Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)

1885-09-16 / 219. szám

nt nevezte a »kastély«, tüskével volt szűken elkerítve. Felső szobáiba csak a madarak járhattak be, mert a lépcső, mely kívülről vezetett az emeletre, husz év óta le van dőlve. — A nagy tűz óta, — dünnyögte a tulajdonos, — azóta amott lent lakunk. Azután meg is házasodtam , mert mit tegyen a szegény ember ? Bezzeg nem tettem volna, ha herceg volnék. De nem én! A ház ajtaját Pethő ur életpárja nyitotta fel. Székiben ingó lépésekkel jött elénk s igen hangos szívességgel fogadott. Felesége jelenlétében Monostorinak szavát sem hallottuk többé. — Valjon mi volt ez az asszony, mielőtt elvette ? — nevettem magamban, mikor Monostorinéra figyeltem. Mihamar megtudtam. — Mutasd meg úri rokonságunknak, még én bent készülődöm, a ház tájékát, — harsogott nem sokára az asszony hallgató férjére, — majd én mindjárt ott termek. Csak arra tessék lekerülni, mert itt a pocsétába elkeverik drága ruháikat. Hja, mi itt nem járunk olyanba, nekem nincs szerző férjem, csak fogyasztó. Monostori dünnyögve ment előttünk. — Sohse volt olyan jó dolga, mint nálam. Még a rosti papnál sem. Mégis egyre a szememre hányja a sorsát. És ki akarta ? talán én ? Hát nem erővel behurcolkodott hozzám, hogy ingyen fog gazdasszonykodni. Igaz, hat évig nem is kérte a bérét, hanem akkor egyszerre ezerkétszáz forintot követelt. Hol vettem volna én ennyi kincset! ? Aztán elvétette magát velem. Az atyafiság se jött felém, hogy őt elijesztette volna s engem felsegített volna. Mindenki csak a maga haszna után szalad ebbe a famíliába, s nem is gondol azzal, hogy rám adna valamit ? Pedig hát fej nélkül melyik állat él meg ? És nem én vagyok a familia feje ? Hisz nálam vannak minden jussos dokumentumok, záloglevelek, minden inventárium arról, ami valaha a famíliáé volt. Kérdez valaki az után ? Jön valaki megemberelni, vagy tanácsadás végett, vagy valami adománynyal ? Dehogy is! Nagyságos húgom asszony az első husz év óta, aki felkeresett, és tudom nem jött üres kézzel, mint tavaly is a dobosi Monostori fajból a Bertók. Tetszik tudni, a vasmegyeiekből, azoknak mind kunkor hajuk van. No, hát ő az illei Monostoriak kihalta után akart seperni, abban járt nálam. Kerestünk is neki a vasládából dokumentumokat, át is vette, és nem adott értte egy forintot sem. De meg, el is piszkoltam őt, és ha nem siet, hát a Fáni, a hitvesem, kilökte volna a kasztellumból, úgy ömlött utána. Monostori Pethő levette kalapját s leválló gyérhaját feje tetejére huzgálva, félszemével édes anyámra pislogott: — Szegény ember vagyok nagysád, hugomaszszony. Rosszak az idők. A politika mindent kivesz az ember zsebéből meg a szájából. (Folyt. köv.) , azokat, kik a rossz időben is kitünteték a királyi család iránti hűségeket, elsők eregetve a bizalom gyökereit a legmagasb helyen, ahol a nemzet sorsa fölött határoztak. Karátsonyi Guidó 1858 dec. 25-én kapta meg a grófi rangot. De ez nem volt magyar rang. Azzá csak később tehette a megkoronázott király, ki a grófot később, 1881-ben — közhasznú érdemei elismeréséül — a belső titkos tanácsosok sorába is emelte. E közhasznú érdemek kiterjedtek a politika terére is. Gróf Karátsonyi Guidó ugyanis a Deák-pártnak tántoríthatatlan és áldozatkész híve volt. Nem tartozott szónokai és szereplői, hanem annál inkább biztos támaszai közé. Több országgyűlésen át torontálmegyei képviselő volt, a delegációkban pedig rendesen a tengerészeti albizottság elnöki székén ült. Csak a tavalyi választáskor nem lépett már föl, átengedve kerületét fiának, Aladár grófnak. Maga a főrendiházba ment át, hol szintén a kormánypárthoz tartozott. Mert jelszavai közé tartozott az állhatatosság. A társas életben a legszivélyebb férfiak egyike voltt. Gőgnek árnyékát sem ismerte. Szivesb vendéglátót alig képzelhetni nála. A múlt tél vége felé még nagy estélyt adott budai palotájában, mely fénye és derültsége által egyiránt kitűnt. Most