Fővárosi Lapok 1884. január (1-26. szám)

1884-01-13 / 11. szám

Vasárnap, 1884. január 13. 11. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre .... . . . . . 8 frt. Negyedévre . . . . . 4 frt. M­egjel­en­ik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY* Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. •­ ­Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ huszonegyedik évfolyamára, ajánljuk a szép­­irodalom olvasó közönségének figyelmébe. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten«. Számadás. »Jöszte ! számadásra vonlak, Mert tovább nem türheten. Látom én már, hogy veled csak Gyötrődés az életem. Én volnék a házi­gazda, Én szabnék határt eléd: Te meg álnok, te mihaszna, Nem egyéb vagy, mint cseléd. Mért hát ez a zsarnok­ élet ? Mért nem húzod meg magad ? Minden lépted egy ítélet, Melynek súlya rád szakad. Most velem a mennybe szállasz, Festett üdvöd’ ízlelem; Majd setét örvénybe rántasz S elnyel ott a gyötrelem. Ifjú hölgyek bája fáraszt S felzajong indulatod ; Pedig egy perc múlva már azt Magad is kacaghatod. Messze, nagy jövőn merengsz el, Hogy a szűk jelent se bird : Majd meg oktalan keservvel Ostromolsz egy néma sírt. Vége a komédiának, Többé rád nem hallgatok ; Szenvedélyid játékának Tért s irányt majd én szabok. Meg fogom majd vonni tőled Mindazt, a mi jól esik, Élv, mulatság, tétlen élet Ajtód’ messziről lesik. Tévedésed’ szánod-bánod, A múlt rád sem ismerend . . . Ha szigorun veszek számot, Vissza áll a régi rend«. Balga szívem, rossz cselédem, Hallgat, hallgat eleget, Érzi szigorú beszédem S végre aztán rám nevet. «Sohse töljed magad érttem, Édes gazdám ! oly nagyon ; Tévedésben is van érdem ; Mért mondjam, hogy elhagyom ? Uj erkölcsöket tanulni Vén vagyok már, láthatod: Jobb, ha együtt békén múlni Hagyjuk e nehány napot!« Lévay József. — — A szentistváni Kéry család története. (Elbeszélés.) irta Tolnai Lajos. (Folytatás.) Maradt, — volt még bennem annyi szeretet, vagy a jövő iránti hit, hogy nem őket vádoltam, ha­nem magamat. Egyik segéd, Bokros János, titkon, hogy a többi ne vegye észre, megszorította a kezemet. — Holnap a vasárnapi iskola után jöjj be hoz­zám , mit dőlöngsz itt mellettem, ne ügyetlenkedjél, avagy szamárkodjál. — lökött odább. — Nem­ látod azt a vén asszonyt ? Só kell neki. Értettem mit akar — és eltűrtem, a többiek gúnyos vigyorgását. Minden reményemet abba helyeztem, hogy Ka­sza Jóskával találkozzam ; egy igazi becsületes szívén kipihenjem magamat; elpanaszoltam, mit szenvedtem eddig, és hogy fizettek a jóért. Arra is gondoltam, hátha megnyerhetem, hogy együtt végezzük ki ma­gunkat, miután az emberek oly szív nélkül valók és lelketlen mostohák. Óh, alig vártam, hogy találkoz­­hassam vele. Ezerszer is magam elé képzeltem azt az utcát s azt a gyárat, valahol a Margitsziget felé, a­hol szeretett kedves, gyermekkori barátom, testvér helyett testvérem, egyáltalán mindenek között legked­vesebb emberem a világon, szenved és kínlódik, mint én, s a­hol elmondhatom neki: »ne félj, itt keblemben biztos menhelyre találsz.« Mint bizonyosan én is az övében. — Megkaptam Józsefet, Kasza Józsefet — fo­gadott a kijelölt vasárnap alkonyaton Bokros úr, mintha tudta volna, mert kétségkívül tudta is, hogy ezzel nekem a földön legnagyobb örömöt szerez. Mint a bolond, a nyakába ugrottam Bokros ur­nak s jó kedvemben majd összetörtem az óráját. — Reménytem, te is meg fogsz tenni mindent, a mit boldogságomért tehetsz, ugy­e ? — Kész örömmel. De hol van Jóska, kinél? A Margitsziget felé, mert egyszer otthon úgy hallottam. — A Terézvárosban. Persze. Ő már segéd, pom­pás kis fizetéssel Jauksz és Mauksz uraknál. Az nagyszerű borkereskedés. Megismerkedtünk az »arany macská«-ban. Fotográfiát is cseréltünk. — Itt van a képe ? Oh, mutassa kérem. S ne­kem nem küldött ? Pesten létem óta ez a pont érintett legkínzóbban. — No persze. Ő segéd már, majd, majd. Itt a fotográfia. — Hiszen ez, — csaptam össze kezeimet, — ez egy igen szép ifjú ember. Tudtam, hogy lesz már szakálla, s minő nagy bajusza van. Mekkora haja! Ni gyűrűje, órája, óralánca s az inge elején nagy aranygombok. Ej­ej Jóska, te boldog ember vagy. Ruhád is bizonyára igen pompás lehet — Persze. Ő már segéd. — S magas ? kövér ? csinos ? vidám ? Emlege­tett engemet ? Meg fog látogatni ? mikor ? — No az nem megy olyan könnyen, ő már segéd. S