Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)

1885-06-30 / 152. szám

Kedd, 1885. június 30. 152. szám. Huszonkettedik évfolyam. - " ■■—■■■■■ ——- ■" ■■ ■■ ..... -■■■ ■ ■ ............ ■" -■■■■■ ■■■ --­Szerkesztői iroda: _________ EL__________ 1 ÄAaMH Bü m —- i ■■■■■■ Hirdetések pATf A T5 fivT T A víiTT .... .ss.«.* TMífiMia,ésiíii: JP U VJaJDufJOJL I in rím (■?■>« w V Mm BÍBHI Athenaeum-épület) beljelnik a kiadó hivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY­­ küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi évfolyamára. Vadnai Károly mint szerkesztő s az »Athenaeum« társulat, mint kiadó, kérik a lap olvasó közönségét az előfizetés mielőbbi megújítására. Hazai szépiro­dalmunknak ez az egyetlenegy napi közlönye. Jeles írók közreműködésével válogatott költeményeket, el­beszéléseket, bel- és külföldi tárcákat s bő hírrovato­kat nyújt, visszatükrözi az évszakok eseményeit, d e nyáron át tüzetesen a kiállítás gazdagságát és a für­dői életet,­ s mindig a jó ízlés szolgálatában áll. En­nek köszönheti huszonkét évi virágzását. Az »Athe­naeum«, mely a lap csinos kiállításáról és szétküldé­séről gondoskodik s az előfizetőknek — bármennyiszer változtassák is nyári tartózkodásuk helyét — ponto­san küldeti meg bárhova is példányaikat, e címen kéri az előfizetések beküldését: »a Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalába, Budapesten.« Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A beküldés leg­célszerűbb módja a posta-utalvány. A sárréti hármas malom. (Elbeszélés.) Irta Sümegi Kálmán. (Vége.) — De uram, ebben az időben ?! Kinek kell most paripa ?! — Sohse törődjék kend azzal, csak dologra sza­porán. Hol a kantár, hol a nyereg ?! Olyan hangon mondta mindezt László, h­ogy a vén kocsis tanácsosnak tartotta a hallgatást. Csak magában dünnyögött, hogy mi a mennydörgés mennyke ütött az urába, ilyen időben a lóra ülni ? ! Sok ideje azonban nem maradt a tűnődésre, mert László kikapta kezéből a nyerget és a kantárt s alig telt bele néhány perc, már ott ült a nyeregben. István meg akarta kérdezni, hogy hova a ma­nóba megy ilyen késő, sötét este, de mielőtt szólt volna, László oda vetett neki egy tiz forintost, hogy abból fizessen ki mindent s azzal kiugratott az ud­varból. A vén kocsis ámulva tekintett utána. — No, igy még sohse láttam, — mormogta a fogai között. — Valami szörnyű nagy dolognak kel­lett történni, vagy — uram irgalmazz — meghábo­rodott. Erre a gondolatra oda futott a kapuhoz s végig­nézett a hosszú utcán, de akkor már a ló dobogását sem hallotta. László vágtatott. A tüzes paripa rohant, mint a szélvész. Mintha érezte volna, hogy az, a­ki hátán ül, egy pillanat alatt szeretne céljához érni. A zápor nagy sarat vert az országúton, mely csöndes, néptelen volt. Csak elvétve kocogott egy-egy vásáros szekér rajta. A hold néha-néha kibukkant a fellegek mögül s halavány fényt vetett az átázott tájra, mely néhol szinte kísértetiesnek tűnt föl. A szél cibálta az útszéli fákat és sikongva rohant végig a hegyes, halmos vidéken. László minderre alig figyelt. Ruhája tele volt már sárral, a pocsolyák vizeit arcáig csapkodta a szá­guldó paripa, egy-egy lehajló ág majd a szemét vágta ki,a kalapját lekapta fejéről a szél, de ő azért szorította a lihegő állat derekát. Ahogy keresztül rohant az