Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)

1885-05-23 / 120. szám

jét. Grimaud, elkábulva az élénk csevegés zajától s el­­hüvöltetve Bazinné asszony mosolygó szépségétől, ki, akár azért, mert az utazás üditőleg hatott rá, akár azért, mert kicsinosíthatta magát, hogy a volt­ olajgyárost elbájolja, akár végre, mert a tetszelgési vágy érdeke­sebbé tette külsejét, Grimaud úgy vélekedett, hogy e nő soha sem volt szebb és vonzóbb. A derék házi­gazda kissé elfogadva sietett vendégei elé s bevezette őket a szalonba. Segített levetni felső ruháikat, melyeket elővi­­gyázati szempontból, hűvös estétől tartva, magokkal hoztak. Picardné azt jegyezte meg, hogy Grimaud úr gyakorlatias ember, s a szép Bazinnén is első pilla­natra meglátszott, hogy e háztartás őt kellemesen lepte meg. Igaz, hogy már ismerték egymást, több ízben találkoztak, sőt ebédeltek is együtt egy közös barát­­juk házánál. Ám, egészen más volt, ugyanazt az embert otthon, a saját házában látni, mikor a házigazda tisztét viselte. Ez volt a Bazinné asszony nézete, ki késlekedett Grimaudnak határozott választ adni, Eau­­bonneban tett látogatásuk előtt. Azonban Grimaud éppen nem esett a fejeságyára s azért, hogy saját gyártmányú pompás olaj eladása volt legfőbb foglal­kozása, ő sem volt balgább­ a többinél s tisztán látta az özvegy kártyáit. Szilárd alapon várta az ellenséget s ámbár a dacos Josephine támogatására csak féligmed­­dig számíthatott, mindamellett is remélte, hogy a felőle keletkezett jó hirnek lehetőleg megfelelhet. Az előtte való nap maga is jelen volt a bevásárlásoknál s reggel óta folyvást figyelemmel kisérte a konyhát. A nők teljes bizalommal voltak intézkedései iránt s Gri­maud éppen nem nyugtalankodott a fölött, vájjon mi­kép fog e nap végződni. Grimaudnak az arca a diadal és elégültség ér­zetét fejezte ki. Miután vendégei kissé megpihentek, levezette őket a kertbe, megmutogatva nekik mindama jelentékeny munkálatokat, a­melyek az ő utasításai szerint készültek; aztán bámulatra ragadta őket nagy­szerű fasoraival s nem volt oly gyümölcsfa vagy vi­rágcsoport, a­melynél irgalmazott volna nekik: min­denről a legrészletesebb magyarázattal szolgált. — De hát hol tanulta mindezeket Grimaud úr ? Hiszen nem a kertészet volt az ön szakköre! — kiál­ ,­tott föl Bazinné lelkesülten. — Valóban nem , de annyira tudatlan is voltam e tekintetben, mikor ide jöttem, mint a­ki vagy húsz évig lakott a Saint-Martin-csatorna partján , hanem hát belé tanultam , mert, lássák kegyetek, semmi egyéb foglalkozásom nem volt. — Meg kellett volna ismét nősülnie. — Azt hiszi kegyed, hogy egy nő nekem elég foglalkozást adott volna ? — Mindenesetre, ha egyébként nem is, legalább némi apró gondokat szerzett volna önnek. — Mondja inkább, asszonyom, hogy boldog­ságot. Az érdemes gyáros oly ügyesen járt a nők ked­vében, a­mint róla föl sem merték volna tenni. A szép özvegy mosolygott magában, mig Picardné oly lel­­kesültséggel kiáltgatott föl, mely a derék embert egé­szen zavarba hozta. Mindamellett, miután több ízben bejárták a fasorokat s a jó asszonyság folyvást ismé­telgette untatólag egyhangú magasztalásait, Grimaud jónak vélte a társalgást másfelé