Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-11 / 213. szám

Csütörtök, 1884. szeptember 11. 213. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Néhány teljes számú példánynyal még szolgál­hat a kiadó­hivatal. Az igazi árva. (Beszély.) Abonyi Lajostól. (Folytatás.) — De bizon tudom, — szólt Pista meg nem zavart jámborságával. — Tudom biz én! — Lássa kend! Én nem akarom kendet kitúrni innen a házból, se a telekből, velem becsületesen meg lehet kelmed egész haláláig. — Meg lehetek ? hm! — felelt gúnyosan a bo­szorkány — meglehetek, mintha bizony tőle függne. Hallja-e, nem rendtől kérünk arra engedelmet! — Nem is kívánom én azt; annyit kívánok, mennyit a tekintetes urnak is megmondtam . . . — Mit ? Te kívánsz valamit ? Érd be azzal, a­mit kapsz. Nézze meg az ember, még kívánni mer valamit, mintha most is nem elég terhemre volna már a vi­lágon ! ... No hadd lássuk. Mi az ? Mit mersz kí­vánni ... No! Szegény Pista csak kalapját forgatta kezében; nem merte megmondani azt a kívánságot, melyet a te­kintetes urnak, szemérmetességét legyőzve, szépen bevallott. Nagyon félt, hogy ha ezt mostohája meghallja, oly lármát és háborúságot csap, hogy nem maradhat meg vele egy födél alatt; de a banya nem hagyott neki békét, ott toporzékolt előtte mérgesen . . . — No! Mi az ? Ki vele! Hadd halljam! Mondd ki már, mert kiszorítom torkodból! .. . Pista nagy alázatosan lesütötte szemét s vontatva fogott a szóhoz: — Elmondom, de azután ne haragudjék úgy ke­gyelmed, ne rivalkodjék úgy rám .... Hát bizon­y . No de ne nézzen oly mérgesen, hiszen én nem bántot­tam kegyelmedet soha egy ujjal sem .... — No még csak az kellene, hanem szaporán hát, ne kötekedjél velem . . addig van jó dolgod, mig ki nem veszesz sodromból.... — Hát. . hát — hebegő Pista félénk tartózko­dással. — Hát biz én szeretnék megházasodni . .. Erre a boszorkány egyszerre átváltozott, levette kezét csípőjéről, összecsapta bámultában s oly irtózta­­tó jó kedvvel kacagott, hogy még a ház is rengett belé .... Szegény Pista nagyon elszégyelte magát, a gú­nyos nevetés meg oly keserűn esett szivének, hogy ök­leit szorítá össze elfojtott bosszújában. — Házasodni ? Házasodni! . . te ? te! . . szólt a banya szörnyüködve és gúnyos kacagással, — te . . . Isten csudája! . . te akarsz házasodni. . . . Oh! . . még mit nem hall az ember ? . . Hát azután azt gondolod te jámbor, hogy kapsz leányt, hogy van leány a vilá­gon, ki ilyen undok csudához menjen ! . . . Már vége lesz a világnak, ha még ilyen dolgok is történnek! . . No csak rajta! . . Rajta! Bátran ! . . . Ha! ha! ha! ha!. .. Szegény Pista sokkal jobban szerette volna, ha még a mérges dühös szókat hallaná. Nem fájtak volna azok úgy szivének, mint ezek a gúnyos csúfolódások, melyek még a szivét is vérzették . . . — Ejnye!. . még mit fel nem tesz magában, még mit nem mer hinni! No hiszen az a leány is be­köthetné ám nemcsak fejét, hanem még szemét is! ... Még ő kegyelme leányt akar kapni ? . . . Pista nagy alázatosan megint megszólalt. . . — Kapok én hidje el kelmed, csak kelmed ne ellenezze, kelmed ne szólja el tőlem!. . . — Ne félj! — felelt kacagva a banya, — dehogy szólom, világért sem szólom, el van már szólva