Fővárosi Lapok, 1885. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1885-01-14 / 10. szám

Szerda, 1885. január 14. 10. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ______ g— t ^___________ _ _________ Hirdetések Pin/AT3tiQT T APOIT *.s,„Mk F«.j|6,ize,ési 1"i1:n tiiiriUijl i in rím Negyedévre..................... Hl ml hBKZ NBSBHHHBhBHHHHHIHBH Athenaeum-épület) Megjelenik a kiadóhivatalba az ünnepi utanlapokat SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A gyanakvó. Egy ifjú — Líziasz, ha nem csalódom — Athéni bár, mogorva szörnyű módon. Epés, gyanakvó, zárkózott kedélyű . Elcsábult mégis Bakhisz nép szemétül. Bakhisz, a bájos, bűvölő hetajra! Hírét Athénnek irja, véne vallja. Csak Líziasz, szeretve is, hitetlen : »Oh, mondd, minő varázs lakik szemedben ! Mi kelti ezt a vágyat, mi igéz meg ? Szeretlek, vagy csupán szeretni véllek ? Szép vagy, de tán csupán az én szememben S másnak Timándra csókol édesebben ? A vér játéka kelti a szerelmet; S a szépség nem más, puszta árny, lehellet. Csak volna szíved, volna csak kirakva : Látnám, az is csak véres húsdarabka.« Bakhisz nevet: »Bölcs Líziasz barátom, A szépséget ne fürkészd minden áron. Jer és ölelj , hunyt szemmel higyj a szépbe’, S ne pillants sanda szemmel lényegébe. Ha kétkedel, hogy ajkam csókja édes : A csókhoz, szerelemhez rosszul értesz ; S ha szivem véres húsdarab szemedben : Megnézheted — mikor majd halva fekszem.« Reviczky Gyula. -----is-'e;-*; ------ Regina. (Elbeszélés.) Szauday Zénótól. (Folytatás.) Másnap az alkony újra a tó partján találta Reginát. Ezúttal nem fürdött, leült a puha fűbe és bokrétát kötött a mezőn szedett virágokból. Könnyű rózsaszín ruha fedte termetét, szabadon hagyva formás nyakát, gömbölyű karjait. Sötét haja két gazdag fonatban hullt alá, s e fonatok szalagcsokros vége a gyepen hevert, mert jóval alul ért a karcsú derékon. A lány tetette magát, mintha nagyon el volna merülve munkájába s nem hallaná, hogy valaki közeledik. Lyra jelent meg előtte, körülszimatolta őt és letelepedett melléje. — Hollá! — kiáltá vigan gazdája, — te ugyan kiválasztottad magadnak a legjobb helyet, kutyám. Ezzel fegyverét letámasztá, és ledobta magát a gyepre; aztán megemelinté kalapját s kezét nyújtva a leánynak, merészen igy szólt: — A nimfák és Nimródok nem ismerték az etiquette szabályait, idézzük vissza azt a kedves kort, engedje, hogy elfoglalhassam kegyed oldalán ezt a kis helyet, és ne haragudjék kíváncsiságomért, ha azt kérdezem : a kegyed piros cipőcskéi voltak-e itt tegnap őrizet nélkül a fűben ? — Az enyémek, — szólt zavarral a leány. — Nos, akkor én szerencse fia vagyok, hogy most teljes costume-ben találtam kegyedet, így legalább láthatom. Megvallom tegnap kiváncsi lettem a vízi tündérre, s ma az a vágy hozott erre a tájra, hogy tudhassam : kit ? És nehogy formahiány miatt adósom maradjon a válaszszal, először is bemutatom magamat: én Báthy Béla vagyok. Regina piros arcszine fehérre vált. Ah, a zsidógyűlölő fia, gondolá, — én nem fogom neki megmondani, ki vagyok, úgyis meg fogja tudni később másoktól, legalább egy pillanatig ne nézzen le. — A tündéreknek nincs nevök, — monda aztán nevetve. — hivjon ön a hogy akar. — Ah, ez a legkedvesebb engedelem a világon, így én önt kedves kicsikémnek fogom nevezni. Regina