Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-28 / 253. szám
Vasárnap, 1883. október 28. 253. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre . . . • 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Már hőseihez tért lantjával a dalnok. Uj, szörnyű csatákra kiket dala intett. Hol sűrű a csillag, a magasban, o hallod ? Ott zeng, lakomáján félisteneinknek ! Ott harcokat énekel, ősz fejű bárd, Az utolsó bajnok-idéző, Rázörren a fegyver, — de az óra lejárt, A nagy árnyakat kelteni késő ! Ki holtakat állita uj csatasorba : Téged ki varázsszava költ fel ? A nagyok kora szállt véled siri porba, A dicső múlt zárul e kővel! Oh, hosszú dicső múlt! ifjonti kezekbe Ragadtad a lantot, hogy zengeni győzd, S nem az idő ellankadva müvedbe, Népednek Homérját, hattyú-dalu őszt! Elhallgat a hősdal, Arany lepihent. Keblén hona Tyrteuszának Most ifjú s az agg egyesül odafent, A kik oly rég elszakadának ! Ki lelketadónk volt gyászos napokon : Ott gyászol a kor szelleme sirján, Lantjára leroskad a hű epigon, És pengeti, pengeti sirván . . Bartók Lajos. -------------------A vármegye restaurál! (A ma történeteiből.) Bródy Sándortól. Patentírozott »miniszterelnöki mosoly.» A hét szál bajusz alatt vonagló leppedt száj, mely igyen beszél hozzád, óhívséges állampolgár: »vanitatum vanitas!« Ezzel a nevezetes örök mosolylyal ajakán ül piros bársony karosszékében a megye mindenható ura. Az a karszék, melyben fáradt tagjait pihenteti, azt mondják, édes testvére a miniszterelnöki széknek, az a kesernyésen gúnyos mosoly pedig szakasztott kópiája annak a világhírű mosolynak. Nagyon sokat beszélnek az emberek. Azt is mondják, hogy a főispán úr hetekig tanulmányozta s a tükör előtt tanulta be ezt a nevezetes szájgörbítést, mit meghazudtolni nem tudván, inkább megnyugszom benne, de azt már diffikultálnom kell, hogy mintha a méltóságos úr a szép sűrű szakálát erőnek erejével megritkíttatta volna, ezáltal is jobban akarván húzni ő nagyméltóságára!« Azt sem hiszem, amit székében kerepelnek, hogy a főispán úr csak azért viseli a zöld pápaszemet. . . Ah szégyen! Én még ismételném ezeket a rágalmakat s szintén azt hivő volnék, hogy a főispán úr egy szikrát sem lát ezen az okullárén! Mondom, hogy nagyon sokat beszélnek. De most oly csendes mindenki, mint a sír. A tisztujjítás — magyarul restauráció — küszöbön, hát ezt a sort vetihányja meg mostan a megye színe-java. Az értekezlet mosolygó elnöke idegesen kapirgál hoszszu, vékony lábszáraival a megyeház kistermének vikszos pádimentomán; a megye szine-java — nemén: főispáni párt — meg se moccan s áhítattal hallgatja a főispán elölülő alig hallható, de mindenesetre numerozus beszédét. Egy impertinens egér cincogva szalad végig a termen; valószínűleg azt hitte ez a kis szürke jószág, hogy ezek az urak itt megint megyegyűlést tartanak s jött meghallgatni: hogy lesz-e a jövő semesterre elég új szabályrendelet ? A régieket már mind összerágicsálták a levéltárban s most uj fészek kellene a kicsinyeknek! Az elölülő beszédére felharsogó egyhangú éljen riasztá el a kis tolakodót. Egy pillanatra ismét néma csönd. Csak a hátsó ajtó ripsz-függönyét suhogtatá valaki. Gyűrűs ujjak emelkedtek föl függőlegesen. — Csitt, a főispán úr beszélni akar! Hátra néztek. Az öreg főszámvevő állott, jobban mondva, a függöny rojtjába kapaszkodva roskadozott az ajtóban. Halotthalvány arcán látszott, hogy kihallgatta a mit itt az imént róla végeztek: »fel is út, le is út neki, többé nem választják meg!