Fővárosi Lapok 1884. március (52-77. szám)

1884-03-26 / 73. szám

Szerda, 1884. március 26. 73. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az tbinep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi La­pok« 21-dik évfolyamának második negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek így címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.« Egy fiatal barátomnak. Huszonöt év ! hogy átnyilalt szivemben Egy névtelen, borongó fájdalom. Pirkadó hajnal, ifjúság varázsa ! Valami hozzád mindig visszavon. A déli napnak égető sugára kisér már engem völgyön és hegyen, De szép emléked gyakran visszaszáll még : Huszonöt év, boldogság, szerelem. Oh, voltam én is, én is voltam ifjú, Vágyakban gazdag, vidám, gondtalan. Az volt az élet, a­mikor még hittem, Hogy a­mi fénylik , az mind színarany ; Hogy a virág, mit hófehér kezecske Szakított, mindig illatos leszen ; Hogy el nem hervad és el nem röpül a Huszonöt év, boldogság, szerelem. A lány szemét csodáltam én is egykor S a holdvilágot csöndes éjszakán. És mit tagadjam ? Őszintén bevallom. Mindkettő nagy hatással volt reám. Hát egy mosoly, egy csók, egy rendez vona — Bel megzavarta ábrándos fejem ! De ak­kor volt az. Most csak felsóhajtok . Huszonöt év, boldogság, szerelem. Bizony elmúlik minden a világon . Csak ez vigasztal kissé engem is; Meg a barátság; itt közöttetek még ifjú a szivem, ifjú lelkem is; Hanem vigyázzatok ifjú barátim, Hogy a poharam csordultig legyen ! Mert hát — hiába ! borban az igazság. Huszonöt év, boldogság, szerelem. De mért a sóhaj ? Szép volt ifjúságom, Dallal, virággal, illattal teli, Mint a tavasz, ott messze déli tájon, Mikép tudnám hát elfelejteni ? Öngyilkos eszme és őrült halálvágy Divatos táncát nem járta velem. Nem a halál, sir — az én jelszavam más : Huszonöt év, boldogság, szerelem. Rajta fiuk hát! Igyuk ki fenékig, S vágjuk a falhoz üres poharunk. Más fejét veri falba, és mi egymást általölelve, nagyot kacagunk. Mit is mond Plátó ? — Eh! görögül van. Nem vagyunk-e itt bölcsek elegen ? Adieu Plátó! Adieu szép ifjúkor . Huszonöt év, boldogság, szerelem ! Kenésy Csatár. -----sä-:??:'*—­ A kit szerelmessé tesznek. (Elbeszélés.) Írta Murai Károly. (Folytatás.) A Halász-Lucsi-affaire előtt azonban néhány hónappal egy vívómester érkezett a városkába, a­kit a tanítványok egész raja lepett el, elkezdve a párbaj­­gyűlölő takarékpénztári segédkönyvelőn és fel a had­apród tiszthelyettesig. A vívómester megérkezése s az első leckék vétele után átkozottul nyomott hangulat terjedt szét a városkában s bizonyos középkori hősiességet okozó jég szállott alá a magasból, előre jelezvén azt, hogy a három hónapig tartó vívási­ ciklus után nagyon meg fognak csappanni a­­ nyilatkozatok s ezek helyett véres párbajról szóló hírek ritkított betűkkel töltik meg a hasábokat. A kisasszonyok között az a kérdés merült fel, hogy vájjon kiért történik meg az első párbaj ? és mindegyikőjük szívében feltámadt az az édes remény, hogy valószínűleg ő értte. Mindegyik bízott a maga lovagjában, s mindegyik nehezen várta, hogy vége legyen a három hónapnak. És ime most, mikor csak néhány hét választotta el őket a tanfolyam bevégeztétől, komoly párbaj hire szárnyal, a­mit Halász fog vívni egy idegennel — Róza miatt. Az a Halász, a­kit mindenütt kinevettek, az az áldott becsületes fiú, a kinek talán epéje sincs s a kiről ezt a merészséget fel sem tételezték. Hogy ennek igy kellett történni ? Hanem hát nem lehetett segíteni a dolgon. Róza megelőzte őket; az a Róza, a ki szobájában sirdogált s a kinek szivében egy makrancos és hencegő istenbe vett önkényüleg lakást. Miután, mint mondva volt, a hír szétszárnyalt, Lucien kisasszony, a­kinek a bátyja szintén vívni ta­nult, késő este ment a mamájával Rózáékhoz, hogy elbeszélhesse az addig hallottakat és teljesen kimerítő értesítést kaphasson a párbaj okáról. — Úgy bizony, édesem — kezdte mondani a jó­kedvet mutató Rózának — holnap reggel megtörténik a párbaj. Okvetetlenül megtörténik, mert az egyik fél sem enged. — Jól tud-e vívni Halász ? — kérdé aggódva Róza. — A bátyám, a­ki legjobb vivő, azt mondja, hogy elég ügyesen forgatja a kardot. A vivómester ezelőtt egy órával erősen oktatta és több vágást muta­tott neki. Hanem ez mind nem ér semmit. — Mondd, miért ? — Az ellenfele valóságos ördög. Félóráig gya­korolta magát a vívóteremben és a vivómester meg sem állhatott mellette. Azt mondják róla, hogy eddig ötvenkilenc párbaja volt és öt embert már megölt. — Párbajban ? — Persze. Lőni is úgy tud, mint az ördög. A­ki a pisztolya csőre elé kerül, az nem táncol többé mazurkát. — Istenem! Istenem! — Hanem azért ne félj. Komoly baj nem lesz. — Beszélj. Hogyan ? — Azt mondta Lucsi a segédjeinek, hogy csak a fülét vágja le. Jaj, de csúnya lesz szegény, ha nem lesznek fülei. Mi tartja ezután a kalapját?