Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)
1885-09-11 / 215. szám
Halfdan gyors léptekben sietett oda. Az omnibuszok, csodálatosan mind az ellenkező után jöttek. Korán kint egy-egy drága emlék merült föl Halfdannak a lelkében — egy pillantás, egy szó Edithtől, — majd ott látta az aranyműves boltját. Hányszor vitte őt magával oda Edith, hogy tanácsát meghallgassa, mikor valamelyik férjhezmenő barátnőjének ajándékot akart vásárolni! Itt történt az, midőn nyájas vitába merültek egy Baust-szobrocska fölött, melyet Edith nagyon szépnek tartott, míg ő oly makacssággal, melyet most már nem tudott magának megmagyarázni, az ellenkezőt vitatta. S midőn a leányt nem volt képes meggyőzni, ez, annak jeléül, hogy“ nem haragszik rá, kezét nyújtotta neki — és Edith oly csodálatos módon tudott kezet adni, hogy mindenki érezte abban a kegyet, melyben részesült — és ők karöltve távoztak a boltból s haladtak végig a légszeszszel világított utcákon, amaz édes érzettel, hogy vitájuk után még bizalmasbbá válik a barátság. Amott, pár házzal odább, együtt voltak egy társaságban, s ő akkor először táncolt Edithtel. Ott meg Delmonico vendéglője, hol ők párszor pompásan reggeliztek s egy ízben pecsétet is kapott a ruhája . Halfdan, nagy csodálkozással ama fölfedezést tette, hogy e ruha nem volt Edith lényének kiegészítő része, mert hiszen e leányra semmi szeny nem tapadhatott. S álmodozásai közben Halfdan egyre gyorsabban lépdelt tovább. Tizenegy óra múlt, midőn ama házhoz érkezett, amelyet keresett. A nagy zivatarfelhő északon fenyegetőleg tornyosult föl a háta mögött az égen, hosszú, sötét karjait kiterjesztve nyűgöt és kelet felé. A földszinti ablakok sötétek voltak , de az emeleten a hálószoba ablakain gyertyavirág tört át. Edithnek a szobájában a belső redőnyök le voltak bocsátva, de egyik ablak szárnya, úgy látszott, mintha kissé nyitva volna. És amint Halfdan, remegő boldogságában arra az ablakra föltekintett, egy hazai ballada jutott eszébe, melyet ő és Edith gyakran olvastak együtt. Amaz ifjúnak a története volt ez, ki a madonnához Kevelarba zarándokolt, áldozatul viaszgyertyát adva, hogy őt szerelméből és bánatából gyógyítsa ki. S aztán elgondolta Halfban hogy ő is, mint az a kölni ifjú, csupán a halálban lelheti föl enyhülését. Pedig a leány e pillanatban oly közel volt hozzá s talán láthatja is Edithet. E gondolatra Halfdannak végtelen öröme keletkezett, mely háttérbe szorított most mindent, még a halál gondolatát is. Aztán leült a szembeeső ház lépcsőkövére, hol némileg a szél ellen is védve volt s türelmesen várta, mig Edith az ablaknak nyitva levő szárnyát újra bezárja. Fázott, de alig érezte ezt annyira bevitette őt a viszontlátás reménye. íme! Az ablakszárny még jobban kitárult s ott állt Edith gyönyörü karcsú alakja egész pompájában a világos háttérben. Edith pár pillanatra kihajlott a párkányon s gyönyörű arcának körvonalai élesen váltak ki a megvilágított szobából. Az utcáról egy gyönge, önkéntelen s mégis tisztán érthető kiáltás hangzott föl. Edith félve tekintett alá, de a sötétben mit sem vehetett észre. Az ablak bezárult, a belső táblák is becsukódtak s a széles világvonal, mely az ablakon át kihatott, kialudt. Halfdan behunyta a szemét, hogy a boldogító látományban lehető sokáig gyönyörködhessék. A lány még mindig ott állt előtte, ajkán mennyei mosolylyal. A hideg a velőig átjárta az ifjút — a hó szilaj forgatagban kanyargott végig az utcán. Halfdan erősebben behúzta magát a plaidjébe; még egyszer óhajtotta látni Edithet. És a leány újra ott volt; közelebb jött, mindig közelebb ; megérintette az ő arcát, gyöngén félénken s eközben oly különös bánatos mosolylyal nézett rá, mely éppen nem volt mosoly. Föléje hajolt Halfdannak, újra érintette arcát — de mily hideg volt a keze; ő maga is érezte szivében a fagyot. A hó nagy pelyhekben hullt alá, melyek a szél minden szeszélyének engedelmeskedve, ide-oda forogtak, de mindig lefelé húzódva, a földet halotti fehér lepellel vonva be. És, íme újra ott van Edith — mily csudálatos! Hosszú, hófehér ruhában, komolyan, szelíden, bánatos mosolylyal ajkán. íme — már kezével is integet! Halfdan követni akarja a leányt, de valami nehéz súly tapadt a lábára; nem tud helyéből kimozdulni. Segélyért akar kiáltani, de nem tud ; csak kezét tudja Edith felé kitárni, szomorkodva, hogy az ifjú őt nem követheti. De, egyszerre megáll futásában és visszafordul. Látja Halfdan, hogy a leány mirtusz-koszorút visel a fején, mint egy menyasszony. Visszatér hozzá; arca szellemtől és boldogságtól sugárzik, föléje hajol és így szól: »Jer, már rég várakoznak ránk. Mindnyájan együtt vannak!