Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)
1885-06-30 / 152. szám
Kedd, 1885. június 30. 152. szám. Huszonkettedik évfolyam. - " ■■—■■■■■ ——- ■" ■■ ■■ ..... -■■■ ■ ■ ............ ■" -■■■■■ ■■■ --Szerkesztői iroda: _________ EL__________ 1 ÄAaMH Bü m —- i ■■■■■■ Hirdetések pATf A T5 fivT T A víiTT .... .ss.«.* TMífiMia,ésiíii: JP U VJaJDufJOJL I in rím (■?■>« w V Mm BÍBHI Athenaeum-épület) beljelnik a kiadó hivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi évfolyamára. Vadnai Károly mint szerkesztő s az »Athenaeum« társulat, mint kiadó, kérik a lap olvasó közönségét az előfizetés mielőbbi megújítására. Hazai szépirodalmunknak ez az egyetlenegy napi közlönye. Jeles írók közreműködésével válogatott költeményeket, elbeszéléseket, bel- és külföldi tárcákat s bő hírrovatokat nyújt, visszatükrözi az évszakok eseményeit, d e nyáron át tüzetesen a kiállítás gazdagságát és a fürdői életet, s mindig a jó ízlés szolgálatában áll. Ennek köszönheti huszonkét évi virágzását. Az »Athenaeum«, mely a lap csinos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik s az előfizetőknek — bármennyiszer változtassák is nyári tartózkodásuk helyét — pontosan küldeti meg bárhova is példányaikat, e címen kéri az előfizetések beküldését: »a Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A beküldés legcélszerűbb módja a posta-utalvány. A sárréti hármas malom. (Elbeszélés.) Irta Sümegi Kálmán. (Vége.) — De uram, ebben az időben ?! Kinek kell most paripa ?! — Sohse törődjék kend azzal, csak dologra szaporán. Hol a kantár, hol a nyereg ?! Olyan hangon mondta mindezt László, hogy a vén kocsis tanácsosnak tartotta a hallgatást. Csak magában dünnyögött, hogy mi a mennydörgés mennyke ütött az urába, ilyen időben a lóra ülni ? ! Sok ideje azonban nem maradt a tűnődésre, mert László kikapta kezéből a nyerget és a kantárt s alig telt bele néhány perc, már ott ült a nyeregben. István meg akarta kérdezni, hogy hova a manóba megy ilyen késő, sötét este, de mielőtt szólt volna, László oda vetett neki egy tiz forintost, hogy abból fizessen ki mindent s azzal kiugratott az udvarból. A vén kocsis ámulva tekintett utána. — No, igy még sohse láttam, — mormogta a fogai között. — Valami szörnyű nagy dolognak kellett történni, vagy — uram irgalmazz — megháborodott. Erre a gondolatra oda futott a kapuhoz s végignézett a hosszú utcán, de akkor már a ló dobogását sem hallotta. László vágtatott. A tüzes paripa rohant, mint a szélvész. Mintha érezte volna, hogy az, aki hátán ül, egy pillanat alatt szeretne céljához érni. A zápor nagy sarat vert az országúton, mely csöndes, néptelen volt. Csak elvétve kocogott egy-egy vásáros szekér rajta. A hold néha-néha kibukkant a fellegek mögül s halavány fényt vetett az átázott tájra, mely néhol szinte kísértetiesnek tűnt föl. A szél cibálta az útszéli fákat és sikongva rohant végig a hegyes, halmos vidéken. László minderre alig figyelt. Ruhája tele volt már sárral, a pocsolyák vizeit arcáig csapkodta a száguldó paripa, egy-egy lehajló ág majd a szemét vágta ki,a kalapját lekapta fejéről a szél, de ő azért szorította a lihegő állat derekát. Ahogy keresztül rohant az útba eső falukon, a kutyák vonítva kergették a megriadt lovat, melyről szakadt