Fővárosi Lapok 1884. január (1-26. szám)
1884-01-13 / 11. szám
Vasárnap, 1884. január 13. 11. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre .... . . . . . 8 frt. Negyedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY* Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. • Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ huszonegyedik évfolyamára, ajánljuk a szépirodalom olvasó közönségének figyelmébe. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten«. Számadás. »Jöszte ! számadásra vonlak, Mert tovább nem türheten. Látom én már, hogy veled csak Gyötrődés az életem. Én volnék a házigazda, Én szabnék határt eléd: Te meg álnok, te mihaszna, Nem egyéb vagy, mint cseléd. Mért hát ez a zsarnok élet ? Mért nem húzod meg magad ? Minden lépted egy ítélet, Melynek súlya rád szakad. Most velem a mennybe szállasz, Festett üdvöd’ ízlelem; Majd setét örvénybe rántasz S elnyel ott a gyötrelem. Ifjú hölgyek bája fáraszt S felzajong indulatod ; Pedig egy perc múlva már azt Magad is kacaghatod. Messze, nagy jövőn merengsz el, Hogy a szűk jelent se bird : Majd meg oktalan keservvel Ostromolsz egy néma sírt. Vége a komédiának, Többé rád nem hallgatok ; Szenvedélyid játékának Tért s irányt majd én szabok. Meg fogom majd vonni tőled Mindazt, a mi jól esik, Élv, mulatság, tétlen élet Ajtód’ messziről lesik. Tévedésed’ szánod-bánod, A múlt rád sem ismerend . . . Ha szigorun veszek számot, Vissza áll a régi rend«. Balga szívem, rossz cselédem, Hallgat, hallgat eleget, Érzi szigorú beszédem S végre aztán rám nevet. «Sohse töljed magad érttem, Édes gazdám ! oly nagyon ; Tévedésben is van érdem ; Mért mondjam, hogy elhagyom ? Uj erkölcsöket tanulni Vén vagyok már, láthatod: Jobb, ha együtt békén múlni Hagyjuk e nehány napot!« Lévay József. — — A szentistváni Kéry család története. (Elbeszélés.) irta Tolnai Lajos. (Folytatás.) Maradt, — volt még bennem annyi szeretet, vagy a jövő iránti hit, hogy nem őket vádoltam, hanem magamat. Egyik segéd, Bokros János, titkon, hogy a többi ne vegye észre, megszorította a kezemet. — Holnap a vasárnapi iskola után jöjj be hozzám , mit dőlöngsz itt mellettem, ne ügyetlenkedjél, avagy szamárkodjál. — lökött odább. — Nem látod azt a vén asszonyt ? Só kell neki. Értettem mit akar — és eltűrtem, a többiek gúnyos vigyorgását. Minden reményemet abba helyeztem, hogy Kasza Jóskával találkozzam ; egy igazi becsületes szívén kipihenjem magamat; elpanaszoltam, mit szenvedtem eddig, és hogy fizettek a jóért. Arra is gondoltam, hátha megnyerhetem, hogy együtt végezzük ki magunkat, miután az emberek oly szív nélkül valók és lelketlen mostohák. Óh, alig vártam, hogy találkozhassam vele. Ezerszer is magam elé képzeltem azt az utcát s azt a gyárat, valahol a Margitsziget felé, ahol szeretett kedves, gyermekkori barátom, testvér helyett testvérem, egyáltalán mindenek között legkedvesebb emberem a világon, szenved és kínlódik, mint én, s ahol elmondhatom neki: »ne félj, itt keblemben biztos menhelyre találsz.« Mint bizonyosan én is az övében. — Megkaptam Józsefet, Kasza Józsefet — fogadott a kijelölt vasárnap alkonyaton Bokros úr, mintha tudta volna, mert kétségkívül tudta is, hogy ezzel nekem a földön legnagyobb örömöt szerez. Mint a bolond, a nyakába ugrottam Bokros urnak s jó kedvemben majd összetörtem az óráját. — Reménytem, te is meg fogsz tenni mindent, a mit boldogságomért tehetsz, ugye ? — Kész örömmel. De hol van Jóska, kinél? A Margitsziget felé, mert egyszer otthon úgy hallottam. — A Terézvárosban. Persze. Ő már segéd, pompás kis fizetéssel Jauksz és Mauksz uraknál. Az nagyszerű borkereskedés. Megismerkedtünk az »arany macská«-ban. Fotográfiát is cseréltünk. — Itt van a képe ? Oh, mutassa kérem. S nekem nem küldött ? Pesten létem óta ez a pont érintett legkínzóbban. — No persze. Ő segéd már, majd, majd. Itt a fotográfia. — Hiszen ez, — csaptam össze kezeimet, — ez egy igen szép ifjú ember. Tudtam, hogy lesz már szakálla, s minő nagy bajusza van. Mekkora haja! Ni gyűrűje, órája, óralánca s az inge elején nagy aranygombok. Ejej Jóska, te boldog ember vagy. Ruhád is bizonyára igen pompás lehet — Persze. Ő már segéd. — S magas ? kövér ? csinos ? vidám ? Emlegetett engemet ? Meg fog látogatni ? mikor ? — No az nem megy olyan könnyen, ő már segéd. S Bokros