terelni. — Tartok tőle, — szólt, — hogy az én szakács­nőm kissé megvárakoztat minket; ő ugyan jól süt-főz, de a gyorsaság nem eleme. — Majd eszére térítjük mi őt, — szólt Picardné asszony. Bazinné asszony az ajkát rágta. — Kérlek, anyám, hallgass, — szólt halkan, oda hajolva Picardnéhoz. — Akarják-e önök, — szólt Grimaud, — föl­használni azt a pillanatnyi időt, melylyel még rendel­kezünk, hogy kissé megnézzék kis hajlékom belsejét ? — Égünk a kíváncsiságtól,­­— viszonzó Picardné. — Anyám . . . anyám . . . — Te engem most egyre gátolni akarsz a be­szédben. — Nem, de te sokat beszélsz, nagyon sokat. — Te nem látod át, mily derék, becsületes, szor­galmas ember ez. A­mi itt van, azt mind ő terem­tette meg. — Lehetséges, de lehet valaki jeles kertész, a­nélkül hogy kellemes férj volna. — Eh, úgy ismerem én már a te Grimaud ba­rátodat, mintha saját nevelt gyermekem volna; egykor ehhez nagyon hasonló férfit ismertem én, ki nekem kissé udvarolt is . . . De, ime már hívok minket. Grimaud valóban visszatért, nagy aggodalmát fe­jezve ki a még nem kész reggeli miatt. A két nő kö­vette őt. • — Aztán, mamám, hagyjon föl tömjénező sza­vaival, — súgta Bazinné , — nem akarom magamat úgy tüntetni föl, mintha a nyakába akarnám magamat varrni. — Ezt magam sem akarom, — viszont­ Picardné kissé boszúsan, — mert nekem is van önérzetem. A lak három emeletből állt, melynek megszem­lélése annál tovább tartott, mert Grimaud az épület­nek minden zegét-zugát meg akarta mutogatni. El­vezette őket a magtárba és pincébe is, hogy ítéletet vonhassanak az ő szerencsés anyagi viszonyairól. — Oh, mily szép szoba ez s mily szép innen a kilátás ! — kiáltott föl Bazinné, ki észrevette, hogy anyja kissé komor arcot öltött s csak erőltette a mosolyt. Grimaud is mosolygott s a fiatal özvegyhez for­dulva, jónak látta fölkiáltására megjegyezni: — És ez az öné lesz. — No, persze, ha Grimaudné asszony válik be­lőlünk. Ezt az észrevételt Picardné kockáztatta. — Grimaud úr jól tudja azt, anyám, hogy e te­kintetben még mit sem határoztunk, — szólt Bazinné, újra zavarba jőve ; — mi ma egyszerűen azért jöt­tünk ide, hogy szives, udvarias meghívásának eleget tegyünk. — És élvezni a mezei levegőt, — mondá Gri­maud. — Természetesen,— viszonzá a kiengesztelődött özvegy. — És reggelizni, — tévé utána Picardné, — reggelizni! Oh, én sokra becsülöm az ízletes reggelit, tévé utána folyvást tipegve és jobbra-balra kémle­­lődve. — Jer ide csak, gyermekem. Nézd, mily pom­pás hálószobácska ez ! S mily gyönyörű almák­om ez ! Valamennyi ruhádat bele­akaszthatod majd. — Oh, anyám! — Igaz , hiszen még mit sem határoztunk; nem is gondolok többé rá. (Folyt. köv.) Hugo T­i­k­t­o­r. (Meghalt május 22-én.) (V.) A »magasztos gyermek« (enfant sublime.) — a­mint Chateaubriand valaha a kis Hugo Viktort nevezte,— meghalt, mint betegségtől összetört, nyolc­vanhárom éves aggastyán. Fölösleges lett volna e szomorú jelentés címét gyászkeretbe foglalni. Az öt világrészben nem él egyetlenegy olvasott ember sem, a­ki ne tudná, hogy az ő élete fényes dicsőség, halála pedig mély gyász. S nem egyedül Franciaország dicsősége és gyásza, hanem az egész emberiségé. Az ő rendkívüli, kivételes