Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-08 / 84. szám

— S ön volt az, — folytatá Móric, — a­ki en­gem arra késztetett, hogy folyamodjam a miniszterhez Franciaországban tartózkodásom határidejének egy hónappal való meghosszabbításáért. — Bizonynyal. — Nos, én nem fogadtam szót önnek. — Ön? — Egyikünk sem. Ha mi egy hónappal tovább időzünk itthon, a megválás annál kínosabb. Ez mit sem érne. Mi mást gondoltunk ki, nevezetesen azt, hogy mi, négyen, soha sem hagyjuk el egymást. — Hát itt maradnak önök ? — Nem, én nem mondok le állásomról. .. Azonban, önöket magunkkal viszszük. — Oly messzire! — Én Európában maradok. Palermóba nevez­tek ki alkonzulnak. Mari is sietett tódítani: — Mind a négyen együtt utazunk el . . . Mit csinálnátok ti itt Franciaországban, míg mi a távol­ban élnénk, megválva tőletek ? Gondoljátok meg két évi távolrét mily hosszú idő, ha azt aggodalmak és kö­­nyek közt töltitek! — Igaz! — Nos, beleegyeztek ?.. Első­sorban öntől függ ez, kedves atyám. Anyámért jót állok. — Valóban? — Bizonynyal! .. Tévedtem talán ? — Oh nem, kedves gyermekem. — Így hát megegyeztünk ! Holnapután hozzá is fogunk az előkészületekhez. Tivadar belépett. Egészen fekete öltözetet viselt. Lovagló csizmáját cipő váltotta föl, de ezen is látható volt a roppant sarkantyú, nehogy tökéletesen szakít­son szokásaival. HL — Jó napot, kedves rokonaim, jó napot, Móric!... Teringettél, uraim és hölgyeim! Hát még mindig a régi toiletteben vannak? .... Egyetlenegy csipke, egyetlenegy díszkabát! Hát nem lesz már semmi a házassági szerződés aláírásából? — Remélem, hogy lesz. — Tudják-e önök, hogy Brodin úr egy negyed óra múlva már megérkezik? Beértem őt, mellette robogtam el s hátam mögött hagytam rengeteg kocsi­jában. Ezeknek a jegyzőknek valóságos szörnykocsi­juk van . . . Imbolyognak, döcögnek, nyikorognak az efféle alkalmatosságok. Egymástól öröklik a jegy­zők az ily özönvíz korából származott bárkákat. Ha a Brodin úr kabrioletje elpusztul, valóságos típust vesz benne el. Bátran lehetne azt a történelmi emlé­kek közé sorozni. — Kocsirobogást hallok, — vágott közbe Móric. — Az még nem lehet a jegyzőnek a ko­csija . . . Marie karon fogta anyját. — Jer gyorsan, mama. Nincs veszteni való időnk . . . Önöknek sincs, uraim. — Követünk, kedves gyermekem. Tivadar visszatartotta az éppen menni készülő grófot. — Mondja csak, bátyám . . . bocsánat, hogy önt ily fontos pillanatban tartóztatom; de úgy látszik, ön egészen megfeledkezett az én két milliómról. . . Tudja, az én két milliómról! — Oh nem, nagyon jól tudom ... Az a jegy­zőm dolga . . . Legyen szives vele beszélni s fogadni őt helyettünk. — Fogadni ? Oh, szívesen! . .. Egy kétmilliós jegyzőt! IV. Tivadar egyedül maradt a szalonban s ábrán­dozva sétálgatott föl s alá. — Most, mikor már milliomos lettem, ime, még egy pillanatig sem tervezgettem... De hát mitevő le­gyek én voltaképpen azzal a pár milliócskával ?... Hátha a költségvetésemet csinálnám meg. . . Hiszen ez nem rossz gondolat Leült az asztal mellé, kivette zsebéből a jegyzék­könyvét, irónját és jegyezgetve motyogott: — Mondjuk, bevétel: száztíz­ezer frank évi jö­vedelem ... Veszteség azurson, középszerű évben, öt­venezer frank ... De, elég-e ez ? Hüm, hüm! Jó lesz talán, ha ez utóbbi tételt hatvanezerre kerekítem ki. Kint egy szolga hangja volt hallható: — Legyen szives, uram, bemenni. Mindjárt értesítem a gróf urat. Chandolard Tivadar, folyvást az asztal mellett ülve, a nélkül hogy visszafordult volna, tovább je­­gyezgetett.