Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)

1883-09-11 / 212. szám

Több ízben ismételte, hogy nagyon föl van gerjedve s fris­ségre van szüksége, miközben ajkai remegtek s szemével kerülte a tekintetemet — mintha én meg­sértettem volna őt. Én tehát nem is tartóztattam. Csakhamar aztán magam is távoztam hazulról s Tarchoffhoz indultam.* A nélkül, hogy bejelentettem volna magamat, tökéletesen a tanulóknál szokásos ceremónia-mellőzés­sel, bátran berontottam lakásába. Az első szobában egy lélek sem volt. Nevén kiáltottam Tarchoffot s már távozni akartam, mivelhogy választ nem kaptam, midőn a mellékszoba ajtaja megnyílt s barátom meg­jelent. Kissé sajátságosan pillantott rám s némán nyújtott kezet. Azzal a szándékkal jöttem hozzá, hogy mindazt elbeszéljem neki, a­mit Panintól hal­lottam s noha rögtön észrevettem, hogy látogatásom egyúttal terhére van, azzal végeztem a dolgot, hogy miután kevés ideig közömbös tárgyról beszélgettünk, tudattam vele Baburin szándékát Musára nézve. Ez az értesítés, úgy látszott, nem ébresztett benne nagy csodálkozást. Odaült csöndesen az asztal­hoz, kémlő pillantást vetve rám s oly kifejezést öltött az arca, mintha ezt akarta volna mondani: »Nos, a mi mondanivalód van még ? Csak rajta, fejtsd ki előt­tem a nézeteidet!« Figyelmesebben kezdtem vizsgálni az arcát. Úgy tetszett, mintha vidám, kissé gunyoros kifejezés ülne azon, mi több, a hetykeség jellege. De ez nem akadá­lyozott engem abban, hogy nézeteimet ki ne fejtsem. Ellenkezőleg, én most így gondolkoztam: »Te most az erősebb oldaladdal akarsz engem megismertetni; jól van; akkor én sem leszek irántad semmi tekin­tettel.« Így aztán minden kerülés nélkül egyenesen el­kezdtem elmélkedésemet a fölött, mily káros követke­zései szoktak lenni a szenvedélyeknek; beszéltem ar­ról, hogy minden embernek meg vannak a kötelessé­gei , hogy mindenki tartozik embertársának szabad­ságát és sajátságait tisztelni — szóval egész érteke­zést tartottam neki az erkölcstanról s egyébb ide vo­natkozó dolgokról. Nagyobb kényelem szempontjából, értekezé­sem közben föl s alá járkáltam a szobában. Tarchoff nyugodtan hallgatott, még csak meg sem moccant a székén, csak a bajuszát pödörgette. A­mi engem voltaképp arra indított, hogy mint erkölcsbíró lépjek előtte föl — erre nézve magam sem voltam magammal egészen tisztában; valószínűleg az irigység ösztönzött erre, de egyátalán nem az erköl­csi fölháborodás. — Jól tudom én, — f­oly­tatom, — hogy ez nem könnyű dolog. Meg vagyok győződve, hogy te szereted Musát és Musa is téged — s hogy nem pillanatnyi szeszély uralkodik fölötted ... De tegyük föl azt az esetet, (e közben keresztbe fontam karjaimat,) tegyük föl azt az esetet, hogy te kielégítetted a szenvedélye­det — mi történik aztán ? Nőül, természetesen, nem veszed őt s mégis tönkre teszed egy derék, becsületes embernek a boldogságát, a leányka jóltevőjének — és talán ... ki tudhatja? (itt arcom éleslátást és szomo­rúságot fejezett ki,) talán a leánykának a boldogsá­gát is . . . Ily hangon beszéltem én körülbelől egy negyed óráig folyvást. Tarchoff még mindig hallgatott. Né­masága végre is nyugtalanított