Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)
1883-06-30 / 151. szám
!, istenem, József, — szólt André "te elrémítesz engem . . Oh, maradjatok !Toljaim.. csak egy kissé még, az élet oly tárult fel előttem. Tagjai önkénytelen vonaglásba törtek ki, mint ki fuldokolva a víz alatt, igyekszik felszínre jutni. — De nem, nem. Ugye én őrült vagyok, József?... Ily gondolat! — És én . . nemde, nyomorult! André kétségbeesetten szegezte szemét fivére s íovart vonásaira és mindent megértett. Szivét úgy vonzotta valami csalódása első színhelyére, ahol a bírótok közt talán még egy sír fenn van számára tartva. Szerette volna könyeiben kiönteni lelkét, — aztán úgy vágyott megsemmisülni e végső küzdelemben. Belseje összeszorult s szédültében a szék karjához kapaszkodott. Pár pillanat múlva megszűnt szive szorulása. Még halványan ugyan a küzdelemtől, mely szivét átjárta, de határozottan lépett József elé. — Feküdjünk le, bevégeztük beszélgetésünket, szólt röviden. A két testvér lenyugodott. A sötétségben mintha valami nyomasztó lég lebegett volna, mely az egyik ivónak lélegzetét szakadozottá tette. A másik talán sosem húnyta a szemét. Az éjjel barátja a lelki fájdalomnak. * Mikor reggel a nap küzdött még a félhomálylyal, André már fölkelt. Párnái nedvesek voltak. Halványan, köny telen szemekkel, mint a ki utolsó csepp vérét is kisírta, állt meg József ágya előtt. Testvére zsebéből egy kulcsot vett ki s a közel asztal fiókját kinyitva, onnan néhány irományt vett magához. A kulcs leesett a padlóra s oly különös csengést hallatott. .. André felrezzent. Leküzdve magát, egy papirszeletre pár sort irt s aztán az asztalra helyezte. Pár percig megállt József ágya előtt. Az, a kiállott lelki küzdelmek után csaknem élettelenül, mély álomba szenderülten feküdt ott, mint egy érzékétől megfosztott áldozat. André gyengéden nézegette az alvó vonásait — Nem te vagy a vétkes, — szólt. — Aludjál békében, szegény ifjú és felébredve könyeid legyenek édesebbek, mint azok, miket tegnap óta mindketten sirtunk ... talán mindhárman ... Pár pillanatig fivérére nézett. — Azt mondod: »szeret, nagyon szeret, óh istenem, mindketten szeretjük egymást" . .. És én ... Aztán lehajolt rá, úgy tetszett neki, mintha József ajkai álmában egy nevet mondtak volna ki, ami Andrét remegésbe hozta. Gyorsan megfordult és kirohant. Teréz ablaka előtt pár pillanatig megállt. Egy kihajlott fehér rózsa arcát gyöngéden megsimította. Nem voltak már kényei, hogy kifejezzék érzelmeit. A rózsát leszakasztva, szívére tette és aztán lassan megindult. Léptei még pár percig zavarták a kis falu csendességét, aztán lassan-lassan elhangzottak. Minden csendes lett ismét. József csak akkor ébredt fel, midőn a nap teljes fényét árasztotta el a kis szobában. Nem látva maga körül Andrét, az egész elmúlt nap nehéz álomnak tűnt fel előtte, de André sorai, miket az asztalon hagyott, csakhamar kiragadták őt a valóságra. Swinemünde. (Fürdői levél.) Mai nap már nem létezik távolság. A homokban úszó Brandenburg tartományból, a vízhiányban szenvedő német fővárostól nem egészen öt óra lefolyása alatt a tenger partjára lehet jutni. Este még családja körében vacsorál meg az ember, klubjába is elmehet a rendes skót partréra, éjfél körül felül a vonatra és ha tud, alszik mindaddig, míg a tengerről jövő fuvalat fel nem csókolja álmából. Ennek a csóknak a szerelem első csókjához hasonlóan az a varázsa van, hogy a leghalványabb arc is kipirul tőle. Hagyomány gyanánt maradt fenn a vasárnapi utasok szövetségében, hogy még a leghallgatagabb embernek háromszoros lakattal elzárt beszédcsatornái is megnyílnak, mihelyt a tengert megpillantja. Akiben pedig költői avagy leírói tehetségnek csak legkisebb nyoma is lappang,kötelességnek tartja feljegyezni, mit mondott ő, mikor először bámulta az óceánt. Én azonban, megvallom őszintén, nem érdemlem ezentúl vasárnapi utazó kollegáim jóakaratát. Eltértem a tradíciótól. Egyszer sem kiáltottam fel a hullámokat füldörgő hangon: »Thalatta ! Thalatta !