Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)
1884-02-14 / 38. szám
Csütörtök, 1884. február 14. 38. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: félévre..................................8 frt. 1 negyedévre.......................4 frt. Megjelenik Ms ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ■sintugy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ködképek. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Vége.) — Igen. Természetesen, kegyed nem emlékszik rá. Egy téli nap volt; én francia leckére ajánlkoztam; kegyed éppen zongoránál ült. — Emlékszem, emlékszem. Mért is nem tartotta meg a mama ? (De mért nem ám!) Kaptam egy kiállhatatlan vén francia tanítónőt. Kern is francia, hanem porosz, aki nem tudja helyesen kiejteni a francia szavakat; nekem kell tanítanom, ha tanulhatna, de olyan , majdnem valami nagy gorombaságot mondtam. De igaz, kérem. És hiába vitatkozom a mamával. Hiába mondom neki, hogy az a porosz asszonyság nem tud franciául beszélni. A múltkor összekoccantam vele. Magyarázta, magyarázta az igeragozást, egyre hajtogatva: süssz, sém. Nem sém, mondtam tízszer is, hanem azsém, hogy is mondaná ön j'aime ? — Amint kegyed mondja, — felelt Ákos reszkető hangon. — Úgy-e hogy úgy van jól ? ... És az a makrancos teremtés mégis jobban akarja tudni. Úgy vagyok a zongoratanítómmal is. Ez meg egy kopasz vén ember, aki azt hiszi, egy iskolás fiú ül mellette. Mikor én csak azért tanulok zongorázni, hogy ne mondjanak tudatlannak. Mert különben nincs kedvem rája. És a vőlegényem sem szereti. Ákosban megrezzent a vér. Mintha egy golyó csapódott volna vállába. — Vőlegénye ? — kérdé elfojtott hangon. Arca fehérebb lett a márványnál. — Igen, vőlegényem. Nem ismeri ? . . . Csinos ember. Volt tegnap a színházban ? — Voltam. — Látott bennünket? Velünk volt. Igaz, most jut eszembe, hogy láttam önt. (Minek láttál ?) — És köszöntött bennünket. Ákos némán bólintott. Egy igent nem bitt volna mondani, mellét egy láthatatlan kéz markolta meg. — Azt hittem, mást köszönt. (Ugyan kit ?) A zongora megszólalt. Az úrnő játszott a vendégek kivonatára. Ihlettel tudta megszólaltatni a húrokat. A billentyűk olvadoztak ujjai alatt. Chopin Berceuse-ét játszotta. — Nem hallgatják meg nőmet? — kérdé őket mi'. Keyhole. Ákos megragadta főnökének kezét. — Főnök úr, engedjen, hogy haza menjek . . . Bocsánat nagyság . . . Rosszul vagyok. — Rosszul! A főnök intett egy szolgának. — Vezesse le Gergely urat és ültesse egy bér-, kocsiba. Menjen haza, kedves barátom. — szólt azután halkan Ákosnak. — Csak vissza ne kapja betegségét. Ákos a szolga karján kitántorgott a szobából. — Nagy beteg volt szegény, — mondá dr. Keyhole szórának, aki hüledezve nézte az érthetetlen jelenetet. Igazán féltem a szegény fiút. Derék ember. De térjünk vissza a társasághoz. A zongora tovább hangzott. Ákos pedig tébolyodottan rohant az utcákon. Nem fogadta el a bérkocsit, azt mondá, jobb lesz, ha gyalog megy haza. Nincs messze! Már túl is ment rajta. Röpke árnya gyorsan futott egyik lámpaoszloptól a másikig. Keresztül vágta az utcákat. Egyszerre a holdsütötte égboltból kiemelkedett előtte a Gellérthegy sötét