Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-16 / 217. szám
meke elvesztette álmát és étvágyát, mintha a jó lelkésznek a szónoklata egyedül is elég táplálékul szolgált volna. Oliva gyanította anyjának a gondolatát s folytatá: — A fölött töprengtem, anyám, vájjon sejti-e Jérome atya, hogy én adtam azt a könyvet. — Nem, gyermekem, meg vagyok győződve, hogy ő nem tudja azt. Aztán kis szünet múlva, akadozva kérdezte a leányka: — És hiszi-e, anyám . . . hiszi-e, hogy ő ismeri őt? — Kétségkívül ismeri, hiszen említette a beszédében. — Szeretnék a helyében lenni . . . vagyis — tévé utána Oliva, lesütve a fejét, — szeretnék oly jó és kegyes lenni, mint a minő ő. — Édesem, — szólt Delphine asszony, — kérlek, ne áldozd föl a szívedet olyan férfiért, kit talán soha sem látsz többé ez életben. A fiatal leány oda fordult anyjához és szemek találkozott. Oliva átölelte karjával anyjának a nyakát s pillanatra oda tartotta ajkához az arcát. Ekkor egy könyet érezve azon, a legnagyobb gyöngédséggel szólt: — Engedelmeskedem neked, anyám, mindenkor engedelmeskedni fogok. Azonban volt ez ígéretben valami olyas,mi a kétségbeeséshez hasonlított. — Te megértettél engem. . . Különben is, hiába gyötörnéd magadat, leányom, — szólt az anya, átölelve a leány finom, karcsú derekát. Olíva viszonza ezt az ölelést. — Úgy van, nincs nekem kívüled senkim, anyám, kedves anyám ; én csak szegény quarteronne leány vagyok . . . Egyszerre nesz hangzott a bokor felől, melyre a leányka összerezzent. — Ki van ott ? — kiáltott Delphine asszony, miközben mind a ketten fölkeltek, ijedten, egymásnak a kezét megragadva. Senki sem felelt. — Bizonyosan valamely száraz galy esett le, — susogta a leány felsóhajtva. Azonban a két nő rögtön bement a lakba s bezárták az ajtót. Hiszen, úgy sem volt már többé semmi kedvük kint maradni. Sokáig nem jött álom a szemükre , de mikor már aludtak is úgy rémlett nekik, mintha egy újabb száraz galy hullott volna alá. IX. Vigneville nem pillantgatott többé be a kapukon és a házak ablakain , ám e nyugtalanító kertelt egy másik váltotta föl, mely nem kevésbbé volt aggasztó: az álmatlanság. Az őrjárat az éjnek minden órájában találkozott vele a csillagok világánál, egyesegyedül bolyongva, mit a városban senki sem mert volna tenni. — Pedig a kedélye elégültnek látszik, — mondá mostohatestvére Thompson János. — De annál roszszabb jel ez. Ha némi észzavart lehetne rajta észrevenni, még hagyján; de e különös nyugalom ! Nem!.. higyyék meg nekem önök... Itt sokat jelentőleg mutatott a homlokára. S ő e sejtelmét annyira iparkodott másokra tukmálni, hogy végre meggyőződéssé vált az benne. Napközben azonban Vigneville rendesen megjelent irodájában, hol bankári hivatásának a legpontosabban megfelelt s a közönség előtt a legkedvezőbb színben tűnt föl; soha sem képzelték volna az emberek, hogy a bankár-ügyletet annyi önzetlenséggel és jótékonysággal lehessen egybekapcsolni. Mindenki méltánylóan emlegette a bankárt s mindenki kíváncsian nézte a magánosan sétáló Vignevillét, kinek egyszerre úgy megváltozott a természete; most a helyett hogy keresni látszott a szeme valakit, ellenkezőleg, kerülni látszott. — Diva, gyermekem, — susogta egy reggel Delphine asszony, amint a templomban leánya mellett térdepelt, — nézz csak amoda, ott van Vigneville úr... Ejh, hát hová lett?... Nem látom már sehol... S az anya nem győzött eléggé csodálkozni, hogy Vigneville mindig oly gyorsan eltűnik, valahányszor Oliva vele van. Néhány nappal később, egy reggel korán, Delphine asszony, kis kosarat öltve a karjára, a piacra indult, miután bezárta a kaput, kétszer is megfordítva a kulcsot a zárban. Mély csönd uralkodott még az utcán, csak a távolban hallatszott a mészárosok dala, akik a húst darabolgatva a piacon ily vidám hangulatban végezték reggeli munkájukat. — Ha visszatérek a piacról, — gondolta magágában Delphine asszony, óvatosan tekintgetve szét, mert még egyetlenegy lelket sem látott az utcán, — ha visszatérek, bemegyek