Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)

1883-09-16 / 217. szám

— Ezek a fiatalok, a mi barátainak, — vála­­szolá Musa. S e nő szeme, épp úgy mint hajdan, villogni s forogni kezdett, úgy tetszett nekem, mintha valamely hatalmas, el nem fojtható érzés folyvást előtörni iparo­s­kodnék e nő lelkének mélyéből — s önkénytelen visz­­szaemlékeztem e szavakra: »uj typus«, mint ahogy őt egykor Tarchoff jellemezte. — Van is az éveknek jelentősége, mikor­­politi­kai meggyőződés forog szóban. Musa különösen hangsúlyozta e szavakat. Ama gondolat támadt egyszerre bennem, hogy minden bá­nata mellett sem kellemetlen rá nézve, ha előttem új, váratlan világításban mutathatja magát — mint mű­velt, érett gondolkozású nő, ki méltó egy republiká­nushoz. — Némely aggastyánok fiatalabbak, mint bizo­nyos ifjak, — folytatá Musa — s inkább képesek ál­dozathozatalra ... De hát, nem ezen fordul most meg a kérdés . . — Nekem úgy tetszik, Pawlowna Musa — jegy­­zem meg — mintha kegyed kissé túlzásba csapna. A­mennyire én Semenitsch Paramonnak a jellemét isme­rem, meg voltam arról győződve, hogy ő minden be­csületes törekvésnek kedvelője, másfelől pedig min­dig értelmes embernek tartottam. Hát, nem látta volna-e ő be tökéletes lehetetlenségét, képtelenségét bármely összeesküvésnek Oroszországban ? Az ő kö­rülményei közt, az ő helyzetében... — Persze, — vágott szavamba Musa keserűen, persze, ő csak afféle polgári osztályhoz tartozó em­ber ! Oroszországban pedig csupán a nemeseknek van megengedve, összeesküvésekkel foglalkozni, mint pél­dául a dekabristáknak.*) Ugy­e, azt akarta ön mondani ? — Ugyan miért panaszkodik kegyed? — lebe­gett a nyelvemen. — De visszafojtottam magamba e kérdést. — Azt hiszi kegyed talán, hogy a dekabris­ták sorsa olyan volt, hogy az mások előtt irigylésre méltónak tűnhetik föl ? — kérdeztem aztán hangosan­ Musa redőkbe vonta homlokát. — Oh, mennyire örülök, hogy Wachlitsch Ni­­kander mindezt nem érhette meg! — sohajtá a nő szinte kétségbe esve , hogy nem kellett látnia, hogy bántak e tiszteletre méltó ősz emberrel, hogy tegez­ték és fenyegették ? . . Egyedül azért, mert ő polgári osztályhoz tartozik! Az a fiatal tiszt is bizonyosan ama szivtelen s lelkiösmeret nélkül való emberek közé tartozik, a­kik az én életemet is . . . Nem tudott többet mondani; hangja megtagadta a szolgálatot s úgy remegett, mint a nyárfalevél. A sokáig elfojtva tartott bosszúság végre utat tört magának. Lelkének e felindulása, e megrendülés régi emlékeket ébresztett bennem föl . . . E pillanat­ban arról győződtem meg, hogy ez az »új typus«, e szenvedélyes természet változatlanul a régi maradt. Csakhogy más érzelmek voltak azok, mint fiatal korá­ban, melyek most őt elragadták. Az, a­mit én első látogatásom alkalmával lemondásnak, önmegadásnak tartottam, mi valóban nem is volt egyébb­­­e nyu­godt, közönyös tekintet, e hideg hang, ez egykedvűség és egyszerűség — mindez csak múltjára vonatkozott) arra, a­mi visszavonhatatlanul tovatűnt. .. De most a jelen beszélt belőle. Váltig igyekeztem Musát megnyugtatni s beszél­getésünket gyakorlatiasabb térre terelni, mivelhogy még néhány elodázhatatlan dolgot kellett megbeszél­nünk ; először is azt kellett