Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)

1884-11-01 / 257. szám

Szombat, 1884. november 1. 257. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest. "Sarátok-tere 4. sz. Z. Előfizetési dij: P élévre..................................*frt. negyedévre.......................4 írt. Megjelenik as ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak napján. Most keseregd ki bánatod' : Sirasd magad meg, ez a te napod, Magányos élet gyászos embere ! De szomorú tekinteteddel Ne a halottakat keresd fel, Ne menj a temetőbe, ne! Idegen minden sírja néked ; Ott is csak a magány kisérget, S csak annál kínosabban érzed Kietlen egyedüliséged’. Azért a négy fal közt maradj S gondold meg azt, hogy árva vagy ; Élők között is, holtak közt is az, Halottad sincs, kit megsirass. Reviczky Gyula. -----♦*>*------­Eg ykor és most. (Elbeszélés.) irta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Nem kelle soká várakoznom, pár perc múlva visszatért, komor, levert arcán olvasható volt a ka­pott válasz. — Vége ? — kérdém aggódva. — Vége — felelt ó — minden ut el van vágva, nincs más hátra, csak a szökés. — Pszt! ne mondd, meghallhatná valaki! — kiál- ték fel ijedten. — Ki hallaná, hisz magunk vagyunk ? Szegény kis testvérkém, ki tudja, mikor látjuk egymást viszont — szólt engem gyöngéden keblére vonva s homloko­mat megcsókolva. — És oly hamar? — kérdém s szivem hevesen kezdett dohogni. — Még ma, mielőtt valakinek eszébe juthatna akadályokat görditni utunkba. — Ma! de hisz már este van ? — vetém ellen. — Titkos cselekvények legjobb palástolója az éj. De most menj vissza a többiekhez, én is hadd siessek, még sok eligazítani valóm van. Élj boldogul, hugocs- kám, isten veled! Karjaiba szorított, megcsókolt és elsietett. Én ott maradtam, úgy éreztem, mintha lábaim a földbe gyökereztek volna, valami kimagyarázhatatlan sejte­lem azt súgta nekem, hogy ez a dolog rosszul fog vég­ződni. Fejem égett, szivem dobogott, nem tudtam ma­gamon annyira erőt venni, hogy szavainak engedel­meskedve, a salonba visszatérjek. Egyszerre a hátam mögött valami nesz ütötte meg füleimet, mintha női ruha suhogott volna. Sietve hátrafordultam, de nem láttam semmit, hanem pár pillanat múlva haliám, a mint a folyosóhoz vezető lép­cső ajtaja nyikorgóit. Sietve szaladtam le a lépcsőkön, de bármerre néztem, senkit se láttam. — Tán a szél volt — gondolám s félig megnyugodva visszatértem a salonba, hol azonban egy körülmény ismét felkölté aggodalmamat, Krisztine nem volt jelen s csak később mintegy négy óra múlva tért vissza egészen átfázva. — Hol jártál, Krisztine, be jéghideg a kezed? — kérdé egy távolléte alatt érkezett látogató, kezet szorítva vele. — Rá néztem, felindultnak látszott s hevesen lélekzett, mint a ki sebesen járt; istenem ha Ő lett volna s hallotta volna beszélgetésünket! — Nagy fejfájásom van s kissé járkáltam a kertben — felelt hideg, közönyös hangján, mely azonban nem volt képes aggodalmamat teljesen elosz­latni. Elhatároztam résen lenni s figyelemmel kisérni lépteit, de semmi gyanút nem vettem észre. Éppen nálunk volt kisebbszerű estély, csak olyan bizalmas thea néhány közelebbi ismerőssel, pihenő eBt egy másnap tartandó hál előtt. Nemsokára gyülekezni