a templomba, hogy ott egy imádságot elmondhassak. A vallás, természetesen, minden legkisebb cselekedeténél szerepet játszott. Alig haladt azonban Delphine asszony tíz-tizenkét lépést, már megbánta, hogy ily korán odahagyta a házát. Valakinek a lépteit hallotta háta mögött. Léptek nesze az utcán nem idézhet elé félelmet, csak azért, mert az valamely férfitől eredt, ám Delphine asszony, aki különben is könnyen megrettent, egy idő óta a szokottnál sokkal idegesebb és nyugtalanabb volt. Nem is csoda, hiszen ép az előtt való nap nagy sarunyomokra bukkant a kertjében. Természetesen, ő erről mit sem szólt Olivának. Mindamellett is oly gyötrelmet okozott neki e körülmény, hogy egész éjjel nem merte a szemét behunyni. Nos, várjon e nehéz léptek, nem ama nagy sarunak a tulajdonosától erednek-e ? Ki tudná az megmondani ? Delphine asszony gyorsabban kezdett lépkedni, de úgy rémlett neki, mintha a távköz nem szélesbedett volna köztök. Futni kezdett, de a léptek neszét mindig ugyanoly távolságról hallotta mint előbb; sem nem fogyott, sem nem növekedett az. Két aggály keletkezett egyszerre lelkében. Az egyik önmagáért, a másik leányáért, akit egyedül hagyott otthon. — Isten, védd leányomat! — susogta. Kis idő múlva, mi azonban Delphine asszonynak nagyon sok volt, elérte menedékhelyét, az egyházat ott remegve, pihegve, imához fogott, kérve az eget, engedje meg neki, hogy midőn a templomból távozik, akadály nélkül visszatérhessen Olivához. Ép abban a pillanatban, midőn ő egy másik ajtón, mint amelyiken belépett, távozni akart, kémlő szemmel, dobogós szívvel, egy hang szólalt meg mögötte — Carraze asszony! — Oh, Vigneville úr! — szólt az özvegy, érdeklő pillantást vetve a férfira. — Mitől se tartson kegyed, én nem fogom elhagyni. A szegény anya lecsüggesztette a fejét, összeszorította az ajkát s mosolygott. Aztán a két tenyerébe rejtette az arcát s a padra, kosara mellé ülve, zokogásba tört ki. — Hallgasson meg engem, Carraze asszony; én csak azt akartam mondani, hogy a kegyed leányának a gyámja jobb szeretné helyét egy férjnek engedni át s hogy egy hozzá méltó férjet a jó isten választhat neki, a nő fölegyenesedett. — Menjen haza kegyed, — folytatá Vigneville, — tartsa nyitva házának ajtaját, én egy férjet fogok oda vezetni. (Folyt. köv.) A szkjernyevicei kastély. (Cs. L.) Tegnap délben találkozott a három szomszédos nagyhatalom uralkodója egy hajdani önálló és hatalmas királyság területén, gazdag múlttal és emlékekkel biró kastélyban. A városkának, melyben e fontos találkozás történt, Szkiernyevice (lengyel kiírás szerint: Skiernievice) a neve, a varsói kormányzóságnak járási városkája, tehát közigazgatás dolgában másodrendű szerepet játszik. A Bécsbe vivő vasút mentén, Varsótól hatvanhárom versztnyire (67 km.), erdő borította dombos vidéken fekszik. A lengyel köztársaság idejében fontos szerepet játszott, és régi időktől fogva kedves tartózkodó helye volt a gnezeni érsekeknek. Kázmér lengyel király 1463-ban több kiváltsággal ruházta föl e várost és életbe lépteté benne a magdeburgi jogot is. Baránovszki Vojczech érsek palotát is emeltetett benne, melyet Osztrovszky Antal érsek 1786-ban átalakított és nagyszerű parkkal vett körül. Mikor a varsói fejedelemség virágzott, a lovicsi uradalmat, melyhez Szkjernyevice is tartozott, Davoust marsalnak ajándékozta a nagy Napóleon, és csak az ő bukása után szállt vissza az orosz kincstárra. I. Sándor cár meg akarván jutalmazni öcscsének, Konsztantin nagyherceg trónörökös érdemeit, negyvenezer állami jobbágyot, megfelelő területet és Szkjernyevicet ajándékozta neki, és az egésznek a »Lovics hercegség« nevet adta. Konsztantin neje a lovicsi hercegné címet is viselte. Ez a trónörökös 1822-ben lemondott uralkodói jogairól I. Miklós javára, és végrendeletileg cári öcscsének , Miklósnak hagyta birtokait, köztük a jelenlegi császártalálkozás helyét is, mely mostanság Wielepolszki (lengyelül: Wielepolski) marquis kezelése alatt áll s az orosz udvari minisztérium hatáskörébe tartozik. Ha az utas leszáll a vonatról, az állomástól körülbelül egy kilométernyit kell haladnia kövezet után, szépen rácsozott park mentében, hogy a kastélyba érjen. A parkban óriási topolyok által alkotott fasor visz egy nagy térre; itt áll a kastély, két szárnyépületével, szemet kápráztató virágos kerttől és szökőkutaktól körülvéve. A tért köröskörül a park százados fái koszorúzzák. A tágas pitvarból magas ajtón át juthatni be a nagy előszobába, melyet négy gobelin diszit. Mindegyiken következő felírás olvasható : »Készült Szentpétervárott 1734. évben. Orosz tanulók műve.