Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)

1883-01-14 / 12. szám

Verescsagin képei. (A műcsarnokban.) Az újnak és szokatlannak keresése a művészet­ben mai nap gyakran álutakra visz. A hagyományok rég ismert formáival csak az szakíthat merészen, a kit eredetiségre való törekvésében oly biztos technika tá­mogatja s oly ízlés vezérli, melyeknek segítségével mindazt feledtetni képes, a­miről lemondott. Amaz eklektikus irány mellett, mely a modern képírást nagy­jában jellemzi, mindig kiváló figyelmet érdemelnek az úttörők, kik akár tárgyválasztásban, akár a­­festők­nek a mindennapitól eltérő felfogásában, akár pedig a kivitelben mutatnak önállóságot. A kritikus s a kö­zönség is inkább hajlandó szemet hunyni a bizarr előtt, csak újat kapjon, s az excentrikus mű iránt is j­obb érdeklődést tanúsít, feledve árnyoldalait, mint az o­­ly alkotások iránt, melyeknek jó tulajdonságait a mo­dorosság megfosztja igaz hatásuktól. Az igaz érték s magasabb becs pedig attól függ, h v­ajjon az új irányt benső szükség hozta-e létre, vagy csupán a mindennapitól való megkülönböztetés vá­gya. Ha a műcsarnokban most kiállított képeket eb­ből a szempontból vizsgáljuk, be kell vallanunk, hogy Verescsagin Vazul a jelenkori festők közt egyike a legeredetibb jelenségeknek. Nála valóban minden egyesül, a mi az újítót jellemzi. Nincs egy műve sem, melynek tárgyát ne a természetből merítette volna, nincs egy alakja, melyet az élet után ne érzékitett volna ecsetével s hozzá milyen természetet s milyen életet fest! A­mi motívumot vagy helyzetet megörökít, azt más képb­e ő előtte ily meglepő közvetlenséggel s az egyszerűség mellett annyi erővel alig vetette vász­nára. A tárgy mindig szokatlan, de a felfogás s a ki­vitel csak annyiban különcködő, mert ennyire csak a legritkább esetben bírja valaki összeegyeztetni a majd­nem nyers természetességet a művészeti igazsággal. Ha végig tekintünk e kép­gyűjteményen, azon­nal a művész egyénisége s élete iránt támad érdeklő­désünk. Hisz mindmegannyi ritka élmény elbeszélését nyújtják e csataképek s exotikus jelenetek. Valóban a művek s azok szerzője közt igen szoros a viszony. A küzdelmet melyet fest, maga is harcolta végig, a nyomort, melyre figyelmünket felhívja, maga szenvedte át, a sebesülteket, a­kik iránt részvétünket kierősza­kolja, maga istápolta s nem egy mozzanatot előbb maga segített létrehozni az életben s csak azután vá­­lasztá egy-egy képe tárgyául. Mozgalmas s rendkívüli eseményekben gazdag pályafutás emlékei e festvények. Szerzőjük az ecsetet sokszor cserélte föl kardjával, s mikor katona lett, már festő volt. Mint dilettáns kezdte a képírást s mielőtt Párisban Gérome műtermébe lépett, már a legkitű­nőbb mestertől, a természettől annyit tanult, hogy csu­pán útmutatásra volt még szüksége. Elve volt, hogy a­­ régi művészek másolása nem okvetetlenül szükséges;­­ a képtárak remekeit nézni kell, míg rajzolni és festeni­­ csak a természet után szabad, hogy a modorosságtól­­ megóvja magát az ifjú tehetség. A francia iskola azonban meglátszik rajta, főleg a hatás keresésében; a müncheni tanulmányévek alatt pedig (1870—1873) a részletek gyakran minuciózus kidolgozására oly technikai ügyességet sajátított el, melylyel igaz bravourt fejt ki. A sugárúti palota termeiben ezúttal harminc­négy kisebb-nagyobb képe látható. Mint