kipuhatolnunk, hová zár­ták Baburint s aztán úgy az ő, mint a Musa részére a megélhetésre szükséges módokról gondolkozni. Mindez nem kis gondot okozott, de nem annyira pénz beszerzéséről, mint inkább munkaszerzésről volt szó, mi elképzelhetni, sokkal nehezebb feladat volt. Ezerféle tervvel hagytam oda végre Musát. Csakhamar megtudtam, hogy Baburint a várba szál­­lították. A per megkezdődött és­­ véghetetlenül lassan folyt. Musát hetenkint több ízben láttam. Férjével is beszélhetett néhányszor. Azonban, épp abban a pilla­natban, midőn e szomorú ügyet lebonyolították, nem voltam Pétervártt. Előreláthatatlan ügyek kényszerítettek Orosz­ország déli részébe utaznom. Még távollétem alatt ér­tesültem, hogy Baburint fölmentették, de közigazga­tási úton Szibéria nyugati részébe száműzték. Musa követte őt. »Semenitsch Párámon nem kívánta ezt, — írta nekem Musa, mert az ő nézete szerint, senkinek sincs joga, magát másért feláldozni. De én azt válaszoltam neki, hogy itt nem áldozatról van szó . . . Mikor én neki Moszkvában megígértem, hogy neje leszek, ak­kor azt gondoltam magamban : visszavonhatatlanúl, örökre!.. És igy mindvégig neje akarok maradni, életem fogytáig!« . . . IV. (1861.) Újra tovaszállt tizenkét év . . . Minden orosz tudja és soha sem fogja elfeledni, mi történt ez idő alatt 1849-től 1861-ig. Az én életemben is fordultak elő némely változások, ezekre azonban nem akarok kiterjeszkedni. Uj érdekek, uj gondok merültek föl. . . Musa és Baburin egyelőre háttérbe szorultak nálam s aztán egészen elvesztem őket szemem elől. Minden­esetre folytattam a Musával való levelezést, de az ő levei nagyon megritkultak; néha egész év elmúlt, a nélkül, hogy férje felől értesültem volna. Megtudtam aztán, hogy ő 1855-ben engedélyt kapott, Oroszor­szágba visszatérni, de a saját óhajtása volt, hogy ama szibériai városkában maradhasson, hová őt egyszer a sors vezette és ahol minden látszat szerint otthont te­remtett magának, menhelyet és hatáskört talált. 1861. év március utolsó napjaiban Musától a következő tartalmú levelet kaptam: »Oly rég nem írtam önnek már, nagyon tisztelt Petrowitsch Péter, hogy már­­azt sem tudom, életben van-e még és ha még él, nem felejtett-e minket el. De mindegy, múlhatatlanul írok ma önnek. Nálunk eddig semmi változás nem fordult elő. Időnket és erőnket, én és férjem, iskoláinknak szenteljük, melyek mindinkább virágzásba jönnek.Azonkívül Szemenitsch Párámon fölolvasással s kéziratmásolással foglalko­zott ; sokat vitatkozott az ósdiakkal, a papokkal és a száműzött lengyelekkel is. Egéssége jó volt, épp úgy az enyém is ... . De tegnap megkaptuk a február 19-diki nyilatkozványt.*) Már rég vártuk ezt, már keringett a hir ama dolgokról, melyek önöknél Péter­vártt történtek ... Ön ismeri férjemet; a szerencsét­lenség őt egyátalában nem viselte meg. Ellenkezőleg, ő még tevékenyebb, még erélyesebb lett. Vasakarattal van megáldva, de ily megrendülésre nem volt elké­szülve ! Kezei remegtek, midőn e hírt elolvasta. Aztán megölelt és megcsókolt háromszor, valamit akart mondani — de nem tudott szólni s sajátságos volt látni, a mint könybe lábadt szeme. Majd egyszerre fölkiáltott: »Hurrah, hurah!.. Isten éltesse a cárt !