Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)
1885-08-01 / 180. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 180. számához, ilyen esetre is találunk. Ott van Sir Walter Raleigh, ki 17 éves korában, mint tapasztalatlan, tanulatlan ifjú lépett a tengerészeti pályára és csodálatos tetteket vitt véghez. Essex gróffal győzelmet aratott Spanyolországban, semmivé tette a spanyol hajórajt, mely hazáját fenyegette, s Anglia haditengerészetének voltaképp ő veté meg alapját. Rövid idő alatt önszorgalmával annyira vitte, hogy a parlament egyik leghíresebb szónoka lett; kiterjedt természettudományi, költészeti és zeneismeretre tett szert. A történelemben nagyon jártas volt s néhány fennmaradt szonettje ritkítja párját az angol irodalomban. íme, ezt is csak a lángész teszi megfoghatóvá, mint a Shakspeare sokoldalúságát. De ha egyszer felmerült az első kérdés, föl kellett merülnie a másodiknak is: ha nem Shakspeare, úgy hát ki e művek szerzője , hol a lángész, kit a természet ily példátlan költői tehetséggel áldott meg és ki e mellett a tudomány minden ágában ily széleskörű ismerettel bírt ? Találkozott, ki erre azt felelte: a híres tengerész és költő Sir Walter Raleigh. De ez a valószerűségnek még csak a színével sem bír. El is hallgattak vele. Végre találtak egy férfit, ki a tehetség és tudomány minden követelésének megfelel, ki az angol ész egyik leghatalmasb alakja, kinek a Shakspeare drámák keletkezése épp élete virágkorába esik. E férfi hátrahagyott iratai roppant ismerethalmazt árulnak el, míg gondolkozásmódja, erős optimizmusa és fényes stílje majdnem páratlanul állnak. E férfi a híres bölcsész, Sir Francis Bacon, verulámi lord és Saint- Albans grófja. A hatvanas évek körül, mikor Baconban először vélték fölfedezni az ismeretlen nagy költőt, vette kezdetét az a lankadatlan kitartással vitt érdekes vita, mely a legújabb időkig napról-napra szélesebb hullámokat ver. Mr. Theobald, az angol irodalomtörténet alapos ismerője, volt az első, ki 1733-ban azt a véleményt kockáztatta, hogy a Shakspeare-drámák egyes részletei több kéz nyomát viselik magukon. Dr. Farmer 1789-ben »The Learning of Shakespeare« című iratában már határozottan állítja, hogy e halhatatlan műveket nem írhatta oly csekély műveltségű ember, mint Shakspeare. Több jelentéktelen felszólalás után a »Chambers Edinburg Journal« 1852-diki évfolyamában egy névtelen író adott kifejezést ama meggyőződésének, hogy Shakspeare, a színházigazgató, költőt tartott magának. Említi, hogy a múlt század elején Townley egy vígjátékában már előfordul e kérdés: »Ki irta Shakspeare!?« A Bacon-vélemény első hirdetője Miss Delia Bacon volt, a nagy család egyik mellékágának sarjadéka, ki e tárgyú cikkét 1856-ban az amerikai »Putnam’s Monthly« című szemlében tette közzé. E nő igen művelt és tudományos képzettségű lévén, Bostonban nyilvános felolvasásokat tartott az angol történelem és irodalom köréből, s e felolvasásokat úgy a tárgyalás sajátszerűen érdekes volta, mint a nő megnyerő modora és fényes előadóképessége miatt igen látogatták. Amerikát 1853-ban oda hagyva, Angliába visszatért, hogy elméletéhez adatokat gyűjtsön. Nagy buzgalommal kutatta át a levéltárakat, minden nevezetes helyen megfordult s a mit talált, éles és világos okoskodással tudta véleménye támogatására felhasználni. De siker nem koronázta törekvéseit. Elismerés helyett gúnyt, lenézést, megvetést aratott s elszegényedve, a nyomor és félreismerés fájó érzete búskomorságba, majd teljes őrületbe esték, így halt meg 1859. szeptember 2-dikán. Lelkesedett ő elmélete mellett, de nem maradt következetes, mert eleintén azt állitá, hogy az összes ránk maradt drámáknak Bacon volt szerzője, később pedig már