—És Lucien kisasszony olyan jóizűen vicsogott, mintha ez valami igen különös dolog lett volna. A szegény kis Rózácska nem bírta tovább. Elkezdett sirdogálni és nem használt neki semmi vigasztalás. Most, most érezte csak igazán, hogy ő szereti azt a fiút, a­ki értté fogja elveszteni a füleit s a­ki azt teszi meg ő miatta, a­mit eddig senki más nem tett és nem is fog tenni az életben soha. Az éjszaka hosszú, igen hosszú volt és olyan rémképeket alkotott, a­miktől nem tudott aludni s a­mik nagy mértékben növelték rettegését. A hajnal, a reggel azután csak növelte az aggo­dalmakat , és folyton azt juttaták eszébe a percek, hogy talán most, éppen most hullottak alá véresen a fülek. Pedig hát tulajdonképen nem is volt aggoda­lomra oka. Lucsi megmondotta Eliznek, hogy a párbaj éppen nem lesz komoly. Ő, mint kitűnő vívó, kímélni fogja Halászt s mindössze a homlokára ad neki egy csinos, de éppen nem veszedelmes vágást; olyat, a minő csak emelni fogja Róza előtt Halászt s megtartja az ébredő szerelmet mindörökre. Úgy is történt. A kevés ideig tartó párbaj eredménye egy igen csinos vágás lett Halász homlokára, a­mit a doktor azonnal összevart és bekötött, azzal a kijelentéssel, hogy az ilyen vágásba a csirke sem hal bele. A párbaj ezen említett eredménye még a reggeli órákban a polgárok és polgárkisasszonyok nyelvére került s mint minden ilyen dolog, megnagyobbítva ada­tott tovább. Mikor igy eljutott Rózáig, akkor már Halásznak a két fülén s az orrán kivűl még a jobbik karja is le volt vágva; ő maga pedig oly veszélyes állapotban volt, hogy az orvosok lemondtak róla s édes anyja már meg is rendelte az érckoporsót a temet­kezési intézetben. A szerelmes kis teremtés zokogva borult pam- sagára s csak úgy töredezve, szakadozva tudta elsírni, hogy mindennek ő az oka; ő kergette Halászt a ha­lálba s hogy ő neki is jobb volna meghalni. Különben jól tudja ő, hogy már nem is soká fog élni, de nem is akar, nem is óhajt; legjobb lesz az ő számára is meg­rendelni egy érckoporsót (de nem piros díszítéssel, hanem egyszerű fehéret) s beletemetni a földbe, a­hol majd nem fáj semmi, különösen pedig nem fogja bán­tani az a tudat, hogy annak az ifjúnak, a­ki különben nem is volt olyan ügyetlen, mint a minőnek vélték, ő okozta a halálát. A sírva monologizálás ez ideje alatt Eliz lépett be hozzá és mosolyogva, örülő szívvel hallgatta azt a csókolni való bohóságot, a ki oly egyszerre meg akart halni s a ki oly nyilván­valólag elárulta takargatott szerelmét. Azután elébe térdelt a szőnyegre, megsimita barna haját és úgy szólt hozzá, gyöngéden, szeretet­teljesen : — Szivem ! miért sírsz ? Rózácska meglepetve nézett a kérdőre s mikor megismerte, a nyakába borult és ott kezdte rá ájult erővel a zokogást, olykor-olykor azzal a felkiáltással fűszerezvén: — Én vagyok az oka! — Minek, szivem, minek vagy te az oka? — Hogy őt megölték. — Kit öltek meg ? — Halászt. — Azt az unalmas embert? — De nem­ . . . — Azt az ügyetlent, a kit te ki nem állhattál ? — A kit szerettem, igen szerettem — kiáltá a leány és a szép, az aranyos néni sok nőtől irigyelt szép keblére rejté fejecskéjét, mint egy szégyenlős gyerek. — De hát ki mondta, hogy megölték ? — Mondták. — Hátha nem igaz. — Nem igaz ? — kérdé hirtelen Róza, reményt adva neki e kétkedés. Azután könyörögve, esdve kér­dezte a nyugodt arcú asszonytól: — ugy­e, ugy­e nem ölték meg ? Ugy­e ő sebesítette meg azt a másikat. Oh, mondja. Eliz elnevette magát. — Nagyot ugrottál, szívem, így még a szóbeszé­det sem lehet megfordítani. — Hát mondja, de mondja már, mi történt. — Megvívtak gavallérosan. — Ki kapott sebet ? — Halász. — Mégis jól mondták hát. Hol ? — A homlokán ejtett ellenfele egy kis karcolást. Gyermekjáték az egész. — Igazán ? — Elhiheted. Délután kijön hozzám. Ott majd találkoztok. És ott meg is mondhatod neki, hogy szereted. — Nem. Nem mondom meg. — Hát megmondom én. — Akkor inkább ő hadd kérdezze meg. Délután, mikor a nap már hosszú árnyékot mu­tatott, Róza és Eliz a »Boldogság« villa terrasse-án ül­tek. Egyikőjük sem szólott s a csendben fűzték gondo­lataikat zavartalanul. (Vége köv.)

Next