Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)
1885-05-23 / 120. szám
jét. Grimaud, elkábulva az élénk csevegés zajától s elhüvöltetve Bazinné asszony mosolygó szépségétől, ki, akár azért, mert az utazás üditőleg hatott rá, akár azért, mert kicsinosíthatta magát, hogy a volt olajgyárost elbájolja, akár végre, mert a tetszelgési vágy érdekesebbé tette külsejét, Grimaud úgy vélekedett, hogy e nő soha sem volt szebb és vonzóbb. A derék házigazda kissé elfogadva sietett vendégei elé s bevezette őket a szalonba. Segített levetni felső ruháikat, melyeket elővigyázati szempontból, hűvös estétől tartva, magokkal hoztak. Picardné azt jegyezte meg, hogy Grimaud úr gyakorlatias ember, s a szép Bazinnén is első pillanatra meglátszott, hogy e háztartás őt kellemesen lepte meg. Igaz, hogy már ismerték egymást, több ízben találkoztak, sőt ebédeltek is együtt egy közös barátjuk házánál. Ám, egészen más volt, ugyanazt az embert otthon, a saját házában látni, mikor a házigazda tisztét viselte. Ez volt a Bazinné asszony nézete, ki késlekedett Grimaudnak határozott választ adni, Eaubonneban tett látogatásuk előtt. Azonban Grimaud éppen nem esett a fejeságyára s azért, hogy saját gyártmányú pompás olaj eladása volt legfőbb foglalkozása, ő sem volt balgább a többinél s tisztán látta az özvegy kártyáit. Szilárd alapon várta az ellenséget s ámbár a dacos Josephine támogatására csak féligmeddig számíthatott, mindamellett is remélte, hogy a felőle keletkezett jó hirnek lehetőleg megfelelhet. Az előtte való nap maga is jelen volt a bevásárlásoknál s reggel óta folyvást figyelemmel kisérte a konyhát. A nők teljes bizalommal voltak intézkedései iránt s Grimaud éppen nem nyugtalankodott a fölött, vájjon mikép fog e nap végződni. Grimaudnak az arca a diadal és elégültség érzetét fejezte ki. Miután vendégei kissé megpihentek, levezette őket a kertbe, megmutogatva nekik mindama jelentékeny munkálatokat, amelyek az ő utasításai szerint készültek; aztán bámulatra ragadta őket nagyszerű fasoraival s nem volt oly gyümölcsfa vagy virágcsoport, amelynél irgalmazott volna nekik: mindenről a legrészletesebb magyarázattal szolgált. — De hát hol tanulta mindezeket Grimaud úr ? Hiszen nem a kertészet volt az ön szakköre! — kiál ,tott föl Bazinné lelkesülten. — Valóban nem , de annyira tudatlan is voltam e tekintetben, mikor ide jöttem, mint aki vagy húsz évig lakott a Saint-Martin-csatorna partján , hanem hát belé tanultam , mert, lássák kegyetek, semmi egyéb foglalkozásom nem volt. — Meg kellett volna ismét nősülnie. — Azt hiszi kegyed, hogy egy nő nekem elég foglalkozást adott volna ? — Mindenesetre, ha egyébként nem is, legalább némi apró gondokat szerzett volna önnek. — Mondja inkább, asszonyom, hogy boldogságot. Az érdemes gyáros oly ügyesen járt a nők kedvében, amint róla föl sem merték volna tenni. A szép özvegy mosolygott magában, mig Picardné oly lelkesültséggel kiáltgatott föl, mely a derék embert egészen zavarba hozta. Mindamellett, miután több ízben bejárták a fasorokat s a jó asszonyság folyvást ismételgette untatólag egyhangú magasztalásait, Grimaud jónak vélte a társalgást másfelé terelni. — Tartok tőle, — szólt, — hogy az én szakácsnőm kissé megvárakoztat minket; ő ugyan jól süt-főz, de a gyorsaság nem eleme. — Majd eszére térítjük mi őt, — szólt Picardné asszony. Bazinné asszony az ajkát rágta. — Kérlek, anyám, hallgass, — szólt halkan, oda hajolva Picardnéhoz. — Akarják-e önök, — szólt Grimaud, — fölhasználni azt a pillanatnyi időt, melylyel még rendelkezünk, hogy kissé megnézzék kis hajlékom belsejét ? — Égünk a kíváncsiságtól,— viszonzó Picardné. — Anyám . . . anyám . . . — Te engem most egyre gátolni akarsz a beszédben. — Nem, de te sokat beszélsz, nagyon sokat. — Te nem látod át, mily derék, becsületes, szorgalmas ember ez. Ami itt van, azt mind ő teremtette meg. — Lehetséges, de lehet valaki jeles kertész, anélkül hogy kellemes férj volna. — Eh, úgy ismerem én már a te Grimaud barátodat, mintha saját nevelt gyermekem volna; egykor ehhez nagyon hasonló férfit ismertem én, ki nekem kissé udvarolt is . . . De, ime már hívok minket. Grimaud valóban visszatért, nagy aggodalmát fejezve ki a még nem kész