alakja, csillagokkal kirakott lábával. Előtte zsongott a csöndes Duna. Mert nem engedte a múltkor, hogy tomboljon felette, most vége lenne minden szenvedésének! A jeges ár elsöpörte volna, úgy halt volna meg, mint a vitéz katona a csatamezőn. S mikor ezzel a szép halállal kecsegtette a folyam, nem fogadta el! Most maga könyörögjön, hogy vegye föl nyirkos, fagyos ölébe ? . . . Azt írták volna édesanyjának, hogy a küzdelem percében adta ki lelkét, és anyja meggyászolta volna, mint kötelességtudó fiát. . . Ah, anyja is tudna spártai anya lenni. De hogy siratja meg most, ha kötelességéről megfeledkezve, szenvedélyének karján dobja magát a halálba? Nem, anyjának nem szabad még őt megsiratnia. Kötelességei vannak. Önmaga, anyja, testvérei iránt. Nem szabad e kötelességeket megszegnie. De itt sem maradhat. Elveszti eszét, ha tovább is üldözi ez a szédítő látomány. El innen, el! Meg van még az ötven aranya. Elég, hogy új hazát keressen vele. A testileg, lelkileg szétszüllött embereknek van egy más világuk, ahol újjá születhetnek. Amerika. Oda megy ő is. Az Óceán talán elválasztja észbontó emlékétől. Csak kötelességérzetét viszi magával. Dolgozni fog, ha viszi valamire, meg fogja segíteni édesanyját. De vissza nem jön ide többé! Boldogsága sírját látogatni ? Bár, hogy el kell hagynia főnökét, azt a derék embert. De nem cselekedhetik másképen, írni fog neki. Reméli, megbocsát egy boldogtalan ifjúnak. És anyja is meg fog engesztelődni. Nem száraz szemmel lép le e földről s nem vidám arccal köszönt be az új hazába. Szenvedni fog, iszonyúbban, mint anyja . . . De a távolban kiállja a szenvedést; itt bele kellene halnia. Még az éjjel megírja a leveleket s összecsomagolja útravalóját. Hazaért. Csönget. A kapus egy levelet ad neki. Ákos meg sem nézi, rohan szobájába. A beteg tüdő csakis eddig bírta lélekzettel. A gyönge fiatalember lerogyott a szőnyegre. Szívgörcs, fuldoklás hányta-vetette egy negyed óráig. Nem bírt fölkelni, hogy a csengetyű gombjához nyúljon. Azt hitte, végórája ütött, meg kell halnia. Végre enyhült. Lassan feltápászkodott, megyujtotta a gyertyát, s felbontotta a levelet. Anyja írta. Legkisebbik nővére meghalt. Nem akarta neki előbb megírni, míg el nem temették. Félt, hogy a hit válságos lesz beteg állapotára. Tegnap temették. Szegényesen, a rokonok segélyével. Mert neki még élni valója sincs. Pénzének kamatját még csak a jövő hónapban kapja meg, s az sem lesz elég az adósságra, melyet előre csinált. A két leány csak el volna helyezve valahogyan, de mit csináljon ő? Ákos leborult az asztalra. Az óceánt elnyelte szemének könypatakja . . . A gyertya leégett, hajnali fény csillant be az ablakon. Ákos megtörölte a veres szemét. Elővette levélpapírjait. Csak egyet húzott ki a csomagból. S ez egyen igy kezdődött az irás: »Drága anyám !« Teérted fogok dolgozni, együtt akarok veled szenvedni; » jöjj le hozzám!