« Halfdannak úgy tetszik, mintha tudná, kik azok a »mindnyájan«, noha soha sem hallott felölök s neveket sem tudja. — De, — mondta ő, — én külföldi vagyok. Úgy látszik, hogy ez áttörhetetlen akadály. S Edith szép arcáról egyszerre eltűnik a boldog mosoly, sírva fordul el. •— Edith! Kedves lény! A leány újra ott áll mellette. — Te nem vagy többé külföldi előttem, kedvesem. Ami te vagy, az vagyok én is. S ajkát az ifjú ajkára nyomva, édes hosszan tartó csókot ad neki.* Midőn Edith másnap reggel toilettejét végezte s az ablaktáblákat kinyitotta, szeme a verőfénytől megvilágitott hóra vetődött s káprázat fogta el. Szemközt, az oldalutcácskában vagy hat ember állt ásókkal kezökben, meg egy pár rendőr, kik, mint taglejtésekből ítélni lehetett, fontos dolog fölött tanácskoztak. Ekkor atyja, ki reggelizés után, az iroda felé tartott, oda lépett az emberekhez. Lehajlott s valamit nézett, ami félig hóval volt födve. Hirtelen, meghökkenve emelkedett föl, miközben Edith, pillanatra láthatta atyjának az arcát, mely halottsápadt volt. Edithet iszonyú sejtelem lepte meg. Nagykendőt vetett a vállára s lefutott a lépcsőkön. A kapualjban találkozott atyjával, ki ép akkor lépett be; négy ember követte őt, kik valamely nehéz tárgyat cepeltek. A leányka tudta, mi az. El akarta fordítni az arcát, de nem tudta ; görcsösen kapaszkodott atyjának a karjába s meredt szemmel bámult a fehér arcra, melynek a halál oly sajátságos jelleget kölcsönzött. A hópelyhek, melyek fürteihez tapadtak, az aggkor havához hasonlítottak; az ifjúság és halál közt tátongó úr át volt hidalva. És mégis, oly szép volt ez az ifjú! A tiszta homlok, a szelíd elégült nyugodtság, a vidám mosoly mind megvolt — nem pusztította el a halál. Mosolyogva vált ő meg a földtől, melyen neki már nem volt helye; mosolyogva költözött el amaz országba, hol a gondviselés sok-sok lakából talán jutott egy, ez igénytelen melegkeblű álmodozó számára is. Tárca Antwerpenből. (A város s a kiállítás külső képe.) (F. I.) Ha nem is bírna Antwerpen városa nevezetes történelmi múlttal s ha nem lett volna is nagy események színhelye, a festészet és irodalom sok nagy emberének bölcsője és a világkereskedelem egyik gócpontja, ha műkincsekben és emlékekben nem is volna oly gazdag, már földrajzi fekvésénél és kikötőjének bámulatos alkotásánál fogva a nyugat egyik legérdekesebb pontjának tarthatnék. A világ minden részéből oda tódulók gyülőpontja e város. Hatalmas fejlődését és gyarapodását az Escaut (Schelde) folyamnak köszönheti. Folyamnak nevezem, pedig e cím csak Tamisetól kezdve illeti meg. Az Ardennes hegységnek Franciaországhoz tartozó sziklahasadékaiban eredve az Escaut az Antwerpentől alig hetven kilométernyire fekvő Gand mellett még jóval keskenyebb, mint például Pozsony tájékán a mi Dunánk, de alig éri el Tamiset, s már annyira kiszélesül és oly hatalmas árt hömpölyget, hogy a három árbocosokat is játszi könnyűséggel bírja el. Antwerpen mellett pedig valóságos öböllé fejlődik és Európa egyik legjelentékenyebb kikötőjét képezi, melynek kiépítése, kotrása és felszerelése csak újabban is közel száz millióba került Belgiumnak és Antwerpennek. A folyam jobb oldalán vannak a rakpartok, elevátorok és tárházak, melyeknek fölavatása csak nemrég július 26-dikán ment végbe a belga király és a mi trónörökösünk jelenlétében. E nap nagy ünnep volt, melyben Belgium lakosságának szine-java részt vett. Most is beszélnek még róla. Némi fogalmat nyújt az antwerpeni kikötő óriási forgalmáról, ha csak annyit említünk is meg, hogy múlt évben, a helyi forgalomra szánt hajókat nem számítva, négyezernél több hajó vetett horgonyt e ponton, köztük mintegy háromezernyi tengeri gőzös, negyedfél millió tonnát meghaladó szállítási képességgel. Tudva van, hogy Antwerpen városát erődök egész gyűrűzete veszi körül. Mióta a város azonban