kezdtek a vendégek. Többek előtt feltűnt halváDyságom, nyomott hangu­latom. — Első telem, — felelém — nem szoktam még bele a nagyvilági életbe, kissé ki vagyok merülve. Tíz óra felé Olivér is megjelent a társaságban. Újság volt, nem igen tette [az utóbbi időben. Hozzá még kiválóan kedélyes volt, lekötelező előzékenységgel társalgóit az idősbb hölgyekkel, udvarolt a leányoknak, politizált az öreg urakkal, tréfált a fiatalokkal. — Jó emléket akar hátrahagyni a társaságnál, melytől hosszú időre búcsút vesz — gondolám. Alig egy órányi mulatás után azonban eltűnt, csak én vettem észre távozását. — Vigyázz! — súgtam oda neki, midőn az aj­tón kilépett. — Légy nyugodt, isten veled! — viszonzá keze­met szorítva. De én nem birtam nyugodt lenni, fejem zúgott, kezem reszketett, alig tudtam lábaimon állni, nem ér­tettem, mit beszéltek hozzám, isten tudja, minő felele­teket adhattam. Nem is birtam soká kiállani. — Hátha még itt van, még figyelmeztethetem — gondolám s a mint te­hettem, kiosontam. Lakosztályába sieték, nem volt ott. Elmentek volna már? Nem, lehetetlen ily hamar, hisz még át kelle öltöznie, mutatta egy levetett salonruha, ott egy székre dobva.-- Tán még a kertben van, várakozik — gon­dolám s a nyugtalanságtól űzetve, siettem le a lépcső­kön. Már éppen a szabadba vezető ajtó kilincsén volt a kezem, midőn a hideg érc érintése eazembejuttatá könnyű estélyi öltözékemet. Az izgatottságtól már is úgy fáztam, hogy fogaim vacogtak bele s künn oly szörnyű hideg volt! Szobámba mentem, köpenyt ölték magamra s úgy indultam meg kémszemlémre. Rop­pant hideg volt, a hó csikorgóit lábam alatt, egy-egy szélroham a fákról a jeges havat arcomba csapta. De ez nem tartott vissza. A hóban lábnyomokat fedeztem fel, az övéi bizonnyal, követtem azokat s haladtam to­vább. A kertben minden csendes volt, minél bellebb hatoltam, annál csendesebb, csak néha egy-egy szél- süvöltés volt hallható ; a fehér talajon kísérteties raj­zokat tüntettek fel a fák fekete alakjai, még az ég is oly félelmesnek tűnt fel sötét, acélkék boltozatával hidegfényű csillagaival. Kimondhatatlan félelem fogott el, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani, de féltem, annyira, hogy alig voltam képes tovább haladni. Végre! végre a nyomok elvezettek a görbe cser­hez, tehát csakugyan ! Felmásztam, végig görbe ágán, azon át a szom­szédkert lugasának léceire. Most féltem még csak iga­zán. Otthon, az megjárta, de itt, idegen ellenséges te­rületen ! Nem mertem leszállni, de hisz minek is ? ez emelkedett helyről mindent láthattam. Ott volt nem messze az ut, a házfelé vezető láb­nyomokkal, a mely sötéten, az élet minden jele nélkül állt a távolban; túlfelől a hátsó kertajtó, melyen át távozni készültek, elmentek e, nem-e ? De nem, hiszen a nyom csak egy és befelé vezet még itt kell lenniök, itt fognak elhaladni. Azonban a kert ellenkező oldalán halk nesz lón hallható, a fák közt két sötét alak körvonalai tűntek fel, ők azok ! Tehát mehetnek, nem lettek feltatóztatva, hála istennek! Már ott vannak, elérik az ajtót, künn vannak. De mi ez ? egy sikoly! . . Hah gyalázatos, rajta értelek ? kiált egy durva hang, egy koppanás . . . nyö­gés ...zuhanás... Egeknek szent ura! mi történt ? Mindent feledve kúszom alá a lugas rácsain, szaladok a kertajtó felé, azon belül az öreg Malmost találom a ki ájult leányát viszi karjain, én rohanok tovább, Olivér, hol van Olivér ? Ott fekszik a földön elterülve, mellette Malmos Nándor szorgoskodik. — Olivér ! mit tettek vele! — kiál ték maga­mon kívül. — Atyám . . . hevétől elragadva . . . esküszöm, hogy nem tudtam róla s felakartam karját tartani — tördelé felindultan Malmos — tán csak nem lesz nagy baj, csak tompa ütés . . . Segítsen grófnő, dörzsölje hóval kézcsuklóit és adogasson havat a szájába. Ó maga halántékait, nyakát dörzsölé s fejtete­jére rakott hóborogatásokat. Letérdeltem s követtem utasítását. Pár perc múlva csakugyan éledni kezdett. Mélyen felsóhajtott, kinyitotta szemeit, segítségünkkel aztán lassan lábra állott s gépiesen engedte magát általunk vezettetni ;s mi kertünk hátsó ajtaja felé, melyet Malmos — hogy feltűnés nélkül szállíthassuk lakásába — egy nála levő generális kulcscsal felnyitott. Szobájába érve egy nyugágyra fektettük a még mindig eszméletlent. — Hívja inasát, fektesse ágyba, grófnő — szólt Malmos — én megyek és orvost küldök. — Csak egyet, — uram — mondám őt vissza­tartva — ki árulta el tervünket ? — Saját nővére — volt a felelet. — Tehát a büszke grófleány nem átallotta átmenni a megvetett iparoshoz s őt testvére ellen ingerelni, kinek árulása könnnyen életébe kerülhetett volna! Hát nem hiúban gyanakodtam. Olivér agya, a rázkódás következtében gyula- dásba jött, heteken át volt nagy beteg s magán kivül. Krisztine ijedtsége, midőn az esetről értesült s kínos vergődése a hosszú betegség alatt, eléggé bizonyiták bünrészességét. Felgyógyulása után Olivér Párisba utazott. An­nak az embernek a lányát, a ki életére tört, el nem vehette, eziránt tisztában volt magával, szórakoznia, felednie kellett. (Folyt köv.) Sigeíin Berta. (Francia elbeszélés.) ina Edouard Cadol. (Folytatás.) Penardier, ki nyugtalan volt már, tudni óhaj­totta, mennyire haladt a neje a kibékités müvében s egyenesen hozzá sietett, kit szalonjában talált. — Nos ? — kérdé a férj. — Üzentem neki, hogy itt várom, — viszonzá az öreg asszonyság. — Azt hiszem, nem késik soká. Penardier vissza akart vonulni. — Jobb szeretem, ha ön is jelen lesz beszélge­tésünk alkalmával. Legalább tapasztalni fogja, meny­nyire fölkarolom az ön érdekeit. Csak arra kérem önt, engedje át nekem a szót egészen. Penardierné legkevésbhé sem kétkedett, hogy Bertával szemben sikert fog aratni. »Az egész csak gyermekjáték!« — mondá férjének. Midőn Berta belépett, az öreg asszony, elébe sietve, nyájasan nyújtott neki kezet. — Nos, édesem, valóban igaz volna az, hogy az én ördöngős fiam bizonyos ostoba csínyt követett el kegyed ellen ? .. De, istenem! — kiáltott föl kedé­lyesen, — egészen kivörösedett a szemhéjjá!.. Sirt talán ? Mirevalók azok a könyek, édes istenem! Minő gyermekség ez ! Ejh, vigasztalja meg magát, édesem. A mi engem illet, én nagyon megleckéztettem Ró­bertét, úgy hogy egészen megszompolyodott. Penardier a bevezető beszéddel meg volt elé­gedve, mit fejbőlintásával fejezett ki« — Higyje meg, édesem, — folytatá az öreg asszonyság, — hogy olyasmi botrány többé nem fog előfordulni !

Next

/
Thumbnails
Contents