« Amit pedig ezek itt kimondanak, az olyan, mint a szentirás, az ellen nincs arkánum, sem apelláta. Az öreg Hajnácskövyt akár el is földelhetik! A vén ember kinyitotta elkékült ajkait, de nem jött azokra hang, percekig állt ott némán. A gyülésezők is hallgattak, meg voltak lepetve, csak a főispán úr szegte hátra idegesen fejét s a zöld szemüveg mögött hunyorgott. A néma csendben a vén ember szakadozott csuklása hallatszott: erős természetével küzdött a köny s ki akart törni. És kitört. Egy öreg ember sírása! A falakon három homályos kép, — hatalmas, izmos alakok, kiknek egyike hajporozott copfot, de kipödrött bajuszt viselt, — bizony nem hullott le szögéről, pedig az öreg főszámvevő őse volt mind a három fő-főmegyei portentum a maga idejében. Egynek alája Katharina-aranynyal oda is vagyon pingálva, hogy »Petrus Hajnácskövy de generis Geöd, vicegespanus.« Ez a büszke alak volt ennek a szánalmas, könyező öregnek az apja. A köny nyomán megjő a szó is. Petrus Hajnácskövy de generis Geöd — az ifjabbik, — halk, reszkető hangon beszélni kezd : — Vén vagyok már nektek. Igaz, nagyon vén: negyven év óta szolgálom e megyét. Igaz, a főispántok helyesen beszél, a vármegye nem lehet vén gyermekek tápláló intézete. Csak hogy bár volt határozatot nem hoznotok: mikor parancsoljátok meghalnom ? Utat kell nyitni új embereknek, utat, kaput annak, ahol majd az egész vármegye kisétál. Vén vagyok, elesett, hasznavehetetlen ember, szemétre velem! Köszönöm nektek, meg is hálálnám, ha volna miből, megkínálok benneteket a halotti toromra, de azt hiszem, addig sem lesz miből élnem, amíg élek. Mikor negyven év előtt a megye szolgálatába léptem .• Kúriám volt, ma árendás házban lakom, és holnap ? — az utcán. Vén vagyok, lomtárba velem . . . S a főispántoknak olyan nagy az atyafisága . . ! Ez utolsó szavakra nagy zúgás támadt. Az urak felugráltak ülőhelyeikről. S a vén számvevő elrohant. Ami nem történt meg vele soha: még pipáját is a hivatalban hagyta. Hazatámolygott. Otthon éppen terített az anyjuk. Az öreg Hajnácskövy — de generis Goöd — lerogyott az avult bőrdivánra, melyen ötven év előtt vígan kecskebukázott s a tányér-csörömpölést hallva, susogta: — Ma még van mit enni, de holnap ? Ha a vármegye újra választ! * A pohárszék leeresztett szárnyán nagy butykosokban arany színű kis üstös. Azonban lehet a szirmai is, ki lát ebben a töménytelen füstben ! Bana Gyurka is az imént kinyujtó karját pálinkás pohárja után sem most semmi módon sem tudja megtalálni a száját ebben a vágni való homályban ! Gyufát gyújt, mégsem talál rája. A gyülekezet röhög, Bana Gyurka pedig fenyegetődzik: — Megölök mindenkit a ki kétségbe vonja, hogy nem a sötét miatt nem találom a szájamat! Pedig már derengeni kezd. Elfujják a gyertyákat s az ételmaradékokat eltisztitják az asztalról. Újra megkezdődik a tegnap este megnyitott gyűlés. A vármegyei szélső ellenzék »restaurácionális előértekezlete.« Egy álmos szemű cingár ur áll fel s szónokolni kezd: — A qualifikácionális törvény . . . Irtózatos zugás szakítja félbe szavait. A fiatal úr mosolyogva néz körül a gyülekezeten : — Hiszen én is azt mondom, honfiak, hogy hazaárulás !. . Kitörő éljen. A szónok feszült figyelem közt folytatja beszédét: — Annyi bizonyos, hogy a qualifikácionális törvény hozatala a kormány részéről több mint perfidia. — tisztára hazaárulás. Ezért addig is, míg a tisztújjítás mikéntje fölött határoznánk, indítványozom , hogy intéztessék az országgyűléshez instancia, kérvén vád alá helyezni, — a fent említett törvény hazaáruló meghozatala miatt — az egész kormányt, s hogy intéztessék a kormányhoz oly irányú beadvány, melyben e megye egész tisztikarának felfüggesztése kéretik, még pedig azon okból, mert a sokszor említett s a megyei