úr olyan formán nevetett, mintha fogai között valami vizet gargarizált volna. Nézett, és el-elfintorította az orcáját. — Óh, te Jóska, te Jóska, hogy örülök, hogy olyan boldog vagy, szép vagy, ügyes vagy, az isten hogy megáldott! Az ég minden csillagát ráraktam volna talán Jóskára, és reggelig róla beszéltem volna, ha Bokros úr saját ügyei felé nem terel. Adott egy szivart s elém tett egy tálcát, melyen egy üveg bor s néhány apró pohárka volt. — Igyál Vilmos, és tudd meg, hogy én igen melegen érzek irántad. Ő ivott két pohárral, én egy féllel. — Ha támogatsz — biztatott nyájasan, — hát akkor többször is fogunk igy együtt pityizálgatni, álias: borozgatni. Tőled sok függ. Sok, sok, sok. Ide hallgass, mindent elmondok. De igyunk még. Újból megtöltötte poharamat úgy félig, s a másik két poharat egészen. Ittunk, mint előbb. Azt is észrevettem, hogy Bokros úr egy igen finom szivarra gyújtott, mig az a mit nekem adott, a legolcsóbb fele lehetett csak. — De nekem mindent megígért fiú,megígérsz ? — Ha megtehetem. — Meg fogod, ez az igaz barátság. Igen ? — Igen, — mondtam, nem tudva mire. — Nos tehát, te itt Schubertéknál igen fent ülsz a nyeregben. - ' — Nem gondolom. — Mi ? te, ha akarod, itt nagy szerencsét csinálsz. -Hogy? — Hát úgy fia . . . Jesszuss, hát nem értesz ? — Én nem. — Szarvakat raksz a vén Schubert urnak, s ha jól viszed a mesterséged', hát annak idején, Bella kisasszony a tied, szerencsés barátom. Azt mindenki tudja, hogy mért ülsz a princi asztalánál, mert az principina úgy akarja, s amit ő akar, itt az történik. Nos , Jesszuss, te meg sem értesz ? — Nem, Bokros úr, és jobban is szeretném, ha egyébről és más emberekről beszélnénk , teszem Kasza Jóska . . . — Ah persze. Te nagy szamár vagy, látszik, még a pesti levegő nem járt át. Hm! te még a templomokba is ellátogatnál óh, édes együgyűség. Olyan vagy, mint a képeken szent József mellett az a bárány, aki a fűnél nem ismer valami jobbat. Ha ha ha! És csúfosan csettegtetett a nyelvével. — Itt mindenki gyorsan él és jól él és minden alkalmat megragad,hogy célhoz jusson. Semmi szemérmeteskedés, érzelgés, csak tenni és gyorsan, erélyesen. S mikor megvan a dolog, odább állani a szerencsével. Itt az egész város ezt a tempót követi, aki nem bír velünk futni, az megkapja a Dunát s a Rókust. Te itt három év alatt aranyba bársonyba öltözhetsz. Jésszus, te még sem értesz ! Igyál hát. Hozassak erősebb bort? Ne hozatok. Jésszuss, Jészszuss. Leszaladt, de nekem is volt annyi eszem, hogy elmenjek s mire ő megérkezik a borral, én otthon legyek. Vacsora alatt nem mertem senkire se nézni; úgy vert a szívem, mintha loptam volna, s alig vártam, hogy lefeküdjem — és most jó formán először mentem haza képzeletemben anyámhoz és nénéimhez s először vizsgáltam a sötétben, hogy ők miképen élhetnek ott a korcsma régiben, a Bain Dávid roskadt házában. Az istenem, nyomorban láttam őket, elhagyatva, hideg tél idején; öregebb nénéim ott ültek az ablakban és fagyos vörös nyakkal varrtak szomorún a falusiaknak a kenyérért; anyám betegen feküdt és bánattal gondolt fösvény, kevély rokonaira, a kik most elkerülik, a gazdag Erdős Károlyra, Kolozsvári Györgyre, és az öreg Benkőnére, ki most már bizonyosan tudni sem akar rólunk és mert úgy leszegényedtünk, más számára hagyományozza birtokait. Holott míg jól ment dolgunk, örökké anyámnak ígérte még a finom pápaszemeit is. Iván bátyámat is láttam, amint rongyosan, szurtosan, az italtól (mert igen ivott) kigyuladt képpel, egy csomó semmirevaló emberrel kártyázik és reményű, hogy nyer ... a szegény kis Zelmát is láttam, aki egyedül vidám, eleven, mert még nem érzi, hova jutottunk, vagy hiszi, hogy mindent visszanyerünk egy boldog órában! Hallottam a korcsmában német dalokat fütyülő és éneklő ukrárus tiszteket, — de istennek hála, mást nem láttam, nem hallottam’abból, a miket Bokros úr Pesten beszélt — nem, nem semmit. És megerősítettem szívemet, hogy Simon féle fiú nem leszek soha, sem olyan mint Bokros, a ki mások becsületét akarjam bemocskolni. Ha lehet, oda megyek Kasza Jóskához, látni, őt az isten hogy megsegítette, leszek az, ami ő. Schubert uréktól elmegyek, mert itt engemet mindenki utál s hitvány gonosz embernek tart, a mért apám .... Nem, otthon az emberek ilyen rosszak mégis nem voltak. (Folyt. köv.)