Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)
1883-01-14 / 12. szám
Verescsagin képei. (A műcsarnokban.) Az újnak és szokatlannak keresése a művészetben mai nap gyakran álutakra visz. A hagyományok rég ismert formáival csak az szakíthat merészen, a kit eredetiségre való törekvésében oly biztos technika támogatja s oly ízlés vezérli, melyeknek segítségével mindazt feledtetni képes, amiről lemondott. Amaz eklektikus irány mellett, mely a modern képírást nagyjában jellemzi, mindig kiváló figyelmet érdemelnek az úttörők, kik akár tárgyválasztásban, akár afestőknek a mindennapitól eltérő felfogásában, akár pedig a kivitelben mutatnak önállóságot. A kritikus s a közönség is inkább hajlandó szemet hunyni a bizarr előtt, csak újat kapjon, s az excentrikus mű iránt is jobb érdeklődést tanúsít, feledve árnyoldalait, mint az oly alkotások iránt, melyeknek jó tulajdonságait a modorosság megfosztja igaz hatásuktól. Az igaz érték s magasabb becs pedig attól függ, h vajjon az új irányt benső szükség hozta-e létre, vagy csupán a mindennapitól való megkülönböztetés vágya. Ha a műcsarnokban most kiállított képeket ebből a szempontból vizsgáljuk, be kell vallanunk, hogy Verescsagin Vazul a jelenkori festők közt egyike a legeredetibb jelenségeknek. Nála valóban minden egyesül, a mi az újítót jellemzi. Nincs egy műve sem, melynek tárgyát ne a természetből merítette volna, nincs egy alakja, melyet az élet után ne érzékitett volna ecsetével s hozzá milyen természetet s milyen életet fest! Ami motívumot vagy helyzetet megörökít, azt más képbe ő előtte ily meglepő közvetlenséggel s az egyszerűség mellett annyi erővel alig vetette vásznára. A tárgy mindig szokatlan, de a felfogás s a kivitel csak annyiban különcködő, mert ennyire csak a legritkább esetben bírja valaki összeegyeztetni a majdnem nyers természetességet a művészeti igazsággal. Ha végig tekintünk e képgyűjteményen, azonnal a művész egyénisége s élete iránt támad érdeklődésünk. Hisz mindmegannyi ritka élmény elbeszélését nyújtják e csataképek s exotikus jelenetek. Valóban a művek s azok szerzője közt igen szoros a viszony. A küzdelmet melyet fest, maga is harcolta végig, a nyomort, melyre figyelmünket felhívja, maga szenvedte át, a sebesülteket, akik iránt részvétünket kierőszakolja, maga istápolta s nem egy mozzanatot előbb maga segített létrehozni az életben s csak azután választá egy-egy képe tárgyául. Mozgalmas s rendkívüli eseményekben gazdag pályafutás emlékei e festvények. Szerzőjük az ecsetet sokszor cserélte föl kardjával, s mikor katona lett, már festő volt. Mint dilettáns kezdte a képírást s mielőtt Párisban Gérome műtermébe lépett, már a legkitűnőbb mestertől, a természettől annyit tanult, hogy csupán útmutatásra volt még szüksége. Elve volt, hogy a régi művészek másolása nem okvetetlenül szükséges; a képtárak remekeit nézni kell, míg rajzolni és festeni csak a természet után szabad, hogy a modorosságtól megóvja magát az ifjú tehetség. A francia iskola azonban meglátszik rajta, főleg a hatás keresésében; a müncheni tanulmányévek alatt pedig (1870—1873) a részletek gyakran minuciózus kidolgozására oly technikai ügyességet sajátított el, melylyel igaz bravourt fejt ki. A sugárúti palota termeiben ezúttal harmincnégy kisebb-nagyobb képe látható. Mint Párisban, Bécsben, itt