Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)

1883-06-30 / 151. szám

!, istenem, József, — szólt André "te elrémítesz engem . . Oh, maradjatok !Toljaim.. csak egy kissé még, az élet oly tárult fel előttem. Tagjai önkénytelen vonaglásba törtek ki, mint ki fuldokolva a víz alatt, igyekszik felszínre jutni. — De nem, nem. Ugy­e én őrült vagyok, Jó­zsef?... Ily gondolat! — És én . . nemde, nyomorult! André kétségbeesetten szegezte szemét fivére s íovart vonásaira és mindent megértett. Szivét úgy vonzotta valami csalódása első színhelyére, a­hol a b­írótok közt talán még egy sír fenn van számára tartva. Szerette volna könyeiben kiönteni lelkét, — aztán úgy vágyott megsemmisülni e végső küzdelem­ben. Belseje összeszorult s szédültében a szék karjá­­hoz kapaszkodott. Pár pillanat múlva megszűnt szive szorulása. Még halványan ugyan a küzdelemtől, mely szivét át­járta, de határozottan lépett József elé. — Feküdjünk le, bevégeztük beszélgetésünket, szólt röviden. A két testvér lenyugodott. A sötétségben mintha valami nyomasztó lég lebegett volna, mely az egyik ivónak lélegzetét szakadozottá tette. A másik talán so­sem húnyta a szemét. Az éjjel barátja a lelki fájdalomnak. * Mikor reggel a nap küzdött még a félhomály­­lyal, André már fölkelt. Párnái nedvesek voltak. Hal­ványan, köny telen szemekkel, mint a ki utolsó csepp vérét is kisírta, állt meg József ágya előtt. Testvére zsebéből egy kulcsot vett ki s a közel asztal fiókját kinyitva, onnan néhány irományt vett magához. A kulcs leesett a padlóra s oly különös csen­gést hallatott. .. André felrezzent. Leküzdve magát, egy papirszeletre pár sort irt s aztán az asztalra helyezte. Pár percig megállt József ágya előtt. Az, a ki­állott lelki küzdelmek után csaknem élettelenül, mély álomba szenderülten feküdt ott, mint egy érzékétől megfosztott áldozat. André gyengéden nézegette az alvó vonásait — Nem te vagy a vétkes, — szólt. — Aludjál békében, szegény ifjú és felébredve könyeid legyenek édesebbek, mint azok, miket tegnap óta mindketten sirtunk ... talán mindhárman ... Pár pillanatig fivérére nézett. — Azt mondod: »szeret, nagyon szeret, óh iste­nem, mindketten szeretjük egymást" . .. És én ... Aztán lehajolt rá, úgy tetszett neki, mintha József ajkai álmában egy nevet mondtak volna ki, a­mi Andrét remegésbe hozta. Gyorsan megfordult és kirohan­t. Teréz ablaka előtt pár pillanatig megállt. Egy kihajlott fehér rózsa arcát gyöngéden megsimította. Nem voltak már kényei, hogy kifejezzék érzelmeit. A rózsát leszakasztva, szívére tette és aztán lassan megindult. Léptei még pár percig zavarták a kis falu csendességét, aztán lassan-lassan elhangzottak. Min­den csendes lett ismét. József csak akkor ébredt fel, midőn a nap tel­jes fényét árasztotta el a kis szobában. Nem látva maga körül Andrét, az egész elmúlt nap nehéz álom­nak tűnt fel előtte, de André sorai, miket az asztalon hagyott, csakhamar kiragadták őt a valóságra. Swinemünde. (Fürdői levél.) Mai nap már nem létezik távolság. A homok­ban úszó Brandenburg tartományból, a vízhiányban szenvedő német fővárostól nem egészen öt óra lefo­lyása alatt a tenger partjára lehet jutni. Este még családja körében vacsorál meg az ember, klubjába is elmehet a rendes skót partréra, éjfél körül felül a vo­natra és ha tud, alszik mindaddig, míg a tengerről jövő fuvalat fel nem csókolja álmából. Ennek a csók­nak a szerelem első csókjához hasonlóan az a varázsa van, hogy a leghalványabb arc is kipirul tőle. Hagyomány gyanánt maradt fenn a vasárnapi utasok szövetségében, hogy még a leghallgatagabb embernek háromszoros lakattal elzárt beszédcsatornái is megnyílnak, mihelyt a tengert megpillantja. A­ki­ben pedig költői avagy leírói tehetségnek csak legki­sebb nyoma is lappang,kötelességnek tartja feljegyezni, mit mondott ő, mikor először bámulta az óceánt. Én azonban, megvallom őszintén, nem érdemlem ezentúl vasárnapi utazó­ kollegáim jóakaratát. Eltértem a tradíciótól. Egyszer sem kiáltottam fel a hullámokat füldörgő hangon: »Thalatta ! Thalatta !