Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)

1883-01-13 / 11. szám

— Igaza van ... És aztán mi helytelenség is lenne ebben ? Én mi rosszat sem látok benne ... Mi egy hajóban eveztünk, a vihar parthoz csapta a hajót s utasai elszéledtek. Ma este a véletlen ismét össze­hozott minket s én elbeszélem, a mi velem történt, ennyi az egész. Nos, tegnap, midőn hangjegyeket ke­resgéltem, egy füzet akadt a kezembe melyre önnek a neve van írva; íme, ez az a szörnyű titok! — Oh értem, az a füzet az, melyet Marmesieux kölcsönzött ki tőlem, a titkolózó Marmesieux; ő nem nevezte meg kegyedet, igaz, de én mégis bizonyos vol­tam abban, hogy kegyednek a számára kérte el. — Ez úgy látszik, mintha szemrehányás volna. Honnan tudhattam én azt, hogy a Desvignes nevet ön viseli ? — Annál rosszabb. — Miért ? — Mert kegyed megőrizte azt a füzetet. — Ne beszéljünk többé e gyermekségekről. — A­mint kegyednek tetszik... azonban, előbb, asszonyom, engedjen meg nekem egy utolsó kérdést amaz isteni múlt nevében, melyet kiváló kegyelemből sem emlékéből, sem szívéből tova nem űzött. Hány napig vagy hónapig sétált kegyed még a fasorok közt azután, midőn senki sem állott többé az ablakban ? — Ön nagyon is messze megy ! — Esküszöm kegyednek, hogy ez lesz utolsó szavam e tárgyban,­csak arra feleljen. — Őszintének kell lennem ? — Igenis, ha fez szokása. — Nos . . . több ízben, — de gyalog és könyv nélkül. — Gyakran ? — Nagyon gyakran. — Mind­végig. — Ön nagyon is kiváncsi. Visszafojtottam örömkönyeimet. Kértem őt, hogy miután a különös véletlen ily dicső órát terem­tett a számomra, engedje meg, hogy úgy beszélhessek vele, mint Nanine-nal lehetet volna beszélnem. Kértem, ne tartson semmitől, én meg vagyok győződve, hogy oly nyelven fogok hozzá beszélni, mely neki tetszeni fog és soha sem fogom megsérteni, mert e pillanatban a szívét tartom szemem előtt, nem pedig alakját. Bárha csak azelőtt fél órával mutattak légyen is be neki, bizonyos voltam a felől, hogy ismerem s tökéle­tesen megértem őt s annyira méltánylom, mint soha senki azelőtt. — Asszonyom, — folytatom lelkesültségemben, t — hát az vájjon nem ér-e valamit, ha e világon, mely­ben oly sokszor találkozunk árny- és csalóka képekkel, melyben elkülönözötten állunk illúziónkkal s melyben a hozzánk legközelebb állók is félreismernek s vélt ba­rátaink is az általunk nyert jótékonyság mértéke sze­rint érdeklődnek irántunk, — kérdem, nem ér-e az valamit, ha elgondoljuk, hogy van kivételképen egy lény, ki minket valódi becsünk, értékünk szerint ítél meg; egy lény, kit nyájas hangunk s arcunk vidám kifejezése is boldogít; egy szendergő lélek, mely csupán érettünk ébred föl ? Nem ér-e ez valamit ? Nanine úgy hallgatta mindezt, mint valamely már rég várt, természetes választ, szivének titkos kér­déseire. Aztán elkábultnak látszott szóáramlatomtól s hallgatásra intett, majd azzal szakította félbe a be­szédemet, hogy nem ad hitelt szavaimnak. Ekkor én ingerült lettem és szemére hánytam, hogy nem tud különbséget tenni az emberek közt, vagyis az egy­szerű udvarló és a közt, kinek a szíve melegen dobog. Ekkor, attól félve a hercegné, hogy még inkább föl­lelkesülök, kinyilatkoztatta, hogy hisz a szavaimnak s engedett tovább beszélni, a nélkül hogy közbe vágott volna. Talán most, midőn mindent tudott, egészen másképen gondolkozott. Balgaságomban azt hittem, Ő örömmel engedi magát ily dallal elringattatni. Majd attól tartottam, hogy megsértettem s esedeztem, nyújtsa át nekem a kezét, melyet oly hirtelen vissza­vont. Olykor rám nézett, de többnyire a színpadon csüggött a szeme. Egyébiránt eléggé szenvtelennek látszott az arca mindaddig, míg egyszerre köny nem csillogott a pilláin. Ez volt az ébredés jele. — Ön nemes lélek ... én hiszek önnek ... le­gyen meggyőződve ... De beszéljünk most egyébb­­ről . . . Mondja csak, mit mondott önnek Bareuil grófné, midőn őt innen elkísérte? — Igaz, majdnem elfeledtem, holott ez nagyon fontos. Azt mondta neken­, hogy ha a migraine-je el­múlik, úgy tizenegy óra tájban, mint reméli, sőt mint arról meg is van győződve . . . akkor visszatér ke­­gyedhez. — Különös! . . És miképen vélekedik ön amaz érzelemről, mely őt