Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)
1885-05-28 / 124. szám
Csütörtök, 1885. május 28. 124. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Ml m Hirdetések. PnuADitvT T ApíiF ssaTfT:?!® £ vVÜHvmI iiül VÜ. AU'' ' ■ecjeunik a kiadóhivatalba “t“,p«riAtUT*” SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendő A becsület. Én nem tudom, mi vagy. Lényedet csak érzem. Romlandó éltemben romolhatlan részem; Szárnyakat adsz, mikor föl a magasság van : Megalázott sorsban te vagy orvosságom. Nem vettelek pénzen, mint az utca csókját, S eladó sem voltál, mint azt tenni szokták ; Sár-arany korona, szép szó, kincs, Ígéret Csak lesiklott rólam s imádtalak téged. Hozzám a sors hányszor volt fukar, mostoha, S rongyos öltönyömet nem szégyelted soha. A boldogság napja ha sütött felettem, Nálad nélkül, bizony, oltárt nem emeltem. Voltam én is gyönge, szenvedély megejtett, Önfeledés perce nyújtott habzó kelyhet; Sok földi jó került dobszóra, vásárra: A te neved szent volt, annak nem volt ára. Érdemül sohasem dicsekedtem veled, Nem is rikoltoztam, verve a mellemet; De a kimondott szót, mint nyil, ha elrepült, El nem hazudoztam, jót álltam mindenütt. Földi rangból, fényből nem adtál te semmit, De a szép menyország én előttem megnyílt : Jöhet a világok összeroppanása, Te üdvözitsz engem, ezt alá nem ássa. Bogáncs, tövis téphet, bánthatnak zsiványok, De én még akkor is emelt fővel állok: Nekem már nem árthat e föld semmiképpen, Rég ott túl élek én, a végetlenségben ! Szász Gera. ----fiú.--------- A titok. (Beszély), irta Nagy László. (Vége.) Nem maradhatott nyugodtan, ki kellett mennie a szabadba. Végre eldöntő, hogy tudnia kell a történteket, a gyanút, a félreértést, melynek alapján a végzetes párbaj végbement. Nem a valót mondja el ? Ez az ember nem hazudhatik, elfogult, részrehajló lesz tán, de szavaiból ki fog érezni az igazság. Lassan kint titkos remény villanyozá fel, hogy végzetes félreértés forog fenn s nem kell pálcát törnie Bánváry László felett. Tehát holnap fellebbenti a titok leplét, — szólt önmagában s gyors léptekkel indult lakására. Meglepetésére egy rendőr várta. — Uram — szólt egy levelet nyújtva át, — egy öngyilkos zsebében találtuk. A levél pontos lakcímével volt ellátva. Feltörte. »A mit nem mondhattam el, ime beteljesült: az engesztelő áldozat megtörtént. Bánváry László.« Megdöbbenve ejté ki a levelet kezéből. — Ismerte ön ezt az urat ? — zavará fel a rendőr. — Ismertem, — feleségépileg. — Itt van még egy levél: „Irénnek“ címezve, ki ez a nő és hol lakik ? — Menjünk — szólt magához térve Garamszeghi, — mindent én fogok elintézni. Mig a rendőrhivatalba siettek, egy táviratot adott fel miss Bettynek: »Bánváry nagy beteg, semmi remény. Siessenek. Garamszeghi.