újabb lendületnek és kiterjedésnek indult, az egykor oly nevezetes várasok is kezdenek el eltűnni, hogy a modern korszak üdvösebb alkotásainak helyet adjanak. Például ott, hol most a déli pályaudvar monumentális épületei emelkednek, sőt ama térség egy részén is, melyet az idei világkiállítás foglal el, a »Citadelle du Sud« név alatt ismert híres fellegvár állott, melyet Alba herceg építtetett és Farnese Sándor vézetett körül messze kinyúló bástyákkal és sáncokkal. Hajdan a spanyolok ellen vívott függetlenségi harcban különösen ez az erőd volt sok véres csata színhelye. A folyam balpartján, hol néhány festői külsejű flamand falu terül el, ma csak három erőd áll még: a »Fort de tété de la flandre«, a »Porte de l’Escaut« és a Fort Litle.« Mind a három elég jó karban van, és helyőrségük vidám tisztjei szívesen fogadják és kalauzolják a kiváncsi látogatót. A part körül elterülő régi városrész ódon házait nyakra főre bontogatják le, hogy újakat építsenek helyükbe. A City tekervényes utcáiból csakhamar a Place Verte-nek nevezett térre jutunk, melyet Rubens bronz szobra ékít. A tér keleti oldalán a dóm monumentális épülete emelkedik. E régi, góth stílben épült székesegyház, hatalmas oszlopaival, kupolájával, két tornyával, melyek közül az egyik szédítő magasságig emelkedik, míg a másik csonka lévén, alig ér a tetőig, meglepő látványt nyújt. Sajnos, hogy a dómnak a »Place Verte« felőli oldalát magán házak lepik el, melyek azt részben elfödik a szem elől. Egykor a villongások korszakában tán épp e házakból védhették meg e műremeket, s lehet, hogy csak puszta kegyeletből nem hordták még el a házakat. Föltűnő, hogy a dóm falade-ja igen szűk utcában van s alig is vehető jól szemügyre, ha csak a nyakunk csigolyáját nem akarjuk veszélyeztetni. A templom belsejét falakba vésett ősrégi felírások, szobrok és faragványok díszítik. Ritka ékessége e dómnak a nagy oltár fölött elhelyezett négy olajfestmény, melyeknek színgazdagsága és az élethű alakok remek csoportosítása Rubens ecsetjére vall, arra a nagy mesterére, ki e dóm sírboltjában aluszsza örök álmát. Antwerpen legdíszesebb köztere a Place de Meir, mely azonban oly hosszú és hosszához képest oly keskeny, hogy inkább itt mint tér. Ott vannak a fényesen berendezett kávéházak és éttermek s a gazdag hajótulajdonosok, gyárosok és kereskedők palotái. Különös díszére válik e térnek a Rubens-múzeum, a nagy képcsarnok és a könyvtár, mely utóbbiban szerfölött becses kéziratokat őriznek. A városháza ódon terjedelmes épület, de korántsem vetekedhetik sem a brüsszelivel, sem a brugesivel, de még a louvainival sem. Folyosóin és termeiben azonban nem egy becses műkincsre akadunk. Nem is említve a sok művészi faragványt, Van Dyck, Teniers és Lynen festményei magukban is elégségesek, hogy megtekintésre méltóvá tegyék az antwerpeni polgárság képviseletének székhelyét. Vannak színházak is s érdekesek az előadások a »Nijderlandsche Schawburg« nevű flamand színházban, melynek renaissance stilű épülete az Avenue de Commerce egyik díszét képezi. A flamand nyelv Belgiumban napról napra tért veszít a franciával szemben, mert habár a közhatóságok a flamand nyelvet a franciával teljesen egyenjogosultnak tartják s az iskolákban is kiváló gonddal tanítják, mégis ma már csak a nép alsóbb rétegeiben beszélnek flamandul. Tán egész Belgiumban sehol sem ápolják e nyelvet oly szeretettel és ragaszkodással, mint a kozmopolita jellegű Antwerpenben. Ott emelték számára azt a szép színházat, melyet egy évnegyeddel ezelőtt a közelében felállított szabadságszoborral egyszerre avattak föl nagy ünnepélyességgel. A közönség tódul az előadásokra, s a hazafias színdarabokban tüntetőleg tapsol a színészeknek, kik egy már feledésbe menő nyelv buzgó bajnokai. A »Theatre royal«-ban francia színi előadásokat tartanak. Nagyobbára könnyebb fajta vígjátékok, úgy nevezett vaudeville-ek, operettek és látványosságok kerülnek színre. Sok a café chantant is, melyek »Tivoli« »Eden-Théatre« s több ily hangzatos címet viselnek. A »Taverne« és »Estaminet« nevek alatt ismert korcsmákat nagyobbára a hajós nép szokta látogatni. Itt nem ritkák a zajos jelenetek, melyek bizony sokszor véres dulakodásokká fajulnak. Ilyenkor Folytatás a mellékleten, 1380