akár­melyik. . . . — Lássa kegyelmed, csak azért voltam a tekin­tetes urnál, hogy mondja meg kegyelmednek, hogy ne ellenezze, hogy hadd hozzam ide a házhoz. — Dehogy ellenzem, csak hozd ide. Akár ma mindjárt, akár kettőt. — Ilyen legény kap akár szá­zat ! Hát aztán van-e már választva ? — Van — felelt Pista bánatosan. — Ugyan kicsoda az, akit a szerencse úgy meg­kerülgetett. — Hát a Julis ni! Itt a szomszédban. A Julis! — felelt Pista vontatott hangon. Erre a boszorkány még irtóztatóbban kacagott, mint előbb, most már keze lába is járt, majd fölvette nevetésével a házat. — Bendő Julis?! Derék! Nagyon jól van! Nagyon jól kiválasztottad! Az már éppen hozzád való ! Gyönyörű egy pár! No meg szép tőle, hogy éppen ezt választotta, hogy nem emelte szemeit egy kicsit fölebb. Az már hozzá illik! Nagyon jól van! Dehogy szólom el, a világért sem szólom el. A kerek világ minden kincséért nem adnám ezt a tréfát. Soha még nem esett ilyen figura! Hadd lásson a világ egyszer ilyen csudát is. Pistának nehezen esett, midőn csúfolták, de még jobban fájt neki, hogy azt csúfolják ki, kit szeret. Pista csak nagyokat nyelt a keserűségtől és szégyenle­­tében csak annyit birt mondani: — Ugyan ne nevessen már olyan nagyon ke­gyelmed, bizony át talál hallatszani még a szom­szédba is. A banyának rendkívül tetszett Pista ez ötlete, s a félő vigyázat, melylyel óvatosságra inté. — Szegény jámbor fél, hogy meghallja az a gyönyörű gömböc is, és elijed tőle. — Félek bizony — feleli Pista — már hogy ne félnék. — Jól félj kutya! . . . csak jól félj! . . . — Ugyan ne kutyázzon már mindég kigyel­­med. ... Nem vagyok én kutya. — De mikor az vagy! — Tagadd el ne! — Lám, még ezt is eltagadná! — Hát ki volt szoptató dajkád ! Mi! Nem a Hattyú volt, nem csaltad be az ólba mindjárt ha szerét tehetted; nem elszoptad a fejét a szegény kis kutyák elől, hogy éhen elvesztek. Hát nem azért neveztelek el kutyának ? Mi ?! Pista b­ulva pirulva szörnyüködött a mostoha visító hangja miatt. ... — De ne lármázzon úgy az Isten áldja meg. — Jaj de szeretem látni, hogy fél ez a csuda. — Félek, hogy áthallik kelmédnek a legki­sebb szava. — Félhetsz is — szólt gúnyosan nevetve a banya — mert tudom, hogy csúfra maradsz; meg­érem még azt is, hogy még ennek sem kellesz­ magával, lassan kisompolygott a házból, óvatosan szét­nézett, s figyelmes vizsgálódása után átosont az ala­csony kerítésen. . . ingujját vigyázva összefogva, ne­hogy széthullassa a nyájas meglepetést, melyet a ked­ves Julis számára szánt. .. . Elégült mosolylyal nyitotta be a pitvarajtót, azután a szoba ajtaját, már a száján is volt a jónapot adjon Isten kívánás, midőn csudálkozva vette észre, hogy sem a konyhában, sem a szobában nem látja azt, ki neki e jó kívánást nyájas mosolylyal viszonozza__ A szoba szintúgy, mint a pitvar üres volt, nem volt egyéb figyelemre méltó tárgy ott, mint az aszta­lon a nagy fölszelt kenyér, mely mellől az ajtó nyílá­sakor a cirmos fiasmacska egész családastól ijedve ugráltak szét, a jó alkalombeli tékozló gazdálkodások­nak pazar nyomait hagyva maguk után a szét mor­zsáit kenyérdarabokban. Pista megint oly csendesen behúzta az ajtót amint kinyitotta, s halk léptekkel másfelé indult a