Bokros úr olyan formán nevetett, mintha fo­gai között valami vizet gargarizált volna. Nézett, és el-elfintorította az orcáját. — Óh, te Jóska, te Jóska, hogy örülök, hogy olyan boldog vagy, szép vagy, ügyes vagy, az isten hogy megáldott! Az ég minden csillagát rá­raktam volna talán Jóskára, és reggelig róla beszéltem volna, ha Bokros úr saját ügyei felé nem terel. Adott egy szivart s elém tett egy tálcát, melyen egy üveg bor s néhány apró pohárka volt. — Igyál Vilmos, és tudd meg, hogy én igen melegen érzek irántad. Ő ivott két pohárral, én egy féllel. — Ha támogatsz — biztatott nyájasan, — hát akkor többször is fogunk igy együtt pityizálgatni, álias: borozgatni. Tőled sok függ. Sok, sok, sok. Ide hallgass, mindent elmondok. De igyunk még. Újból megtöltötte poharamat úgy félig, s a másik két poharat egészen. Ittunk, mint előbb. Azt is észrevettem, hogy Bokros úr egy igen finom szi­varra gyújtott, mig az a mit nekem adott, a legolcsóbb fele lehetett csak. — De nekem mindent megígért fiú,­megígérsz ? — Ha megtehetem. — Meg fogod, ez az igaz barátság. Igen ? — Igen, — mondtam, nem tudva mire. — Nos tehát, te itt Schubertéknál igen fent­­ ülsz a nyeregben. - ' — Nem gondolom. — Mi ? te, ha akarod, itt nagy szerencsét csi­nálsz. -Hogy? — Hát úgy fia . . . Jesszuss, hát nem értesz ? — Én nem. — Szarvakat raksz a vén Schubert urnak, s ha jól viszed a mesterséged', hát annak idején, Bella kis­asszony a tied, szerencsés barátom. Azt mindenki tudja, hogy mért ülsz a princi asztalánál, mert az principina úgy akarja, s a­mit ő akar, itt az történik. Nos , Jesszuss, te meg sem értesz ? — Nem, Bokros úr, és jobban is szeretném, ha egyébről és más emberekről beszélnénk , teszem Kasza Jóska . . . — Ah persze. Te nagy szamár vagy, látszik, még a pesti levegő nem járt át. Hm! te még a temp­lomokba is ellátogatnál­ óh, édes együgyűség. Olyan vagy, mint a képeken szent József mellett az a bárány, a­ki a fűnél nem ismer valami jobbat. Ha ha ha! És csúfosan csettegtetett a nyelvével. — Itt mindenki gyorsan él és jól él és minden alkalmat megragad,hogy célhoz jusson. Semmi szemér­­meteskedés, érzelgés, csak tenni és gyorsan, erélye­sen. S mikor megvan a dolog, odább állani a sze­rencsével. Itt az egész város ezt a tempót követi, a­ki nem bír velünk futni, az megkapja a Dunát s a Ró­kust. Te itt három év alatt aranyba bársonyba öl­tözhetsz. Jésszus, te még sem értesz ! Igyál hát. Hozassak erősebb bort? Ne hozatok. Jésszuss, Jész­­szuss. Leszaladt, de nekem is volt annyi eszem, hogy elmenjek s mire ő megérkezik a borral, én otthon legyek. Vacsora alatt nem mertem senkire se nézni; úgy vert a szívem, mintha loptam volna, s alig vár­tam, hogy lefeküdjem — és most jó formán először mentem haza képzeletemben anyámhoz és nénéimh­ez s először vizsgáltam a sötétben, hogy ők miképen él­hetnek ott a korcsma régiben, a Bain Dávid roskadt házában. Az istenem, nyomorban láttam őket, elhagyatva, hideg tél idején; öregebb nénéim ott ültek az ablak­ban és fagyos vörös nyakkal varrtak szomorún a falu­siaknak a kenyérért; anyám betegen feküdt és bá­nattal gondolt fösvény, kevély rokonaira, a kik most elkerülik, a gazdag Erdős Károlyra, Kolozsvári Györgyre, és az öreg Benkőnére, ki most már bizo­nyosan tudni sem akar rólunk és mert úgy leszegé­nyedtünk,­­ más számára hagyományozza birtokait. Holott míg jól ment dolgunk, örökké anyámnak ígérte még a finom pápaszemeit is. Iván bátyámat is láttam, amint rongyosan, szurtosan, az italtól (mert igen ivott) kigyuladt képpel, egy csomó semmirevaló em­berrel kártyázik és reményű, hogy nyer ... a szegény kis Zelmát is láttam, a­ki egyedül vidám, eleven, mert még nem érzi, hova jutottunk, vagy hiszi, hogy min­dent visszanyerünk egy boldog órában! Hallottam a korcsmában német dalokat fütyülő és éneklő ukrárus tiszteket, — de istennek hála, mást nem láttam, nem hallot­tam’abból, a miket Bokros úr Pesten beszélt — nem, nem semmit. És megerősítettem szívemet, hogy Simon féle fiú nem leszek soha, sem olyan mint Bokros, a ki má­sok becsületét akarjam bemocskolni. Ha lehet, oda megyek Kasza Jóskához, látni, őt az isten hogy meg­segítette, leszek az, a­mi ő. Schubert uréktól elmegyek, mert itt engemet mindenki utál s hitvány gonosz em­bernek tart, a mért apám .... Nem, otthon az emberek ilyen rosszak mégis nem voltak. (Folyt. köv.)

Next