is rendkívül érdekesen van rendezve a tárlat, mely a műcsarnok összes termeit igénybe veszi. A világosságot mindenütt szőnyegekkel koncentrálták s a festvények körül a pálmák, oleanderek s más növények egész ligete zöldei. Mind e dekorációk nappal is igen emelik a hatást, este pedig a villamos fény mellett az egész kiállítás sajátos benyomása mélyen meghatja a nézőt. Három szobában a művész gazdag ethnográfiai gyűjteménye látható üvegszekrényekben s a falakon. A keleti fegyverek, női ékszerek, edények, diadaljelvények, ruhák egész múzeumot képeznek s a belépőben azonnal fölkeltik a kellő hangulatot a tárlat iránt. A festvények két csoportot képeznek. Az egyik utiképeket foglal magában Indiából. Nagyobbára tanulmányok ezek, melyek a színezett illusztrációk hatását teszik. Az »Ebéd után« című a legterjedelmesebb köztük. Magányos mezőt tüntet föl. Magas, sárga bozót rajta a növényzet. Az átható kék levegő égbe egyetlen karcsú pálma szökken fel; sudarán nincs egy ágacska, csak a tetején zöldes a koronája. A földön egy indián ember hever vérében; mellette tigris fekszik s abba hagyva a lakmározást, a magasból hozzá lecsapó sasra néz. A forró égöv minden költészete, vadregényessége nyert kifejezést e festvényen, mely ragyogó színezete által megkap. Technikai tökély nyilvánul a »Maha-Raya elefántja« című képen, melyet a művész Jegporban festett. Az aranynyal szőtt drága szöveteket, melyek az elefántot borítják, a miniature-festő gondosságával utánozta a képíró, s ugyan a bravourt találjuk »A walesi herceg gárdistá«-ján is. A tájképek közt vannak a »Kincsinjonga-hegy«, mely magasságra nézve második a világon; továbbá a »Ládák melletti homokhegyek« és »Jongry hegye«. A budhisták,mongolok s indiai mohamedánok alakjai mint tanulmányfők a megszólamlásig hívek. De legmerészebb kép e sorozatban a »Márvány-ablak Fattehpor-Sikriben« című. A nap által erősen megvilágított fal melletti fehér padon hat fehér alak ül. Ruhájuk gyolcs, turbánjuk is fehér, s az egész képen csak arcuk és kezeik sötétek. A hatás, melyet a festő el akart érni, ritka, de nem keresett; a kép rendkívül természetes s oly feladat megoldását képviseli, amilyenre alig merne más művész vállalkozni. A hat alak egész plasztikailag válik el a hasonló színű háttértől. A második képcsoport jeleneteket tüntet föl az orosz-török háborúból. Mint Skobeleff egyik segéde, mindenütt jelen volt Verescsagin s a borzalmat, melyet műveiben a nézővel közöl, élő szemmel látta. Nem minden darab kész kompozíció, sőt a művész ritkábban törekszik arra, hogy bevégzett képet adjon; legtöbbször tanulmányt fest s a helyzet esetlenségeit is a maguk rideg természetességében meghagyja. A ciklus három legismertebb darabja, melyet az illusztrált lapok többször bemutattak »A Sipkaszorosban minden csöndes« című. A fölirat ama jelentés, melyet Radetzky tábornok a főhadvezérhez küldött. Magányos őr szomorú történetét mutatja be a festő, szinte kíméletlen életigazsággal és megdöbbentő híven. Az első képen nyugodtan áll a katona a háborította kietlen helyen, megadva magát sorsának, amelynek rabjává tette a katonai fegyelem. A másik képen a hósivatag ellen küzd az őr. Köpenyének hámzsáját fejére s arcára húzta s meggörnyedten áll a viharban, védekezve a havat hordó szél ellen. S a harmadik