Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-16 / 217. szám

meke elvesztette álmát és étvágyát, mintha a jó lel­késznek a szónoklata egyedül is elég táplálékul szol­gált volna. Oliva gyanította anyjának a gondolatát s folytatá: — A fölött töprengtem, anyám, vájjon sejti-e Jérome atya, hogy én adtam azt a könyvet. — Nem, gyermekem, meg vagyok győződve, hogy ő nem tudja azt. Aztán kis szünet múlva, akadozva kérdezte a leányka: — És hiszi-e, anyám . . . hiszi-e, hogy ő is­meri őt? — Kétségkívül ismeri, hiszen említette a beszé­dében. — Szeretnék a helyében lenni . . . vagyis — tévé utána Oliva, lesütve a fejét, — szeretnék oly jó és kegyes lenni, mint a minő ő. — Édesem, — szólt Delphine asszony, — kér­lek, ne áldozd föl a szívedet olyan férfiért, kit talán soha sem látsz többé ez életben. A fiatal leány oda fordult anyjához és szemek találkozott. Oliva átölelte karjával anyjának a nyakát s pil­lanatra oda tartotta ajkához az arcát. Ekkor egy könyet érezve azon, a legnagyobb gyöngédséggel szólt: — Engedelmeskedem neked, anyám, mindenkor engedelmeskedni fogok. Azonban volt ez ígéretben valami olyas,­mi a kétségbeeséshez hasonlított. — Te megértettél engem. . . Különben is, hiába gyötörnéd magadat, leányom, — szólt az anya, át­ölelve a leány finom, karcsú derekát. Olíva viszonza ezt az ölelést. — Úgy van, nincs nekem kívüled senkim, anyám, kedves anyám ; én csak szegény quarteronne leány vagyok . . . Egyszerre nesz hangzott a bokor felől, melyre a leányka összerezzent. — Ki van ott ? — kiáltott Delphine asszony, miközben mind a ketten fölkeltek, ijedten, egymásnak a kezét megragadva. Senki sem felelt. — Bizonyosan valamely száraz galy esett le, — susogta a leány felsóhajtva. Azonban a két nő rögtön bement a lakba s bezárták az ajtót. Hiszen, úgy sem volt már többé semmi kedvük kint maradni. Sokáig nem jött álom a szemükre , de mikor már aludtak is úgy rémlett nekik, mintha egy újabb száraz galy hullott volna alá. IX. Vigneville nem pillantgatott többé be a kapukon és a házak ablakain , ám e nyugtalanító kertelt egy másik váltotta föl, mely nem kevésbbé volt aggasztó: az álmatlanság. Az őrjárat az éjnek minden órájában találkozott vele a csillagok világánál, egyesegyedül bolyongva, mit a városban senki sem mert volna tenni. — Pedig a kedélye elégültnek látszik, — mondá mostoha­testvére Thompson János. — De annál rosz­­szabb jel ez. Ha némi észzavart lehetne rajta észre­venni, még hagyján; de e különös nyugalom ! Nem!.. higyyék meg nekem önök... Itt sokat jelentőleg mutatott a homlokára. S ő e sejtelmét annyira iparkodott másokra tukmálni, hogy végre meggyőződéssé vált az benne. Napközben azonban Vigneville rendesen meg­jelent irodájában, hol bankári hivatásának a legpon­tosabban megfelelt s a közönség előtt a legkedvezőbb színben tűnt föl; soha sem képzelték volna az embe­rek, hogy a bankár-ügyletet annyi önzetlenséggel és jótékonysággal lehessen egybekapcsolni. Mindenki méltánylóan emlegette a bankárt s mindenki kíváncsian nézte a magánosan sétáló Vig­­nevillét, kinek egyszerre úgy megváltozott a természete; most a helyett hogy keresni látszott a szeme valakit, ellenkezőleg, kerülni látszott. — D­iva, gyermekem, — susogta egy reggel Delphine asszony, a­mint a templomban leánya mel­lett térdepelt, — nézz csak amoda, ott van Vigne­ville úr... Ejh, hát hová lett?... Nem látom már sehol... S az anya nem győzött eléggé csodálkozni, hogy Vigneville mindig oly gyorsan eltűnik, valahányszor Oliva vele van. Néhány nappal később, egy reggel korán, Del­phine asszony, kis kosarat öltve a karjára, a piacra indult, miután bezárta a kaput, kétszer is megfordítva a kulcsot a zárban. Mély csönd uralkodott még az utcán, csak a tá­volban hallatszott a mészárosok dala, a­kik a húst dara­­bolgatva a piacon ily vidám hangulatban végezték reggeli munkájukat. — Ha visszatérek a piacról, — gondolta magá­gában Delphine asszony, óvatosan tekintgetve szét, mert még egyetlenegy lelket sem látott az utcán, — ha visszatérek, bemegyek a