­­ " — Lépjen be, lépjen be érdemes barátom Bro­din , hozta isten, fekete kabátjával, fehér nyakkendő­jével és ama két milliócskával, melyet a számomra hozott... Megengedi ön, hogy egy összeadási műve­letet bevégezzek ? — Bocsánat uram, de én nem vagyok Brodin, fehér nyakkendőm sincs s egyáltalában nem hoztam önnek két milliócskát, melyre várni látszik.. . Egyéb­iránt. — tévé utána az érkezett, — alázatos szolgája! Chandolard Tivadar zavartan üdvözlé a vendéget. — Alázatos szolgája, uram . . . Éppen a jegy­zőt várjuk, ki Kernél kisasszony számára házassági szerződést csinál, s ilyenkor, tudhatja ön .. . — Tökéletesen. — Ön talán a lakodalomra jött ? — Nem én. Nem is tudtam, hogy lakoda­lom lesz. — Tehát, csak úgy ösztönszerűleg ? — Valóban, csak ösztönszerűleg. Nem mintha semmi összeköttetésem nem volna a gróffal... De hát, mi rég óta nem találkoztunk egymással........... Amerikából érkeztem, San Salvadorból, hol kereskedő vagyok.­ — Én pedig Chandolard Tivadar, tőkepénzes. — És milliomos, nemde ? — Valóban, az is . . . Erről majdnem megfe­ledkeztem . . . Hiszen e címem még egészen újkeletű! —M­em is tudtam, bármily különösnek tessék is ez ön előtt, hogy Kernel grófnak leánya van. — Bizonynyal. — Hám ! . . Mikor vele utólszor találkoztam, már két év óta volt házas, de még semmi kilátása sem volt ivadékra . . . — Bocsánat uram, ön téved. A gróf, házassága után alig egy évre már apai örömet élvezett . . . — Bocsánat, bocsánat! Ön az, a ki téved, mert én határozottan tudom.. . — Én is. — Lássuk csak; itt idő kérdése forog fenn. A gróf 18 . . ban házasodott s föltéve, hogy ... — Esh, hiszen ön az ő első házasságáról beszél! — Micsoda ? — Gontais Klárával való házasságáról. — Kétségkívül. (Folyt. köv.) A korinthusi kirándulás. (Udinetől Florencig.) A legvastagján utunknak túlvagyunk. Harminc­egy órai gyorsvonati zakatolás után élvezzük a tavasz teljes pompáját, mely üde virányával Toskana kies rónáját és dombjait már feldíszítette. A nagy velencei és lombard síkságon az évszak előrehaladottsága a mienkéhez képest nem oly szembe­szökő ; az olajfák ezüstös lombja mellett az eperfák milliárdjai még kopaszan merednek az égnek. De azért az olasz szorgalom és kitartás jelei nem kevésbbé mutatkoznak. Trevisótól Bolognáig öt teljes óra hosz­­száig fut a gyorsvonat oly területen, melynek majd minden talapalatnyi földje öntözésre van berendezve. Csatorna csatorna mellett, árok árok hátán és mindez a legnagyobb szorgalommal fentartva, a nyári évszakra előkészítve. A­ki e térségen ma végig utazik, aligha tudja, hogy öt-hatszáz évvel ezelőtt a virágzó mezők és szán­tóföldek helyén nagy pusztaság és végnélküli mocsár terült el. Valóban, a Pó völgyét képező és szegélyező sík­ság oly természetű, hogy egy részét a szárazság tenné tönkre sivár, kavicsos, vörös vasas talajánál fogva, más részét a folyók vették birodalmukba és állandó mo­csárrá változtatták. A rómaiak idejében a mai gazdag piemonti, lombardiai és velencei síkság még kietlen pusztaságot képezett; igaz ugyan, hogy a római császárok már megkezdették a folyók szabályozását, de a valódi nagy művet csak a bizánci császárság rombadőltével a ti­zenharmadik században folytatták erélyesen és nagy részt be is fejezték. A Bizáncból a menekülő görög tu­dósok a keletről magukkal hozták az okszerű vízgaz­dálkodás alapelveit s gyakorlatát és ettől kezdve emel­kedett e nagy síkság nem csak Olaszország, hanem egész Európa legszebb és leggazdagabb mezőgazdasági területévé. A rómaiak mint harcias, hódító nép, a mező­­gazdasághoz nem igen értettek és igy történt, hogy nem voltak képesek saját területükön annyit termelni, a­mennyit elfogyasztottak; kezdetben Szicília, utóbb Egyptont képezte Itália éléskamráját. Ma Olaszország inkább mezőgazdasági, mint ipari állam és a jólétet, melyre kolvergozott, első­sorban az okszerű vízgazdál­kodásnak köszönheti. Sok mindent tanultatnak velünk az iskolákban, a sok császár, király és hadvezér neve egész labirintté válik fejünkben, de hogy egész népeket, országokat és világrészeket­ mi tart fenn, vagy mi tett nagygyá, arról gyakran igen keveset vagy semmit sem hal­lottunk. Úgy hiszem,,nagyon kevés azoknak a száma, a­kik tudják, hogy Ázsia legnagyobb részében, ott hol országok, népek laktak és éltek, azok csak öntözés, csatornázás mellett keletkezhettek és boldogulhatnak mai napság