Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-28 / 125. szám

Szerda, 1884. május 28. 125. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . . Negyedévre 8 frt. 4 frt. Megjelenik 5 Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ■rintugy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — — Utóhangok. .. Szivem !, mióta távol estünk, Nap nap után lankad szerelmünk. Ah, nem is az már ez az é­rzet! Szine, illatja elenyészett. Mit is sóhajtsak, mit vesződtem Egy nő miatt, ki messze tőlem! Mért csüngjek rajtad dőre vágygyal, Ha két karom nem foghat által! II. A szerelem nótái fogynak. Ah, agglegény leszek maholnap ! Nem áltat szép ábrándvilág, Közéig az ősz, nincs délibáb. Sötét hajamban szürke szálat Találok mindennap néhányat. Oda vagy ifjúság, oda ! Jön már a józanság kora. Isten veled, sokt édes álom! Mit is lézengek a világon ! Lehiggadt szivem mért dobog, Ha már szeretni nem fogok! Reviczky Gyula: Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától.­­ (Folytatás.) A nagybácsit pedig mindenek fölött jól mulat­tatta e kis házi vígjáték, melyről azonban mindamel­lett remélte, hogy a megoldás szabályai szerint, mégis csak házasság lesz a vége. Addig azonban átengedte magát jó kedvének s gyakran a könyezésig nevetett, ha egy-egy megtréfált udvarló majdnem siró képpel vonult a háttérbe. De végre a szeszélyes, elkényeztetett leány meg­unta az erőltetett jó kedvet és szeretett volna mene­külni valamely más körbe, valamely egészen más, szokatlan­ul világba s ki is fejezte ez óhajtását nagy­bátyjának. — Igazad van, te kis bohó gyermekem, — szólt az öreg ur, a vállára simuló Irént megcirogatva s az előzékenyen mosolygó Eliz kisasszonyra kacsintva, — én azonnal kiszabom neked e szokatlan uj kör­t. — Nos, bácsikám ? — Hát menj férjhez. — Kihez? — Csak nem hozzám ? — nevetett a bácsi, — hisz van itt elég derék fiatal ember, válaszsz azok közűl. — Azt gondoltam, hogy legalább is valami indiai herceget fog a bácsi nekem ajánlani. Mit nyer­nék az által, ha ezek valamelyikéhez mennék ? — Ej, te kis számító! E szerint csak nyerészke­désből akarnál férjhez menni ? — Bizonyosan ! — mondta Irén meggyőződés­sel, — mert úgy érezem, hogy szeretni soha sem fogok tudni. — No bizony! Mintha Ámor úr libertás inas­sal jelentetné be magát előre. — S mintha nem váratlanul jönne, mint a jó gondolat, — egészíté ki Eliz kisasszony. Irén pedig csak rázta fürtös fejecskéjét s mint­egy magában töprengett! — Mégis, mégis! Azt hiszem én, valamely elő­­érzetének, valamely szokatlan légkörének kell a ro­­konszenvnek lenni, mely úgy megelőzi a szerelmet, mint a szürkület a hajnalt! S én ezt nem érzem. — No mindegy, majd megjön, — szólt a bácsi komolyan. — A leány sorsa mégis csak az, hogy férj­hez kell mennie. Te sem lehetsz örökké gyermek, a mi dédelgetett, akaratos kis játékszerünk! Neked is férj­hez kell menned, már nagy leány vagy! — Terhére vagyok, bácsi ? Hisz én e lehetőségre soha nem is gondoltam! — szólt Irén kissé elérzékeny­kedve s tágra nyílt szemeit csodálkozva függesztve György úrra. — Már hogy lennél, te kis bohó! De hát ha meghalok, hogy maradsz akkor egyedül a világon ? — A bácsi nem hal meg, de tudom én azt jól, hogy mért akar eltávolítani magától! Jól van hát, férj­hez megyek, már most azért is férjhez megyek és nem leszek terhére ! — Valóban megnevettetsz kis gerlém! Halljuk, ki az a boldog, a­kit választasz ? — Már erre magam is kiváncsi vagyok! — mosolygott Eliz kisasszony — Oh, azt meg nem látják itt — felelt Irén csillogó szemekkel, — az nem jön ide. Nekünk kell utána menni! — Hogy hogy ? Ez megfordított világ lenne ! — szólt György úr. — Nem a megfordított világ, bácsikám, csak nagyon előkelő eljárás, mint a királyok meny­asszonyainál. — Nem értelek! — A királyfiak menyasszonyai esküdni a vőle­gény országába mennek, tehát én is vőlegényem orszá­gába megyek, hogy őt föltaláljam! — Most sem értelek, de úgy látszik bizarrnak elég bizarr gondolat, fejecskédhez méltó. S melyik or­szágba megy ? — Azt még nem tudom és éppen ezt akarom önnel megbeszélni, — azután hízelkedve borult ismét az öreg vállára. — De igazán, bácsikám ! Nagyon meg­untam ezt az itteni ifjúságot, mely nem tud egyébről beszélni, mint kutyákról és lovakról. Meguntam ezt az egyhangú falusi életet is! Újra kérem, menjünk utazni, hisz elég gazdag vagyok arra, hogy áldozat nélkül tel­jesítsük e vágyamat s útközben meg fogjuk találni leendő férjemet is, ha már éppen úgy akarja. — Bizony még megtáncoltatsz öreg napjaimra s kizavarsz e régi fészkemből. De hát hiába: Quod femina vult, valde vult! Legyen úgy, a mint akarod. Nagy volt az öröm. Csak Eliz kisasszony szep­­pent meg kissé magában, attól tartva, hogy a sze­rencse kereke