Párisban, Bécsben, itt is rendkívül érdekesen van rendezve a tárlat, mely a műcsarnok összes termeit igénybe veszi. A világosságot mindenütt szőnyegekkel koncentrálták s a festvények körül a pálmák, oleanderek s más nö­vények egész ligete zöldei. Mind e dekorációk nappal is igen emelik a hatást, este pedig a villamos fény mellett az egész kiállítás sajátos benyomása mélyen meghatja a nézőt. Három szobában a művész gazdag ethnográfiai gyűjteménye látható üvegszekrényekben s a falakon. A keleti fegyverek, női ékszerek, edények, diadaljelvények, ruhák egész múzeumot képeznek s a belépőben azonnal fölkeltik a kellő hangulatot a tár­lat iránt. A festvények két csoportot képeznek. Az egyik utiképeket foglal magában Indiából. Nagyobbára ta­nulmányok ezek, melyek a színezett illusztrációk ha­tását teszik. Az »Ebéd után« című a legterjedelme­sebb köztük. Magányos mezőt tüntet föl. Magas, sárga bozót rajta a növényzet. Az átható kék levegő­ égbe egyetlen karcsú pálma szökken fel; sudarán nincs egy ágacska, csak a tetején zöldes a koronája. A földön egy indián ember hever vérében; mellette tigris fek­szik s abba hagyva a lakmározást, a magasból hozzá lecsapó sasra néz. A forró égöv minden költészete, vadregényessége nyert kifejezést e festvényen, mely ragyogó színezete által megkap. Technikai tökély nyilvánul a »Maha-Raya ele­fántja« című képen, melyet a művész Jegporban fes­tett. Az aranynyal szőtt drága szöveteket, melyek az elefántot borítják, a miniature-festő gondosságával utánozta a képíró, s ugyan a bravourt találjuk »A walesi herceg gárdistá«-ján is. A tájképek közt vannak a »Kincsinjonga-hegy«, mely magasságra nézve má­sodik a világon; továbbá a »Ládák melletti homok­hegyek« és »Jongry hegye«. A budhisták,mongolok s indiai mohamedánok alakjai mint tanulmányfők a megszólamlásig hívek. De legmerészebb kép e soro­zatban a »Márvány-ablak Fattehpor-Sikriben« című. A nap által erősen megvilágított fal melletti fehér padon hat fehér alak ül. Ruhájuk gyolcs, turbánjuk is fehér, s az egész képen csak arcuk és kezeik sötétek. A hatás, melyet a festő el akart érni, ritka, de nem keresett; a kép rendkívül természetes s oly feladat megoldását képviseli, a­milyenre alig merne más mű­vész vállalkozni. A hat alak egész plasztikailag válik el a hasonló színű háttértől. A második kép­csoport jeleneteket tüntet föl az orosz-török háborúból. Mint Skobeleff egyik segéde, mindenütt jelen volt Verescsagin s a borzalmat, me­lyet műveiben a nézővel közöl, élő szemmel látta. Nem minden darab kész kompozíció, sőt a művész ritkáb­ban törekszik arra, hogy bevégzett képet adjon; leg­többször tanulmányt fest s a helyzet esetlenségeit is a maguk rideg természetességében meghagyja. A ciklus három legismertebb darabja, melyet az illusztrált lapok többször bemutattak »A Sipka­szorosban minden csöndes« című. A fölirat ama je­lentés, melyet Radetzky tábornok a főhadvezérhez küldött. Magányos őr szomorú történetét mutatja be a festő, szinte kíméletlen életigazsággal és megdöb­bentő híven. Az első képen nyugodtan áll a katona a háborította kietlen helyen, megadva magát sorsának, a­melynek rabjává tette a katonai fegyelem. A másik képen a hósivatag ellen küzd az őr. Köpenyének hám­­zsáját fejére s arcára húzta s meggörnyedten áll a vi­harban, védekezve a havat hordó szél ellen. S a har­madik festvényen