arra a palotára gyászlobogót vontak. Volt ott — fájdalom! — előbb is már gyász, mert a nemesszivü grófot sem kímélte meg a sors nagy csapásoktól. Kitűnő neje akkor halt meg, midőn nagyobb leányai már-már felnőttek; legidősb leányának (Adrienne-nek gr. Zichy Sándornénak) élete korán és igen szomorúan aludt ki; egy gyönyörű lánya (Guidobaldine grófnő) pedig kamenitzi parkjukban lovagolva szerencsétlenül járt, leesett a paripáról s csakhamar elhunyt virító szépsége teljében. Mindez nagy és sok szomorúság volt egymás után. De a gróf nem maradt egyedül s vigaszt lelt felnőtt fiaiban, a kiknek másodika, Aladár pár évvel ezelőtt nősült meg elvéve lányaiban, kiknek legidősbike a gróf Zichy Géza költőnk és művészünk boldog neje. S most nem csak az utódok, merülnek — a rokonokkal együtt — mély gyászba, hanem mindenki meleg és bánatos szívvel osztozik a család fájdalmában, a ki csak az elhunytat ismerte. Mert a ki ismerte, az rokonszenvet is érzett e szeretetreméltó, nyájas modorú nagyúr iránt, ki nem zárkózott el a gazdagság és rang khinai falai közé, hanem valamint együtt érzett a nemzettel, úgy szívesen is élt együtt különböző osztálybeliekkel, ha becsülésére méltók voltak. Az ő alakja hiányozni fog a főváros életéből. Meg szoktuk őt látni rendesen páholyaiban, ünnepélyeken, farsangi közvigalmakon, híresbírók és művészek temetésein. Fogékonysága az élet örömei s nemes érdeklődése a fontosabb ügyek és események iránt gyakori jelenséggé tették a nagy közönség szemében. Már imponáló alakjánál fogva is első pillanatra idegeneknek szintén szemekbe tűnt. Egyszerre feltűnt benne a nagy úr és a jó ember. Az a nagy úr, ki nem húzódik a rang aranyos felhői közé, hogy onnan lenézze a másféle embert, s az a jó ember, kinek szive tudja érezni mások baját. Gróf Karácsonyi jól élt — másoknak is, mert sok nemes célt előmozdított és tömérdek emberen segített. Neve fenmarad a jótékonyságok arany-könyvében, a hová ő maga jegyze be azt szivének jóságával, áldozatkészségével. Nemesi vér volt, de a legszebb nemesség nem nevét, hanem érzületét diszítette. Áldjuk emlékezetét! Az antwerpeni világkiállításon. (Egy kis körültekintés.) (F. I.) Voltakép mi a céljuk a különféle kiállításoknak, a jelenkor e kedvelt és oly hatalmas fejlesztésben részesülő intézményeinek ? Kétségkívül az, hogy a közművelődés és a haladás bármely ágában hogy midőn mérkőzésre szólítják a tudomány, a művészet és az ipar munkásait, alkalmat és módot nyújtsanak arra, hogy a törekvő és haladó elemek mindinkább fejleszthessék és izmosíthassák tehetségüket egy közös nagy eszme megtestesítésére, az emberiség javára. És vájjon e kiállítások, melyek — irányukat és céljukat tekintve — sok hasonlatossággal bírnak a hajdani Görögország klasszikus földjén dívott s a hellén közszellemre oly kiváló befolyású olympi játékokkal, kérdjük, vájjon e kiállítások dicsekedhetnek-e azzal a sikerrel, melyet tőlük várni szoktak, s megtermik-e a gyümölcsöt, mely a közjólétre és a művelődésre egyaránt áldást hozó volna ? Valljuk meg, hogy átalában a kiállítások nem felelnek meg teljesen a hozzájuk fűzött várakozásoknak. Nem felelnek meg, mert sok esetben nem nyújtanak elég tért a versenyzésre, másrészt pedig a rohamosan egymást követő tárlatok mintegy izgatottakká teszik a hivatott tényezőket, kiknek alig jut idejük behatóbban tanulmányozni mindazt, mit csak az imént láttak és tapasztaltak. És bizonyára a kiállítások e sűrű rendezésének- hisz’ csak az idén is hét nagy város*) rendezett kiállítást — tulajdonítható, hogy utóbbi időben a tárlatok epokhális új találmányokat nem igen mutathattak föl. E fogyatkozások dacára azonban kétségkívül megvan minden kiállításnak a maga haszna, van sikere és eredménye, mely hovatovább nyilvánul. Ha a tárlaton képviselt népek, államok és vidékek tőlük telhetőleg oda iparkodtak, hogy a művelődés, az ipar és a mezőgazdaság terén kifejtett tevékenységük és tehetségükről hű képet nyújtsanak, ha