festvényen már eltemetve fekszik. Csak a fejes puskájának szuronya látszik ki a hóból... A Sipkaszorosban minden csöndes ... Az invenció ez eredetisége mellett a felfogás és kivitel sajátossága a gyűjtemény egyik legérdekesebb képévé teszi e hármas művet, mely előtt hosszan elálldogál a néző s újra meg újra visszatér hozzá. A nagyobb kompozíciók közül »A győzelem után« című tán a legművészibb. Kitűnő távlattal biró téli tájat ábrázol. Balra a háttérben roppant magas hegyek emelkednek; a Sipkaszoros meredek vidéke ez. Jobbra erdő terül el. A közbülső síkságon halottak hevernek szanaszét, rendetlenül, amint a küzdelem alatt elestek. A győztes hadsereg hosszú hadvonalban áll s előtte Skobeleff tábornok száguld paripáján, miközben e szavakat hangoztatja: »A haza és a cár nevében köszönetet mondok nektek, testvéreim!« Utána egy köpenyeges lovastiszt a diadalzászlót lobogtatja — kedtem, amit akartam. Midőn láttam önt, oly nagyon elmerengeni a csillagokban, érdekemben állt megadni önnek a szükséges magyarázatokat, melyek fölvilágosítják önt a jelenre és jövőre nézve.Ön egyáltalában még csak nem is képzelheti, mily álláspontot foglalok el az életben. Meg fogja tudni. Én nem az a nő vagyok, a ki önmagának s tetteinek ura lehet. Mindenki többékevésbbé önönmagáé; én azonban éppen nem vagyok a magamé, hanem egy változatlan köré, melynek megvannak a maga szokásai s mely minden lépést megügyel és ellenőriz. Ön engem először és utólszor látott. Ehhez hasonló másodszori találkozás tetszésem ellen volna s megzavarná életemet. Azért beszélek ily őszintén, nehogy önnek ábrándjai közben eszébe jusson, engem fölkeresni. Ön be fogja látni, hogy én mindent elmondtam, lelkiismeretem szerint, mint jó barátnak. Különböző okaim vannak, igy cselekedni, melyeket nem mondtam ugyan önnek el, de mindamellett is sejtheti azokat. Én önkényt, saját akaratomból választottam az életnek e nemét, mert szeretem a békét, a rendet s elhatározásomban semmi és senki nem tudna megingatni. — Mily okból tart ön, asszonyom, ily ünnepélyes szónoklatot oly embernek, ki önnek még csak arról sem szólt, hogy megcsókolja önnek a kezét ? — Hát ünnepélyes modort öltöttem én? Legyen , legalább nem fog ön vádolni, remélem, hogy az emlékek iránt nincs érzésem, miután azok iránt való kegyeletből összeütközésbe jöttem elveimmel s veszélyeztettem jó hiremet. Lássa ön, míg egyrészről boldognak érzem magamat, hogy önnel szemben leróttam a múlt iránt való tartozásomat, másrészről szinte szeretném, vajha ne láttam volna önt ismét. Úgy tetszik nekem, mintha egy kő zavarta volna föl napjaimnak nyugalmas tavát; e kő az égből esett alá ... az első gyöngéd vonzalom nyomán, de mégis rosszkor jött. De kerülni akarom a veszélyt, épp a fragnoisei emlékek iránt való tiszteletből. Most térjünk vissza a színházba, s feledjen el ön engem. —• Szeretni fog kegyed akkor? — Akkor, igen ... és most, isten önnel! Különös nő volt ez. Üdvözöltem őt a páholy bejáratánál s a foyerbe mentem, hogy elmélkedjem a történtek fölött. Távozáskor újra találkoztam Nanine-nal, ki, a Mars kisasszony szobra előtt, kocsijára várakozott. Bareuil grófné, ki mint látszott, jobban lett, fölszólított, hogy ne legyek nála ritka vendég. Megígértem neki, hogy gyakrabban meglátogatom, csak arra kértem, jelölje meg nekem az elfogadási