már eltemetve fekszik. Csak a feje­s puskájának szuronya látszik ki a hóból... A Sipka­szorosban minden csöndes ... Az invenció ez eredeti­sége mellett a felfogás és kivitel sajátossága a gyűjte­mény egyik legérdekesebb képévé teszi e hármas mű­vet, mely előtt hosszan elálldogál a néző s újra meg újra visszatér hozzá. A nagyobb kompozíciók közül »A győzelem után« című tán a legművészibb. Kitűnő távlattal biró téli tájat ábrázol. Balra a háttérben roppant magas hegyek emelkednek; a Sipkaszoros meredek vidéke ez. Jobbra erdő terül el. A közbülső síkságon halottak hevernek szanaszét, rendetlenül, a­mint a küzdelem alatt elestek. A győztes hadsereg hosszú hadvonalban áll s előtte Skobeleff tábornok száguld paripáján, mi­közben e szavakat hangoztatja: »A haza és a cár ne­vében köszönetet mondok nektek, testvéreim!« Utána egy köpenyeges lovastiszt a diadal­zászlót lobogtatja — kedtem, a­mit akartam. Midőn láttam önt, oly nagyon elmerengeni a csillagokban, érdekemben állt megadni önnek a szükséges magyarázatokat, melyek fölvilágo­sítják önt a jelenre és jövőre nézve.Ön egyáltalában még csak nem is képzelheti, mily álláspontot foglalok el az életben. Meg fogja tudni. Én nem az a nő vagyok, a ki önmagának s tetteinek ura lehet. Mindenki többé­­kevésbbé önönmagáé; én azonban éppen nem vagyok a magamé, hanem egy változatlan köré, melynek meg­vannak a maga szokásai s mely minden lépést meg­ügyel és ellenőriz. Ön engem először és utólszor lá­tott. Ehhez hasonló másodszori találkozás tetszésem ellen volna s megzavarná életemet. Azért beszélek ily őszintén, nehogy önnek ábrándjai közben eszébe jus­son, engem fölkeresni. Ön be fogja látni, hogy én min­dent elmondtam, lelkiismeretem szerint, mint jó ba­rátnak. Különböző okaim vannak, igy cselekedni, me­lyeket nem mondtam ugyan önnek el, de mindamellett is sejtheti azokat. Én önkényt, saját akaratomból vá­lasztottam az életnek e nemét, mert szeretem a békét, a rendet s elhatározásomban semmi és senki nem tudna megingatni. — Mily okból tart ön, asszonyom, ily ünnepé­lyes szónoklatot oly embernek, ki önnek még csak ar­ról sem szólt, hogy megcsókolja önnek a kezét ? — Hát ünnepélyes modort öltöttem én? Le­gyen , legalább nem fog ön vádolni, remélem, hogy az emlékek iránt nincs érzésem, miután azok iránt való kegyeletből összeütközésbe jöttem elveimmel s veszé­lyeztettem jó hiremet. Lássa ön, míg egyrészről bol­dognak érzem magamat, hogy önnel szemben leróttam a múlt iránt való tartozásomat, másrészről szinte sze­retném, vajha ne láttam volna önt ismét. Úgy tetszik nekem, mintha egy kő zavarta volna föl napjaimnak nyugalmas tavát; e kő az égből esett alá ... az első gyöngéd vonzalom nyomán, de mégis rosszkor jött. De kerülni akarom a veszélyt, épp a fragnoisei emlé­kek iránt való tiszteletből. Most térjünk vissza a szín­házba, s feledjen el ön engem. —• Szeretni fog kegyed akkor? — Akkor, igen ... és most, isten önnel! Különös nő volt ez. Üdvözöltem őt a páholy be­járatánál s a foyerbe mentem, hogy elmélkedjem a történtek fölött. Távozáskor újra találkoztam Nanine-nal, ki, a Mars kisasszony szobra előtt, kocsijára várakozott. Bareuil grófné, ki mint látszott, jobban lett, fölszólí­tott, hogy ne legyek nála ritka vendég. Megígértem neki, hogy gyakrabban meglátogatom, csak arra kér­tem, jelölje meg nekem az elfogadási