Bacon és Shakspeare együttes munkájának tekinte azokat. Hogy hívőkre nem talált, annak oka e határozatlanság. Bacon Deliával egyszerre, róla nem tudva, egy angol tudós, Henry William Smith (a mostani angol hadügyminiszter) ugyanily meggyőződésre jutott s azt egy lord Ellesmerehez intézett nyílt levélben tette közzé, »Was Lord Bacon the Author of Shakespeare’s Plays,« címen. Az ő okai a következők : Shakespeare életéből feltűnően keveset tudunk s még e kevés sem hozható kapcsolatba a drámákkal. Az ismeretek és tehetség ily sokoldalúságával abban a korban csak Bacon rendelkezett. E művek költészete, humora csak az ő modorával egyeztethető össze. (Ismeretes, hogy egy alkalommal Bacon, betegeskedése miatt nem foglalkozhatván komolyabb dolgokkal, puszta emlékezetből egész könyvet tevő adomákat diktált egyik ismerősének tollába ( Macaulay erről azt jegyzi meg, hogy kitűnőbb adomagyűjteményök az angoloknak azóta sincs). Shakespeare Stratfordban — mint Smith írja, — olyan társadalmi osztály körében mozgott, melyet csak korunkban vesznek számba, akkoriban lealázott, megvetett volt. Életében sem mint színész, sem mint író nem vált nevezetessé. A drámák és Bacon művei úgy kifejezésben, mint gondolati és stílbeli jellemzetességre meglepően egyeznek. A régi elmélet legerősb támaszát, azt, hogy a darabok még a két író életében Shakespeare neve alatt jelentek meg nyomtatásban. Smith azzal igyekszik megdönteni, hogy a drámaírók és színészek megvetéssel sújtott helyzetére mutatva, kérdi, lehetséges-e, hogy oly becsvágyó férfi, mint Bacon, ki az udvarnál mindenkor szívesen látott vendég volt, kinek komoly reménye lehetett idővel a legnagyobb állami hivatalok egyikét elnyerhetni, aminthogy el is nyerte, összekösse nagy nevét söpredék komédiás haddal ? Szerinte az a valószínű, hogy titokban adta át műveit a Blackfriarsszínház igazgatójának, Shakspearenek, ki azokon simitva, törölve, saját neve alatt hozta szinre. Újabban okait még többel is bővitette egy kis füzetkében (»Bacon and Shakespeare« London 1884.) Mr. Smith szerencsésebb volt Bacon Deliánál. Füzeteinek özöne s nyilvános felolvasásai nem egy hívőt szerzettek elméletének. Munkássága és nagy híte a szakkörök figyelmét is magukra vonták, s amit eddig csak alaptalan különcködésnek tartottak, azt már komolyan kezdték tárgyalni. Nagy hatása volt, különösen amerikai honfitársaira, Nathaniel Hawthorne egy Bacon Deltáról ragyogó-szépen megírt művének, mely e szerencsétlenül járt kitűnő nőnek sorsa iránt részvétet ébresztve, észrevétlenül sokakat meghódított a Bacon-elméletnek. Végre 1866-ban e vélemény mellett hatalmas nagy mű jelent meg: »The Authorsip of Shakespeare«, Náthámél Holmes-tól New-Yorkban. Őt a legalaposabb Shakspeare-tudósnak tartják. Művéből két év alatt 38 kiadás fogyott el s azóta két teljesen új átdolgozásban látott napvilágot. Müller-Mylius szerint: „e mű nemcsak azt mutatja ki, hogy a drámákat nem Shakspeare irta, de azt is, hogy Bacon írta. Kritikai áttekintést nyújt a két férfi élettörténetéről, nevelésükről, tanulmányaikról, tehetségükről, életviszonyaikról s a kérdéses prózai vagy verses művek egyidejű keletkezéséről; adja továbbá a drámák régibb kiadásának teljes lajstromát. Bizonyítékokat hoz fel amellett, hogy Bacont már kortársai is e drámák szerzőjének tartották. Erre nézve egykorú leveleket közöl. Elmondja, mi módon jutott ezek elé a Shakspeare neve. Egybeveti az akkor élt irók műveit s kimutatja ezekből, hogy Baconon kivül egyetlen egy író sem volt, ki úgy sokoldalúságot és tehetséget, mint az ismeretek halmazát és a nyelven való uralkodást tekintve, tőle a szerzőséget elvitathatná. Meggyőz arról, hogy a drámákban és a Bacon műveiben a legfeltűnőbb paralell helyek és egyezések ugyanabban a rendben és időben keletkeztek. Feltünteti, hogyan egyeznek meg a darabok tartalmának tanúságai s irányzataik Bacon e tárgyú nyilatkozataival. Rámutat a különös véletlenre, hogy a drámákban tisztán felismerhető Bacon hasznossági elvre alapított reál-idealisztikus bölcsészete. Mr. Holmes műve úgy találó megjegyzései és logikus következtetései, mint az anyag teljes felölelése által valamennyi ily tárgyú munka közül nagyban kimagaslik.