« A rendőrhivatalból a halotthoz sietett. Útközben eszébe jutott, hogy a titok Bánváryval sírba szállt. Felötlött a kérdés, vájjon nem ezt akarta-e kikerülni halála által ? Eszébe jutott a távirat s vele névaláírása. Ez nagyon ingerültté tette önmagára. Mit is tartozik reá Bánváry ? mit lát-fut érte, mintha legjobb barátja lett volna ? Meglassiá lépteit, pillanatra habozott, visszafordult, de eszébe jutott, mennyi intézkedést tett már és eszébe jutott az a levél, melyet átvett, hogy átadja annak, a ki annyi idő óta gyötré és kínzá, átadja akkor, ha már előkészíté a szörnyű valóra. És megint indult a halotthoz, hogy az a bezárt szem, mozdulatlan alak az engesztelődés érzetét lopja szivébe. Elhatározta, hogy lakásukon várja a nőket. De mit tesz azzal a két tehetetlen nővel, ha véletlenül meghallják a hirt? Mit vétett neki e leány? Egyszer találkozott vele, hogy büszke megvetését érezze, midőn egyedül voltak s azután védje, midőn bátyja ellene támadt. Ah ! ez a védelem! Midőn miss Betty és Irén leszálltak. Garamszeghi fogadá őket a vasútnál s gyorsan ülteté be a kocsiba. — Engedjék meg, ha tolakodom, — szólt a szemközti ülésre ülve, — de kényszerítve vagyok. — Nagyon rosszul van ? — kérdé a miss. — Nagyon. — Ki van mellette ? — Senki, azaz — folytatá zavartan Garamszeghi — a kórházban — — A kórházban ? — riadt fel Irén. — Utcán lett rosszul, — magyarázá mindig kényelmetlenebbül Garamszeghi, — ismeretlenül oda vitték, nekem nem volt bátorságom szobáit felnyittatni. Miss Betty egy pillantást vetett Garamszeghire, mely bizonyitá, hogy sejti a valót. — Kérem önt, — szólt el elakadó hangon Irén, — menjünk rögtön hozzá. — Legyen nyugodtan, Irén, most Garamszeghi úr rendelkezése alatt állunk. Irén szótlanul engede. A lakás elé értek, az ajtók megnyíltak s Irén kimerülve veté magát egy székre. — Nincs semmi biztató ? — kérdé miss Betty, míg látszólag a kézi táskában keresett valamit nagy buzgalommal. — Fájdalom nincs — szólt merész elhatározással Garamszeghi. — Menjünk — szólt felugorva Irén. — Csak még egy percet. — Akkor magam megyek. — Ne menjen. — szólt Garamszeghi most először érintve Irén kezét — ne menjen . . . már hasztalan . . . késő . . . — Bátyám! — sikolta Irén s Garamszeghi egy pamlagra fektető az alékat. — Menjünk, — szólt Irén pár pillanat múlva felnyitva szemeit s kezét segítségért nyújtva ki. Garamszeghi megfogta, majd karjába tévé a kezet. Egy pár lépést tettek igy, midőn Irén hirtelen megállott, kihúzta kezét annak karjából. — Önnel ? Önnel épp az ő halálos ágyához ? Köszönöm figyelmét, nagyon is sokat kívántunk öntől, — folytató nyugodt, szenvtelen hangon. — Tartozásomat nem fogom elfeledni. — Kisasszony — szólt kissé ingerülten Garamszeghi, — ön megint igaztalan irántam. Holtak ellen nem harcolok. — Ezt nemesen bizonyitá be, de most már — — Sem a halott, sem az élő nem szorult rám, — szakitá félbe Garamszeghi haraggal, — még azt a kegyet sem kérem, hogy kocsijáig elkísérhessem. Isten önnel. Irén zavarba jött, bántani nem akart s engesztelésül akaratlanul karját nyujtá. Garamszeghi egy pillanatig habozott, de azután hidegen, nyugodtan nyujtá a magáét. — Uram, — szólt töredezett hangon a leány, — nem akartam sérteni, hiszen ma lettem igazán árva, de eszembe jutott, hogy ön Garamszeghi s a halott Bánváry. Nem akartam önt lekötni. — Higgye meg, — viszontá hidegen kísérője, — ha okom és jogom nem volna hinni, hogy Bánváry László nem lázadna fel, engem ágyánál látva, nem tolakodtam volna. Bátyja ma nálam volt. — Önnél ? — kiálta fel Irén — önnél ? — ismétlő, mereven tekintve Garamszeghire. — De nem az izgalom ölte