templomba, hogy ott egy imádságot elmondhassak. A vallás, természetesen, minden legkisebb cse­lekedeténél szerepet játszott. Alig haladt azonban Delphine asszony tíz-tizen­két lépést, már megbánta, hogy ily korán odahagyta a házát. Valakinek a lépteit hallotta háta mögött. Léptek nesze az utcán nem idézhet elé félelmet, csak azért, mert az valamely férfitől eredt, ám Delphine asszony, a­ki különben is könnyen megrettent, egy idő óta a szokottnál sokkal idegesebb és nyugtalanabb volt. Nem is csoda, hiszen ép az előtt való nap nagy sarunyomokra bukkant a kertjében. Természetesen, ő erről mit sem szólt Olivának. Mindamellett is oly gyötrelmet okozott neki e körülmény, hogy egész éjjel nem merte a szemét behunyni. Nos, várjon e nehéz léptek, nem ama nagy sa­runak a tulajdonosától erednek-e ? Ki tudná az meg­mondani ? Delphine asszony gyorsabban kezdett lépkedni, de úgy rémlett neki, mintha a távköz nem szélesbe­­dett volna köztök. Futni kezdett, de a léptek neszét mindig ugyanoly távolságról hallotta mint előbb; sem nem fogyott, sem nem növekedett az. Két aggály keletkezett egyszerre lelkében. Az egyik önmagáért, a másik leányáért, a­kit egyedül hagyott otthon. — Isten, védd leányomat! — susogta. Kis idő múlva, mi azonban Delphine asszonynak nagyon sok volt, elérte menedékhelyét, az egyházat ott remegve, pihegve, imához fogott, kérve az eget, engedje meg neki, hogy midőn a templomból távozik, akadály nélkül visszatérhessen Olivához. Ép abban a pillanatban, midőn ő egy másik aj­tón, mint a­melyiken belépett, távozni akart, kémlő szemmel, dobogós szívvel, egy hang szólalt meg mögötte — Carraze asszony! — Oh, Vigneville úr! — szólt az özvegy, érdek­lő pillantást vetve a férfira. — Mitől se tartson kegyed, én nem fogom el­hagyni. A szegény anya lecsüggesztette a fejét, össze­szorította az ajkát s mosolygott. Aztán a két tenye­rébe rejtette az arcát s a padra, kosara mellé ülve, zokogásba tört ki. — Hallgasson meg engem, Carraze asszony; én csak azt akartam mondani, hogy a kegyed leányának a gyámja jobb szeretné helyét egy férjnek engedni át s hogy egy hozzá méltó férjet a jó isten választ­hat neki, a nő fölegyenesedett. — Menjen haza kegyed, — folytatá Vigneville, — tartsa nyitva házának ajtaját, én egy férjet fogok oda vezetni. (Folyt. köv.) A szkjernyevicei kastély. (Cs. L.) Tegnap délben találkozott a három szomszédos nagyhatalom uralkodója egy hajdani önálló és hatalmas királyság területén, gazdag múlttal és emlékekkel biró kastélyban. A városkának, melyben e fontos találkozás tör­tént, Szkiernyevice (lengyel kiírás szerint: Skiernie­­vice) a neve, a varsói kormányzóságnak járási város­kája, tehát közigazgatás dolgában másodrendű szere­pet játszik. A Bécsbe vivő vasút mentén, Varsótól hatvanhárom versztnyire (67 km.), erdő borította dombos vidéken fekszik. A lengyel köztársaság idejében fontos szerepet játszott, és régi időktől fogva kedves tartózkodó he­lye volt a gnezeni érsekeknek. Kázmér lengyel király 1463-ban több kivált­sággal ruházta föl e várost és életbe lépteté benne a magdeburgi jogot is. Baránovszki Vojczech érsek pa­lotát is emeltetett benne, melyet Osztrovszky Antal érsek 1786-ban átalakított és nagyszerű parkkal vett körül. Mikor a varsói fejedelemség virágzott, a lovi­­csi uradalmat, melyhez Szkjernyevice is tartozott, Da­­voust marsalnak ajándékozta a nagy Napóleon, és csak az ő bukása után szállt vissza az orosz kincstárra. I. Sándor cár meg akarván jutalmazni öcscsének, Konsztantin nagyherceg trónörökös érdemeit, negyven­ezer állami jobbágyot, megfelelő területet és Szkjer­­nyevicet ajándékozta neki, és az egésznek a »Lovics hercegség« nevet adta. Konsztantin neje a lovi­­csi hercegné címet is viselte. Ez a trónörökös 1822-ben lemondott uralkodói jogairól I. Miklós ja­vára, és végrendeletileg cári öcscsének , Miklósnak hagyta birtokait, köztük a jelenlegi császártalálkozás helyét is, mely mostanság Wielepolszki (lengyelül: Wielepolski) marquis kezelése alatt áll s az orosz udvari minisztérium hatáskörébe tartozik. Ha az utas leszáll a vonatról, az állomástól körülbelül egy kilométernyit kell haladnia kövezet után,­­ szépen rácsozott park mentében, hogy a kastélyba ér­­­­jen. A parkban óriási topolyok által alkotott fasor visz egy nagy térre; itt áll a kastély, két szárnyépületé­vel, szemet kápráztató virágos kerttől és szökőkutak­­tól körülvéve. A tért köröskörül a park százados fái koszorúzzák. A tágas pitvarból magas ajtón át juthatni be a nagy előszobába, melyet négy gobelin diszit. Mind­egyiken következő felírás olvasható : »Készült Szent­pétervárott 1734. évben. Orosz tanulók műve.