napokat. X. Bareuil grófné gyedül volt, mikor őt meglátogattam s beléptemkor egy nagy karszékben ült. Roszszul érezte magát; meghűlésről panaszkodott s a szalonból hálószobájába vonult vissza. Alig időztem néhány percig a grófnénál, midőn a hercegné toppant be; fölkeltem; a hajdani szívdobogás vett rajtam erőt. A hercegné is nagyon rossz kedélyhangulatban látszott lenni, úgy rémlett nekem, mintha boszankodnék, hogy újra találkozott velem és midőn én kifejeztem örömömet láthatása fölött s társalgás közben visszatértem utóbbi találkozásunk körülményeire, ingerült, majdnem haragos arccal szakitá meg pásztori ömlengésemet. — Az istenért, uram, ne térjünk többé e dolgokra vissza. Én tudom, mennyit szenvedtem a miatt, hogy önt a múltkor oly messze engedtem menni. Ugyanakkor oly fejfájást kaptam, hogy egész éjjel a szememet sem hunyhattam le. Dühös voltam, mert, tudja meg ön, én az álmot többre becsülöm, mint bármit e földön... Ő azt mondta, hogy dühös volt. Én nem kevésbbé lettem dühös, de nagyon szerettem volna visszatorlással élni.Különösen azt akartam Nanine előtt kifejteni, mily nevetséges lenne részemről oly érzelgés, melyben ő éppen nem osztozik. Válaszom csaknem otromba volt. — Asszonyom, — viszonzám fölemelkedve, — mi köztünk igen lényeges különbség van, mert én előttem az álomnak épp annyi becse van, mint bármi egyébnek ; azonban én tiszteletben tartom az ízlését mindenkinek s legyen meggyőződve, hogy hasonló unalom nem fogja gyötreni .. . legalább nem én miattam. — Istenem! mily rossz ember ez ! — sóhajtott föl a megbánás és boszuság vegyülékével. A grófné, ki néhány pillanatra magunkra hagyott, épp ekkor tért vissza, arcán borszeszbe vagy valami illatos ecetbe mártott kendőt tartva. A grófné éppen nem volt kacér s ha gyötrelmes idegbaja nem háborgatta, mindig eléggé vidám kedélye volt. — Hát ön már távozik ? — kérdezte tőlem. — Okom van rá, kérdezze meg kegyed Mersias hercegnét — Én nem tudom, mit akar mondani, Desvigner úr. Én sem tanácsot nem osztogathatok neki, sem semmit meg nem tilthatok. — Csupa társadalmi illemből maradjon még öt percig a kedvemért, — mondá a grófné. — Azt hiszem, jobbra fordul e baj. (Meghalési baját értette.) — Az ön kedvéért örömmel, — viszonzám s újra leültem. Xanine mosolygott s e mosolya a kiengesztelődés jele volt. Azonban én még mogorvábbnak, fanyarabbnak mutatkoztam. Szóba jött Mersias herceg is, mint szorgalmas hivatalnok s mint becsülésre méltó férj; majd az ő nyomtatás alatt levő könyve is szőnyegre került. — A herceg ismeri önt, — mondá az özvegy grófné. — A napokban, midőn a Mersias-palotában ebédeltem, említettem önt ő előtte; még azt is megértetem vele, hogy ön udvarolgat is nekem. Nem látszott rajta megütközni a keztyűdobásig. — Hát a hercegné mit mondott ? — A hercegnét — viszont Nanine — egy szóval sem kérdezték az ön személyét illetőleg, tehát mit sem mondhatott. A beszélgetés folyamában hol fölvidultam, hol elkomorodtan. Azt vettem észre, hogy Nanine engem szeretett s e szerelmére többé-kevésbbé gondolni látszott ; de azt is láttam, hogy a hercegné e szerelemben már a végletig ment s több eredményre nem jogosít föl és hogy teljesen megnyerjem a kedvét, meg kellett őt értenem. Végre is, hogy kimondjam, (ki hitte volna) a büszke Nanine félénk volt. (Folyt. köv.) 72 .