« Holmes sokat köszönhet James Spedding kitűnő Bacon-kiadásának, melyben megvannak a nagy bölcsészre vonatkozó összes iratok : munkái, levelezései, terjedelmes életrajza. E kiadás szintén sok oly adatot derített napfényre, mely Bacon szerzősége mellett szólhat. Például a »Velencei Kalmár«-ra vonatkozót. Kevéssel e színmű íratása előtt Bacon rendezetlen anyagi viszonyok között lévén, 300 font miatt adósok börtönébe került. Innen bátyja, Anthony (aVelencei Kalmáréban Antonió) váltotta ki. Egy második, ennél meglepőbb adat a Shylock alakjára derít világot. Régibb vélemény szerint Shylock mintája Marlowe »Máltai zsidó« című tragédiájának főhősében, Barabásban, keresendő, minthogy élő minta a költő előtt nem állott, mert ez időben zsidók még Angliában nem voltak. Valószínű mindenesetre, hogy Barabás is hatással volt az íróra Shylock megalkotásakor, de van egy sokkal nevezetebb körülmény, mely a Bacon-szerzőséggel egybeköthető. A nagy bölcsész udvari ármányok áldozata volt mindaddig, míg Essex magához nem emelte az ármánykodásban, mely őt carriere-jében megakasztotta, hatalmas emberek vettek részt, köztük Bacon nagybátyja, lord Burleigh, ennek fia, Robert Cecil és az udvar legellenszenvesebb tagja, kit barát, ellenség egyaránt gyűlölt, bizonyos dr. Rodrigo Lopez, Erzsébet királynő orvosa. Ez ember Spanyolországból átszökött zsidó volt, ki minden befolyását latba vetette, hogy Baconnak ártalmára legyen. Képzelhető, mint égett a bosszú Bacon szívében. Nyíltan meg nem támadhatta, csúfság tárgyává tette tehát a színpadon. Csakugyan hiteles adatok maradtak ránk, hogy Burbadge, a híres színész, Lopez orvos maszkjában, lángvörös szakállal ábrázolta Shylock szerepét. Hosszas volna a »Hamlet,« »Rómeó és Julia« s »Lear király«-ról kimutatott egyezéseket elősorolni, csak annyit tartunk megjegyezni méltónak, hogy ezek is oly nyomós adatok, melyek a legvérmesebb Shakspeare-pártbelit is gondolkozóba ejthetik. De vájjon Bacon nem sugalmazhatott-e magának Shakspearenak tárgyakat. Anyaggal is szolgálhatott a lángésznek, ki azt oly erős drámai formába tudta önteni. A vita további folyamából kiemelendő Mrs. Henry Pott fölfedezése, melyet némely magyar lap is megemlített, Ő a British Múzeum levéltárában megtalálta Bacon jegyzetkönyvét. Egyszerű, 50 oldalnyi kis füzet ez, mely minden kétségen felül a nagy bölcsész kezeirása. Papírra vetett eszméket, gondolatokat, ötleteket, verssorokat tartalmaz, mint olyan ember irata, ki sokat gondolkozik s nem engedi fölmerülő eszméit veszendőbe menni. Feltűnő, hogy a füzet több jegyzete szóról szóra egyezik Shakspeare némely helyével. Ez ellen azonban az a gyanú merül föl, hogy a benne foglaltak nagy része nem egyéb egykorú művekből vett idézetnél. Pottné magára vállalta a fáradságos munkát, hogy az összes akkor ismert műveket szorgalmasan átolvassa s a füzet passzusaival összevesse, de a Shakspeare-műveken kívül semmi mással egyezőt nem talált; pedig a szonetteknél s a két költői elbeszélésnél akárhány híresebbet és szebbet ismerhetett Bacon, így Spencer »Fairy Queene«-jét és Raleigh szonettjeit. A jegyzetekből szemmel kisérhető, mint nyernek a későbbi dráma egyes gondolatai teljes alakot, mint kristályosodik ki egyik-másik darab