« egyszer sem kerestem ujjhegygyel obligát gyönyörben úszó szívemet, hogy lüktetésének fokozódását mathematikai pontossággal konstatáljam. Bámultam némán és szótlanul! Lablachenak, a hírneves énekesnek esete jutott eszembe. Midőn először volt olyan szerencsés helyzetben, hogy a színpadon koronás főt ábrázoljon, anynyira megzavarodott, hogy fején is aranypapírból készült koronával, jobbjában is ilyen rekvizitumot tartva lépett a színre. A közönség kacagott s egy jókedvű néző odakiáltott: — De Lablache úr, mit gondol ön az isten szerelmére ! Már be sem éri egy koronával ? — Igaza van, uram, felelt komoly hangon a művész, sok is tán két korona olyan embernek, aki elvesztette a fejét. Én is elvesztettem a fejemet, gondolataim alámerültek az érzelmek tengerébe, egész lényem a szemekben központosult. Néztem ez öröklétű végtelenséget, melynek minden hullámja ezer meg ezer élettel van betöltve és mégis oly végtelenül néma, szótalan. Kimondhatlanul törpének éreztem emberi létemet az örökké ingó óriással szemben, oly csodálatos izoláltság érzete vett rajtam erőt, hogy még a sirály kiáltása is örömmel töltött el. Tehát nem vagyok egyedül, van még körültem lény, melynek meleg vér lüktet ereiben. Ijesztő a tenger első látása, bárki mit mondjon. Lealázza büszkeségünket, megtöri dacunkat, arra a tudatra ébreszt, mily kicsinyek, mily végtelenül kicsinyek vagyunk emberi elbizakodottságunkban. Feltűzte ekkor ragyogó koronáját ősz hajára óceánnak és szelleme. A nap feltűnt a láthatáron. A szemekbe tódult élet egy pillanat alatt visszaszökött a szív mélyére, a lázidegeket percre eltompította a vakító fény. Nálunk a szárazföldön kényelmes delne a nap: előbb nyújtózkodik, ásítoz, végre lassan emelkedik fodorhabos ágyáról. A tengerparton fegyverben álló katona, ki a riadó feladására egyszerre terem talpon és szórja maga körül, vértjéről, fegyveréről a villogást. Látni kell azt, mint változik egyszerre a derengő, félhomályos szürkület ezer színben úszó ragyoíványnyá; látni kell, mint lészen mind e zordság mosolygássá és csak akkor nyerünk fogalmat arról, mit jelent a nap felkelte tengerparton. Egy hang szólalt meg mögöttem. — Kagylót vegyen, uram, tengeri csillagot! van gazdag választékban. Vegyen uram, vegyen! Hátrafordultam. Vén anyóka állott előttem és kínálgatott kosarából. Sok évnek terhe nehezülhetett már a kosárra, valamint birtokosára; mindkettőn erősen rágódott az idők foga. Lefizettem az obolust és beszélgetésbe ereszkedtem az öreggel. Meglepett válaszainak szabatossága, valamint az, hogy minden tájszólás szelte a német nyelvet. Tudakolásomra hogy rügeni születésű, évek előtt jött ide három felnőtt fiával. — Mind elnyelte ez a telhetetlen genelem, monda és dühös kézmozdulattal mutató tengerre. — Ha úgy haragszik rá, miért kéri teti kenyerét ? mondá, a tengeri csemetékkel teli kosárra mutatva. — Hja! uram, mi tevő legyek ? A szükség, és a megszokás!« • Különösen az utóbbi. Börne egyik barátjának feljegyzéseiben olvasható, hogy a jeles író egy napon hazajövetkor könyárban lelte háziasszonyát. Megtudta, hogy a szobaleány ablaktisztogatás közben lezuhant az emeletről és szörnyet halt Börne maga is mélyen megindulva a kedvenc cseléd balsorsán, meg akarta vigasztalni a siránkozó nőt, de minden eredmény nélkül. Folyt és eltartott már a sirás vagy két óra hosszat, midőn végre ötlete támadt a vigasztalónak. Kikereste könyvtárából Bauvais-nek »Statistique de Paris* cimű művét és bebizonyította abból, »hogy e nagy városban* évenkint ennyi meg ennyi szobaleány esvén vigyázatlanságának áldozatul, minden napra okvetetlenül bizonyos számú baleset jut.Tehát végzet volt, ami itt közreműködött. Börne bizonyítja, hogy e kimutatás után rögtön elapadt a könyeknek szűnni nem akaró forrása. A tengerparton, vagy egyéb, veszélylyel járó foglalkozásban élő emberek is tudják, hogy örökké fölöttük lebeg ama gonosz szellem, ki