látni óhajtott kedves leány nyomozására. . . . (Folyt. köv.) III. Pista kileste a legkinálkozóbb alkalmat, midőn mostohája elment rendes mindennapi körútjára, sorba látogatni a falu vénasszonyait egy kis friss pletykával magát felüditendő. . . Ismerte szokását, hogy ha ezen foglalkozásba bele­mélyed, csak az esteli harangszó veti haza, s igy nyugodt volt afelől, hogy háboríthatat­­lanul láthat feltett céljához. Minden körülmény különösen kedvezett neki, a szomszédék mezei munkára mentek ki. — Csak Julis maradt egyedül a háznál, otthon hagyták, hogy a házat őrizze. Midőn Pista széjjelnézett, úgy tapasztalta, hogy a két ház körül alkalmas csend uralkodik, még csak egy lélek sem mutatja magát; dobogó szívvel elérke­zettnek hitte az óhajtva várt pillanatot. ... A mester­gerendáról levette mostohája rosz fésűjét, megegyene­sítette vele kócos hajzatát, s a­mit a világért sem mert volna megtenni a mostoha láttára, megnézegette magát a tükörben, szeretetteljes mosolygó arcot tanult belőle, s a­mikor mindenféleképen megvolt elégedve Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Irta G.­W. Cable. (Folytatás.) IV. Körülbelől két hóval az előbb leírt beszélgetés után, a karácsony ünnepek közeledtével, Jéromé atya tudatta híveivel, kik őt szorgalmasan fölkeresték ama kis egyházban, hol ő az istentiszteletet hirdette, hogy a következő vasárnap francia nyelven fog egyházi szó­noklatot tartani. Mint már említettük, nagyon szerették őt, jól­lehet a klérus, illetőleg két-három lelkésztársa váltig mondogatta, hogy jobb volna, ha a dogmát kissé gyak­rabban alkalmazná szónoklataiban. De ezzel ő nem igen törődött; ő megtudta vigasztalni nyáját s ez neki magának is vigasztalásul szolgált. Egyszer, midőn egyik ismerőse és híve közölte vele ama keserű kifakadásokat, melyeket elleneitől hallott, a lelkész mosolyogva igy szólt: — Az, a mit ön nekem beszél, gyönyörűsé­gemre válik. — Hogy lehet az ? — Mert sokkal veszedelmesebb dolog az, ha az embert az egész világ dicsérgeti: Voe quum benedixe­­runt mihi homines ! A vén székesegyház abban az időben sem szép sem gazdag nem volt, de Jérôme atyára nézve maga a mennyország volt az. Ama szerény diszitésű oltár előtt állva, úgy tűnt az föl előtte mint a hittan magasz­tosságának jelképe, és a midőn az orgona zenéjét hallotta s a tömjén illatát magába szívta, fölemelke­dett gondolataiban ama légkörbe, hol az angyalok le­begnek, de mindamellett, bármily­­enköltek voltak is gondolatai, minduntalan szerényen visszatértek azok oda a honnan kiindultak s a lelkész magába szálva mondá: — Vigyázz, nehogy áltasd magadat, mi sem könnyebb e földön, mint szent érzelmeket segédelni. Hiszen ez ma sem gátolt téged abban, hogy kissé későn ne kelj föl, hogy tegnap este a lakománál meg ne feledkezzél magadról, s hogy még holnap is vala­mely hibát ne kövess el. Jérôme atya, midőn egyházi beszédet tartott, maga is átérezte mindazt, a miről másokat meggyőzni akart — s talán ebből magyarázható ki ama siker, a melyet mindenkor aratott. Rendszerint a Veni Creator után fölment a szó­székbe. A hagyomány csak összefüggéstelen töredé­keket őrzött meg számunkra beszédéből, de a­melyek mindamellet is nagyon jellemzők.

Next