engem s időnkint lopva egy-egy pillantást vetettem felé, nemcsak azért, hogy megfigyeljem, minő benyomást gyakoroltak rá szavaim, hanem hogy megtudjam, miért nem cáfol ő engem, vagy miért nem ad igazat szavaimnak ? Úgy ült ott az asztalnál, mint egy siketnéma. Végre azonban azt vettem észre, hogy arca vál­tozáson megy át — s csakugyan úgy is volt. Izgatottságot, nyugtalanságot, mélabús nyugta­lanságot fejeztek ki vonásai . . . Azonban, sajátságos jelenség! — az a kedélyes, vidor, gúnyos valami, mely engem első pillanatra, midőn Tarchoffra tekintettem, oly nagyon meglepett — mindamellett nem tűnt el az izgatott, búskomor arcról! Még nem tudtam, váj­jon szónoklatom sikerével hízelegjek-e magamnak, midőn Tarchoff egyszerre fölállt, mind a két kezemet megszoritá s hevesen mondta: — Köszönöm, köszönöm neked ... Te valódi barátom vagy . . . De, kérlek, hagyj most magamra. Csodálkozva néztem rá. — Micsoda ? . . . Elhagyjalak! ? — El, tedd meg ezt a szívességet. Elgondolha­tod, hogy azt, a­mit te most velem közöltél, először éretten meg kell fontolnom . . . Nem kételkedem abban, hogy igazad van, de — hagyj el most engem. — Te rendkívül föl vagy indulva, — mondom. — Fölindulva?... Én? Tarchoff nevetett, de rögtön újra elkomorodott. — Igazad van. De hogy is lehetne ez máskép­pen ? Hiszen magad mondtad, hogy ez nem könnyű dolog. Mindenesetre megfontolom azt — magányban. Újra megszorította kezeimet. — Isten veled, barátom isten veled! — Isten veled, barátom! viszonzom. Távozáskor még egy pillantást vetettem Tar­choffra. Arca elégültséget fejezett ki. Miért? Azért, hogy én, mint jó barátja, figyelmeztettem ama sikam­lós útra, a­melyre lépett! Vagy — azért, mert ma­gára hagytam őt ? Egész nap különböző gondolatok űzték nálam egymást; még este is gyötörtek azok, még akkor is, midőn a Punin és Baburin lakásába léptem, mert én őket még az­nap fölkerestem. * Punin említette nekem látogatása alkalmával, hogy az előtt való nap vártak. Meglehet. Ezen a na­pon azonban, merem állítani, senki sem várt ott en­gem . . Mind a hárman otthon voltak s nem kissé bá­multak el látogatásomon. Punin és Baburin beteg volt. Puninnak a feje fájt. Feje tarka kendővel volt körülcsavarva s mindenik halántékához egy-egy uborka szorítva. A padkán feküdt, fölvont lábbal. Ba­­burin epelázban szenvedi Arca túlságosan sárga volt, csaknem barna, a szemek körül kék gyűrűk látszottak; homlokán redők vonultak végig; álla tüskés volt s igy éppen nem ha­sonlított vőlegényhez! Rögtön távozni akartam ismét. De nem enged­tek, sőt theával is kínálgattak. Az est éppen nem kedélyesen múlt el. Igaz, hogy Musának sem a feje nem fájt, sem epelát nem gyötörte, sőt kevésb­é volt bátortalan, mint máskor, de rossz hangulatban volt, alkalmasint bosszankodott. . . Végre is nem zaboláz­hatta tovább kedvetlenségét s miközben nekem egy csésze b­eát nyújtott, hevesen oda súgta: — Akármit beszéljen is ön ott, akármiképp töre­kedik, ön mit sem fog elérni — értette-e ? — Hogy értsem a kegyed szavait ? — Csak úgy értse ön azokat, — viszonzá, mi­közben bosszútól villogó fekete szemét pillanatra rám szögezte, hogy aztán újra lesüsse, — csak úgy értse ön azokat, hogy én mindent halottam, a mit ön ma reggel ott beszélt s ezért hálámat nyilvánítom önnek ezennel, — de célját nem érte ön el. (Folyt. köv.) A Mesmegyei nőiparkiállításon. (Zomborban.) »Megbízom önt a keddi tárca betöltésének tisz­tével. Tárgya legyen a nőiparkiállítás, terjedelme ennyi meg ennyi sor, sat.