« egyszer sem kerestem ujjhegygyel obligát gyönyör­ben úszó szívemet, hogy lüktetésének fokozódását ma­­thematikai pontossággal konstatáljam. Bámultam né­mán és szótlanul! Lablachenak, a hírneves énekesnek esete jutott eszembe. Midőn először volt olyan szerencsés hely­zetben, hogy a színpadon koronás főt ábrázoljon, any­­nyira megzavarodott, hogy fején is aranypapírból ké­szült koronával, jobbjában is ilyen rekvizitumot tart­va lépett a színre. A közönség kacagott s egy jókedvű néző odakiáltott: — De Lablache úr, mit gondol ön az isten sze­relmére ! Már be sem éri egy koronával ? — Igaza van, uram, felelt komoly hangon a mű­vész, sok is tán két korona olyan embernek, a­ki el­vesztette a fejét. Én is elvesztettem a fejemet, gondolataim alá­merültek az érzelmek tengerébe, egész lényem a sze­mekben központosult. Néztem ez öröklétű végtelen­séget, melynek minden hullámja ezer meg ezer élettel van betöltve és mégis oly végtelenül néma, szótalan. Kimondhatlanul törpének éreztem emberi létemet az örökké ingó óriással szemben, oly csodálatos izoláltság érzete vett rajtam erőt, hogy még a sirály kiáltása is örömmel töltött el. Tehát nem vagyok egyedül, van még körültem lény, melynek meleg vér lüktet ereiben. Ijesztő a tenger első látása, bárki mit mondjon. Le­alázza büszkeségünket, megtöri dacunkat, arra a tu­datra ébreszt, mily kicsinyek, mily végtelenül kicsinyek vagyunk emberi elbizakodottságunkban. Feltűzte ekkor ragyogó koronáját ősz hajára óceánnak és szelleme. A nap feltűnt a láthatáron. A szemekbe tódult élet egy pillanat alatt visszaszökött a szív mélyére, a lázidegeket percre eltompította a va­kító fény. Nálunk a szárazföldön kényelmes delne a nap: előbb nyújtózkodik, ásítoz, végre lassan emelke­dik fodorhabos ágyáról. A tengerparton fegyverben álló katona, ki a riadó feladására egyszerre terem tal­pon és szórja maga körül, vértjéről, fegyveréről a vil­logást. Látni kell azt, mint változik egyszerre a de­rengő, félhomályos szürkület ezer színben úszó ra­­gyo­íványnyá; látni kell, mint lészen mind e zordság mosolygássá és csak akkor nyerünk fogalmat arról, mit jelent a nap felkelte tengerparton. Egy hang szólalt meg mögöttem. — Kagylót vegyen, uram, tengeri csillagot! van gazdag választékban. Vegyen uram, vegyen! Hátrafordultam. Vén anyóka állott előttem és kínálgatott kosarából. Sok évnek terhe nehezülhetett már a kosárra, valamint birtokosára; mindkettőn erő­sen rágódott az idők foga. Lefizettem az obolust és beszélgetésbe eresz­kedtem az öreggel. Meglepett válaszainak szabatos­sága, valamint az, hogy minden tájszólás szelte a német nyelvet. Tudakolásomra hogy rügeni születésű, évek előtt jött ide három felnőtt fiával. — Mind elnyelte ez a telhetetlen gene­lem, monda és dühös kézmozdulattal mutató tengerre. — Ha úgy haragszik rá, miért kéri teti ke­nyerét ? mondá, a tengeri csemetékkel teli kosárra mutatva. — Hja! uram, mi te­vő legyek ? A szükség, és a megszokás!« • Különösen az utóbbi. Börne egyik barátjának feljegyzéseiben olvasható, hogy a jeles író egy napon hazajövetkor könyárban lelte házi­asszonyát. Meg­tudta, hogy a szobaleány ablaktisztogatás közben le­zuhant az emeletről és szörnyet halt Börne maga is mélyen megindulva a kedvenc cseléd balsorsán, meg akarta vigasztalni a siránkozó nőt, de minden ered­mény nélkül. Folyt és eltartott már a sirás vagy két óra hosszat, midőn végre ötlete támadt a vigasztaló­nak. Kikereste könyvtárából Bauvais-nek »Statis­­tique de Paris* cimű művét és bebizonyította abból, »hogy e nagy városban* évenkint ennyi meg ennyi szobaleány esvén vigyázatlanságának áldozatul, min­den napra okvetetlenül bizonyos számú baleset jut.