könyör nélkül hajtja be az enyészet esedékes adóját. Ma nékem, holnap néked, — vagy talán éppen : ma nem nékem, mert néked. Ott is ül a fatalisztikus vonás valamennyinek az arcán, rányomja a búskomor jelleget minden vonásra. A tengerparti lakos mindig olyan, mintha lelkének egyik-másik húrja elpattanni készülne. Csodás ellentét! Ami a mindennapi együttéletben gyakran halált osztogat, a kifürkészhetlen tenger, magánál fogadja mégis a messze földről jövő, egésségüket keresőket. Ugyanily forrása van itt életnek és halálnak: a hullám. Talán azért is oly kétszínű, néha sötéten fenyegetőző, máskor gyermekesen mosolygó? Swinemünde nem tartozik az európai hírű fürdők közé. Nagyon is kiesik a divat rendes kerékvágásából, vagy tán nagyon is könnyen elérhető ? A magas arisztokrácia nem igen látogatja, de igenis a tehetősebb polgári osztály, valamint azok, kiket nem élvvágy, hanem igazi szükség késztet fürdő felkeresésére. Van ugyan színház, de olyan, melynek tetején besüt a nap és beesik az eső. Az itt játszó színművészeket pedig alighanem az idegbántalmakban szenvedők megedzésére rendelték ide. Az első hős hangjának nagyon megártott a tengeri levegő, vagy a sör, folytonosan rekedt. A rekedtség lévén pedig, már természeti fogyatkozás volta miatt is, a legkönnyebb hiba ezen musatemplomban, a többi tisztelt színkontárról nem fogok szólani. Az élet meglehetősen olcsó annak, ki megelégszik azzal, amit a faluban nyújtanak eledel és lakhely dolgában. Annál drágább a fürdői igazgatóság élelmezése és hajléka, amivel még éppen nem mondhatom azt, hogy jobb is. Hivatalos stílusban beszélve, a testi táplálék árában le volna foglalva a szellemi táplálék ára is Hogy mi legyen ez a szellemi táplálék, röviden elmondom. Minden szerdán, pénteken és vasárnap katonazene. A »Wacht am Rhein“ és »Heil dir im Siegeskranz« dallama még itt is jó porosz értelemben erősíti meg a honfiakat. Néha »Márthá«-ból is kapunk egy-egy részletet; ha pedig a kapellmeister úr különös jó kedvében van, akkor rendkívüli műélvezetet is akar nyújtani közönségének és rágyújt a »Furcsa " háborús táncdarabjaira. A »Koldusdiák« még nem jutott el ide, amiről teljes hitelességgel meggyőződtünk. Egyszer hetenkint „reunion*. Összegyűlnek a nagy vendéglő igazán díszes termében, kiknek a fürdői igazgatóság meghívót küldött. Ha épp nevesebb zongorajátékos téved öt mértföldre a környékben, leszögezik ez estére a zongora mellé és kínoztatják vele a boldogtalan hangszert, melynek az a fősajátsága, hogy a szerb sereg módjára mindig »verik”. Ha véletlenül nincs kívülről importálható Ke,..e, akad a vendégek sorában valaki, aki a többit megtáncoltatja. Kisebb körök alakulnak, melyben csevegés az unaloműző géniusz, apró pletyka X-ékről meg Z ékről és másnap a Swinemünder »Bote« jelenti: »Der gestrige himmlische Abend«, sat. Ezalatt pedig azok, kik igazán egésségi szempontból látogattak el ide, künn járnak a tengerparton, tele szívják tüdejüket a jóságos élenynyel, megfürösztik testüket az acélozó tengeri szellőben. Ha pedig felcikázó villám jelenti a zivatar közelegését, hazaiparkodik mindenki, de hazmenőben is e elgondolja: « »A villám, mely öl, magában hordja a világosság szikráját. Élet és halál után ugyanazon felhőkben laknak együtt ?« Tábori Róbert hasztaja fuldokolt, Omlottak szét, — a legnemesebb férfi látom ezt tenni... Oh,rte, a kit mindnyájan úgy ig, József, vedd nőül Terézt. Gonám és gondoskodjatok szegény öreg irataidat és azon órában, a mikor so’llvasni fogod, már ezredednél leszek be-! Mindkettőtöknek szivem mélyéből megbocsátok, és azt a boldogságot kívánom nektek, amit én álmaimban megalkottam magamnak! Isten veletek! Többé talán soha sem hallottok felőlem ! Csalódott. Egy évre a lakodalom után József és Teréz meghallották, hogy Boncourt André, ezrede zászlójával kezében, hősi halált halt Afrikában. A golyó szivét fúrta át s vele együtt egy elfonnyadt fehér rózsát. Dr. Béri M. Gyula, kola.