«­­ Széles csarnok vezet az orosz trónörökös és öcscse György nagyherceg számára fentartott lakosztályba, mely áll egy átjáró szobából (bútorzatának kelméje gyapot), meglehetősen tágas közös hálószobából (a trónörökös 16, öcscse 13, éves) és egy kis öltözőből a parkra nyíló nagy ablakkal. A csarnok elején jobb fe­lől vannak az idegen uralkodók részére kijelölt ter­mek, nevezetesen égszínkék vendégszoba virágos se­lyem szőnyegekkel, ugyanolyan bútorzattal fürdő­szoba, zöld szőnyegekkel borított falú hálóterem pom­pás alcove-val és még egy nagyszerű szobából, mely­nek violaszínűek a falai és ugyanolyan színű a bútor atlasz kelméje is. Ebből a szobából a díszes pit­varba érünk. A bal oldalon, szemben ez ajtóval, néhány egy­szerűen felszerelt szoba fekszik, melyekből öntött vas lépcsőn kell fölmenni a cári pár termeibe. Térjünk vissza a csarnokba. Az idegen uralko­dók lakosztályába vivő ajtónak átellenében széles lép­cső áll. Fölérvén az első fordulóig, széles-tükör ajtón, aránylag véve, kis méretű, de régi orosz ízlés szerint nagy fénynyel berendezett ebédlőbe jutunk. Mennye­zete faragott sötét tölgy, a falakon metszett tölgyfa párkányok, ezüst ódon lovas, orosz miva gobelinek és orosz cserepű kandalló; az ebédlő hátsó falánál met­szett tölgyfa szekrény áll, melynek üvegtábláit tömör ezüstrács fedi; ugyanilyen ajtó nyílik a buffetbe. A szoba közepét faragott tölgyasztal foglalja el, körüle hasonló székek préselt zöld bársonynyal bevonva. Az oldalfal ablakánál emelkedés található, melyet tölgy­fából készült könyöklő szegélyez és melyet Samil le­győzője herceg Borjátinszky tábornagy emeltetett. Az első fordulótól számítva, ha a lépcső másik felét hátra hagytuk, a második emeletre érünk föl. Útközben gyönyörködik a szem egy falképen, mely Mózest ábrázolja, a mint vizet fakaszt a sziklából. Benyitunk egy hosszúkás elfogadó terembe, melynek falait, bútorait sárga kelme ékíti. Balra van a szent Péter és Pálról nevezett házi kápolna. Jobbra a ven­dégszoba, hol a falakat a mennyezettől a pallóig csupa fali könyvszekrények fedik, a kidomborodó üvegtáblák kelmével boritvák, miáltal a terem eredeti és sajátságos jelleget kap. A bútorzat e helyen zöld, a pallót vala­mint a többi szobákban is, értékes pézsa és kaukázusi szőnyegek borítják. Kimegyünk a tágas, födött veran­dára, melynek fedele bokharai vörös gyapotszövet, va­lamint függönyei is ilyenek, míg ablakai orosz ízlés szerint készültek. Gyönyörű kilátás nyílik innen a szőkőkutakkal élénkített virágos kertre. Túl a zöld szobán következik egy másik vendég­szoba, benne zongora, falait málna színű szőnyegek fe­dik. Ebben van az említett Borjátinszky megszólalásig hű arcképe. Majd remek hálóterem áll ellőttünk, melyben gris de perles színű atlasz dominál, mögötte fürdőszoba, aztán egy szattyánybútoros férfi kabinet, s abban térképek, kompasz, khronometer óra stb. Ki­érünk az erkélyre, gyönyörködünk a park tavában, az­tán benyitunk a billardszobába, melynek falait régi szerkezetű két csövű fegyverek borítják. A kastély pitvarától lejtősen ereszkedő út visz a parkba, hol sok a százados gesztenye, topoly és hársfa. A tó kezdetén kocsik számára való hid van átalvetve, alóla széles patak csörgedez és a nem mesz­­sze hömpölygő Szkjernyevka folyóba ömlik. Egy kis halmon több századot átélt szilfa tenyész a tóparton, óriási ágai közt Miklós cár idejében térecskét készi-Folytatás a mellékleten, 1404

Next