csodálkozva nézett reá. Még ily merész hangon nem beszélt hozzá senki. Szeretett volna haragudni bizalmas modoráért, de nem tudott, szépsége megigézte őt. Az ifjú félig nyílt, telt, piros ajka, összeszorított villogó fehér fogsora vágyat s biztatást fejezett ki; kifejlett, idomos alakja az elbizakodottság, erő és kifogástalan szépség összetétele volt. Életének azt a korát élte, midőn az ifjú érzi, hogy nem gyermek többé, a játék nem mulattatja, de még nem elég komoly arra, hogy az érett férfi foglalkozásaiban részt vegyen; tanulmányait jó sikerrel végezte, tud sokat, amit tudnia kell, de még tapasztalatokra van szüksége, hogy valamivé lehessen. Még tud ábrándozni, de fel bírja fogni, hogy az ábrándok szétfoszlanak. Érzi, hogy komoly kötelességei vannak a társadalom iránt, de addig is, míg elfoglalná helyét az élet küzdterén, jól esik bohóskodnia, belenézni minden nő szemébe, megáhitni minden formás ajkat; meghódol a pillanat hatalma előtt, nem gondol a következményekkel. Ilyen volt Béla, leírta korának hibáit és szeretetreméltóságát. Tetszett neki a szép leány, és egy hirtelen mozdulattal megfogta a kezét. — Megfogom a tündérkémet, hogy el ne röppenjen, — ez volt a magyarázat. — Mily szép az én kicsikém, — csapott át még nagyobb bizalmasságba, — szeretném sokat látni. De ne vonja el magát, ne tiltakozzék, hisz szeretetet lehel körülte minden virág és az én ajkam is, ki szeretné úgy, mint én ? Regina keble szorongott, hosszan nézte az ifjú arcát, oly szép ékesen szóló volt az, a szerelem mosolya ragyogott szemén, ajkán, s a leány érzé, hogy elszédült. — Öh, monda mintha álmodozna. — hisz én zsidó leány vagyok. Csengő kacaj lett szavaira a felelet. — Nos, és vallásod tiltja a szerelmet ? Kis bohó, a szív nem ismer törvényt, vallást. Engedje atyját a Talmudról beszélni, és maga szeressen engemet! A lány boldogan hallgatta szavait, nem tett több ellenvetést. Mily édes volt tudnia, hogy ez a szép, előkelő ifjú nem tartja őt páriának, magához emeli, szívét cserébe adja az övéért. És aztán minden nap találkoztak, és minden nap nehezebben váltak el egymástól. Mily kellemes volt karöltve járni be az erdőt, megosztani a talált szamócát, meglesni fészkén a gerlét, és szedni bokor tövén nyíló virágokat; közel, egészen közel simulni egymáshoz, ha a harkály kopog a fák héján, vagy a felriasztott őzike után ropogva törik a galy ; megrettenni minden neszre: jaj, nem jön-e valaki; őrizni egy édes titkot, mely kettősöké, és vitázni azon, melyik szereti jobban a másikat. — Azóta érzem csak, hogy élek — mondá gyakran a lány, szép fejét az ifjú vállára hajtva, —amióta ismerlek. Naponta ezerszer ismétlem: szeretlek, szeretlek. Minden gondolatom határtalan boldogságot ad, mert közüled fűződik; minden csöpp véremben ott vagy; nem feledhetlek egy pillanatra sem; minden elmúlhatik a világon, deaz én szerelmem örökké fog tartani. Az ifjú hosszú, szenvedélyes csókkal felelt; oly boldogok voltak ők, nem gondoltak múltra, jövőre, mint az első emberpár az édenkertben. A lombok közt a gerlék nagyot nevettek fölöttük, míg a szél porfelhőt kapott fel és olyan bolondos táncot járt vele a szekérúton, mintha nagyon mulatságosnak tartaná, mikor előtte örök szerelemről beszélnek. .. A sátoros ünnepek előestéje volt. Salamon zöld gályákból és tarka