láng­elméje egy, nyolc évtizeden át egyre nőtt oly óriási élőfa, mely francia földben gyökeredzik ugyan, de terebélyes ágaival, melyek lombokban, virágokban és gyümölcsökben folyvást gazdagon pompáztak, kiter­jedt az egész világra, így terjed most ki, ugyanilyen roppant területre, elhunytának hite, mint egy nyo­masztó árnyék. Mert dicsősége tovább ragyog ugyan s művei nem enyésznek el; de nem is szaporodhatnak többé, mert benne a fény forrása, az eszmék, gondolatok és érzések kiapadhatatlan kútfeje kiszáradt a halál lehetől. Csak ez az egy kérlelhetetlen árnyék bírta legyőzni az ő lángeszének elevenségét. Csapás, száműzetés, beteg­ség, aggkor nem bírtak azzal. Ő is a teremtés kedvence volt, mint egykor Michel Angelo, ki aggkorában merte a legnagyobbat. Szellemén az idő egy redőt sem bírt vésni, képzelmét egy hüvelyknyivel sem tudta alább szállítani. Erről a képzelemről azt mondhatjuk el, a­mit Macaulay írt a Bacon felfogásáról: »hasonlított ama sátorhoz, melyet a bűvös Paribamon adott Ahmed szultánnak: hajtsd össze s egy delnői kéz játékszeré­nek látszik; terjeszd ki s hatalmas szultánok seregei pihenhetnek árnyéka alatt.« Olvassa el valaki egymás után a »Nagyapaság művészetének« bájos játszisá­­gait s a »Századok legendájá«-nak hatalmas epikáját, s ezt a hasonlatot nem fogja túlságosnak találni. S a képzelem roppant széles birodalmának e szélső mös­­gyéin támadt művek, úgy­szólván az ő költői utolsó korszakának termékei, mert nála minden korszak húsz-húsz évvel számítható. A költői kellem és hatalom, a pathosz és ékes­szólás e mindig eredeti, sőt sokszor bizarr fejedelme, -------------------------------------------------------------------------------­ki félszázadnál jóval tovább uralkodott a francia köl­tésben : könyvekben, színpadon és a szószéken (a­hol szintén költő v­olt,) kinek esze fenszárnyaló gondola­tokkal, szive áradó szeretettel, kedélye mély hittel volt tele, mert megóvta magát a kételytől mely — mint maga irá — »az értelem rozsdája«, bizonyos tekintetben agg korában is »magasztos gyermek« ma­radt. Tudott hinni, bízni, lelkesülni. El volt telve el­ragadtatással, s akár Shakspeareről irt, akár Párisról, melyet a mai világ csodájának tartott, mintegy az örök fiatalság szárnyain lebegett. Mondják, hogy az utóbbi években kedélye elkomorult, hallása megrom­lott, szemének fénye elbágyadt, de egy-egy nemzeti ünnepély, melyben egész lelkével részt vett, s szere­tett unokáinak egy bájos mosolya vissza bírták adni neki a lélekerő teljét. A toll pedig soha sem vesztett nála varázsából és hatalmából s utolsó kötetének lap­jai is csak oly fényesek, mint egykor a »Keleti költe­mények« (Les Orientales) fiatal hévtől és színgazdag­ságtól áradó poézise. Nem változott s mindig csak magához volt ha­sonló. Mások pedig hiába törekedtek hozzája hason­lítani. Őt utánozni épp oly veszedelmes, mint német zenészeknek Wagner Rikhárdot. Veszedelmes, mert elérhetetlen célra törve, elvesztik önmagukat. Hugo Viktor nagy életet élt. Besançonban 1802 február 26-dikán született. Apja I. Napóleon tábor­noka volt, ki harcolt Olasz- és Spanyolországban, anyja pedig royalista család leánya a vendéei hívek közül. A szülők