ekként lehetségessé tették, hogy alkalom nyíljék a versenyzésre egyrészt az egyes államok, országok és vidékek kiállítóinak egymás közt, akkor a feladat becsületesen megoldottnak mondható és a tárlat által elért eredménynyel kiállítók és a látoga tó Antwerpen, London, Paris, Budapest, New Orleans, 1408 Doretta. (Olasz beszély.) Irta Enrico Castelimovo. (Vége.) — Oh, papa, papa! •— ujjong a gyermek, kis kezeivel átkulcsolva signor Odoardót s piros ajka csókjaival árasztva el arcát. — Oh papa, papa, te édes, jó papa ! . . És mikor indulunk ? — Holnap reggel. — Inkább ma, rögtön ! — Hát még vacsoráim sem akarnál ? Signor Occardo gyöngéden kibontakozik leánykájának a karjai közül. Föláll, csönget s parancsolja, hogy gyertyát hozzanak be. Aztán egy ösztönszerű mozdulattal a szemközt levő ház ablakára tekint. Az átellenbe eső ház egészen sötét. Signora Evelina alakja nem látható többé az ablakfülkében. Kint még mindig csúnya idő van. Néha-néha még szállong a hópehely. Az inas becsukja az ablaktáblákat s összevonja a függönyöket; illetéktelen szem nem hatolhat be többé e házi szentélybe. — Legjobb lesz, itt vacsorálnunk, — mondja signor Odoardo. — Az ebédlőben egész szibériai hideg uralkodik. Doretta egész forradalmat idéz elő a konyhában világrendítő hírével. Eleintén azt hiszik, csak tréfál. Majd, midőn szavainak igazságában többé kételkedni nem lehet, azt a szerény észrevételt teszik a cselédek maguk közt, hogy a nagyságos úr bizonyosan megbolondult. A legszigorúbb télen ily gyönge gyermekkel elutazni — ily időben! Legalább enyhébb napra várakoznának! De, mit törődik Doretta, a cselédség sopánkodásaival! Még mindig csak alig fékezheti örömét, dalolva, táncolva járja be a szobát, minden pillanatban atyjához futva, hogy őt egy-egy újabb csókkal jutalmazza meg. Aztán, szíves érzelmeinek a fölöslegét Meloniára, a macskára, meg Ninire, a bábra, szórja, utóbbinak a legünnepiesebb fogadással ígérve meg, hogy Milánóból új ruhát hozat neki. Étkezés közben minden pillanatban kérdezősködik Doretta, mennyi az idő és hány órakor fognak ők elutazni ? . — Félsz talán, hogy elkésünk a vonattól ? — kérdi signor Odoardo mosolygva. Beszélhet ő, amit akar s bármennyire tettesse is magát, türelmetlensége semmivel sem csekélyebb, mint a kis leánykáé. Meglehet, csak tavaszszal fognak visszatérni. Mindenesetre annyi málhát fog magával vinni, mintha legalább két hónapig maradna távol. Doretta nem sokára lefekszik. Azonban a holnaphoz kötött édes remény nem igen hagyja nyugodni. Signor Odoardo is ébren van már, mikor reggel hat órakor őt az inas fölébreszteni akarja. — Milyen idő van ? — Ocsmány idő, nagyságos uram! ... Épp olyan, mint tegnap volt. Ha az elutazás nem múlhatatlanul szükséges, azt gondolnám .. . — Nem, Angelo, okvetetlenül kell utaznunk. Minden rábeszélési tehetséged kárba vesz. * A pályaháznál csak néhány utas látható. Valamennyi téli kabátban vagy bundában van. Arcuk mogorva és álmos jellegű. Panaszkodnak az időre szidják a kemény hideget. Csak egyetlenegy arc sugárzik az örömtől, mely mit sem látszik érezni a tél fagyát — ez pedig Dorettának derült, vidám arca. Csöngetnek. Egy fütty következik utána, s a vonat megindul. A gyermek szeméből kimondhatatlan öröm tükröződik vissza. — Meg vagy elégedve, Doretta ? — Oh, de mennyire! Tíz évvel ezelőtt, egy verőfényes nap, szintén téli időben, signor Odoardo a nászútjára készült. Vele szemben fiatal felesége ült, ki Dorettához annyira hasonlított, amennyire csak anya hasonlíthat a gyermekéhez. Ama pillanatban, mikor a vonat megindult, signor Odoardo ő hozzá is azt a kérdést intézte: »Meg vagy elégedve Mária ? S a fiatal asszony válasza épp az volt, ami a Dorettáé: »Oh, de mennyire!« Gyorsan robog a vonat tova. — Addio, signora Evelina, addio — örökre! — Nos, signora Evelina talán meghalt kétségbeesésében ? — Oh, nem ! Signora Evelina, mint már mondtuk, józaneszű, gyakorlatias asszony. Kitűnő vérmér-