napokat. X. Bareuil grófné gyedül volt, mikor őt megláto­gattam s beléptemkor egy nagy karszékben ült. Rosz­­szul érezte magát; meghűlésről panaszkodott s a sza­lonból hálószobájába vonult vissza. Alig időztem né­hány percig a grófnénál, midőn a hercegné toppant be; fölkeltem; a hajdani szívdobogás vett rajtam erőt. A hercegné is nagyon rossz kedélyhangulatban lát­szott lenni, úgy rémlett nekem, mintha boszankodnék, hogy újra találkozott velem és midőn én kifejeztem örö­mömet láthatása fölött s társalgás közben visszatér­tem utóbbi találkozásunk körülményeire, ingerült, majdnem haragos arccal szakitá meg pásztori öm­lengésemet. — Az istenért, uram, ne térjünk többé e dol­­gokra vissza. Én tudom, mennyit szenvedtem a miatt, hogy önt a múltkor oly messze engedtem menni. Ugyanakkor oly fejfájást kaptam, hogy egész éjjel a szememet sem hunyhattam le. Dühös voltam, mert, tudja meg ön, én az álmot többre becsülöm, mint bár­mit e földön... Ő azt mondta, hogy dühös volt. Én nem kevésbbé lettem dühös, de nagyon szerettem volna visszatorlással élni.Különösen azt akartam Nanine előtt kifejteni, mily nevetséges lenne részemről oly érzelgés, melyben ő ép­pen nem osztozik. Válaszom csaknem otromba volt. — Asszonyom, — viszonzám fölemelkedve, — mi köztünk igen lényeges különbség van, mert én előt­tem az álomnak épp annyi becse van, mint bármi egyéb­nek ; azonban én tiszteletben tartom az ízlését min­denkinek s legyen meggyőződve, hogy hasonló unalom nem fogja gyötreni .. . legalább nem én miattam. — Istenem! mily rossz ember ez ! — sóhajtott föl a megbánás és boszuság vegyülékével. A grófné, ki néhány pillanatra magunkra ha­gyott, épp ekkor tért vissza, arcán borszeszbe vagy va­lami illatos ecetbe mártott kendőt tartva. A grófné éppen nem volt kacér s ha gyötrelmes idegbaja nem háborgatta, mindig eléggé vidám kedélye volt. — Hát ön már távozik ? — kérdezte tőlem. — Okom van rá, kérdezze meg kegyed Mersias hercegnét — Én nem tudom, mit akar mondani, Desvig­­ner úr. Én sem tanácsot nem osztogathatok neki, sem semmit meg nem tilthatok. — Csupa társadalmi illemből maradjon még öt percig a kedvemért, — mondá a grófné. — Azt hiszem, jobbra fordul e baj. (Meghalési baját ér­tette.) — Az ön kedvéért örömmel, — viszonzám s újra leültem. Xanine mosolygott s e mosolya a kiengesztelő­­dés jele volt. Azonban én még mogorvábbnak, fanya­rabbnak mutatkoztam. Szóba jött Mersias herceg is, mint szorgalmas hivatalnok s mint becsülésre méltó férj; majd az ő nyomtatás alatt levő könyve is sző­nyegre került. — A herceg ismeri önt, — mondá az özvegy grófné. — A napokban, midőn a Mersias-palotában ebédeltem, említettem önt ő előtte; még azt is megérte­­tem vele, hogy ön udvarolgat is nekem. Nem látszott rajta megütközni a keztyűdobásig. — Hát a hercegné mit mondott ? — A hercegnét — viszont­ Nanine — egy szó­val sem kérdezték az ön személyét illetőleg, tehát mit sem mondhatott. A beszélgetés folyamában hol fölvidultam, hol elkomorodtan. Azt vettem észre, hogy Nanine engem szeretett s e szerelmére többé-kevésbbé gondolni lát­szott ; de azt is láttam, hogy a hercegné e szerelem­ben már a végletig ment s több eredményre nem jo­gosít föl és hogy teljesen megnyerjem a kedvét, meg kellett őt értenem. Végre is, hogy kimondjam, (ki hitte volna) a büszke Nanine félénk volt. (Folyt. köv.) 72 .

Next