« Széles csarnok vezet az orosz trónörökös és öcscse György nagyherceg számára fentartott lakosztályba, mely áll egy átjáró szobából (bútorzatának kelméje gyapot), meglehetősen tágas közös hálószobából (a trónörökös 16, öcscse 13, éves) és egy kis öltözőből a parkra nyíló nagy ablakkal. A csarnok elején jobb felől vannak az idegen uralkodók részére kijelölt termek, nevezetesen égszínkék vendégszoba virágos selyem szőnyegekkel, ugyanolyan bútorzattal fürdőszoba, zöld szőnyegekkel borított falú hálóterem pompás alcove-val és még egy nagyszerű szobából, melynek violaszínűek a falai és ugyanolyan színű a bútor atlasz kelméje is. Ebből a szobából a díszes pitvarba érünk. A bal oldalon, szemben ez ajtóval, néhány egyszerűen felszerelt szoba fekszik, melyekből öntött vas lépcsőn kell fölmenni a cári pár termeibe. Térjünk vissza a csarnokba. Az idegen uralkodók lakosztályába vivő ajtónak átellenében széles lépcső áll. Fölérvén az első fordulóig, széles-tükör ajtón, aránylag véve, kis méretű, de régi orosz ízlés szerint nagy fénynyel berendezett ebédlőbe jutunk. Mennyezete faragott sötét tölgy, a falakon metszett tölgyfa párkányok, ezüst ódon lovas, orosz miva gobelinek és orosz cserepű kandalló; az ebédlő hátsó falánál metszett tölgyfa szekrény áll, melynek üvegtábláit tömör ezüstrács fedi; ugyanilyen ajtó nyílik a buffetbe. A szoba közepét faragott tölgyasztal foglalja el, körüle hasonló székek préselt zöld bársonynyal bevonva. Az oldalfal ablakánál emelkedés található, melyet tölgyfából készült könyöklő szegélyez és melyet Samil legyőzője herceg Borjátinszky tábornagy emeltetett. Az első fordulótól számítva, ha a lépcső másik felét hátra hagytuk, a második emeletre érünk föl. Útközben gyönyörködik a szem egy falképen, mely Mózest ábrázolja, a mint vizet fakaszt a sziklából. Benyitunk egy hosszúkás elfogadó terembe, melynek falait, bútorait sárga kelme ékíti. Balra van a szent Péter és Pálról nevezett házi kápolna. Jobbra a vendégszoba, hol a falakat a mennyezettől a pallóig csupa fali könyvszekrények fedik, a kidomborodó üvegtáblák kelmével boritvák, miáltal a terem eredeti és sajátságos jelleget kap. A bútorzat e helyen zöld, a pallót valamint a többi szobákban is, értékes pézsa és kaukázusi szőnyegek borítják. Kimegyünk a tágas, födött verandára, melynek fedele bokharai vörös gyapotszövet, valamint függönyei is ilyenek, míg ablakai orosz ízlés szerint készültek. Gyönyörű kilátás nyílik innen a szőkőkutakkal élénkített virágos kertre. Túl a zöld szobán következik egy másik vendégszoba, benne zongora, falait málna színű szőnyegek fedik. Ebben van az említett Borjátinszky megszólalásig hű arcképe. Majd remek hálóterem áll ellőttünk, melyben gris de perles színű atlasz dominál, mögötte fürdőszoba, aztán egy szattyánybútoros férfi kabinet, s abban térképek, kompasz, khronometer óra stb. Kiérünk az erkélyre, gyönyörködünk a park tavában, aztán benyitunk a billardszobába, melynek falait régi szerkezetű két csövű fegyverek borítják. A kastély pitvarától lejtősen ereszkedő út visz a parkba, hol sok a százados gesztenye, topoly és hársfa. A tó kezdetén kocsik számára való hid van átalvetve, alóla széles patak csörgedez és a nem meszsze hömpölygő Szkjernyevka folyóba ömlik. Egy kis halmon több századot átélt szilfa tenyész a tóparton, óriási ágai közt Miklós cár idejében térecskét készi-Folytatás a mellékleten, 1404