Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-11 / 212. szám
Több ízben ismételte, hogy nagyon föl van gerjedve s frisségre van szüksége, miközben ajkai remegtek s szemével kerülte a tekintetemet — mintha én megsértettem volna őt. Én tehát nem is tartóztattam. Csakhamar aztán magam is távoztam hazulról s Tarchoffhoz indultam.* A nélkül, hogy bejelentettem volna magamat, tökéletesen a tanulóknál szokásos ceremónia-mellőzéssel, bátran berontottam lakásába. Az első szobában egy lélek sem volt. Nevén kiáltottam Tarchoffot s már távozni akartam, mivelhogy választ nem kaptam, midőn a mellékszoba ajtaja megnyílt s barátom megjelent. Kissé sajátságosan pillantott rám s némán nyújtott kezet. Azzal a szándékkal jöttem hozzá, hogy mindazt elbeszéljem neki, amit Panintól hallottam s noha rögtön észrevettem, hogy látogatásom egyúttal terhére van, azzal végeztem a dolgot, hogy miután kevés ideig közömbös tárgyról beszélgettünk, tudattam vele Baburin szándékát Musára nézve. Ez az értesítés, úgy látszott, nem ébresztett benne nagy csodálkozást. Odaült csöndesen az asztalhoz, kémlő pillantást vetve rám s oly kifejezést öltött az arca, mintha ezt akarta volna mondani: »Nos, a mi mondanivalód van még ? Csak rajta, fejtsd ki előttem a nézeteidet!« Figyelmesebben kezdtem vizsgálni az arcát. Úgy tetszett, mintha vidám, kissé gunyoros kifejezés ülne azon, mi több, a hetykeség jellege. De ez nem akadályozott engem abban, hogy nézeteimet ki ne fejtsem. Ellenkezőleg, én most így gondolkoztam: »Te most az erősebb oldaladdal akarsz engem megismertetni; jól van; akkor én sem leszek irántad semmi tekintettel.« Így aztán minden kerülés nélkül egyenesen elkezdtem elmélkedésemet a fölött, mily káros következései szoktak lenni a szenvedélyeknek; beszéltem arról, hogy minden embernek meg vannak a kötelességei , hogy mindenki tartozik embertársának szabadságát és sajátságait tisztelni — szóval egész értekezést tartottam neki az erkölcstanról s egyébb ide vonatkozó dolgokról. Nagyobb kényelem szempontjából, értekezésem közben föl s alá járkáltam a szobában. Tarchoff nyugodtan hallgatott, még csak meg sem moccant a székén, csak a bajuszát pödörgette. Ami engem voltaképp arra indított, hogy mint erkölcsbíró lépjek előtte föl — erre nézve magam sem voltam magammal egészen tisztában; valószínűleg az irigység ösztönzött erre, de egyátalán nem az erkölcsi fölháborodás. — Jól tudom én, — folytatom, — hogy ez nem könnyű dolog. Meg vagyok győződve, hogy te szereted Musát és Musa is téged — s hogy nem pillanatnyi szeszély uralkodik fölötted ... De tegyük föl azt az esetet, (e közben keresztbe fontam karjaimat,) tegyük föl azt az esetet, hogy te kielégítetted a szenvedélyedet — mi történik aztán ? Nőül, természetesen, nem veszed őt s mégis tönkre teszed egy derék, becsületes embernek a boldogságát, a leányka jóltevőjének — és talán ... ki tudhatja? (itt arcom éleslátást és szomorúságot fejezett ki,) talán a leánykának a boldogságát is . . . Ily hangon beszéltem én körülbelől egy negyed óráig folyvást. Tarchoff még mindig hallgatott. Némasága végre is nyugtalanított engem s időnkint lopva egy-egy pillantást vetettem felé, nemcsak azért, hogy megfigyeljem, minő benyomást gyakoroltak rá szavaim, hanem hogy megtudjam, miért nem cáfol ő engem, vagy miért nem ad igazat szavaimnak ? Úgy ült ott az asztalnál, mint egy siketnéma. Végre azonban azt vettem észre, hogy arca változáson megy át — s csakugyan úgy is volt. Izgatottságot, nyugtalanságot, mélabús nyugtalanságot fejeztek ki vonásai . . . Azonban, sajátságos jelenség! — az a kedélyes, vidor, gúnyos valami, mely engem első pillanatra, midőn Tarchoffra tekintettem, oly nagyon meglepett — mindamellett nem tűnt el az izgatott, búskomor arcról! Még nem tudtam, vájjon szónoklatom sikerével hízelegjek-e magamnak, midőn Tarchoff egyszerre fölállt, mind a két kezemet megszoritá s hevesen mondta: — Köszönöm, köszönöm neked ... Te valódi barátom vagy . . . De, kérlek, hagyj most magamra. Csodálkozva néztem rá. — Micsoda ? . . . Elhagyjalak! ? — El, tedd meg ezt a szívességet. Elgondolhatod, hogy azt, amit te most velem közöltél, először