Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-25 / 47. szám
47. szám Huszadik évfolyam, Vasárnap, 1883. február 25. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI lapok. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csukjátok immár be az ablakom! Tovább a jajszót ki nem bírhatom. Szivem úgy fél e sok harangzúgástól, A melyben annyi kínos zokogás szól! Jer, édesem, hadd fogom meg kezed’, Egy percre bár, igy nyugtot érezek, S rózsás arcodra, nyilt szemedbe nézve : Megenyhül szivem gyötrő vergődése. Hajdátok gyűlt meg e város fölött, Közénk öldöklő angyal költözött, S nem tudni, melyenk ajtó küszöbére írt védő jelt a pascha-bárány vére ? Hallod, hallod a bús harangokat ? Szavak megint a sírhoz hívogat: Piciny koporsó, égszin szemfedője — S már hányadik bimbó ez igy letörve ! — Oh édes áldás, nyári permeteg, Érkezve égből kisded gyermekek, Fénylő mosolylyal töltve be a házat — Bearanyozza éltünk e varázslat. Szemünk hálával néz az ég felé, Mely vágyainkat igy megérlelé, Számitunk bizton, nem ijeszt zimankó ! Midőn e gyermek lesz nekünk a mankó! S egyszerre, jaj ! — hallod a zokogást ? Minden, minden reményt beföd a pást •— A tűzhelyen kihamvadott zsarátnok S az áldás szóból lesz kegyetlen átok. Hatalmas Isten, mért áld hát kezed, Ha zord tanácsod igyen végezett — Lidérces fénynyel mért csalsz ingoványba, Hol megszegik a gyönge ember lába ? Szerelmi mézből mérget mért facsarsz, Hogy porba szálljon annyi üde arc, S annyi barázdás kép itt főn kisértsen, Célját veszítve, e kopár fenyéren! ? Szegény elárvult bús apák ! Szétdulta villám a boldog tanyát — — S mint a szobort, ha letört feje, karja : Miért hogy testetek’ por nem takarja ? ! — Ah ! hasztalan csukám be ablakom’, Csak besmit mégis e siralom! Jörtek körém , mind, valamennyi gyermek : Halljátok ? Ismét gyászmenet közelget! Nektek lehet még mosolyognotok, Anyátok szive még hőén dobog, Közöttetek még vidor tréfa járja : Nevetek, ma még, nem anyátlan árva... De nézzétek csak, oh ! közöttetek Ezt a sok ittfelejtett gyermeket: Ruhája gyász, mosolytalan az ajka, Rángatja szívtelen a bérelt dajka. Anyjok, ki oly puhán takargatá, Szellőt eltiltva, hogy ne bántaná, Itt hagyta, kiket oly szeretve féltett, Midőn önélte árán ada éltet! — Oh szent titok ! teremtő anyaság ! Midőn oltárrá lesz a kínos ágy, S jöttön a gyötrö, csodatevő éjnek Eltet s halált súlyoz az ingó mérleg.... Sok legnagyobb áldás az emberen, Ha anyagond vezérli szüntelen, Örömmel nézve, hogyha tör magasba, S ha elbukott, van bár ki megsirassa ! De ki vezérli ezeket, vajon, Midőn az élet ádáz szilajon Torlódik rájuk s a lesújtó részek Durva kezétől puszta lesz a fészek ? Kinek megáldott édes emlején Szivárg lelkekbe szeretet, remény ? Oh ki tanítja hitre, áldozásra, Tenni a jót, hogy senki más ne lássa? Ők már mehetnek útlan utakon ! S ha lelkök nem lesz semmihez rokon, Ha kemény szívvel bolygnak a tömegben, Hogy megitélje : ki elég kegyetlen ? ! — Szeretni csak a szeretet tanít! S bizony, a kinek nincs köszönni mit: Jótett virága nem sarjad ki nála, Szive kopár lesz, nem hevíti hála ... Oh mily sötét az ember végzete! Sötét éjfél sem olyan fekete, S nem oly véletlen hópelyhek hullása, Mint ember-sorsnak összevisszasága ... — Nagy osztovátán sző a nagy