« Igazán diplomatikus fortély egy szerkesztői le­velezési lapon. Tért nyit, de egyszersmind megszorít. Rendelni látszik, pedig csábít. Kormánybiztosi hata­lommal ruház fel, azonban utasítással me­gyéz körül. Elfogadom a kihívást. A megbízással ugyan csak a kiállítás hetedik napján lettem megtisztelve, midőn ismertetése félig-meddig már ki van aknázva; mindamellett maradt ismertetni való elég. Mottó gyanánt a szabadkai állami tanítónő­­képzőintézet által kiállított azon pepita-kötényeket terítem elém, mely keresztül-kasul varrva hatvan­nyolc darab foltból áll. Én is toldom-foldom, a­míg a vonal alatt megszabott terjedelmet elérem. Mert nagyon csalódik, a­ki azt hiszi, hogy erről a kiállításról csak az első napon lehetett elragadta­tással nyilatkozni. A hatás csaknem olyan, milyenen a mesebeli kertészlegény esett át, midőn a csodák kertjébe nyitott. Első pillanatra tenyerével kellett beárnyékolnia gyarló szemeit a karbunkulusok káp­rázatos ragyogása előtt, de utóbb összeszedi magát és gyönyörködik fényes szépségeken. Ezzel ime elég nagy hasonlatot mondtam, de mondanak nagyobbat is a látogatók, midőn a »tündérujjak« munkáit nézik. Amateur-látogatót értek és nem kritikust, a­ki epé­vel jön a világra s a­ki előtt nem egy dráma, de még a legfinomabb aliance-hímzés sem szent. A kiállítás ötödik napján rendelt mellém a sors egy ilyen szörnyeteget. El volt végezve, hogy ez a nap békességben le ne múljék rólam. Épp a Mayer Vilma szőnyegének bámulatába voltam elmerülve, midőn szomszédom megszólal: — Nem veszi ön észre, hogy ennek a kutyának a hátulsó lábán nincs köröm, farka pedig aránytalanul tömött ? Sietve elfordultam, nehogy azt a gyönyörű álla­tot felboncolja előttem. Az anatómus azonban követett. Egy virággal hímzett divánvánkos előtt ismét talál­koztunk ; a hímzésen a színvegyítés ritka dísze páro­­sult a munka tisztaságával. — No, azt szeretném tudni, hogy miféle virág ez ? A szirom violát mutat, csakhogy a violának csip­kés és nem tűlevele van, — szólalt ki most már be­lőle a botanikus. Kedves uram! Ön, úgy látszik, Linné rendszere szerint és Raff természet­históriája nyomán kívánja a kiállítás sikerét méltatni. Ez az álláspont nem elég emelkedett. Egy hegyszorosban áll ön, melynek zugá­ból a táj szépségeit kivenni merő lehetetlenség. Én itt önkénytelenül a művészet nézőpontjára helyezkedem. Hiszen ez a munka maga a tűvel öntött festészet. Nem kevesebb. Képviselve van benne a festészet segédtudo­mánya, a távlattan, a színek összhangtani és optikai tudománya egyaránt. — Jártas-e én kérem az építészetben ? Két­ségkívül. Nos, vessen egy tekintetet erre a csipke­­terítőre. Nem egy bámulatos szabatossággal kivitt architektúra-e ez, mely leleményes ízléssel köti össze a mór és góth stíleket? Csak egy pillantást szánjon e selyemmel