ez ürügyre vezérelte ? — Én a legjobb véleményben vagyok felőle e tekintetben; de ezt nekem nagyon nevetséges lenne fejtegetnem. — Hallgatom önt, sőt nagyon kiváncsi vagyok rá . . . — Nos, a grófné, kit én mostanáig nagyon szel­lemes nőnek s világban jártasnak tartottam, most arról is bizonyságot adott, hogy önzéstelen jó szívvel van megáldva. Egyébiránt, nincs is neki semmi oka a mások nyugalmát zavarni s arról is meg vagyok győ­ződve, hogy a legőszintébb baráti érzülettel van ő ke­gyed iránt. Azt ugyan senki sem vitathatná el, hogy ő jó szivének a sugalatát és jóizlését követte. Minket látva, igy gondolkozott: »íme, ezek gyermekkori bará­tok, kiknek nagyon sok elmondani valójok van.« Nagy szerencsétlenséget előzhetünk meg az által, ha hagy­juk az embereket, kényükre-kedvükre kibeszélni ma­gukat, midőn erre szükségük van. Megkíméljük őket szégyenletes komédiáktól ... A nyomás előbb-utóbb robbanást idéz elő, ez általános tapasztalaton alapuli igazság ... A grófnét­­e gondolat vezérelte, midőn két óráig tartó migrainere kárhoztatta magát Eközben a zenekar a harmadik felvonás nyitá­nyát játszta. Nanine hallgatólag helyeselni látszott okoskodásaimat. Ekkor még inkább vérszemet kapva, folytatom elmélkedéseimet. — Ha nem hallgat ön, — mondá Mersias her­cegné, — a közönség boszankodni fog. — Annyival inkább, mert roppant nagy a hőség. — Az igaz . . . szinte megfuladunk ebben a pá­holyban. — Megengedi-e kegyed nekem, hogy egy épp oly kellemes, mint vakmerő ajánlatot tehessek ? Ha mi, például, néhány percre kimennénk a Palais-Royal fasorai közé fris levegőt élvezni s fölidézni a fragnoisei fasorok emlékét.­­ — Ön mind inkább kiállhatatlan kezd lenni, úgy hhogy kérnem kell önt a visszavonulásra. ] — Ne ellenkezzék velem, asszonyom, hiszen az én visszavonulásom oly feltűnést keltene, mely még a színpadon játszók figyelmét sem kerülné el. Én egyre csak kegyedet bámulnám, kegyed pedig végre is meg­haragudnék rám s ez engem nagyon boldogtalanná tenne. . . A hercegné fölkelt s mi együtt távoztunk. Arca oly különös volt, noha a legtermészetesebb han­gon mondta: — Ott legalább nem fogja ön­magát kitenni a színházi közönség pletykáinak. A­mit én éreztem, midőn könnyű, ideges keze karomon remegett, mely egész lényemet átvillanyozta, nem tudnám leírni. De, hogy is lehetne azt tollal hí­ven rajzolni ?! Így értünk a sötét fasorok közé, me­lyek most oly elhagyatottak voltak. f­olyt. köv.­ Az ókori Róma (livash­ölgyei. m. A köztársaság matrónái is különös előszeretet­tel viseltettek a pipére, s még inkább az ékszerfélék iránt, mert már a pún háborúk előtt nagy drágasá­gokat képviselő női ékszereket hordoztak. A második pún háború idejében egy törvény (a lex Oppia) al­kottatott, mely a nőket a bíborszövetek s fél unciánál nehezebb aranyékszerek viselésétől eltiltotta, mert a veszélyben forgó haza minden pénzt és drágaságot, melyek a nők díszítésére szolgáltak, a saját megmen­tésére szükségelt. De e törvényt, Cato censor minden erőlködése dacára, rögtön a pún háború után el kellett törülni. A történelem feljegyezte, hogy azon a napon, melyen a fentebb említett törvény fentartásának, vagy eltörlésének kérdése a törvényhozás elé volt ke­rülendő, a római nők az összes utcákat és tereket el­árasztották s az előmenő senatorokat, tribunokat megálliták s őket a törvény eltörlésére igyekeztek bírni, a­mi olyannyira szokatlan dolog volt, hogy Cato azt, mint a régi rend és erkölcsök bűnös felfor­gatását ócsárta. Hjah! Ily, rájuk nézve oly életbe­vágó kérdés sorsának eldőlését, még a köztársasági nők sem nézhették összedugott kezekkel. S mi lett az eredmény ? A szép szemek győz­tek ; híveik többségben voltak s azzal védték a tör­vény eltörlését, hogy a szövetséges népek asszonyai azokkal a jogokkal bírnak, melyeket a rómaiak nőik­től elvettek, s csakugyan méltánytalan, hogy a győz­tes és uralkodó nép szépei rosszabbul járjanak, mint szomszédaik. És csodálkozhatunk-e azon, ha a köztársaság tiszteletreméltó matrónáinak a császári korszakban élő ledér unokái e téren is végletekbe mentek ? Hogy például a nagy értéket képviselő ékszerek, keleti gyöngy és drága kövek a férjhez adandó nő kelengyéjének