meg. Leszámoltunk egymással, és megbocsátunk, — a Garamszeghi hangja itt elakadt, az utolsó szó értelmét későn vette észre és szerette volna, ha nem mondja ki. — És most kellett meghalnia ! — sóhajtá fájdalmasan Irén. A kocsihoz érve, a hölgyek beültek. Garamszeghi a bérkocsisnak halkan kerülő utat súgott, maga pedig egy másik kocsiba vetve magát, a kórházhoz hajtatott, felsietett a halottas kamrába s éppen idején érkezett a kapuhoz, hogy a hölgyeket fogadja. Irén zokogva borult a halottra, kinek sebét a lepel eltakarol, Garamszeghi miss Bettyvel váltott néhány szót. — Én nem teszem, — szólt ez végül határozottan. Irént azzal az ígérettel vitték el, hogy a halottat lakására szállítják. Garamszeghi éppen a lépcsőkön haladt le, midőn miss Betty utána rohant. — Jöjjön gyorsan. Irén mindent tud. Valaki kifecsegte a valót. Garamszeghi rögtön visszatért s Irént zokogva találta. — Igaz, a mit hallottam ? — szólt a Garamszeghi első szavára felugorva s erősen szemébe nézve. — Igaz — viszont zavartan a kérdett. — Ma önnél volt ? — kérdé Irén villogó szemekkel, — Nálam — szólt Garamszeghi, — de azt hiszem ez egyszer a halott Bánváry meg fogja védeni az élő Garamszeghit, — s átnyujta a levelet. Irén mohón ragadta meg a levelet. »Édes Irénem! Ne törj pálcát felettem tettemért. Betegségem miatt, mely csak kínokat igér, megöltem magamat. A szenvedés, ha utóbb csendesebb, de mégis elviselhetetlen volt. Isten áldjon meg Irén ! Ha valami csábított élni, az te voltál, hosszú éveken át te tartottál életben, hosszú évek kínos szenvedései után te általad nyertem enyhülést, te általad tanultam újra érezni, nemesen és becsületesen gondolkozni. Megmérheted tehát a kínok nagyságát, melyek a sírhoz visznek és tőled elszakasztanak. Ma Garamszeghivel kibékültem, ez is a te áldó működésed. Légy boldog és szerencsés. Néha egy-egy perc, egy-egy ima az, amit tőled kér — téged igazán szeretett bátyád.« * Mindennemű szolgálatai elismeréséül azt követelte Garamszeghi, hogy az első rögöt ő dobhassa a Bánváry László sírjába s úgy is történt. A harmadik sírkő is elkészült a régiek mellett s a szép őszi alkonyon elmélázva állott ott az ifjú pár. — Szegény bátyám — tőré meg a csendet a nő — mennyire szerette atyámat. Rettenetes halála megzavarta idegrendszerét, sőt néha oly rohamokat idézett elő, melyek borzadálylyal törték el azt, aki látta. Szinte hiszem, hogy az őrülettől való félelme vitte a halálba. Garamszeghi nem felelt, gondolatokba volt mélyedve. Melyik volt az igazi ? Az Iréné vagy a férjé, ki e rohamoknak, e végzetes halálnak más alapot gyanított, ki a betegség tudományos elnevezését is lepelnek gyanította ? És ha miss Betty francia nő lett volna, bizonyára talál egy harmadik gondolatot is, azt, várjon nem álmodozott-e e sajátságos ember Irénről és nem ennek Garamszeghi iránt érzett szerelme vitte-e a sírba ? Mind e sejtésekre többé nincs biztos felelet, mert a sir bezárult s e földi életben nem nyílik meg soha, hogy az odatemetett titkot feltárja. És e tudatban van valami megnyugtató azokra, kiknél a szív csak sír, eltemetni bele egy arcot, egy alakot, mert nem félhetnek, hogy meghalva, a szív kitárul és árulójuk lesz._________