Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)

1884-02-14 / 38. szám

Csütörtök, 1884. február 14. 38. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: félévre..................................8 frt. 1 negyedévre.......................4 frt. Megjelenik Ms ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ■sintugy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ködképek. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Vége.) — Igen. Természetesen, kegyed nem emlékszik rá. Egy téli nap volt; én francia leckére ajánlkoztam; kegyed éppen zongoránál ült. — Emlékszem, emlékszem. Mért is nem tartotta meg a mama ? (De mért nem ám!) Kaptam egy kiáll­­hatatlan vén francia tanítónőt. Kern is francia, hanem porosz, a­ki nem tudja helyesen kiejteni a francia szavakat; nekem kell tanítanom, ha tanulhatna, de olyan , majdnem valami nagy gorombaságot mondtam. De igaz, kérem. És hiába vitatkozom a ma­mával. Hiába mondom neki, hogy az a porosz asszony­ság nem tud franciául beszélni. A múltkor összekoc­cantam vele. Magyarázta, magyarázta az igeragozást, egyre hajtogatva: süssz, sém. Nem sém, mondtam tízszer is, hanem azsém, hogy is mondaná ön j'aime ? — A­mint kegyed mondja, — felelt Ákos resz­kető hangon. — Úgy-e hogy úgy van jól ? ... És az a mak­rancos teremtés mégis jobban akarja tudni. Úgy vagyok a zongoratanítómmal is. Ez meg egy kopasz vén ember, a­ki azt hiszi, egy iskolás fiú ül mellette. Mikor én csak azért tanulok zongorázni, hogy ne mondjanak tudatlannak. Mert különben nincs kedvem rája. És a vőlegényem sem szereti. Ákosban megrezzent a vér. Mintha egy golyó csapódott volna vállába. — Vőlegénye ? — kérdé elfojtott hangon. Arca fehérebb lett a márványnál. — Igen, vőlegényem. Nem ismeri ? . . . Csinos ember. Volt tegnap a színházban ? — Voltam. — Látott bennünket? Velünk volt. Igaz, most jut eszembe, hogy láttam önt. (Minek láttál ?) — És köszöntött bennünket. Ákos némán bólintott. Egy igent nem bitt volna mondani, mellét egy láthatatlan kéz markolta meg. — Azt hittem, mást köszönt. (Ugyan kit ?) A zongora megszólalt. Az úrnő játszott a ven­dégek kivonatára. Ihlettel tudta megszólaltatni a húro­kat. A billentyűk olvadoztak ujjai alatt. Chopin Berceuse-ét játszotta. — Nem hallgatják meg nőmet? — kérdé őket mi'. Keyhole. Ákos megragadta főnökének kezét. — Főnök úr, engedjen, hogy haza menjek . . . Bocsánat nagyság . . . Rosszul vagyok. — Rosszul! A főnök intett egy szolgának. — Vezesse le Gergely urat és ültesse egy bér-, kocsiba. Menjen haza, kedves barátom. — szólt az­után halkan Ákosnak. — Csak vissza ne kapja beteg­ségét. Ákos a szolga karján kitántorgott a szobából. — Nagy beteg volt szegény, — mondá dr. Keyhole szórának, a­ki hüledezve nézte az érthetetlen jelenetet. Igazán féltem a szegény fiút. Derék ember. De térjünk vissza a társasághoz. A zongora tovább hangzott. Ákos pedig tébolyodottan rohant az utcákon. Nem fogadta el a bérkocsit, azt mondá, jobb lesz, ha gyalog megy haza. Nincs messze! Már túl is ment rajta. Röpke árnya gyorsan futott egyik lámpaoszloptól a másikig. Keresztül vágta az utcákat. Egyszerre a holdsütötte égboltból kiemelkedett előtte a Gellérthegy sötét