talán éppen most billent ki alóla s ő fölösleges fog e házban lenni, mert alig merte re­ményleni, hogy az utazás költségeit ő vele is sza­porítsák. De Irén mintha olvasott volna e méla szemek­ből, csakhamar kiragadta őt aggodalmából, forrón ölelve magához: — Eliz kisasszony, majd meglátja milyen jól mulatunk! S mintha csak az Irén ömlengő percnyi boldog­ságának túláradása lenne, ott csillogott az a szegény Eliz nedves szemeiben is, kinek oly kevés bizalma volt a saját szerencséjének tartósságában s most hálásan viszonozta az ölelést. V. A­mily föllobbanó a szeszély, épp olyan lázas tevékenységet szokott kifejteni. Mintha a lélek maga is tartana múlékonyságától s fölhasználva a perceket, a teljesülés által akarná lehetetlenné tenni a vissza­vonulást. Itt is nagyban készültek. Csak az volt a kérdés, hogy hová utazzanak ? De Irén erre is talált választ. Csak mozduljanak innen ki, majd útközben határozzák el az irányt, az akkori hangulat sze­rint. Annál érdekesebb lesz, ha azt sem tudják hová mennek. A sok mindenféle kisebb-nagyobb skatulyát, bőröndöt, párnazsákot, dohány­dobozt, pipatartót, úti táskát, toilette-necessairet, kalap­tartót virág- és gyümölcs-kosárkát s tudná a jó isten hányféle pod­­gyászt: mind, mind a legnagyobb szorgalommal cso­magolták össze és rakták a legnagyobb renddel és pontossággal a napok óta az udvar közepén álló nagy úti hintóra, minden nap egy-két darabbal több került oda, úgy a mint elkészültek, hogy végre e rég nyuga­lomban volt szegény jármű erején felül megrakott pú­pos tevéhez lett hasonló s éjjelenként védő nagy pony­vával takarták be. Heggel azonban ismét levették a burkot, hogy a szép kisasszony gyönyörködhessék az előkészületek látható haladásában. György urat is érdekelni kezdte végre ez új élet és tevékenység; ő általában megszokta már, hogy örömét lelje abban, a­mit Irén kíván. S nem egyszer ült hosszú szárú pipájával a ház előtti lócán és tekintett gyönyörködve a megrakott hintóra, míg két férfi-cseléd erős kötelekkel iparkodott a pod­­gyászt még jobban megerősíteni s egy újabb ládát el­helyezni. Az üveges verandában pedig sétát tartott a ren­­dezkedéstől elfáradt két nő s a frissítőül szolgáló cuk­ros ananászt, epret csak félig méltatták figyelmükre. Pedig oly hivólag bújtak azok elő az üveg tányérra boritott zöld levelek alól, de a nők figyelmének na­gyobb része inkább oda irányult a munkában levő hintóra. Csak az udvarló­ sereg volt az, mely görbe szem­mel nézte e nagy készülődést. Eleinte hozzáfogtak szörnyűködéssel és kérő szép szóval az elutazásról való lebeszéléshez s midőn az nem sikerült, legalább az irányt szerették volna tudni, hogy merre küldjék ezután sóhajtozásaikat. Midőn pedig Irén azt felelte, hogy az irány még nin­csen elhatározva, ezt már éppen lehetetlennek tartot­ták s egy-egy nagy kosárnak tekintették. El is szállingóztak csendesen egymásután, mint a megvert hadsereg; csak a legbátrabbak, legkitar­tóbbak maradtak még vissza és járták szemlélve körül az útra­ kész hintót, mint a nyári fényes legyek a meg­rakott osztagot. Midőn pedig ismételt kérdésükre válaszul min­dig azt nyerték, hogy a visszatérés ideje bizonytalan : ezt ők is a legnagyobb visszautasításnak vették s a podgyásznak számtalanságából az elmaradás hosszú­ságára következtetve, vérző szívvel bár, de búcsút vet­tek az őket mellőző, elkényeztetett szép leánytól, így elszakadt e házhoz csatoló utolsó vékony fonál is. A podgyász elkészülvén s feleslegül még bon­­boniere és parfümeflacon is dugatván a zsebbe: a nők összeszedték napernyőiket, virágbokrétáikat, fátyolai­­kat, kalapjaikat, kendőiket, kézitáskáikat s egyéb nél­külözhetetlennek vélt apróságaikat; György úr pedig nagy tajtékpipáját, hímzett régi dohányzacskóját, séta­botját, esernyőjét s mindez apróságok társaságá­ban beültek a már is szűkké vált nagy úti hintóba, mialatt a házfelügyelőnő igazítva még egy-egy ki­függő kendővégen, vagy alkalmatlan szijcsatton s tö­­rülgetve szemeit, kívánt szerencsés jó utat, a bizony­talan helyre és időre eltávozó uraságnak. Az inas pedig ügyeskedve csapta be a kocsi aj­taját és ugrott fel a bakra s most fényes libériájában és elfoglalt hivatala tudatában: büszke, önhitt búcsú­pillantást vetett az ajtó sarkából szomorúan és némán utána tekintő szolgálóra. A kocsis kitekerte az ostort s visszatekintve a bent ülőkre, azt kérdezte: — Hová hajtsunk nagyságos uram ? — Ejnye! — szólt az öreg úr, zsebeiben keres­gélve — elfeledtem a passzust! Megállj csak, vissza kell mennem! Ezzel nagy fáradsággal bontakozott ki a kocsiba rakott holmik tömegéből és a nők mulatságára, de más­részt boszankodására, visszasietett a szobába. Elment öt perc, tíz perc és még­sem jött vissza. (Folyt, köv.)

Next