is. A régi asszír, perzsa és arab birodalmakban minden talpalatnyi föld, melyen ember élt, csak az öntözés által vált mívelhetővé, termőképessé. A­hol az öntöző árok vagy barázda végződik, ott kezdő­dik a sivatag. India Khina lakott részére ugyanez áll. India azon részein, hol a folyók nyáron kiszá­radnak, óriási víztartókat építettek, melyek a mívelt területnek közel tíz százalékát képezik, ezeket az esős évszakban töltik meg vízzel, melyeket mértföldnyi hosszú csatornákon vezetnek oda. De elég e tekintetben egy statisztikai adatra hivatkoznom, mely szerint az emberiség táplálékának legnagyobb részét a rizs ké­pezi, utána jő a tengeri és csak harmadik helyen a búza. A rizs állandó vízzel való borítást, öntözést kíván, tengeri pedig csak a mi éghajlatunk alatt terem öntö­zés nélkül. Olaszországban és még délibb vidékeken már csak nedvesítés mellett díszlik. Látható ebből, hogy a vízgazdálkodásnak mily fontos szerepe jutott az emberiség történelmében. Mindenütt, hol az ó­kor­­ban virágzó népeket, tudományt és művészetet bámu­lunk, annak alapját csak az okszerű, virágzó vízgaz­dálkodás képezhette. Perzsiának folyói alig vannak, a hegyekről a víz, a nedvesség egyenest a földbe szivárog le s hogy az éltető vizet megkaphassák, földalatti csatornákat voltak kénytelenek építeni, ki­vájni, melyekből egyes nyílásokon emelik ki a vizet, vizemelő paternoster-féle kerekekkel. Midőn a görögök a perzsák ellen hadakozva, területökre berontottak, a perzsák légióikat e földalatti csatornákon vezették a görög hadak háta mögé és ily módon tették őket tönkre. Olaszországot elnevezték és méltán, Európa kert­jének, de a magas hegyek kivételével, üde zöld virány Olaszországban csak öntözés mellett lehetséges. Ugyanazok a nagy tudósok és művészek, kiknek nevét a mívelt világ mint félistenekét hordozza ajkain, mint Galilei, Leonardo da Vinci voltak egyszersmind az olasz hidraulikai tudományok megteremtői, kik a görög tudósok által a keletről hozott ismereteket a hazai földben meghonosították, alkalmazták. Ha Olaszország Európa kertje, akkor, azt tart­ják, Toszkána ismét Olaszország kertje. Valóban alig van megkapóbb látvány, mint Florenc vidéke, hol a természet a művészettel kezet fogva hatott közre, hogy az Arno völgyéből egy kis paradicsomot alkosson. Florenc művészete teljes ideális képe a gyönyörű ter­mészetnek, mely körülötte elterül. A játsziság, könnyedség és naivság bizonyos foka a természetben és művészetében egyaránt vissza­tükröződik. Nem csoda tehát, ha az a sok spleenes angol ide jön élvezetet keresni és hogy a világnak majd minden országából ide sereglenek a Krőzusok és vil­­lákat­ villákra építenek, mi­által a vidéket és várost még inkább emelik. Volt alkalmam Európa nagy részét beutazhatni, de oly szép, a természet és művészet párosította villa­csoportot, milyent a Via dei Colli nyújt, eddig még sehol nem láttam. Láttam vadregényesebb, a termé­szettől szebb fekvéssel megáldott nyaralókat, láttam fo­galmaink szerint inkább villa nevű stílben emelt épüle­teket, de a művészetnek, a mesterségesnek és a termé­szetnek ily szép harmóniáját nem találtam sehol. A Via dei Colli közte fekszik a mi sugár­utunk végén épült és a zugligeti villák között. Az egész a toszkánai ter­mészetnek és művészetnek hű mintaképe. A Boboli-kert, a Cascinák magukban véve ha­sonlóan szépek, de nem eredetiek, a versaillesi park és a boulognei erdő messze túlszárnyalják. A fák na­gyobb része már tavaszi pompájában díszlik, mint ná­lunk május elején, a bokrokban a madarak zenéje csattog a valódi, szerelmeseknek való tartózko­dási hely. Mi csak keresztül futunk rajtuk, mert roppant sok a látni való, minden szép és érdekes volna, de nincs rá idő, és ha volna is, beható tanulmányokat tenni e téren nem a mi feladatunk. Oly terjedelmes mai napság már a művészet és tudomány minden ága, hogy csak a specialista karolhatja föl egy-egy részét Folytatás a mellékleten. 548

Next