és aranynyal hímzett törülközőre. Hiszen ez a selyemszállal tűzött metrológiának, az aranyfonál­lal illusztrált számtannak olyan beszélő bizonyítéka, mely előtt meg kell hátrálnia annak az alantas kér­désnek : mi történik az ember arcával, ha ebbe bele­­törülközik ? Körmönfont gondolat, szemenszedett öt­let ez uram szerteszélylyel, egész kedélyvilágok le­­varrva, horgolva, lingatva, metélve egy különben unal­mas kelme­darabra. Ez az »attaque en carriere« használt. A bota­nikába oltott anatómia ott hagyott és én megint áten­gedhettem magamat a csöndes gyönyörködésnek. Mennél többet kalandozom, annál inkább izmo­sodik bennem a meggyőződés, hogy ez a nőikézi munka haladásának örvendetes képe, tükre a magyar nők ízlés fejlettségének, tengerszeme polgári erényeik­nek. Nem, nem szabad kételkednünk többé. Az a nem­zet, melynek szebbik fele a kézimunka terén ilyen ered­ményt képes fölmutatni, a kulturküzdelemben jövő­vel bír. A termen keresztülsuhan dr. Margalits Ede, a kiállításnak titoknoka. Célzatosan használom titkár helyett a titoknok szót, és sajnálkozva érzem, hogy még ez a szó is rövid ama fáradhatatlan tevékenység megjelölésére, melyet a tudortitoknok, a kiállítási mozgalom kezdetének legkezdetétől fogva kifejtett és ki­fejt. Valóban, az érdekek olyan ellentétes harcában— mely egy ehhez hasonló kiállításnál csatarendbe áll — ritka tapintatról tesz bizonyságot az az eltagadhatlan tény, hogy a titkár úr még eleven és amaz antik vér­tanú sorsára nem jutott, kit a rege szerint a nők kötő­tűikkel szurkáltak agyon, mivel szeszélyeiket kiegyen­líteni nem tudta. Pedig kötőtűket szintén vettem észre abban a harisnya-párban, mely egyszerre köt­tetik. Ez a titkár nem a nap hőse, ez a napok — nem, ez a hetek, — igy sem elég, ez a titkár a — hó­napok hőse. Mi ez ? Ezen a fűrészelt kalickán »Gyuládnak, — ezen a fűrész-munka-tükrön »Zsigá«-nak van a kiállító keresztneve írva. Hiszen ez nőipar-kiállítás. Nem emlékszem, hogy a névkalauz olyan nő-kereszt­­neveket ismerne. Mindenesetre nagy bátorság kellett ahhoz, hogy férfikéz versenyre merjen kelni , a női kezek ügyességével. Han­­m úgy kell nekik. Özvegy Bielitzky Károlyné e munkanemben készült kosara elég világos tanúbizonyságot szolgáltat számukra. Jól esik látni azt a lelkesedést is, melylyel az »ügyeletes« vagy »napibiztos« (már bocsánat, de nem tudom hivatalos címüket) kisasszonyok és úrhölgyek tisztüket ellátják. Buzgó, mondhatni fortélyos elő­adással és kitartással igyekeznek a­inden egyes láto­gató érdeklődését, a kiállítás remekei iránt fölkelteni, a­mire bizony egy amateurnek van is szüksége. A leg­változatosabb kirándulásokra vállalkoznak veled. Sza­badkáról Csuroghra, innen Bajára, meg vissza haza Zomborba, a­nélkül, hogy fáradságról panaszkodná­nak. Vesta kedves papnői ezek, a­kik az oltár tüzét éber gonddal élesztgetik. Én bizony többed magammal azt hittem például, hogy a hajpikkelyek rendeltetése nem egyébb, mint hogy a vízben lakó gerincesek testének pajzsul szol­gáljon. Pedig dehogy. Az ügyeletes hölgyek egyike felvilágosit arról, hogy egyik-másik divánpárna virága Folytatás a mellékleten. 1354

Next