meghasonlottak különböző érzületek miatt s a »magasztos fiút« birák ítélték atyjához. A fiú azonban inkább anyja érzületéhez szított s először is egy royalista szomorújátékot irt, aztán egy ódát a tanulás hasznáról, 15 éves korában. A toulousei aka­démiánál már 1819-ben két költeménye nyert jutal­mat. Egyik »IV. Henrik«-ről, másik az első forrada­lomban kivégzett verduni szüzekről szólt. A követ­kező évben is nyert jutalmat »Mózes a Nílusnál« című versével. Már mint gyermek, nagy, magasztos tárgyak­kal, kezdte. Első szerelme regényíróvá tette: »Han d’Island«-ot írta meg, de nem tudta, csak évekkel ké­sőbb kiadni. Irt aztán kritikákat, ódákat s a királyság híveivel összeköttetésbe jövén, XVIII-dik Lajos király kétezer frank évdijat adott neki s ekkor, 1822-ben nőül vette, a kit szeretett. X. Károly király hatezer­­ frankra akarta emelni évdiját, mit 1848-ban szemére is hánytak politikai ellenfelei, noha az érdíj fölemelé­sét nem fogadta el. A huszas évek első felében nem igen tudott nép­szerűségre vergődni, de a »Vendomi oszlophoz« irt­ódása nem csak híressé tette, hanem atyja is kibékült vele. A napóleonista szellem egyesíti őket. Ez időben a fiatal költő már a romantikusok feje lett. Az »Orien­­tales«-t mindenki olvasta, drámáival pedig (»Crom­well«, »Marion de Lome«, »Hernani«) az üres klasz­­szicizmusnak üzent hadat. Nagy harc volt a színhá­zakban s Hugo Viktor és id. Dumas győztek. Övék lett a fiatal Franciaország. Hugo a színpadon a me­rész képzelem, a nagy ellentét, a ragyogó pathosz fényében ragyogott, gyakran eltérve az »emberi«-től. »Notre Dame de Paris« című regényét is elragadtatva olvasta minden francia. Csináltak abból a németek drámát, olaszok balletet, festők képeket. Valamint »drámáit is — »Le roi s’amuse«, »Lucréce Borgia«, Marie Tudor«, »Angelo« — operai szövegeknek is fel­dolgozták. «Feuilles d’automne« (a gyermeki élet megéneklése,) A »Les Chant des Crepuscule« című ra­gyogó verskötetek ugyanez időben termettek. A francia akadémiának 1841-ben lett tagjává, 1845-ben pedig Lipót Fülöp király nevezte ki pair­­nek. De épp ekkor egy féltékeny férj pörbe keverte s neki egy évig hallgatnia illett. A pairkamarában a gyári minták tulajdonjoga kérdésében szólalt föl s jól szónokolt. Majd a Napóleonok száműzésének meg­szüntetése mellett beszélt s ezért az orleanisták megnehezteltek rá. Az 1848-diki nemzetgyűlés kezde­tén a bonapartistákhoz számitált, de ő a köztársasági baloldal szónoka lett, ki nem egyszer beszélt fényesen, ellenfeleinek gyakori zajlása közt. A nemzeti önérzet s erkölcsi eszmék szónoka volt, de mindig jobban ragaszkodott a költészethez s azt hirdető: »a költé­szet a politika fölött van, mint az eszme a tény fölött.« De sok költői művének politikai célja van, így »Az elitélt utolsó napjai« a halálbüntetés eltör­lésére céloz s »Rajna« című könyve pláne külpolitikai bizarrságokkal van tele. Szerepelt a költő a párisi békekongresszuson is s egyszer a halálbüntetés ellen irt cikk miatt pörbe idézett fiát nagy hatással védte a párisi esküdtek előtt. Az 1852-dik dec. 2-diki államcsíny, mely által Bonaparte Lajos elnök magát III. Napóleon császárrá Folytatás a mellékleten. 778

Next