reggeli miatt. A két nő követte őt. • — Aztán, mamám, hagyjon föl tömjénező szavaival, — súgta Bazinné , — nem akarom magamat úgy tüntetni föl, mintha a nyakába akarnám magamat varrni. — Ezt magam sem akarom, — viszont Picardné kissé boszúsan, — mert nekem is van önérzetem. A lak három emeletből állt, melynek megszemlélése annál tovább tartott, mert Grimaud az épületnek minden zegét-zugát meg akarta mutogatni. Elvezette őket a magtárba és pincébe is, hogy ítéletet vonhassanak az ő szerencsés anyagi viszonyairól. — Oh, mily szép szoba ez s mily szép innen a kilátás ! — kiáltott föl Bazinné, ki észrevette, hogy anyja kissé komor arcot öltött s csak erőltette a mosolyt. Grimaud is mosolygott s a fiatal özvegyhez fordulva, jónak látta fölkiáltására megjegyezni: — És ez az öné lesz. — No, persze, ha Grimaudné asszony válik belőlünk. Ezt az észrevételt Picardné kockáztatta. — Grimaud úr jól tudja azt, anyám, hogy e tekintetben még mit sem határoztunk, — szólt Bazinné, újra zavarba jőve ; — mi ma egyszerűen azért jöttünk ide, hogy szives, udvarias meghívásának eleget tegyünk. — És élvezni a mezei levegőt, — mondá Grimaud. — Természetesen,— viszonzá a kiengesztelődött özvegy. — És reggelizni, — tévé utána Picardné, — reggelizni! Oh, én sokra becsülöm az ízletes reggelit, tévé utána folyvást tipegve és jobbra-balra kémlelődve. — Jer ide csak, gyermekem. Nézd, mily pompás hálószobácska ez ! S mily gyönyörű almákom ez ! Valamennyi ruhádat beleakaszthatod majd. — Oh, anyám! — Igaz , hiszen még mit sem határoztunk; nem is gondolok többé rá. (Folyt. köv.) Hugo Tiktor. (Meghalt május 22-én.) (V.) A »magasztos gyermek« (enfant sublime.) — amint Chateaubriand valaha a kis Hugo Viktort nevezte,— meghalt, mint betegségtől összetört, nyolcvanhárom éves aggastyán. Fölösleges lett volna e szomorú jelentés címét gyászkeretbe foglalni. Az öt világrészben nem él egyetlenegy olvasott ember sem, aki ne tudná, hogy az ő élete fényes dicsőség, halála pedig mély gyász. S nem egyedül Franciaország dicsősége és gyásza, hanem az egész emberiségé. Az ő rendkívüli, kivételes lángelméje egy, nyolc évtizeden át egyre nőtt oly óriási élőfa, mely francia földben gyökeredzik ugyan, de terebélyes ágaival, melyek lombokban, virágokban és gyümölcsökben folyvást gazdagon pompáztak, kiterjedt az egész világra, így terjed most ki, ugyanilyen roppant területre, elhunytának hite, mint egy nyomasztó árnyék. Mert dicsősége tovább ragyog ugyan s művei nem enyésznek el; de nem is szaporodhatnak többé, mert benne a fény forrása, az eszmék, gondolatok és érzések kiapadhatatlan kútfeje kiszáradt a halál lehetől. Csak ez az egy kérlelhetetlen árnyék bírta legyőzni az ő lángeszének elevenségét. Csapás, száműzetés, betegség, aggkor nem bírtak azzal. Ő is a teremtés kedvence volt, mint egykor Michel Angelo, ki aggkorában merte a legnagyobbat. Szellemén az idő egy redőt sem bírt vésni, képzelmét egy hüvelyknyivel sem tudta alább szállítani. Erről a képzelemről azt mondhatjuk el, amit Macaulay írt a Bacon felfogásáról: »hasonlított ama sátorhoz, melyet a bűvös Paribamon adott Ahmed szultánnak: hajtsd össze s egy delnői kéz játékszerének látszik; terjeszd ki s hatalmas szultánok seregei pihenhetnek árnyéka alatt.« Olvassa el valaki egymás után a »Nagyapaság művészetének« bájos játsziságait s a »Századok legendájá«-nak hatalmas epikáját, s ezt a hasonlatot nem fogja túlságosnak találni. S a képzelem roppant széles birodalmának e szélső mösgyéin támadt művek, úgyszólván az ő költői utolsó korszakának termékei, mert nála minden korszak húsz-húsz évvel számítható. A költői kellem és hatalom, a pathosz és ékesszólás e mindig eredeti, sőt sokszor bizarr fejedelme, -------------------------------------------------------------------------------ki félszázadnál jóval tovább uralkodott a francia költésben : könyvekben, színpadon és a szószéken (ahol szintén költő volt,) kinek esze fenszárnyaló gondolatokkal, szive áradó szeretettel, kedélye mély hittel volt tele, mert megóvta magát a kételytől mely — mint maga irá — »az értelem rozsdája«, bizonyos tekintetben agg korában is »magasztos gyermek« maradt. Tudott hinni, bízni, lelkesülni. El volt telve elragadtatással, s