éretten meg kell fontolnom . . . Nem kételkedem abban, hogy igazad van, de — hagyj el most engem. — Te rendkívül föl vagy indulva, — mondom. — Fölindulva?... Én? Tarchoff nevetett, de rögtön újra elkomorodott. — Igazad van. De hogy is lehetne ez másképpen ? Hiszen magad mondtad, hogy ez nem könnyű dolog. Mindenesetre megfontolom azt — magányban. Újra megszorította kezeimet. — Isten veled, barátom isten veled! — Isten veled, barátom! viszonzom. Távozáskor még egy pillantást vetettem Tarchoffra. Arca elégültséget fejezett ki. Miért? Azért, hogy én, mint jó barátja, figyelmeztettem ama sikamlós útra, amelyre lépett! Vagy — azért, mert magára hagytam őt ? Egész nap különböző gondolatok űzték nálam egymást; még este is gyötörtek azok, még akkor is, midőn a Punin és Baburin lakásába léptem, mert én őket még aznap fölkerestem. * Punin említette nekem látogatása alkalmával, hogy az előtt való nap vártak. Meglehet. Ezen a napon azonban, merem állítani, senki sem várt ott engem . . Mind a hárman otthon voltak s nem kissé bámultak el látogatásomon. Punin és Baburin beteg volt. Puninnak a feje fájt. Feje tarka kendővel volt körülcsavarva s mindenik halántékához egy-egy uborka szorítva. A padkán feküdt, fölvont lábbal. Baburin epelázban szenvedi Arca túlságosan sárga volt, csaknem barna, a szemek körül kék gyűrűk látszottak; homlokán redők vonultak végig; álla tüskés volt s igy éppen nem hasonlított vőlegényhez! Rögtön távozni akartam ismét. De nem engedtek, sőt theával is kínálgattak. Az est éppen nem kedélyesen múlt el. Igaz, hogy Musának sem a feje nem fájt, sem epelát nem gyötörte, sőt kevésbé volt bátortalan, mint máskor, de rossz hangulatban volt, alkalmasint bosszankodott. . . Végre is nem zabolázhatta tovább kedvetlenségét s miközben nekem egy csésze beát nyújtott, hevesen oda súgta: — Akármit beszéljen is ön ott, akármiképp törekedik, ön mit sem fog elérni — értette-e ? — Hogy értsem a kegyed szavait ? — Csak úgy értse ön azokat, — viszonzá, miközben bosszútól villogó fekete szemét pillanatra rám szögezte, hogy aztán újra lesüsse, — csak úgy értse ön azokat, hogy én mindent halottam, a mit ön ma reggel ott beszélt s ezért hálámat nyilvánítom önnek ezennel, — de célját nem érte ön el. (Folyt. köv.) A Mesmegyei nőiparkiállításon. (Zomborban.) »Megbízom önt a keddi tárca betöltésének tisztével. Tárgya legyen a nőiparkiállítás, terjedelme ennyi meg ennyi sor, sat.« Igazán diplomatikus fortély egy szerkesztői levelezési lapon. Tért nyit, de egyszersmind megszorít. Rendelni látszik, pedig csábít. Kormánybiztosi hatalommal ruház fel, azonban utasítással megyéz körül. Elfogadom a kihívást. A megbízással ugyan csak a kiállítás hetedik napján lettem megtisztelve, midőn ismertetése félig-meddig már ki van aknázva; mindamellett maradt ismertetni való elég. Mottó gyanánt a szabadkai állami tanítónőképzőintézet által kiállított azon pepita-kötényeket terítem elém, mely keresztül-kasul varrva hatvannyolc darab foltból áll. Én is toldom-foldom, amíg a vonal alatt megszabott terjedelmet elérem. Mert nagyon csalódik, aki azt hiszi, hogy erről a kiállításról csak az első napon lehetett elragadtatással nyilatkozni. A hatás csaknem olyan, milyenen a mesebeli kertészlegény esett át, midőn a csodák kertjébe nyitott. Első pillanatra tenyerével kellett beárnyékolnia gyarló szemeit a karbunkulusok káprázatos ragyogása előtt, de utóbb összeszedi magát és gyönyörködik fényes szépségeken. Ezzel ime elég nagy hasonlatot mondtam, de mondanak nagyobbat is a látogatók, midőn a »tündérujjak« munkáit nézik. Amateur-látogatót értek és nem kritikust, aki epével jön a világra s aki előtt nem egy dráma, de még a legfinomabb aliance-hímzés sem szent. A kiállítás ötödik napján rendelt mellém a sors egy ilyen szörnyeteget. El volt végezve, hogy ez a nap békességben le ne múljék rólam. Épp a Mayer Vilma szőnyegének bámulatába voltam elmerülve, midőn szomszédom megszólal: — Nem veszi ön észre, hogy ennek a kutyának a hátulsó lábán nincs köröm, farka pedig aránytalanul tömött ? Sietve elfordultam, nehogy azt a gyönyörű állatot felboncolja előttem. Az anatómus azonban követett. Egy