szét a meleg sövényt. Nem vett észre semmit, azt sem látta, hogy egy hatalmas kőszáli sas sokáig kerengett feje fölött a levegőben, mindig alább-alább ereszkedett, aztán egyszerre hirtelen lecsapott az egyik kis cipőre, karmai közé ragadta és elröpült vele. A dalos apró madarak ijedten szétrebbentek, mikor a hatalmas ellenség nagy szárnyverdeséssel közéjük csapott. De rémült sikoltásaik sem ébresztették fel a szép Rhodopét mély merengéséből. Az ő szeme csak a tengert leste, a tengeren azt a kis csónakot, mely ilyen idő tájban szokott befordulni a hegyfoknál. Ez a csónak hozza Charaxost, Rhodope kedvesét. Mindennap megkerüli a hegyfokot s itt a parton, a vén sziklafal tövében találkozik a szép leánynyal. A nap fényes szekere mindennap bejárja a világot, de kelettől nyugatig sehol sem lát oly párt, akik úgy szeretnék egymást, mint a szép Rhodope és a déli Charaxos. A sas pedig tovább repült zsákmányával, a piros cipővel. Oldalt csapott a zöldelő hegyoldal mellett, melynek lejtőjén kék és vörös gerezdek mosolyogtak a szőllőlevelek között. Fügefa-ligetek, narancserdők fölött megállapodás nélkül száguldott tovább, versenyt futva a fehér fodros felhőkkel, melyek a tenger felől nyugatnak siettek. A fényes Syracusa, magas palotáival, illatos kertjeivel, egész pompáját kitárta, de a sas nem szállt le, elhagyta az Akordinát, melynek tág piacán, a magas oszlopos csarnok alatt ezernyi néptömeg nyüzsgött-mozgott, átrepült a Tychén, meg az új városon, s nem telepedett le, sem az amphitheatrum fölött, sem a nagy templomok fényes kupoláin. Tovább repült, egész Arethusa forrásáig, a királyi palotáig, melynek aranyos födele oly vakítóan tündöklött a napsugárban, hogy még a sas merész szeme is elkáprázott s kiejtette zsákmányát karmai közül. A kis piros cipő lehullt, éppen a királyi kert kellő közepébe, ahol Hiero király ült aranyos trónusán. Huszonhét felesége mind körülötte volt, egyik lanton játszott, a másik meg fuvolán, míg a többiek közben táncoltak és frissen tépett virágokat szórtak a király fejére, ölébe. Hiero király álmosan gyönyörködött a zenében,táncban,virághullásban,s azon törte fejét, miért unatkozik, holott a világ legszebb leányai közül válogatta ki feleségeit. Éppen ebben a pillanatban ölébe esett a piciny piros cipő és a sas nagy szál - verdeséssel elszáguldott a kert fölött. A király nagy csodálkozással vette kezébe sas ajándékát. Sokak életében nem látott ilyen kis és mégis formás cipőt. Milyen lehet a láb, melyet takar, milyen lehet a termet, melyet ily lábak ennek! Hiero szivét kimondhatatlan és édes szőres fogta el és megparancsolta feleségeinek, hogy tü ' is próbálják fel ezt a cipőt. Akinek lábára illik, az lesz ezentúl választottja és legkedvesebbje, mert azt Jupiter rendelte számára, azért küldte az égből ezt a cipőt madara, a sas által. Hiero huszonhét felesége a világ legszebb mányai közül volt összeválogatva, de a cipő egyiknek ni illett a lábára, sőt soknak még a kezére is kicsiny vert. A szép asszonyok sírtak mérgükben és átkozták ragadozó sast, mely így megalázta szépségüket; de Hiero király nagyon elszomorodott, bezárkózott palotája legbenső szobájában, csak a piciny piros cipőt vivén magával és feleségei közöl nem bocsátott maga elé senkit De nem csak a szép asszonyok átkozták meg jeserves könyhullatással Jupiter madarának a jártékát, hanem a király tanácsosai is megemlegették a napot. Hiero király semmit sem akart tudni a szagos dolgokról és az egész tanácsot, mely nagy sünnepélyességgel megjelent előtte, saját királyi kezeivel verte ki a palotából. Nem akarta látni sem szép asszonyainak amolygó szemeit, sem tanácsosainak savanyú ábrázatait, csak a kis piros cipőt nézte szüntelen, mintha tökéletesen meg lett volna babonázva. A szép Rhodope pedig ült a tengerparton, vágyó szemmel lesve, mikor fordul be a kis csónak a hegyfoknál. Meztelen lábai öntudatlanul szórták szét a napsütötte fövényt; a delfinek még egyre pajkosan játszottak a ringó hullámokon, a szétröppent mohuk lassanként újra vissza szállingóztak, egyik fejérg és illatos fürtjeiről énekelt, a másik lábainál szűk didi,ja többiek meg a kövekre telepedtek és vele együtt néztek várakozóan a hegyfok felé és hallgatták halászfia dalát, amint lenn a part aljában a tengerbe eresztette hálóját és a szerelemről, a szerelem őrt . A valóságáról énekelt. Eddig tart a rege, most jön a valóság. (Folyt. köv.) A F r a y n oise-kas tély. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. T. Kürülbelől száz mértföldnyire Páriától, de csu- I pán egy órányira bizonyos nagyvárostól, — melyet megneveznünk fölösleges, — emelkedik vagyis inkább süpped a Fraynoise-kastély. Cserjék is környékezik sajátságos k úri lakot, mely néhány nyomorúságosan, fejlődött fa mellől kandikál ki, melyeknek még a lombjai is oly különös zöld színűek. A Fraynoise-kastély tökéletes képmása a hajdani lovagváraknak, csak hogy kisebb és szőkébb amazoknál, úgy hogy önkény télen ama kérdés keletkezik bennünk, vájjon van-e itt az épület belsejében s nem Giargantua játékszere-e ez, afféle cifraság, szemkápráztató, csalóka kép ? Ez épp oly hihetetlen, mint bobó föltevést több rendbeli körülmény is megerősíti. Először is, alig lehet nagyobb közönyt képzelni, mint a minővel a környék viseltetik eme, negyed félszázados, még mindig a szilárd épület iránt. E kastély nagyon érdekes lehet a régiségbúvárok és regényírókra nézve, míg az embe Irek legnagyobb része halott-számba veszi. Szóval, oly kastély ez, melynek párját nem igen lehet föl- találni.