autonómiát sértő, veszélyeztető törvény ellenében annak idejében föllépni elmulasztotta .... Bana Gyurka időközben mégis megtalálta a száját s miközben a »kis-üstit« szürcsöli, az indítványra felhangzó éljen közepett megvakarta fejét s maga elé mormogta: — Fene gyerek ez a Micu, hogy ez nekem nem jutott eszembe . . . Fején találta a szöget! Soha jobb vicispánnak valót! De mikor a vármegye választ! * Az alispán úr elolvasta az imént kézbesített levelet, aztán ingerülten a földre dobta. De csakhamar ismét fölvette s odanyujtá a grófnénak, a ki az ő tekintetességének méltóságos hitvestársa. A méltóságos asszony egyet igazított rokokó vuklijain, a kilenc ágú koronával telehimzett zsebbevalóval megtörölte fekete csont »stecberjét« s olvasott. Az utolsó sornál egész arcában elzöldülve a dühtől, levelet, stecbert kiejtett kezéből s férjének — már jó előre odatartott — karjaiba rogyott. Az önkívület azonban nem tartott sokáig s ő méltósága felocsúdva, szigorúan feszes állásba helyezte magát férje elé: — S ön ? — Még kérdheti! Hát egyszerűen nem fogadom el a kínált kegyelmi állást. Ha nem kellek többé alispánnak, más helyet nem fogok betölteni a megyénél. Egyébiránt tudtam, hogy ez lesz a vége s vártam e levelet, melyben a semmiből fölcseperedett főispán tudtomra adja, hogy helyemet mással fogják betölteni s némi kárpótláskép felajánlja a főjegyzői állást, melyet. . . — Ön nem fog elfogadni! — Nem, egy Szentgyöry nem lehet más, csak alispán. — S egy Wamminger grófnőnek a férje tulajdonképen csak főispán lehet. — S lesz ügyvédi írnok! Mert lássa asszonyom, fiatal koromban úgy gondolkoztam, hogy nekem nincs szükségem olyan kutyabőrre, melyre diploma vagyon írva s most ha nem akarok önnel és Margittal éhezni, hát majd körmölnöm kell naponként egy forintért, de a kegyelmi állást mégsem fogom elfogadni. A méltóságos feleség megszorította tekintetes férje kezét. — Ezt elvártam öntől. — S várhatott-e mást ? ! Egy Szentgyőrytől . . . Halk elfojtott hangon beszélgettek; a szomszéd szobában a comtesse zongorázott. (Az atyjoknál magasabb rangú anyától eredő leányok, tudvalevőleg, az anyjuk címét és rangját használják.) Marianne valami Bethoven-féle szonátát játszott, nagy precizitással. Szép szőke arisztokratikus fejét hátra-hátra fordítá a szomszéd szoba felé; izgatott hangokat hallott, de értelmet nem tudott kivenni. Fölkelt székéről, kopogtatott édes anyja szobájának ajtaján s egész büszke testében megremegett, a mint szülei halvány arcát megpillantá. — Mi az, papa ? Az alispán úr elveszté lélekjelenlétét, nem tudott ennek a büszke, királynői hatású leánynak hazudni ; fátyolozott hangon hebegte: — Semmi. Csak az, hogy egy-két hét múlván nem leszek többé alispán, a választók elhatározták, hogy kiejtenek. Marianne fölkacagott. — Csak ez, papa ? Hát mit adsz te a választókra, hisz te parancsolsz nekik s ha te akarod . . . Az »egy« Szentgyöry kesernyés gúnyos mosolylyal suttogta: — De mikor a vármegye választ. * Nini, a szép Arzén, a deli főnótárius, tetőtől talpig feketében, hogy annál jobban kitűnjék még a szokottnál is halványabb, ideális arca. Csak fél szemmel, de azzal is oly busán tekint ide a Marianne ablakába, ide, a hol annyi jó órát eltöltött, annyit elfagyoskodott a zúzos hidegben, mégse fázott. Dobogó szívvel áll az ablaknál a büszke Marianne és nézi a déli alakot, de nagyon vigyáz arra, hogy ez észre ne vegye sóvárgó tekintetét, amint hosszan, egyre utána néz. — Várjon hová megy ? A szép Arzén a főispáni lakba nyit be. Öröm azt látni, hogy fogadja a méltóságos úr, mintha csak hosszú útból hazatért tulajdon gyermeke volna.