útba eső falukon, a kutyák vonítva kergették a megriadt lovat, melyről szakadt a tajték. Egyik falusi bakter, ki látta a kalap nélküli, megtépett, sáros ruhájú lovast, keresztet ve­tett magára, s nyomban fölverte a falu biráját azzal a rémhirrel, hogy most vágtatott keresztül a községen a garabonciás diák. Másnap tele volt a hirrel az egész falu s mindazt a kárt, a­mit a szőlőhegyekben a szél­vész okozott, a garabonciás diák rovására tudták be. Lászlót csak egy gondolat foglalkoztatta. Egy sötét, vad gondolat. — Ha csakugyan megcsalt az az asszony, ke­resztülmegyek az egész világon! Agya olyan volt, mint a tűztől izzó kohó, szivét meg-megfacsarta a kin, néha úgy érezte, mintha vala­mi óriási keselyű vágná karmait a lázasan lüktető húsdarabba. A fáradt ló meg-meglassitó lépteit. László el­eresztette a kantárszárat s belemerült a tépelődésbe. Mentegetni kezdte feleségét. Hátha az egész csak hit­vány pletyka, rosszakaratú rágalom ?! S ahogy lel­kében egy pillanatra felcsillant a remény, szivéből el­tűnt a keserv. De a másik pillanatban már ismét eszébe jutottak azok a szavak, melyeket a korcsmá­ban hallott s vére lázongni kezdett. — Ilona kocsiká­­zott Bélával, a­mig ő ökröket vásárolt. Erről eddig mit sem tudott. Hiszen Béla, az igaz, olyan házánál, mintha testvérük lenne, de ilyen dologra nem vehe­tett volna szabadalmat sem ő, sem Ilona. Aztán ha már tették, megmondhatták volna neki őszintén. De igy csakugyan ellenük bizonyít ez is. — Meg kell tudnom mindent! — kiáltott föl László s újra szorosra kapta a kantárszárat s űzni kezdte a lovat. — Ha talán most is együtt lennének! — villant meg agyában a kínzó gondolat s szemeiben megcikáztak a vad indulat villámai. Görcsösen szorí­totta meg izmos lábaival a ló derekát, mire az még szilajabbul kezdett vágtatni. Hasadóban volt a hajnal, mire kertjéhez ért. A fellegek akkor már szétoszlottak, a szél elült, a haj­nali csillag fényesen ragyogott s áttetsző, hamvas köd borította az egész tájat. A kertben epedve daloltak a csalogányok, a fák lombjait halkan börzöngette a szellő, a malom egyhangúan zúgott, közbe-közbe a kakasok kukorékoltak. László leszállt a lóról. A fékszárat oda csatolta egyik fához s aztán, mint valami tolvaj, átmászott a kerítésen s a szigeten keresztül beosont a kertbe. Mikor a családi sírbolt mellett elhaladt, össze­rázkódott. Eszébe jutott édes­anyja és kis fia. Vissza­fordult, átkarolta a márványoszlopot, tűzben égő hom­lokát oda szorította a hideg kőhöz s el kezdett zo­kogni. Lónyerités riasztotta föl. — Mi ez ?! — döbbent meg a lázas ember. — Ez nem az a ló, melyen én jöttem. A hang egészen más oldalról jött. S mint valami eszeveszett rohant a kert azon része felé, honnan a nyerítés hangzott. Pár perc alatt reá akadt a másik paripára. — Szentséges ég, irgalmazz! — kiáltott föl egészen kikelve magából. — Ez Béla lova! Tehát mégis igaz! Vére egyszerre homlokáig futott szivéből, arca elsárgult, vonásai eltorzultak, szemei vadul villogtak. — Gazember! — sziszegte féktelen dühvel. Hátraszegte nyakát s fenyegetőleg emelte föl ökleit. — Várj tolvaj ! Te sem jársz többet más házá­ba lopni! A magas, dombom mellkasu, vállas ember egész testében remegett a dühtől. Duzzadt ajkai mö­gül kivillantak fogai, homlokán megdagadtak az erek, ökleit görcsösen szorította