virágokból sátort építtetett tágas udvarán. Regina csokrokkal, függönyökkel, apró csecsebecsékkel felékesítette belsejét, mint valami babaszobát. Salamon e sátorba hordatta házának minden ékességét. A puha kerevet a Regina szobájából itt nyújtózott az asztal mellett; ezüst karos gyertyatartók, pompás metszett üvegedények, selyemhez hasonló finom fehér abrosz, néhány vastag szőnyeg ünnepélyes színt adtak a kis helyiségnek. Rebeka a kert mindennemű fájáról hozott ágakat, leginkább olyanokat, melyek gyümölcscsel telve valának; a függönyök mellé szúrva azokat, gyönyörködött művében. — Mily pompásan illik a piros Lőrinc-körte a halavány savanyú almák mellé, és a hamvas szilva a sárga bőrű barackhoz! — mondá a hűséges cseléd, — de im még egyebet is hoztam; és e szavaknál zamatos sárgadinnyéket helyezett a különben is mindenféle édességekkel megrakott asztalra. Salamon az asztalfőn ült. Fehér haját a hagyományos bársony sapka födte; ünnepi ruhába volt öltözve ; arca örömtül ragyogott. Jobb kezében egy pohár aranyszín bort tartott a gyertya világa felé, s oly figyelemmel nézett keresztül rajta, mintha valami Cagliostro-féle varázsital volna. Regina, ki a süteményhalmaz között egy mandulás lepényt igyekezett fölfedezni, egy ideig hallgatva tűrte a csendet, végre megszólalt: — Atyám, mi van a poharadban ? — Bor, — felelt röviden az öreg. — Mit néztél rajta oly hosszasan ? — Hogy az ilyen kislány mindent akar tudni, tehát azon gondolkoztam, hogy a Báthy uraság szőlői nagyon jó bort teremnek. — S ezt te csak ma vetted észre ? — Hohó, az öreg Salamon évek óta forgatja fejében a Báthy-birtok minéműségét. Mivé lenne az igyekező kezekben, folyó aranyat teremne. — Mint van mégis, hogy a Báthy-család naprólnapra pusztul, tönkre megy ? — veté közbe Rebeka, míg egy szelet sárgadinnyét cukorba hengergetett kedvence számára. Regina szórakozottan vette át tőle a zamatos gyümölcsöt, és azon gondolkozott, mint fűzte tovább a beszélgetést, hogy gyanút ne keltsen, és mégis megtudjon a Báthyak sorsáról egyetmást. A vén cseléd kérdésére mit sem felelt az öreg családfő , sokkal jobban elfoglalta őt egy borsos szelet, hogysem az uraság hanyatlásának okát magyarázgassa a csacska Rebinek. (Folyt. köv.) A Caronne férje. (Francia elbeszélés.) Irta Alfred de Bréliat. (Folytatás.) — Nos, ha ön engem szeret, nem lesz; akkor közleni fogom majd minden bajomat s ön is közli velem minden kedvetlenségét s azt hiszem, akkor mind a ketten könnyebben tűrjük sorsunkat. Oh, ha ön engem szeretne ! — ismétlé az ifjú csengő pillantást vetve a meghatott leányka arcára, ki lesütötte azt, hogy kikerülhesse Mihálynak a tekintetét. — Istenem ! — gondolta magában a leány; — azt kérdi, szeretem-e, holott szivem oly őszinte vonzalmat érez iránta. — Kamilla, — folytatá az ifjú. — igyekezzék kissé engem szeretni! Nem tudom vájjon képes lett volna-e e leányka folyvást hallgatni, mert abban a pillanatban megmenekült Mihálynak az esdekléseitől. Cazotnak az írnoka közeledett feléjök, ki arra kérte Barniert, keresse föl nagybátyját, ki a saját szobájában várja. Kamilla fölhasználta ezt az alkalmat a menekülésre, mert félt, hogy minden pillanatban elárulhatja szegény szívének a titkát. ✓ Mihály utána akart sietni, de az írnok figyelmeztette, hogy Cazot türelmetlenül várja.