­­Tehát végzet volt, a­mi itt közreműködött­. Börne bizonyítja, hogy e kimutatás után rögtön elapadt a könyeknek szűnni nem akaró forrása. A tengerparton, vagy egyéb, veszélylyel járó foglalkozásban élő emberek is tudják, hogy örökké fölöttük lebeg ama gonosz szellem, ki könyör nélkül hajtja be az enyészet esedékes adóját. Ma nékem, hol­nap néked, — vagy talán éppen : ma nem nékem, mert néked. Ott is ül a fatalisztikus vonás valamennyinek az arcán, rányomja a búskomor jelleget minden vo­násra. A tengerparti lakos mindig olyan, mintha lel­kének egyik-másik húrja elpattanni készülne. Csodás ellentét! A­mi a mindennapi együttélet­­ben gyakran halált osztogat, a kifürkészhetlen tenger, magánál fogadja mégis a messze földről jövő, egés­­ségüket keresőket. Ugyanily forrása van itt életnek és halálnak: a hullám. Talán azért is oly kétszínű, néha sötéten fenyegetőző, máskor gyermekesen mosolygó? Swinemünde nem tartozik az európai hírű für­dők közé. Nagyon is kiesik a divat rendes kerékvá­gásából, vagy tán nagyon is könnyen elérhető ? A magas arisztokrácia nem igen látogatja, de igenis a tehetősebb polgári osztály, valamint azok, kiket nem élvvágy, hanem igazi szükség késztet fürdő felkere­sésére. Van ugyan színház, de olyan, melynek tetején besüt a nap és beesik az eső. Az itt játszó színművé­szeket pedig alig­ha­nem az idegbántalmakban szen­vedők megedzésére rendelték ide. Az első hős hang­jának nagyon megártott a tengeri levegő, vagy­­ a sör, folytonosan rekedt. A rekedtség lévén pedig, már természeti fogyatkozás volta miatt is, a legkönnyebb hiba ezen mu­satemplomban, a többi tisztelt színkon­­tárról nem fogok szólani. Az élet meglehetősen olcsó annak, ki megelég­szik azzal, a­mit a faluban nyújtanak eledel és lak­hely dolgában. Annál drágább a fürdői igazgatóság élelmezése és hajléka, a­mivel még éppen nem mond­hatom azt, hogy jobb is. Hivatalos stílusban beszélve, a testi táplálék árában le volna foglalva a szellemi táplálék ára is Hogy mi legyen ez a szellemi táplálék, röviden elmondom. Minden szerdán, pénteken és vasárnap katona­­zene. A »Wacht am Rhein“ és »Heil dir im Sieges­kranz« dallama még itt is jó porosz értelemben erő­síti meg a honfiakat. Néha »Márthá«-ból is kapunk egy-egy részletet; ha pedig a kapellmeister úr külö­nös jó kedvében van, akkor rendkívüli műélvezetet is akar nyújtani közönségének és rágyújt a »Furcsa " háborús táncdarabjaira. A »Koldusdiák« még nem jutott el ide, a­miről teljes hitelességgel meggyő­ződtünk. Egyszer hetenkint „reunion*. Összegyűlnek a nagy vendéglő igazán díszes termében, kiknek a für­dői igazgatóság meghívót küldött. Ha épp nevesebb zongorajátékos téved öt mértföldre a környékben, le­szögezik ez estére a zongora mellé és kínoztatják vele a boldogtalan hangszert, melynek az a fősajátsága, hogy a szerb sereg módjára mindig »verik”. Ha vélet­lenül nincs kívülről importálható Ke,..e, akad a ven­dégek sorában valaki, a­ki a többit megtáncoltatja. Kisebb körök alakulnak, melyben csevegés az unalom­űző géniusz, apró pletyka X-ékről meg Z ékről és másnap a Swinemünder »Bote« jelenti: »Der gestrige himmlische Abend«, sat. Ezalatt pedig azok, kik igazán egésségi szem­­pontból látogattak el ide, künn járnak a tengerpar­ton, tele szívják tüdejüket a jóságos élenyny­el, meg­­fürösztik testüket az acélozó tengeri szellőben. Ha pedig felcikázó villám jelenti a zivatar közelegését, haza­iparkodik mindenki, de hazmenőben is e el­­gondolja: « »A villám, mely öl, magában hordja a világos­ság szikráját. Élet és halál u­tán ugyanazon felhők­ben laknak együtt ?« Tábori Róbert haszta­­ja fuldokolt, Omlottak szét, — a legnemesebb férfi látom ezt tenni... Oh,­rte, a kit mindnyájan úgy ig, József, vedd nőül Terézt. Gon­­ám és gondoskodjatok szegény öreg­­ irataidat és azon órában, a mikor so­­’llvasni fogod, már ezredednél leszek be-! Mindkettőtöknek szivem mélyéből megbocsátok, és azt a boldogságot kívánom nektek, amit én ál­maimban megalkottam magamnak! Isten veletek! Többé talán soha sem hallottok felőlem ! Csalódott. Egy évre a lakodalom után József és Teréz meghallották, hogy Boncourt André, ezrede zászlójával kezében, hősi halált halt Afrikában. A golyó szivét fúrta át s vele együtt egy elfonnyadt fehér rózsát. Dr. Béri M. Gyula, ko­­la.

Next