alakja, csillagokkal kirakott lábával. Előtte zsongott a csöndes Duna. Mert nem en­gedte a múltkor, hogy tomboljon felette, most vége lenne minden szenvedésének! A jeges ár elsöpörte volna, úgy halt volna meg, mint a vitéz katona a csa­tamezőn. S mikor ezzel a szép halállal kecsegtette a folyam, nem fogadta el! Most maga könyörögjön, hogy vegye föl nyirkos, fagyos ölébe ? . . . Azt írták volna édes­anyjának, hogy a küzdelem percében adta ki lelkét, és anyja meggyászolta volna, mint köteles­ségtudó fiát. . . Ah, anyja is tudna spártai anya lenni. De hogy siratja meg most, ha kötelességéről megfeledkezve, szenvedélyének karján dobja magát a halálba? Nem, anyjának nem szabad még őt meg­siratnia. Kötelességei vannak. Önmaga, anyja, testvérei iránt. Nem szabad e kötelességeket megszegnie. De itt sem maradhat. Elveszti eszét, ha tovább is üldözi ez a szédítő látomány. El innen, el! Meg van még az ötven aranya. Elég, hogy új hazát keressen vele. A testileg, lelkileg szétszüllött embereknek van egy más világuk, a­hol újjá szü­lethetnek. Amerika. Oda megy ő is. Az Óceán talán elválasztja ész­bontó emlékétől. Csak kötelességérzetét viszi magá­val. Dolgozni fog, ha viszi valamire, meg fogja segíteni édes­anyját. De vissza nem jön ide többé! Boldogsága sír­ját látogatni ? Bár, hogy el kell hagynia főnökét, azt a derék embert. De nem cselekedhetik másképen, írni fog neki. Reméli, megbocsát egy boldogtalan ifjúnak. És anyja is meg fog engesztelődni. Nem száraz szemmel lép le e földről s nem vidám arccal köszönt be az új hazába. Szenvedni fog, iszonyúbban, mint anyja . . . De a távolban kiállja a szenvedést; itt bele kellene halnia. Még az éjjel­ megírja a leveleket s összecsoma­golja útravalóját. Hazaért. Csönget.­ A kapus egy levelet ad neki. Ákos meg sem nézi, rohan szobájába. A beteg tüdő csakis eddig bírta lélekzettel. A gyönge fiatal­ember lerogyott a szőnyegre. Szívgörcs, fuldoklás hányta-vetette egy negyed óráig. Nem bírt fölkelni, hogy a csengetyű gombjához nyúljon. Azt hitte, végórája ütött, meg kell halnia. Végre enyhült. Lassan feltápászkodott, megyuj­­totta a gyertyát, s felbontotta a levelet. Anyja írta. Legkisebbik nővére meghalt. Nem akarta neki előbb megírni, míg el nem temették. Félt, hogy a hit válságos lesz beteg állapotára. Tegnap temették. Szegényesen, a rokonok se­gélyével. Mert neki még élni valója sincs. Pénzének kamatját még csak a jövő hónapban kapja meg, s az sem lesz elég az adósságra, melyet előre csinált. A két leány csak el volna helyezve valahogyan, de mit csináljon ő? Ákos leborult az asztalra. Az óceánt elnyelte szemének könypatakja . . . A gyertya leégett, hajnali fény csillant be az ablakon. Ákos megtörölte a veres szemét. Elővette levél­papírjait. Csak egyet húzott ki a csomagból. S ez egyen igy kezdődött az irás: »Drága anyám !« Te­érted fogok dolgozni, együtt akarok veled szenvedni; » jöjj le hozzám!