a tajték. Egyik falusi bakter, ki látta a kalap nélküli, megtépett, sáros ruhájú lovast, keresztet vetett magára, s nyomban fölverte a falu biráját azzal a rémhirrel, hogy most vágtatott keresztül a községen a garabonciás diák. Másnap tele volt a hirrel az egész falu s mindazt a kárt, amit a szőlőhegyekben a szélvész okozott, a garabonciás diák rovására tudták be. Lászlót csak egy gondolat foglalkoztatta. Egy sötét, vad gondolat. — Ha csakugyan megcsalt az az asszony, keresztülmegyek az egész világon! Agya olyan volt, mint a tűztől izzó kohó, szivét meg-megfacsarta a kin, néha úgy érezte, mintha valami óriási keselyű vágná karmait a lázasan lüktető húsdarabba. A fáradt ló meg-meglassitó lépteit. László eleresztette a kantárszárat s belemerült a tépelődésbe. Mentegetni kezdte feleségét. Hátha az egész csak hitvány pletyka, rosszakaratú rágalom ?! S ahogy lelkében egy pillanatra felcsillant a remény, szivéből eltűnt a keserv. De a másik pillanatban már ismét eszébe jutottak azok a szavak, melyeket a korcsmában hallott s vére lázongni kezdett. — Ilona kocsikázott Bélával, amig ő ökröket vásárolt. Erről eddig mit sem tudott. Hiszen Béla, az igaz, olyan házánál, mintha testvérük lenne, de ilyen dologra nem vehetett volna szabadalmat sem ő, sem Ilona. Aztán ha már tették, megmondhatták volna neki őszintén. De igy csakugyan ellenük bizonyít ez is. — Meg kell tudnom mindent! — kiáltott föl László s újra szorosra kapta a kantárszárat s űzni kezdte a lovat. — Ha talán most is együtt lennének! — villant meg agyában a kínzó gondolat s szemeiben megcikáztak a vad indulat villámai. Görcsösen szorította meg izmos lábaival a ló derekát, mire az még szilajabbul kezdett vágtatni. Hasadóban volt a hajnal, mire kertjéhez ért. A fellegek akkor már szétoszlottak, a szél elült, a hajnali csillag fényesen ragyogott s áttetsző, hamvas köd borította az egész tájat. A kertben epedve daloltak a csalogányok, a fák lombjait halkan börzöngette a szellő, a malom egyhangúan zúgott, közbe-közbe a kakasok kukorékoltak. László leszállt a lóról. A fékszárat oda csatolta egyik fához s aztán, mint valami tolvaj, átmászott a kerítésen s a szigeten keresztül beosont a kertbe. Mikor a családi sírbolt mellett elhaladt, összerázkódott. Eszébe jutott édesanyja és kis fia. Visszafordult, átkarolta a márványoszlopot, tűzben égő homlokát oda szorította a hideg kőhöz s el kezdett zokogni. Lónyerités riasztotta föl. — Mi ez ?! — döbbent meg a lázas ember. — Ez nem az a ló, melyen én jöttem. A hang egészen más oldalról jött. S mint valami eszeveszett rohant a kert azon része felé, honnan a nyerítés hangzott. Pár perc alatt reá akadt a másik paripára. — Szentséges ég, irgalmazz! — kiáltott föl egészen kikelve magából. — Ez Béla lova! Tehát mégis igaz! Vére egyszerre homlokáig futott szivéből, arca elsárgult, vonásai eltorzultak, szemei vadul villogtak. — Gazember! — sziszegte féktelen dühvel. Hátraszegte nyakát s fenyegetőleg emelte föl ökleit. — Várj tolvaj ! Te sem jársz többet más házába lopni! A magas, dombom mellkasu, vállas ember egész testében remegett a dühtől. Duzzadt ajkai mögül kivillantak fogai, homlokán megdagadtak az erek, ökleit görcsösen szorította össze. Aztán, mint a tigris, mikor