« A becsületbirák előtt. (Elbeszélés.) Írta Mikszáth Kálmán. (Vége.) Aztán megmerítvén az edényeket, szájukhoz érteték kacér röstelkedésekkel. Csupa gyöngyörüség, hogy összerázkódik tejszín válluk tőle s hogy szalad ki képük kedves formájából. Egy öreg anyóka kéztördelve fut az ér mentében. — Hobó emberek, hová lett az eszetek ? Ide lejebb hamar, mentsük meg a pálinkás patakot a falunak! Csináljunk neki gátat! Ne ereszszük tovább a vizet! Ide! ide! Tetszik a tótoknak a fölséges tanács , tizen is, buszán is szaladnak eltorlaszolni a pálinka folyását. Hanem Terepetye, ki busán látszik nézegetni a nagy romlást, míg a többiek a felborult szekeret rángatják helyre, magasabb szempontból fogja föl a dolgot. H Isten adok én nektek gátat mingyárt! Majd bizony, ha ti ott a Zsizsiket megállítjátok, még egyszer ki talál önteni a viz emiatt valahol Lengyelországban. Tűzzel-vizzel nem jó tréfálni. Én ugyan nem veszem a lelkemre. Eközben hozzámordult nagy páthoszszal: — Már most itt megakadtunk. Végünk van a bordó nélkül. Mivel megyünk odább, ugyan mivel ? Oh jaj, pedig még eső is lesz ma ! Majd keserűen megcsóválta bozontos vörös fejét. — No még ilyen baj sem ért engem soha a haza szolgálatában! Sasszemei észrevették eközben, hogy a pálinka sorsa csakugyan szeget ütött az egyik szavazat fejében s kezdi a kocsi rudját visszafordítani. — Megállj, ne mozdulj — rivalt rá. — Mi közöd belém, te veres ? fortyant föl amaz. — Veres ? kiáltá Terepetye keserűen. Ha veres is, jól van! Tudd meg, hogy most a veres a tromf. (És a mellét verte fenhéjázón.) Mingyárt ütök, ha rendet bontasz. De csakhamar visszatért kortesi higgadtsága s nyájasan szólt oda két karcsú tót leánynak, kik nevetgélve nézegették a tarka jeleneteket. Piros szattyáncsizma volt a lábaikon s egyforma fehérpettyes kendő egész a szemükre húzva. — Hej lányocskám! Ti, ti, kedves gyerekecskék, benneteket szólitlak. Jöttek csak idébb, fiacskám, mondjátok meg nekünk, van-e itt a környéken vagy a riki fürdőben valami helyes korcsma, a hol sok, sok pálinkát kaphatnánk jó pénzért? Nem hiszem egyébiránt, mert ez a travniki árendás valóságos koldus kutya, bögrében hordja a szeszt a városból . . . A leányok összenéztek és el akartak szaladni. — Obó, bobó galambok! Még majd azt hiszik rólatok, elloptatok valamit a szekerekről. S utánuk loholt nagy lépteivel, pajzán nevetéssel elfogta és megszorongatta selyma módra mind a kettőt. Az egyik sírva fakadt, a másik ellenben belemarkolt a Terepetye vörös hajába s a körmeivel védte magát, miközben úgy rémlett nekem, mintha a nevemet kiáltaná. Odaindulok fejcsóválva. — No mi az, Mihály! Nem kell bolondozni a leányokkal. Terepetve káromkodott. — Ereszd el a hajamat, te sárkány. De a sárkány nem eresztette, amint megfordult s a pettyes kendő lecsúszván, sötét hajáról a vállára, elém tűnt kigyult bősz arca, azt hittem, elájulok az ijedtségtől és örömtől. Nagy Anna volt, az alispán leánya, a másik meg Maria testvére. — Anna kisasszony! Kegyed az, Anna kisasszony ? kiáltám fojtott hangon. — Én hát. Hiszen láthatja. Mentsen meg ettől az ördögtől. Vagy gyáva? Nagy fekete szeme zöldes fénynyel villant felém. Rávetettem magam fürgén, mint a gyik Terepetyére. — Ereszd el a kisasszonyokat, te gazember, mert a börtönben rothadsz el. Tudod-e, hogy az első alispán leányai ? A kortes ijedten hőkölt, hátra. — Lehetetlen az! Száradjon el a kezem, ha gondoltam, kezét-lábát csókolom alázattal a nagyságos kisasszonyoknak.