takács. Ő nála készül titkon a tanács, A fölvető s a leverő szálakba A véges ember, ah ! miként láthatna ! ? Rejtve a minta szemeink előtt. Fut a vetérlő, most meg’ visszajött. A borda, lábta csattog s hosszú végbe’ Készül a vászon : éltünk szövedéke ... Hogy egyik szál mindig visszánmarad ! A másik középütt kettészakad ! Bogot vet ebbe egy szilánk pozdorja! S mindet a látatlan végzet sodorja ! Oh édes kincsem s édes gyermekink, Mig bús harangok búgnak odakint, Boruljunk össze s szivünket kitárva Nyíljék meg ajkunk hál’adó imára !! (Kolozsvár, 1883.) Szász Béla. Írt h.a ló városban. A régi kép. (Elbeszélés) írta Majthényi Flóra. (Folytatás.) A napról-napra megújuló festések alkalmával nem tűnt föl nekik az sem, hogy az ifjú művész néha habozva közeledik a mintához, s kezét gyöngéden megfogva, igazit egyet annak tartásán. Szemeik ilyenkor akaratlanul találkoztak, s míg Aimé elpirulva sütötte le tekintetét, addig Angelo önfeledten, mélyen bámult az előtte levő gyönyörű arcra. Szerette volna, hogy e rövid pillanatok örökkévalósággá legyenek s talán éppen ezért törült vagy igazított akkor is a képen, ha arra szükség nem volt, így hosszabbította meg tartózkodását e regényes öreg kastélyban. Szabad idejét a képtárban, parkban, vagy könyvtárban töltötte, alig látva Aimé-t a szokott időn kivűl, de ilyenkor is mások foglalták el mindig, úgy hogy ő csak messziről bámulhatta. Ezt föltünés nélkül tehette, mert az ilyen elmerengések alkalmával a gróf kedélyesen szokta megjegyezni: — Igazi művész ! E percben is tanulmányozza a festendő arcot. Es Angelo keserűn mosolygott. Aimé szabad idejét viszont egy igen kedves foglalkozással töltötte. Alig hagyták magára elvonult napsugaras lakosztályában, a déli növények rejtekéből elővette a régi képet, s folytatta a kiegészítést, figyelemmel, szorgalommal, szeretettel, óva azt minden idegen szemtől. Mióta világos lett előtte, hogy ez az, akihez élete sorsát kötni szeretné, még bensőbben, még erősebben vonzódott hozzá. Nem csak ama fellengő, öntudatlanul és ellenállhatatlanul vonzódó érzés kötötte hozzá, mint kezdetben eszményképéhez, de ezenfelül ama ragaszkodó, jótakaró, meleg szeretet is, mely a családtagokat szokta egymáshoz kötni. Végre végre, bár lassan, de föltartóztathatatlanul elérkezett amaz idő is, midőn a két arckép elkészült. Az egyiket fölállították a családi képtárba, s előkészítették az ünnepélyes leleplezésre. A másikat ama nagylevelű, égő virágú déli növények rejtekében a titok fátyola takarta mélyen, áthathatlanul. A leányka sokat merengett e rejtett kép előtt, remegve és várva, hogy mi következik ezután. Tudta, hogy arcképének befejeztével az ifjú ittlétének ideje is véget ért, s hogy ezután valami határozónak, döntőnek kell bekövetkeznie. Néha úgy érezte, hogy a régi gyermeki bizalommal atyja keblére borulva kell sírnia , de sejtette, sőt tudta, hogy az ifjú őt viszontszereti. Azért remélte és várta, hogy a döntő percben ő fog határozni és cselekedni. A művész pedig a park sötét fái alatt álmodozott a boldogság és dicsőség fényéről. Érezte, hogy a leányka őt viszontszereti s ez határozott mindkettőjük sorsa felett, úgy a mint ezt büszke elméje legjobbnak vélte. A kép leleplezése pár nap múlva megtörtént. Ott volt ismét a környék meghívott