nevezetes alkatelemét kell, hogy képez­zék, ezt a császári idők rómaija egész önkényt ért­hetőnek tartotta, sőt rendszerint a vőlegény is értékes gyuf-­ darabokkal szaporíta menyasszonya e nembeli gyűj­­­teményét. De ne vágjunk a dolgok rendje elé ! Tartsunk egy kissé rendszeresebb szemlét a római divathölgy ruhatára, pipere- és ékszer-szekré­nye, végül toilette-asztalkája fiókjának rejtélyes té­gelyei és üvegcséi felett s igy legkönnyebben meg­ismerkedhetünk a fürkészett toilette-titkokkal. A római nő főöltözék-darabjainak megismerése nem sok fáradtságba kerül. Hisz volt már szeren­csém említeni, hogy előttük a divat fogalma ismeretlen volt. Ezt pedig leginkább a római jellem azon conser­­vativ vonásának tulajdoníthatjuk, mely a múltból származó s nemzedékről-nemzedékre szállott formák­hoz, a köz- és magánélet minden részében mereven ragaszkodott. Ez idézi elő, hogy a női ruházat alap­formái — bármily nagy befolyással bírt is egyébként a fényűzés- és pompaszeretet az öltözködésre,­­ min­dig azonosak maradtak, sőt azoknak legcsekélyebb változtatása megütközést, vagy éppen megbotránkozást vont volna maga után. Különben is, a viselet nemzeti volta szükségkép vonja maga után a formák megtartá­sát s épp ezért kitűnő ellenszere a formát szüntelen változtató divat felléphetésének és terjedő hatalmának, mely tétel valósága, alig két évtized előtt, hazai föl­dünkön is igazolásra talált. A változás ily formán csak mellékes dolgokra s főleg a használt szövetekre, s ezek szineire, na meg az ékszerekre s haj­ékekre terjedhet ki. A római nő fő- és lényeges öltözék-darabjai a következők: Először is egy térden alul érő, lehetőleg testhez álló, egybeszabott és régebben hosszú, később néha rövid ujjakkal ellátott köntös (tunica interior). Ha a római nő nem vette a rögtön leírandó felső ruhát is magára, úgy a szóban forgó köntösre, a derékon való leszorítás végett, egy öv alkalmaztatott és körülbelől ez képezte a legtöbb nő könnyű házi vagyis reggeli ruháját. E köntösre vettek egy felső ruhát (stola) mely egészen a lábfej­ekig ért és többnyire szintén ujjakkal, meg pedig csak a felső kar­lelet elfedő ujjakkal volt ellátva, néha pedig ilyenek nélkül készült. E felső köntöst nem varrták össze, hanem annak első és há­­tulsó részét a vállakon agraffokkal (fibulae) zárták­­egybe. A ruhadarab lényeges és elmaradhatatlan részét képezte egy, annak aljára varrott fodor, (vnstita) mely azt annyira meghosszabbította, hogy a földet söpörte volna, ha az első derékon széles és művészileg elrende­zett redőkbe nem szedik és le nem szorítják vala, még pedig úgy,hogy a ruha a lábfejeket körülbelől csak félig födje el. Előkelő nők e nemű ruhái, fenn a nyaknál egy bíbor-, vagy arany szegélylyel voltak díszítve, (patagium). A szóban forgó felső köntös képezi a római matróna otthoni ruhájának kiegészítő részét, mert ha hazulról eltávozott, még­ egy felső köpenyt, vagy palástot (palla) vetett magára, körülbelül a mai Shawlok módjára. E köpeny egyébiránt oly nagy volt, hogy azt az egész test beburkolására lehetett alkalmazni. A palást redőinek a lehető legelőnyösebb elrendezése a római hölgy diicséhez tartozott s magát a köpenyt a körülmények­hez képest többé vagy kevésbbé ereszték le, néha egész a lábfejekig, de ritkán annyira, hogy a földet érje, bár néha a palást egy uszályos ruha szerepét is játszta. Az említett ruhák anyaga gyanánt tudósításaink a gyapjú, selyem, gyolcs és gyapot szöveteket emelik ki. A selyemszövetek csak későbbi időkben kerültek felszínre s rendkívül nagy árt képviseltek. Tudósítá­sunk szerint, egy font selyem ára körülbelül egy font arany volt. A­mi a ruhákhoz használt szövetek színét illeti, e részben eredetileg a fehérhez ragaszkodtak, de ké­sőbb, még pedig már a császárság első századában, színes szöveteket is használtak. A Pompeji és Hercu­­lanumban kiásott képeken legtöbbnyire az égszín- és ibolyakék fordulnak elő, sőt égszín, arany csillagok­kal behintve is látható. A szövetek színének megjelö­lése végett, ásvány-, érc-, növénynevekhez folyamod­tak, (pld. viola mályva, jácint, vas, ametiszt, stb. szin; fordul elő a tengerszín is,­­s az elnevezések hosz- 64

Next