alapeszméje a költő agyában. E füzet, ha nem is ad döntő bizonyítékot Bacon szerzőségére nézve, a vélemény érvei között mindenesetre kiváló helyet foglal el. Még egy a vitára nézve nevezetes műről kell megemlékeznünk, Appleton Morgan »The Shakespearean Myth« című Cincinnatiban 1881-ben kiadott művéről. E nagy munka több szempontból érdekes. Magában foglalja az eddig összegyűjtött adatok teljes számát s bár el nem tagadhatja anti-Shakspeare irányát, nem akar okoskodásokkal hatni a közönségre, csupán tényeket mutat be, olvasójára bízva saját véleménye megalkotását. Bemutatja a drámák keletkezése módját s viszonyát korukhoz; idézi róluk az egykorúak véleményét; festi a kort, melyben Shakspeare és Bacon éltek; összeállítja a vita teljes és kimerítő történetét ; újabb és az előbbieknél valóbb színű okot hoz fel arra nézve, hogy Bacon miért tartotta drámairól munkásságát titokban. Bacon életrajzában ugyanis melegen emlékezik meg a nagy bölcsész anyjáról, Cook Annáról, kiben nagy műveltség puritán egyszerűséggel párosult. Bacon rajongó szeretettel csüngött anyján, ki nemes büszkeségében, szigorú vallásosságában sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy holmi tivornyázó színésznéppel érintkezik. Műve utolsó részében végre azt vitatja, mennyiben volt Shakspearenek is szerepe e művek megalkotásában. Szerinte Shakspeare csak a drámák szinte alkalmazója lett volna. Ennyiben tartottuk érdekesnek a mindenesetre érdekes vitát olvasóinkkal megismertetni. , Angliában és Amerikában kivált az Egyesült Államok területén, a Bacon-theoriának már annyi a hívője és hirdetője s az irodalomtörténet kitűnő szakférfiai, a nagy tudósok és híres költők közt is annyi van e nézeten, hogy mint érdekes nagy vitáról tudomással kell bírnunk. Határozott véleményt természetesen nem mondhatni. Különben üssön ki a vita bármiként is, e hatalmas alkotások örök időkre az emberiség közkincsei. S ez a fődolog, nem pedig az, hogy ki írta azokat. Ha be tudják bizonyítani, hogy Bacon a szerző, úgy az emberi szellem végtelen sokoldalúságát fogjuk csodálni e hatalmas főben ; ha Shakspeare marad a győztes, úgy bámulatunk a természetes költői őserő iránt ugyanaz marad, a mi eddig volt. Mi hiszünk a lángelme hatalmában, mely remeket tud alkotni akkor is, ha az iskola, az élet és környezet nem voltak rája nézve kedvezők. Solymosy Sándor. 1155 * Fővárosi hírek. * Az akadémia könyvkiadó bizottsága ismét egy igen becses könyvvel gyarapítá irodalmunkat. Ez Me. Carthy Justus jeles angol írónak pár évvel ezelőtt egyszerre világhírűvé lett műve : »Anglia története korunkban«. Viktória királynő trónraléptével (1837) kezdi s festi az angol politikai történet, társadalom, irodalom s átalában a nemzeti élet virágzó emelkedését, egész korunkig oly kort ír le, melynek az író szemtanúja, részese. És mégis annyi tárgyias igazsággal, mintha rég eltűnt időket festene. E tekintetben a higgadt, részrehajlatlan ítélet ritka jó terméke. De nem egyedül abban áll értéke, hanem a leírás művészetében is. Oly vonzón ír udvarról, nemzetről, hires politikusokról és írókról, hogy élvezet olvasni. A mai és tegnapi Angliát egész nagyságában, ereje, gazdagsága és szelleme teljében tükrözi vissza. A királynő hosszú és nemes uralkodásának hatása van benne feltüntetve. A szerző azonban sokkal distingváltabb természet, semhogy akár a hazafiság, akár a hódolat bármi túlságra is ragadna. A könyv nők számára is igen élvezetes olvasmány. Fordítása, melyet Szász Béla készített, szabatos, az eredeti nyelvhez méltó. Ezúttal az első kötet jelent meg magyarul, de ez is 618 lapra terjed. Ára három forint. Aki elolvassa, érdeklődve fogja várni a második kötetet, mely nemsokára szintén megjelenik.