**) Úgy van, Petrowitsch Péter, ezek voltak az ő tulajdon szavai! Aztán igy szólt: »Most már a vál­ságon vagyunk. Ez az első lépés, melyet többnek is kell követni.« A­mint otthon, hajadonfővel volt, futott át szomszédaihoz, hogy nekik a nagy újságot körül vigye. Nagyon hideg volt s hózivatar is volt készülőben. Visz­­sza akartam őt tartani, de rám sem hallgatott. Mikor visszatért, haja, arca, szakála — ő most mellig érő szakált visel — hóval volt fedve s még arcán levő könyei is megfagytak! De ő rendkívül élénk és vidám volt s kért, bontsak fel egy palack bort s ivott vele jött barátainkkal a cár egésségére, a szent Oroszor­szágért s valamennyi szabad oroszért, s aztán a poha­rat megragadva, szemét a földre sütve, szólt: »Nikan­­der, Nikander! Hallod-e ? Nincs többé rab Oroszor­szágban! Örvendj sírodban, vén baj­társam!« Még sok mást beszélt Baburin, mint pl. hogy várakozását a közelebbi nyilatkozvány felülmúlta. Én már nem emlékszem mindenre, de rég nem láttam őt oly bol­dognak. Nos, ekkor elhatároztam magamban, hogy írok önnek, hogy értesülhessen arról, mennyire örven­deztünk mi a távoli Szibéria egyik városkájában s hogy ön is részt vehessen a mi örömünkben. . .« E levél március végén jutott a kezembe. Május elején Musától újra kaptam levelet, de ez sokkal rövi­­debb volt. Azt közölte velem, hogy férje, Semenitsch Baburin, a nyilatkozvány megérkezésének a napján meghalt s ápril 12-én, 67 éves korában, tüdőlokban meghalt. Azt is tudatta még velem, hogy ő eltökélte magát, ott maradni, a hol férjének hamvai nyugsza­nak s hogy az általa megkezdett művet folytatni óhajtja, mert ez volt utolsó kívánsága megboldogult férjének — s más kívánságot ő nem ismer. Azóta mit sem hallottam Musa felől. *) Az 1861. évi febr. 19-diki nyilatkozványban a személyrabság eltöröltettnek nyilvánitották. **) Az orosz nemzeti himnusz e szavakkal kezdődik. Az 1825. dec. 14-én történt katonai lázadásban ki­zárólag nemesek vettek részt. A modern spanyol festészet. (A müncheni nemzetközi kiállításban.) A kiállítás ez osztálya nagy és igen érdekes meglepetést nyújt. Az ibériai félsziget, mely egykor nem csak nemzeti nagyságával, de irodalmi és művé­szeti remekeivel is kiemelkedett, rohamos és szomorú hanyatlásában elvesztő a helyet, melyet e kettős cí­men az európai kultúrában, mint tényező elfoglalt. Az utolsó évtizedek gyorsan következő trónváltozásai, az emésztő polgárháborúk s a társadalmi visszaesés za­varában, kinek is jutott eszébe e dicső múlttal, erős jellemmel bíró népnél művészetet keresni ? S mialatt az a testvér latin népeknél nemzetiségük alapjellemé­nek elemévé lett, túl a pyrenéi hegyeken úgy tetszett, mintha kiapadt volna e fajból a közös vér és lehetet­lenné váltak volna a közös törekvések. És mily váratlan jelenség. E beteges állapotok egésséges, erős, életképes és eredeti művészetet terem­tenek, mely mellett a testvér francia és a testvér olasz népeké úgyszólván erőtlen bágyadtságban jelentkezik. A néző és különösen a műértő néző bámulatra indul és kalapot kénytelen emelni e nagyra hivatott művé­szek előtt, kik a Murillók, Groják, Pradillák, Spagno­­lettók sat. méltó tanítványai. A technikai előnyök mellett, melyekről szinte szó lesz, már művészetök