Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)
1884-05-28 / 125. szám
Szerda, 1884. május 28. 125. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . . Negyedévre 8 frt. 4 frt. Megjelenik 5 Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ■rintugy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — — Utóhangok. .. Szivem !, mióta távol estünk, Nap nap után lankad szerelmünk. Ah, nem is az már ez az érzet! Szine, illatja elenyészett. Mit is sóhajtsak, mit vesződtem Egy nő miatt, ki messze tőlem! Mért csüngjek rajtad dőre vágygyal, Ha két karom nem foghat által! II. A szerelem nótái fogynak. Ah, agglegény leszek maholnap ! Nem áltat szép ábrándvilág, Közéig az ősz, nincs délibáb. Sötét hajamban szürke szálat Találok mindennap néhányat. Oda vagy ifjúság, oda ! Jön már a józanság kora. Isten veled, sokt édes álom! Mit is lézengek a világon ! Lehiggadt szivem mért dobog, Ha már szeretni nem fogok! Reviczky Gyula: Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) A nagybácsit pedig mindenek fölött jól mulattatta e kis házi vígjáték, melyről azonban mindamellett remélte, hogy a megoldás szabályai szerint, mégis csak házasság lesz a vége. Addig azonban átengedte magát jó kedvének s gyakran a könyezésig nevetett, ha egy-egy megtréfált udvarló majdnem siró képpel vonult a háttérbe. De végre a szeszélyes, elkényeztetett leány megunta az erőltetett jó kedvet és szeretett volna menekülni valamely más körbe, valamely egészen más, szokatlanul világba s ki is fejezte ez óhajtását nagybátyjának. — Igazad van, te kis bohó gyermekem, — szólt az öreg ur, a vállára simuló Irént megcirogatva s az előzékenyen mosolygó Eliz kisasszonyra kacsintva, — én azonnal kiszabom neked e szokatlan uj kört. — Nos, bácsikám ? — Hát menj férjhez. — Kihez? — Csak nem hozzám ? — nevetett a bácsi, — hisz van itt elég derék fiatal ember, válaszsz azok közűl. — Azt gondoltam, hogy legalább is valami indiai herceget fog a bácsi nekem ajánlani. Mit nyernék az által, ha ezek valamelyikéhez mennék ? — Ej, te kis számító! E szerint csak nyerészkedésből akarnál férjhez menni ? — Bizonyosan ! — mondta Irén meggyőződéssel, — mert úgy érezem, hogy szeretni soha sem fogok tudni. — No bizony! Mintha Ámor úr libertás inassal jelentetné be magát előre. — S mintha nem váratlanul jönne, mint a jó gondolat, — egészíté ki Eliz kisasszony. Irén pedig csak rázta fürtös fejecskéjét s mintegy magában töprengett! — Mégis, mégis! Azt hiszem én, valamely előérzetének, valamely szokatlan légkörének kell a rokonszenvnek lenni, mely úgy megelőzi a szerelmet, mint a szürkület a hajnalt! S én ezt nem érzem. — No mindegy, majd megjön, — szólt a bácsi komolyan. — A leány sorsa mégis csak az, hogy férjhez kell mennie. Te sem lehetsz örökké gyermek, a mi dédelgetett, akaratos kis játékszerünk! Neked is férjhez kell menned, már nagy leány vagy! — Terhére vagyok, bácsi ? Hisz én e lehetőségre soha nem is gondoltam! — szólt Irén kissé elérzékenykedve s tágra nyílt szemeit csodálkozva függesztve György úrra. — Már hogy lennél, te kis bohó! De hát ha meghalok, hogy maradsz akkor egyedül a világon ? — A bácsi nem hal meg, de tudom én azt jól, hogy mért akar eltávolítani magától! Jól van hát, férjhez megyek, már most azért is férjhez megyek és nem leszek terhére ! — Valóban megnevettetsz kis gerlém! Halljuk, ki az a boldog, akit választasz ? — Már erre magam is kiváncsi vagyok! — mosolygott Eliz kisasszony — Oh, azt meg nem látják itt — felelt Irén csillogó szemekkel, — az nem jön ide. Nekünk kell utána menni! — Hogy hogy ? Ez megfordított világ lenne ! — szólt György úr. — Nem a megfordított világ, bácsikám, csak nagyon előkelő eljárás, mint a királyok menyasszonyainál. — Nem értelek! — A királyfiak menyasszonyai esküdni a vőlegény országába mennek, tehát én is vőlegényem országába megyek, hogy őt föltaláljam! — Most sem értelek, de úgy látszik bizarrnak elég bizarr gondolat, fejecskédhez méltó. S melyik országba megy ? — Azt még nem tudom és éppen ezt akarom önnel megbeszélni, — azután hízelkedve borult ismét az öreg vállára. — De igazán, bácsikám ! Nagyon meguntam ezt az itteni ifjúságot, mely nem tud egyébről beszélni, mint kutyákról és lovakról. Meguntam ezt az egyhangú falusi életet is! Újra kérem, menjünk utazni, hisz elég gazdag vagyok arra, hogy áldozat nélkül teljesítsük e vágyamat s útközben meg fogjuk találni leendő férjemet is, ha már éppen úgy akarja. — Bizony még megtáncoltatsz öreg napjaimra s kizavarsz e régi fészkemből. De hát hiába: Quod femina vult, valde vult! Legyen úgy, a mint akarod. Nagy volt az öröm. Csak Eliz kisasszony szeppent meg kissé magában, attól tartva, hogy a szerencse