virággal hímzett divánvánkos előtt ismét találkoztunk ; a hímzésen a színvegyítés ritka dísze párosult a munka tisztaságával. — No, azt szeretném tudni, hogy miféle virág ez ? A szirom violát mutat, csakhogy a violának csipkés és nem tűlevele van, — szólalt ki most már belőle a botanikus. Kedves uram! Ön, úgy látszik, Linné rendszere szerint és Raff természethistóriája nyomán kívánja a kiállítás sikerét méltatni. Ez az álláspont nem elég emelkedett. Egy hegyszorosban áll ön, melynek zugából a táj szépségeit kivenni merő lehetetlenség. Én itt önkénytelenül a művészet nézőpontjára helyezkedem. Hiszen ez a munka maga a tűvel öntött festészet. Nem kevesebb. Képviselve van benne a festészet segédtudománya, a távlattan, a színek összhangtani és optikai tudománya egyaránt. — Jártas-e én kérem az építészetben ? Kétségkívül. Nos, vessen egy tekintetet erre a csipketerítőre. Nem egy bámulatos szabatossággal kivitt architektúra-e ez, mely leleményes ízléssel köti össze a mór és góth stíleket? Csak egy pillantást szánjon e selyemmel és aranynyal hímzett törülközőre. Hiszen ez a selyemszállal tűzött metrológiának, az aranyfonállal illusztrált számtannak olyan beszélő bizonyítéka, mely előtt meg kell hátrálnia annak az alantas kérdésnek : mi történik az ember arcával, ha ebbe beletörülközik ? Körmönfont gondolat, szemenszedett ötlet ez uram szerteszélylyel, egész kedélyvilágok levarrva, horgolva, lingatva, metélve egy különben unalmas kelmedarabra. Ez az »attaque en carriere« használt. A botanikába oltott anatómia ott hagyott és én megint átengedhettem magamat a csöndes gyönyörködésnek. Mennél többet kalandozom, annál inkább izmosodik bennem a meggyőződés, hogy ez a nőikézi munka haladásának örvendetes képe, tükre a magyar nők ízlés fejlettségének, tengerszeme polgári erényeiknek. Nem, nem szabad kételkednünk többé. Az a nemzet, melynek szebbik fele a kézimunka terén ilyen eredményt képes fölmutatni, a kulturküzdelemben jövővel bír. A termen keresztülsuhan dr. Margalits Ede, a kiállításnak titoknoka. Célzatosan használom titkár helyett a titoknok szót, és sajnálkozva érzem, hogy még ez a szó is rövid ama fáradhatatlan tevékenység megjelölésére, melyet a tudortitoknok, a kiállítási mozgalom kezdetének legkezdetétől fogva kifejtett és kifejt. Valóban, az érdekek olyan ellentétes harcában— mely egy ehhez hasonló kiállításnál csatarendbe áll — ritka tapintatról tesz bizonyságot az az eltagadhatlan tény, hogy a titkár úr még eleven és amaz antik vértanú sorsára nem jutott, kit a rege szerint a nők kötőtűikkel szurkáltak agyon, mivel szeszélyeiket kiegyenlíteni nem tudta. Pedig kötőtűket szintén vettem észre abban a harisnya-párban, mely egyszerre köttetik. Ez a titkár nem a nap hőse, ez a napok — nem, ez a hetek, — igy sem elég, ez a titkár a — hónapok hőse. Mi ez ? Ezen a fűrészelt kalickán »Gyuládnak, — ezen a fűrész-munka-tükrön »Zsigá«-nak van a kiállító keresztneve írva. Hiszen ez nőipar-kiállítás. Nem emlékszem, hogy a névkalauz olyan nő-keresztneveket ismerne. Mindenesetre nagy bátorság kellett ahhoz, hogy férfikéz versenyre merjen kelni , a női kezek ügyességével. Hanm úgy kell nekik. Özvegy Bielitzky Károlyné e munkanemben készült kosara elég világos tanúbizonyságot szolgáltat számukra. Jól esik látni azt a lelkesedést is, melylyel az »ügyeletes« vagy »napibiztos« (már bocsánat, de nem tudom hivatalos címüket) kisasszonyok és úrhölgyek tisztüket ellátják. Buzgó, mondhatni fortélyos előadással és kitartással igyekeznek ainden egyes látogató érdeklődését, a kiállítás remekei iránt fölkelteni, amire bizony egy amateurnek van is szüksége. A legváltozatosabb kirándulásokra vállalkoznak veled. Szabadkáról Csuroghra, innen Bajára, meg vissza haza Zomborba, anélkül, hogy fáradságról panaszkodnának. Vesta kedves papnői ezek, akik az oltár tüzét éber gonddal élesztgetik. Én bizony többed magammal azt hittem például, hogy a hajpikkelyek rendeltetése nem egyébb, mint hogy a vízben lakó gerincesek testének pajzsul szolgáljon. Pedig dehogy. Az ügyeletes hölgyek egyike felvilágosit arról, hogy egyik-másik divánpárna virága Folytatás a mellékleten. 1354