akár Shakspeareről irt, akár Párisról, melyet a mai világ csodájának tartott, mintegy az örök fiatalság szárnyain lebegett. Mondják, hogy az utóbbi években kedélye elkomorult, hallása megromlott, szemének fénye elbágyadt, de egy-egy nemzeti ünnepély, melyben egész lelkével részt vett, s szeretett unokáinak egy bájos mosolya vissza bírták adni neki a lélekerő teljét. A toll pedig soha sem vesztett nála varázsából és hatalmából s utolsó kötetének lapjai is csak oly fényesek, mint egykor a »Keleti költemények« (Les Orientales) fiatal hévtől és színgazdagságtól áradó poézise. Nem változott s mindig csak magához volt hasonló. Mások pedig hiába törekedtek hozzája hasonlítani. Őt utánozni épp oly veszedelmes, mint német zenészeknek Wagner Rikhárdot. Veszedelmes, mert elérhetetlen célra törve, elvesztik önmagukat. Hugo Viktor nagy életet élt. Besançonban 1802 február 26-dikán született. Apja I. Napóleon tábornoka volt, ki harcolt Olasz- és Spanyolországban, anyja pedig royalista család leánya a vendéei hívek közül. A szülők meghasonlottak különböző érzületek miatt s a »magasztos fiút« birák ítélték atyjához. A fiú azonban inkább anyja érzületéhez szított s először is egy royalista szomorújátékot irt, aztán egy ódát a tanulás hasznáról, 15 éves korában. A toulousei akadémiánál már 1819-ben két költeménye nyert jutalmat. Egyik »IV. Henrik«-ről, másik az első forradalomban kivégzett verduni szüzekről szólt. A következő évben is nyert jutalmat »Mózes a Nílusnál« című versével. Már mint gyermek, nagy, magasztos tárgyakkal, kezdte. Első szerelme regényíróvá tette: »Han d’Island«-ot írta meg, de nem tudta, csak évekkel később kiadni. Irt aztán kritikákat, ódákat s a királyság híveivel összeköttetésbe jövén, XVIII-dik Lajos király kétezer frank évdijat adott neki s ekkor, 1822-ben nőül vette, a kit szeretett. X. Károly király hatezer frankra akarta emelni évdiját, mit 1848-ban szemére is hánytak politikai ellenfelei, noha az érdíj fölemelését nem fogadta el. A huszas évek első felében nem igen tudott népszerűségre vergődni, de a »Vendomi oszlophoz« irtódása nem csak híressé tette, hanem atyja is kibékült vele. A napóleonista szellem egyesíti őket. Ez időben a fiatal költő már a romantikusok feje lett. Az »Orientales«-t mindenki olvasta, drámáival pedig (»Cromwell«, »Marion de Lome«, »Hernani«) az üres klaszszicizmusnak üzent hadat. Nagy harc volt a színházakban s Hugo Viktor és id. Dumas győztek. Övék lett a fiatal Franciaország. Hugo a színpadon a merész képzelem, a nagy ellentét, a ragyogó pathosz fényében ragyogott, gyakran eltérve az »emberi«-től. »Notre Dame de Paris« című regényét is elragadtatva olvasta minden francia. Csináltak abból a németek drámát, olaszok balletet, festők képeket. Valamint »drámáit is — »Le roi s’amuse«, »Lucréce Borgia«, Marie Tudor«, »Angelo« — operai szövegeknek is feldolgozták. «Feuilles d’automne« (a gyermeki élet megéneklése,) A »Les Chant des Crepuscule« című ragyogó verskötetek ugyanez időben termettek. A francia akadémiának 1841-ben lett tagjává, 1845-ben pedig Lipót Fülöp király nevezte ki pairnek. De épp ekkor egy féltékeny férj pörbe keverte s neki egy évig hallgatnia illett. A pairkamarában a gyári minták tulajdonjoga kérdésében szólalt föl s jól szónokolt. Majd a Napóleonok száműzésének megszüntetése mellett beszélt s ezért az orleanisták megnehezteltek rá. Az 1848-diki nemzetgyűlés kezdetén a bonapartistákhoz számitált, de ő a köztársasági baloldal szónoka lett, ki nem egyszer beszélt fényesen, ellenfeleinek gyakori zajlása közt. A nemzeti önérzet s erkölcsi eszmék szónoka volt, de mindig jobban ragaszkodott a költészethez s azt hirdető: »a költészet a politika fölött van, mint az eszme a tény fölött.« De sok költői művének politikai célja van, így »Az elitélt utolsó napjai« a halálbüntetés eltörlésére céloz s »Rajna« című könyve pláne külpolitikai bizarrságokkal van tele. Szerepelt a költő a párisi békekongresszuson is s egyszer a halálbüntetés ellen irt cikk miatt pörbe idézett fiát nagy hatással védte a párisi esküdtek előtt. Az 1852-dik dec. 2-diki államcsíny, mely által Bonaparte Lajos elnök magát III. Napóleon császárrá Folytatás a mellékleten. 778