kereke talán éppen most billent ki alóla s ő fölösleges fog e házban lenni, mert alig merte reményleni, hogy az utazás költségeit ő vele is szaporítsák. De Irén mintha olvasott volna e méla szemekből, csakhamar kiragadta őt aggodalmából, forrón ölelve magához: — Eliz kisasszony, majd meglátja milyen jól mulatunk! S mintha csak az Irén ömlengő percnyi boldogságának túláradása lenne, ott csillogott az a szegény Eliz nedves szemeiben is, kinek oly kevés bizalma volt a saját szerencséjének tartósságában s most hálásan viszonozta az ölelést. V. Amily föllobbanó a szeszély, épp olyan lázas tevékenységet szokott kifejteni. Mintha a lélek maga is tartana múlékonyságától s fölhasználva a perceket, a teljesülés által akarná lehetetlenné tenni a visszavonulást. Itt is nagyban készültek. Csak az volt a kérdés, hogy hová utazzanak ? De Irén erre is talált választ. Csak mozduljanak innen ki, majd útközben határozzák el az irányt, az akkori hangulat szerint. Annál érdekesebb lesz, ha azt sem tudják hová mennek. A sok mindenféle kisebb-nagyobb skatulyát, bőröndöt, párnazsákot, dohánydobozt, pipatartót, úti táskát, toilette-necessairet, kalaptartót virág- és gyümölcs-kosárkát s tudná a jó isten hányféle podgyászt: mind, mind a legnagyobb szorgalommal csomagolták össze és rakták a legnagyobb renddel és pontossággal a napok óta az udvar közepén álló nagy úti hintóra, minden nap egy-két darabbal több került oda, úgy a mint elkészültek, hogy végre e rég nyugalomban volt szegény jármű erején felül megrakott púpos tevéhez lett hasonló s éjjelenként védő nagy ponyvával takarták be. Heggel azonban ismét levették a burkot, hogy a szép kisasszony gyönyörködhessék az előkészületek látható haladásában. György urat is érdekelni kezdte végre ez új élet és tevékenység; ő általában megszokta már, hogy örömét lelje abban, amit Irén kíván. S nem egyszer ült hosszú szárú pipájával a ház előtti lócán és tekintett gyönyörködve a megrakott hintóra, míg két férfi-cseléd erős kötelekkel iparkodott a podgyászt még jobban megerősíteni s egy újabb ládát elhelyezni. Az üveges verandában pedig sétát tartott a rendezkedéstől elfáradt két nő s a frissítőül szolgáló cukros ananászt, epret csak félig méltatták figyelmükre. Pedig oly hivólag bújtak azok elő az üveg tányérra boritott zöld levelek alól, de a nők figyelmének nagyobb része inkább oda irányult a munkában levő hintóra. Csak az udvarló sereg volt az, mely görbe szemmel nézte e nagy készülődést. Eleinte hozzáfogtak szörnyűködéssel és kérő szép szóval az elutazásról való lebeszéléshez s midőn az nem sikerült, legalább az irányt szerették volna tudni, hogy merre küldjék ezután sóhajtozásaikat. Midőn pedig Irén azt felelte, hogy az irány még nincsen elhatározva, ezt már éppen lehetetlennek tartották s egy-egy nagy kosárnak tekintették. El is szállingóztak csendesen egymásután, mint a megvert hadsereg; csak a legbátrabbak, legkitartóbbak maradtak még vissza és járták szemlélve körül az útra kész hintót, mint a nyári fényes legyek a megrakott osztagot. Midőn pedig ismételt kérdésükre válaszul mindig azt nyerték, hogy a visszatérés ideje bizonytalan : ezt ők is a legnagyobb visszautasításnak vették s a podgyásznak számtalanságából az elmaradás hosszúságára következtetve, vérző szívvel bár, de búcsút vettek az őket mellőző, elkényeztetett szép leánytól, így elszakadt e házhoz csatoló utolsó vékony fonál is. A podgyász elkészülvén s feleslegül még bonboniere és parfümeflacon is dugatván a zsebbe: a nők összeszedték napernyőiket, virágbokrétáikat, fátyolaikat, kalapjaikat, kendőiket, kézitáskáikat s egyéb nélkülözhetetlennek vélt apróságaikat; György úr pedig nagy tajtékpipáját, hímzett régi dohányzacskóját, sétabotját, esernyőjét s mindez apróságok társaságában beültek a már is szűkké vált nagy úti hintóba, mialatt a házfelügyelőnő igazítva még egy-egy kifüggő kendővégen, vagy alkalmatlan szijcsatton s törülgetve szemeit, kívánt szerencsés jó utat, a bizonytalan helyre és időre eltávozó uraságnak. Az inas pedig ügyeskedve csapta be a kocsi ajtaját és ugrott fel a bakra s most fényes libériájában és elfoglalt hivatala tudatában: büszke, önhitt búcsúpillantást vetett az ajtó sarkából szomorúan és némán utána tekintő szolgálóra. A kocsis kitekerte az ostort s visszatekintve a bent ülőkre, azt kérdezte: — Hová hajtsunk nagyságos uram ? — Ejnye! — szólt az öreg úr, zsebeiben keresgélve — elfeledtem a passzust! Megállj csak, vissza kell mennem! Ezzel nagy fáradsággal bontakozott ki a kocsiba rakott holmik tömegéből és a nők mulatságára, de másrészt boszankodására, visszasietett a szobába. Elment öt perc, tíz perc és mégsem jött vissza. (Folyt, köv.)