« A becsületbirák előtt. (Elbeszélés.) Írta Mikszáth Kálmán. (Vége.) Aztán megmerítvén az edényeket, szájukhoz ér­­teték kacér röstelkedésekkel. Csupa gyöngyörüség, hogy összerázkódik tejszín válluk tőle s hogy szalad ki képük kedves formájából. Egy öreg anyóka kéztördelve fut az ér mentében. — Hobó emberek, hová lett az eszetek ? Ide lejebb hamar, mentsük meg a pálinkás patakot a falunak! Csináljunk neki gátat! Ne ereszszük tovább a vizet! Ide! ide! Tetszik a tótoknak a fölséges tanács , tizen is, buszán is szaladnak eltorlaszolni a pálinka folyását. Hanem Terepetye, ki busán látszik nézegetni a nagy romlást, míg a többiek a felborult szekeret rán­gatják helyre, magasabb szempontból fogja föl a dolgot. H Isten adok én nektek gátat m­ingyárt! Majd bizony, ha ti ott a Zsizsiket megállítjátok, még egy­szer ki talál önteni a viz emiatt valahol Lengyelor­szágban. Tűzzel-vizzel nem jó tréfálni. Én ugyan nem veszem a lelkemre. Eközben hozzám­ordult nagy páthoszszal: — Már most itt megakadtunk. Végünk van a bordó nélkül. Mivel megyünk odább, ugyan mivel ? Oh jaj, pedig még eső is lesz ma ! Majd keserűen megcsóválta bozontos vörös fejét. — No még ilyen baj sem ért engem soha a haza szolgálatában!­­ Sasszemei észrevették eközben, hogy a pálinka sorsa csakugyan szeget ütött az egyik szavazat fejében s kezdi a kocsi rudját visszafordítani. — Megállj, ne mozdulj — rivalt rá. — Mi közöd belém, te veres ? fortyant föl amaz. — Veres ? kiáltá Terepetye keserűen. Ha veres is, jól van! Tudd meg, hogy most a veres a tromf. (És a mellét verte fenhéjázón.) Mingyárt ütök, ha rendet bontasz. De csakhamar visszatért kortesi higgadtsága s nyájasan szólt oda két karcsú tót leánynak, kik nevet­gélve nézegették a tarka jeleneteket. Piros szattyán­csizma volt a lábaikon s egyforma fehérpettyes kendő egész a szemükre húzva. — Hej lányocskám! Ti, ti, kedves gyerekecs­­kék, benneteket szólitlak. Jöttek csak idébb, fiacskám, mondjátok meg nekünk, van-e itt a környéken vagy a riki fürdőben valami helyes korcsma, a hol sok, sok pálinkát kaphatnánk jó pénzért? Nem hiszem egyéb­iránt, mert ez a travniki árendás valóságos koldus kutya, bögrében hordja a szeszt a városból . . . A leányok összenéztek és el akartak szaladni. — Obó, bobó galambok! Még majd azt hiszik rólatok, elloptatok valamit a szekerekről. S utánuk loholt nagy lépteivel, pajzán nevetés­sel elfogta és megszorongatta selyma módra mind a kettőt. Az egyik sírva fakadt, a másik ellenben bele­markolt a Terepetye vörös hajába s a körmeivel védte magát, miközben úgy rémlett nekem, mintha a nevemet kiáltaná. Odaindulok fejcsóválva. — No mi az, Mihály! Nem kell bolondozni a leányokkal. Terepetve káromkodott. — Ereszd el a hajamat, te sárkány. De a sárkány nem eresztette, amint megfordult s a pettyes kendő lecsúszván, sötét hajáról a vállára, elém tűnt kigyult bősz arca, azt hittem, elájulok az ijedtségtől és örömtől. Nagy Anna volt, az alispán leánya, a másik meg Mari­a testvére. — Anna kisasszony! Kegyed az, Anna kis­asszony ? kiáltám fojtott hangon. — Én hát. Hiszen láthatja. Mentsen meg ettől az ördögtől. Vagy gyáva? Nagy fekete szeme zöldes fénynyel villant felém. Rávetettem magam fürgén, mint a gyik Tere­­petyére. — Ereszd el a kisasszonyokat, te gazember, mert a börtönben rothadsz el. Tudod-e, hogy az első alispán leányai ? A kortes ijedten hőkölt, hátra. — Lehetetlen az! Száradjon el a kezem, ha gondoltam, kezét-lábát csókolom alázattal a nagyságos kisasszonyoknak.

Next