vendégserege. Félkörben állottak a nagy teremben, a lepellel bevont képpel szemben. A kép alatt a művész foglalt helyet, kezében tartva a piros bársony bojtot, melynek megrántásával a lepel fog lehullani a csak imént elkészült festményről. Kívül csöndes zene hangzott. A vendégek arcán az örömteljes várakozás volt kifejezve. A gróf megelégedetten, büszkén mosolygott. A két nagynéne bőbeszédű halk suttogással árulta el már előre is, hogy a kép mily hatásos lesz . Aimé szívdobogva, elfogultan rette el magát ifjú társnői közé, míg a festő halaványan, lángoló szemekkel ránta meg a selyem zsineget az elhaló dallam utolsó üteménél és a hófehér patyolat gyorsan gördült le a képről. A meglepetés egyhangú fölkiáltása hangzott föl a teremben. Úgy tetszett, hogy egy finom tükör van a falon, mely az Aime bűbájos arcát, mosolyát és hajlékony termetét adja vissza. Minden szem a kép eredetijét kereste, mely pirulva, szerényen rejtekezett el még jobban. Szerencsét kivántak azután a grófnak, hogy a csarnok százados képeinek legszebbike az ő leányát ábrázolja, s értették az ifjú művészt, hogy ily híven le tudta másolni az élő szépséget, ennek minden zománcával. Angelo amint feltűnés nélkül és illemmel tehette, azonnal odahagyta a társaságot és a park fái alatt keresett enyhet izgatott kedélyére. A társaság pedig a bálterembe ment s a fölhangzó zene hangjainál táncra sorakozott. Aime is a koszorúban volt, de mintha lelke nem lett volna jelen, oly álmatagon, oly egykedvűen suhant végig a termen, a merre táncosa vezette. Pedig sejtelme sem volt arról, hogy valaki lent a sötét parkban oly ábrándosan, oly rajongva lesi elvonuló árnyát, amint az a fényesen kivilágított ablak üvegére vetődik. Nem is gondolta, mennyi ábrándos remény és mennyi lemondás fűződik e gyönge árnyékhoz, melyen mint pókhálón a fényes rovar, egy egész élet álmodott boldogsága függ! Pont a ragyogó teremben a mulatság hajnalig tartott és csak akkor oltották el egymás után a csillárokat. Lent pedig a csöndes park árnyas fái alatt bolyongva nézte ugyanakkor a háborgó keblű művész az ég csillagait, hogy mint tűnnek le egymásután a láthatáron. Sem a gróf, sem a vendégek nem igen törődtek a nap egyik hősének, a festőnek távollétével; azt hitték, hogy művészi különcködésből, szeszélyből kerüli a zajos mulatságot s éppen azért nem akarta őt a szíves házigazda kedvtelésében háborgatni. Csak Aiménak lelke foglalkozott mindig vele. Hajnali álmába is beleszövődött e kép, mint a szivárvány. Épp oly tarka, épp oly alaktalan volt az egész; épp úgy volt fényből, könyből összefűzve, s e sajátságos, érthetetlen álomból csakugyan ki nem magyarázhatta volna, hogy mit jelent, hogy már a legközelebbi jövőben mi vár reá. (Folyt, köv.) Tej testvérek. (Francia elbeszélés.) Írta A. Daily. (Folytatás.) Azonban Katalin, Péternek és Jacquelinenek minden buzdítása mellett sem akart a férjhezmenetelről tudni, s egymásután kikosarazgatta a kérőket. A falu leányai iránt Katalin, noha mindenkor jóindulatú és nyájas volt, mindig ki tudta kerülni kissé zajos mulatságaikat, anélkül hogy őket az által megbántotta volna. A módosabb parasztleányok viselete szerint öltözködve, ez egyszerű ruházatban is oly kellemet árult el, mi a jó Jacquelinenek valódi büszkeségét képezte.