jellemében, tárgyaikban s ezek feldolgozásában talá­lunk a közönségestől valami elütőt; érdekeset kere­settség és eredetiséget természetellenesség nélkül, a mit a különben nem jelentéktelen francia művészet-Den r­ilian laiaim­a. niaoa Keresnoa in a mimikus ködök homályából vett tárgyakat; nem találjuk a mithologiai meztelenséget vagy az ennek címén nyúj­tott raffinált ruhátlanságot, sikamlós kétértelműséget. Teljesen mellőzik az egyházi tárgyakat, a bibliai ese­mények feldolgozását, s valamely szentnek csak annyi­ban adnak jogot arra, hogy színekben megörökítve legyen, a­mennyiben alakja nemzeti történetükkel összeforrott. Íme egy alapvonása annak a törekvés­nek, mely a nemzeti egyéniséget tűzte feladatává. Igen felötlő jelensége a spanyol festészetnek a lokális vonás, úgy­szólván, lokális jelleg, mely meg­adja a kellő változatosságot amaz átalános nemzeti jellegnek, mely a tárgyban, színezésben és kifejezés­ben jelentkezik. Szembetűnő a vérnek, a vérengzésnek kultusza; ennek alapját megtaláljuk a spanyol jellem bestiális hősiességében, melynek máig is kellemes szó­rakozását szolgál a haldokló toreadorok nyögése. Szóval nem igyeznek a spanyolok festészetükben má­sok lenni,mint a­mik; objektív igazsággal lépnek elő, műalkotásaik való kifejezései a racenak és tempera­mentumnak. Technika tekintetében figyelmet kelt az ellenté­telek diszkrét alkalmazása, ismét ellentétben a francia művészekkel, kik ebben a hatás egész kincstárát kere­sik és találják fel. Hiányzik azonban az a kiegyenlítő finomság az átmenetekben — egyik színből a másikba, mely viszont a francia alkotásoknak bizonyos egysé­ges simaság jellegét kölcsönzi. A spanyoloknál hiá­nyoznak a közvetítő színek. Képeik legfőbb bája a tiszta, ragyogó világítás, a biztos rajz, a színek egy­szerű hűsége, a meggyőző természetesség. Nagy szeretettel festik a miniature-képeket, melyekhez igénytelen tárgyakat választanak s ezeket igénytelen kedvességgel, meghatóan dolgozzák fel. Íme például Gessa, ki nagy és tarka virágrakás he­lyett, néhány árvácskát és ibolyát vetett vásznára. De mennyi ízléssel, mennyi bájjal! Lengő donna Eulália infánsnő arcképét mutatja be, gyönyörű szép szőke női fő, mely azonban alig nagyobb ökölnyinél és rózsabokrétából emelkedik ki. Ez valami szo­katlan, különös, melylyel szemben alig jut eszünkbe csodálkozni, hogy e virágbokréta­ a levegőbe van festve, alapja nincs. Sala ugyane bájos infánsnőt térdig érő fűben haladva mutatja be, szakadó esőben, fekete ruhában, fekete ernyővel. Mennyi köz­vetlenség és mennyi költészet van az ugyancsak Lengő kompozíciójában, melyet »Faust és Gretchen« cím alatt mutat be s mely csókolódó galamb-párt ábrázol egy virágos ablakban, lefutó zöld repkény felett. E félig­­meddig fantasztikus motívumok mellett megfelelő számban találjuk a plein air és az Intérieur motívu­mokat. Íme a Pellicer »Mindennapi kenyér« című képe, mely búzát sarlózó spanyol munkásokat ábrázol gyönyörű, tiszta granadai ég alatt. Segui Mamerto »Picknick szabadban« című képében egész kis spa­nyol világ van. Földön heverésző csoportok; balról gyümölcsök, boros palackok, élelmi­szerek; jobbról virágos verandák alatt bámészkodó szamár, középen Folytatás a mellékleten. 1386

Next