prédájára lel, lassan óvatosan, kúszott lakása tornácáig. Senki sem vette észre. Még a kutyák sem. A tornácot egészen befutotta a vadszőlő. Ott húzta meg magát a lombok árnyékában. Hallgatódzott. Pár pillanatig minden nesztelen volt. Csak a malom zakatolt egyhangúan s a viz csattogott, a mint a zúgóból nekirohant a kerekek széles lapátainak. A csalogányok folyvást daloltak. Egyszerre nyeríteni kezdett az egyik lós nyomban reá a másik. Erre egy kis vázlatra a tornác mellett levő ablak redőnye megzörrent. László visszafojtott lélekzettel szegezte oda villogó szemeit. Valaki volt a redőny mögött, de nem vehette ki tisztán, kicsoda. Ismét csönd jön négy-öt percig. Egyszerre fölnyílt a tornácra szolgáló ajtó. László följebb kúszott, hogy láthasson mindent. Az ajtóküszöb mellett állt Béla. Arca halavány volt. Izgatottnak látszott. — Siess! — suttogta belülről egy női hang. (László felismerte Ilona hangját.) — Mondtam, hogy nagy meggondolatlanság volt tőled. . — Jer, csókolj meg. — szólt Béla s kitárta karjait. László szemei megkápráztak. Felesége egészen könnyű pongyolában oda borult Béla vállára, ki szenvedélyesen szorította magához s egy hosszú csókot nyomott njakára. Villám mikor lecsap, nem sújthat gyorsabban, mint László, ki ebben a pillanatban felugrott az ajtóhoz s torkon ragadta Bélát. — Nyomorult kutya! — ordított föl vadul s mint valami könnyű pelyhet rázta meg a sovány, halott-halvány urfit. Ilona rémülve sikortott föl s összeesett, mint a szélütött. — Hát ez a barátság, tolvaj ? — fakadt ki őrjöngve László, amig Béla térdre roskadva, levegő után kapkodott, elkékült arccal, hörögve. Szólni nem tudott, csak rúgott, kapált. Érezte, hogy a vadember vasmarka nyomban kiszorítja belőle az életet. László fölkacagott s abban a pillanatban úgy vágta Bélát a szőnyegre, hogy az nyöszörögve lapult el. — Hát szeretitek egymást, csókolóztatok ? ! — sziszegte féktelen dühvel s dúlt arcán megvillant a rettenetes boszú. — No majd folytathatjátok mingyárt! Azzal hirtelen becsukta a tornácra nyíló ajtót s kacagva hagyta el a szobát, melynek másik ajtaját szintén a szerelmesekre zárta. Alig telt bele néhány perc, riadalom támadt a malomban. — Tűz van ! Ég a malom! — kiabáltak a halálra ijedt legények.. Az őrlők s a cselédség hajnali álmukból riadtak föl a tűzi lármára. A lángnyelvek kicsaptak a tetőn. A sűrű füstgomolyagok magasra szálltak s a hirtelen támadt légáramlatban kuszáltan kavarogtak, elborítva a láthatárt. Minden oldalról zaj, rémült kiabálások, a fölijedt cselédasszonyok sikoltásai hangzottak. A lárma behallatszott a szobába. Béla, amint megcsendült fülében ez a szó: tűz, fehér lett, mint a fal. Fogai vacogni kezdtek. — Ilona! Reánk gyújtotta a tetőt! — szólt, rémülten a remegő asszonyhoz, ki még mindig nem tért egészen magához. — Meneküljünk ! Eszeveszetten szaladt az ajtókhoz. Kétségbeesve tépte, rázta a kilincseket. Az ajtók zárva voltak. — Itt veszünk! ordított föl vergődve, mint a tőrbe esett állat. Inai roskadoztak, alig bírt megállni. Kívülről a zaj mind erősebb lett. Behalatszott, amint a legények csáklyákkal tépték a tetőt, Jánek zsindelye szikrázva pattogzott. — A malom belülről is kigyult! — hangzott a rémült kiáltás. — Lehetetlen megmenteni!