össze. Aztán, mint a tigris, mikor prédájára lel, lassan óvatosan, kúszott lakása tornácáig. Senki sem vette észre. Még a kutyák sem. A tornácot egészen befutotta a vadszőlő. Ott húzta meg magát a lombok árnyékában. Hallgatódzott. Pár pillanatig minden nesztelen volt. Csak a malom zakatolt egyhangúan s a viz csattogott, a mint a zúgóból neki­rohant a kerekek széles lapá­­tainak. A csalogányok folyvást daloltak. Egyszerre nyeríteni kezdett az egyik lós nyom­ban reá a másik. Erre egy kis vázlatra a tornác mellett levő ablak redőnye megzörrent. László visszafojtott lélekzettel szegezte oda vil­logó szemeit. Valaki volt a redőny mögött, de nem vehette ki tisztán, kicsoda. Ismét csönd jön négy-öt percig. Egyszerre fölnyílt a tornácra szolgáló ajtó. László följebb kúszott, hogy láthasson mindent. Az ajtóküszöb mellett állt Béla. Arca hala­vány volt. Izgatottnak látszott. — Siess! — suttogta belülről egy női hang. (László felismerte Ilona hangját.) — Mondtam, hogy nagy meggondolatlanság volt tőled. . — Jer, csókolj meg. — szólt Béla s kitárta karjait. László szemei megkápráztak. Felesége egészen könnyű pongyolában oda bo­rult Béla vállára, ki szenvedélyesen szorította magá­hoz s egy hosszú csókot nyomott njakára. Villám mikor lecsap, nem sújthat gyorsabban, mint László, ki ebben a pillanatban felugrott az ajtó­hoz s torkon ragadta Bélát. — Nyomorult kutya! — ordított föl vadul s mint valami könnyű pelyhet rázta meg a sovány, ha­lott-halvány urfit. Ilona rémülve sikortott föl s összeesett, mint a szélütött. — Hát ez a barátság, tolvaj ? — fakadt ki őr­jöngve László, a­mig Béla térdre roskadva, levegő után kapkodott, elkékült arccal, hörögve. Szólni nem tudott, csak rúgott, kapált. Érezte, hogy a vadember vas­marka nyomban kiszorítja belőle az életet. László fölkacagott s abban a pillanatban úgy vágta Bélát a szőnyegre, hogy az nyöszörögve la­pult el. — Hát szeretitek egymást, csókolóztatok ? ! — sziszegte féktelen dühvel s dúlt arcán megvillant a rettenetes boszú. — No majd folytathatjátok min­­gyárt! Azzal hirtelen becsukta a tornácra nyíló ajtót s kacagva hagyta el a szobát, melynek másik ajtaját szintén a szerelmesekre zárta. Alig telt bele néhány perc, riadalom támadt a malomban. — Tűz van ! Ég a malom! — kiabáltak a ha­lálra ijedt legények.. Az őrlők s a cselédség hajnali álmukból riadtak föl a tűzi lármára. A lángnyelvek kicsaptak a tetőn. A sűrű fü­st­­gomolyagok magasra szálltak s a hirtelen támadt lég­áramlatban kuszáltan kavarogtak, elborítva a lát­határt. Minden oldalról zaj, rémült kiabálások, a föl­­ijedt cselédasszonyok sikoltásai hangzottak. A lárma behallatszott a szobába. Béla, amint megcsendült fülében ez a szó: tűz, fehér lett, mint a fal. Fogai vacogni kezdtek. — Ilona! Reánk gyújtotta a tetőt! — szólt, rémülten a remegő asszonyhoz, ki még mindig nem tért egészen magához. — Meneküljünk ! Eszeveszetten szaladt az ajtókhoz. Kétségbe­esve tépte, rázta a kilincseket. Az ajtók zárva voltak. — Itt veszünk! ordított föl vergődve, mint a tőrbe esett állat. Inai roskadoztak, alig bírt megállni. Kívülről a zaj mind erősebb lett. Behalatszott, amint a legények csáklyákkal tépték a tetőt, Já­­­nek zsindelye szikrázva pattogzott. — A malom belülről is kigyult! — hangzott a rémült kiáltás. — Lehetetlen megmenteni!

Next