Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)

1883-11-01 / 256. szám

Csütörtök, 1883. november 1. 256. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere i. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...............................8 frt, N egyedévre.....................4 frt. M egjelenik as ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-ópiilet) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak napján. Ma van a boldogok, a halottak napja, A temetőkertet koszorú takarja : Büszke úri delnő, elhagyatott árva Könyzápor közt borúi drága sirhalmára. Szegény édes anyám, vájjon a te hantod, Melyen a felejtés vadvirága hajtott: Lát csak egy virágot, érez csak egy könyet f Olyat, milyen csak híí szeretettől telhet. Lápgtengerben úszik a temető kertje, Nincs a ki sirodra csak egy könnyet ejtne, Nincs, ki fölkeresne s ölelő karával Porladozó fejfád ölelgetné által; Nincs, ki elmondaná sirhalmod porának : Szerető fiaddal, milyen rosszul bánnak ; Nincs, ki megcsókolna minden pici hantot, — Sírodtól az élet idegenbe hajtott. Árván, elhagyottan járom a világot, Egy szerető keblet sehol sem találok, Ki az elhagyottat felharolná hiven, Vigasztaluá búba, gondba merült szívem. A ki mint te egykor, úgy szeretne engem S fölemelné már-már csüggedező lelkem. Érzem, a mióta a világot járom: Jó anyának párja nincsen a világon. Pedig te jó voltál, áldott drága lélek, Oh, ha élnél, milyen hévvel szeretnélek ! Most tudom csak, milyen áldott voltál hozzám, Mikor csókjaidban fürödött két orcám, Mikor forró ajkad izzó homlokomra Az örömnek rózsás fellegeit vonta, Ha balzsamos igét hallatott a lelked, Én voltam a leghübb, legszeretöbb gyermek. Most is, bár az élet annyi sebe éget, A szívemben hordom angyal-szelid képed, Forró, nagy szerelmed, mint halotti fátyol, Velem jár utamon sírodnak halmától. És ha csendes este ima száll az égre, A te neved súgja lelkem öröm-égve, Borongó pillámon, ha leül az álom, Neveddel alszom el fáradt uyoszolyámon ! Ma van a boldogok, a halottak napja, A temetőkertet koszorú takarja ; Csak az én anyámnak sírja puszta, árva, Számára nem nyílott a mezők virága 1 Jó emberek föl s le imádkozva járnak, Csak az ö sírjánál nincs hangja imának. Fáradt szellő suttog a temetökerten, Jó anyámhoz szállott imádkozó lelkem. Lévai Sándor.------------------­A rany János emlékezete. Irta Gyulai Pál. (Folytatás.) De az ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja lobogott bennök s a magyar nép- költészet ugyanegy sugalmain lelkesültek. Ez min­dent kiegyenlített, sőt jellemük és költészetük ellen­téteinek némely oldala mintegy vonzotta őket egymás­hoz. Arany gyönyörködött uj barátja gazdag ifjúságá­ban, mintha vissza akarná élni benne a magáét, mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább szivet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi némely különc­ségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés tul- ságai és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és gyöngéd szív előtt, mely sem­mit sem követelt tőle, de a szeretet egész melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, a mi benne többé-kevésbbé hiányzott: Arany Pető­fiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, Iriss szí­nezetet, könnyed bájt; Petőfi Aranyban a nemes nyu­galmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságu­kat. Petőfi, a ki oly sok barátjával összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legme­legebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket a Petőfivel való ba­rátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját sem tudni, hol van. Bizonyára ott minden vércseppből uj virág kel és több madár zeng ott a ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténkint ébren is hallja könnyű lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át folyvást kiséri. Harminc év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla, mint a kit a hellén kor rég mithoszi alakká emelt volna, de igy is varázs övezi emlékét; mig kortársait az idő aggitja, ő mindinkább ifjúi, szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme. Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emle­gette Petőfit, meg akart jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva élt s rég óta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épp azon nap reggelén lett rosszabbul s egy hét múlva éppen azon déli órában halt meg, melyben barátja ércszobra fölemelkedett a Duna partján. De bár a sors oly korán elválasztotta őket egymástól, a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegé- szitőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára. Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fog­nak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Arany­ból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzé­seit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből száza­dokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyudörej, a diadal mámora. Arany költé­szetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi ko­nyát, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. És mindkettő raj­zaiban örökre fönmaradnak fajunk szellemi törekvé­sei, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedékeket mintegy megóvják az elfajulástól. Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy utón indultak, úgy szólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvűkben nyilatkozik. Eöl- léptökkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és uj nyelvből. Kiegészítette, megjavította, sőt a nem­zeti szellem melegén újjá szülte Kazinczy művészi törekvéseit Semmiben sem nyilatkozik annyira Vörös­marty lángesze, mint nyelvében. Emléke nem csak gaz­dag bányája a szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de egyszersmind sok uj kifejezést alkot, különösen átvitel utján. Erős nyelv­érzékkel, művészi Ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni, alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati sémákat s visszahajlik a magyar versidomhoz is, és több sikerrel, mint elődei. Petőfi mint a nemzeti rithmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal nagy mestere, a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt fölül­múl, de a régi nyelvet kevésbbé ismeri s általában, mint tisztán nyelvművész nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete saját­ságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez vezették, majd tüzetes ta­nulmány tárgyává tette mindkettőt s fölszedett belő- lök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyel­vet csak folytatná, de újjá szülve, mintha a népnyelv­ből csak azt venné át, a mi művészi, bár részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy újabb színezetű és mindig van benne valami tárgyá­nak színéből, alakjából, hangjából, egy szóval termé­szetéből. Bámulatosan a birja nyelv plasztikáját, lágysá­gát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom árnyalatú szó­kötési fordulatait s ezek nyomán maga is újakat me­részel. Ebben oly gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű uj kifejezésekben. Hirdeti a költői szabadsá­got, követeli az aesthesis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy a mint az élő nyelv szokott; oly vi­szonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a nyelv szelleme szerint s éppen azért hatha­tósabban fejezi ki a képzelem mozgását, a fölindulás bevét, a szenvedély erőszakát. Egy szóval, Arany köl­tői nyelvében a nyelv és költészet géniusza egymást sugalmazzák, táplálják s úgy szólva egymást szülik. S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben ta­láljuk meg, hanem műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk elméleti harcait. Kern ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kivan s akaratlanul is ragadja a fordítót idegen nyelvi szépsé­gek átültetésére, emez eltörül majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest s inkább csak a tartalmat nyújt­ja, mint idomait; amaz igen is érezteti az idegen izt, emez igen is magyarossá alakítja át a művet. Arany mind két örvényt kikerülni igyekezett s minden ide­gen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a ha­tást teszi, vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig te­kintetbe véve az iró és műfaj sajátságait. Híjába bír­juk a régi, megújított és népi nyelv összes kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, a mint azt a gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják s e tekintetben iró és fordító nem sokat kü­lönböznek egymástól. A régi és népi nyelv soha sem cél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és magyaro­sabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet, s általuk minél elevenebben kiemeljük a mű vagy mű­faj jellemző vonásait. Arany mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az Ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti készség és tetszetős szólamok összetűzése. A gondolatnak föl kell olvadnia a képzelem és érzés kobában, hogy megtalálja éppen azt az alakot és szí­nezetet, melyet a tárgy és hangulat megkiván. Sokkép lehet kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és han­gulat szerint nem egyenlő értékűek. Az iró egyénisé­ge, a gondolat és érzés sajátságai, a műnemek és fa­jok különbségei alkotják a stilt végtelen változatban s azt visszatükröztetni a műfordítónak szintén föl­adata. Alig van magyar költő, a ki a műnemek és fajok stilkülönbségeit, a költő egyéni természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta volna tükröztetni, miut Alany. Mindaz, a mit Goethé­ből, Burnsből, Shakspereből és Aristopbanesből for­dított, mint eredeti magyar mű hat reánk és mégis nem hogy letörölné, sőt éppen kifejezni igyekszik az idegen költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka s Arany legkitűnőbb műfordításai éppen oly remekek, mint legkitűnőbb eredeti müvei, éppen annyi élvet nyújtanak s éppen oly méltók a tanulmányozásra. Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon forrásokból merítve, me­lyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is meghonosodván a klasszikái és nyugati versidomok, melyekben szabályos mérték emelte a rithmus hang- zatosságát, költőink, még a legjelesbek is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett ta­nulni, a népköltészetből többet, de ez iránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járult még az élénk visszahatás a debreceni iskola izetlen mesterkedései ellen, mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szóból nagy kínnal összegyalult rímekben, melyeket Szemére és Kölcsey oly találóan gúnyoltak ki. Arany, a ki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt föl, megvitotte ugyan a debre­ceni iskola ízetlenségeit, de nem minden hagyomá­nyát, éppen azért jobb rimelésre törekedett, mint elődei és kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar asszonáncot is, melylyel nép- költészetünk rágós nyelvünknek rímbeli szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról irt, mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket s mennyire tudta, hogy mit használhat fól belőle mű- költészetünk. De ennél fontosabb az, hogy nemzeti rithmusunkat, mint költő, a tökély magas fokára emelte, mint aesthetikus elméletileg is mintegy meg­állapította. (Folyt, köv.) A tűzhely örömei. (Francia elbeszélés.) irta Tony Revillon. I. A tömegeknek éppúgy megvan a saját jellegök, mint az egyeseknek. Vegyük például az angol népet. Minden egyén, mely a tömeget képezi, hasonlít a többi egyénhez. Az arcvonások különböznek, de a kifejezés ugyanaz. A munka, foglalkozás mindeniknek a hom­lokára van írva. Járnak-kelnek, mert dolguk van;

Next

/
Thumbnails
Contents