Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-09 / 242. szám
Járt, hogy Werner hat hétre vagy két hónapra Kissingenbe utazik. Elutazása előtt rendbe hozta házi ügyeit szinte pedáns pontossággal s megkérte Luizt, hogy a tanulási órákat, távollétte alatt vonja összébb, ha éppen szünetet nem akarnak tartani. Anna és a néni egészen a vasútig kisérték. Midőn a vont elindult, amint az ablakon át még egyszer üdvözölte Werner őket, észre vette, hogy Luiz, Anna mögött állva, kezét a gyermek fején tartotta, hogy ezt, a napsugarak ellen védje. Útjának főcéljául csak azért választotta, hogy tudhassák hová címezni a levelet, mert különben, mint orvos, igen jól tudta, hogy ezek a fürdők neki nem sokat használnak. Sokkal lelkiismeretesebb volt azonban, semhogy e tekintetben kételyeket támaszszon. Valóban elment Kissingenbe, itta a vizet, s fürdött a sós fürdőben, mintha csak az egész nyarat ott akarta volna tölteni. Ez időben irt ő pár hét múlva egyik régi ismerősének Würzburgba, egy ott lakó ügyvédnek, kérdezősködve mindenféle körülményekről, a diákok törzskocsmáiról, a legújabb »diákélcekről« és sok egyébről. Levelének a végén aztán kérdezősködött Friedrich tanár hogyléte felől, kinek a házánál ő sok jó órát töltött, azt is megemlítve, hogy Cecilia kisasszony akkor az egész világot elragadta klasszikus játékával. A válasz nem késett sokáig. — Ami a tanár urat illeti, ő meglehetősen deadman, vagyis amaz emberek egyike, kinél még egy »elegáns« gyógymód is, ■— amint az orvosok mondani szokták — hatás nélkül maradna. Ő maga is tudhatta volna azt, hogy minden emberi számítás szerint, egy kis gutaütés őt előbbutóbb érni fogja, mint aki csak éppen üdülésben volt, a megerőtető tanulmányok után, amennyiben nagyon az izgató zenének adta magát. A helyett azonban ő az előre kiszámíthatott csapást az ég intése gyanánt vette, mint, isten tudja, minő vétkéért rárótt büntetést s oly miszticizmusnak adta magát, mely utolsó tetterejét is elrabolta. Cecilia kisasszony még mindig az öregeknél él. Nem tudta magát elhatározni arra, hogy bármely embernek adja is kezét, ameddig atyja egésséges volt. Most pedig még kevésbbé gondolhat erre. Különben is ő efféle óhajait már elnémította. Jelenleg egy zenei conzervatóriumot vezet, melybe csupán a valódi tehetségeket veszik föl s a pénzkérdés, a tandíj, itt egyátalán nem jó számításba, minthogy a kisasszony, rég elhalt anyja után jelentékeny vagyont örökölt. Időnkint elhagyja Würzburgot, de csak rövid időre, hogy nagy városokban hangversenyeket adjon, ami nem lehet föltűnő, mivel ő is, mint minden ember, elismerést kiván. Beteg atyja felől a távolban is gondoskodik. Würzburg egyébiránt, néhány év óta nagyon megváltozott, így például a nagy kórház. . . — Elég volt ennyi arra, amit tudni akartam, — mosolygott magában Werner. — Mindenesetre találkozom egy szenvedővel, akinek talán segítségére lehetek. Másnap Werner útban volt Würzburg felé. Hogy amennyire lehetséges, egyedül lehessen, első osztályú kocsit váltott. Csakugyan, nem is háborgatta őt senki a gondolataiban. Diákkora mindig előtte ragyogott, mint egy verőfénytől megvilágított messze táj, melyre valamely hegy csúcsáról tekint, mig minden, a mi addig terült, ködfátyollal látszott bevonva. — Vájjon megváltozott-e nagyon Cecilia ? Talán kevésbbé mint én. Mi, persze, egész életünkön át voltakép úgy érzünk és gondolkozunk, mint eleitől fogva s meg nem foghatjuk, hogy vonásaink rövid idő alatt is annyira megváltozthatnak, mint ahogy valóban történik. A fa mindig ugyanazokat a virágokat és gyümölcsöket mutatja, ám a kérge csakhamar mély redőket tüntet elő, így bölcselkedett az orvos a schweinfurti állomásig, hol a kocsivezetőnek »átszállás Frankfurtba« kiáltása harsant föl. A vonat, Bambergtől kezdve nagyon zsúfolt volt, még az első osztályban is. Werner sok időt engedett magának, föl s alá sétált a perronon s egyszerre, nagy ijedelmére, azt vette észre, hogy az indulási jelt már megadták. A kocsivezető is elfoglalta már a helyét. Hirtelen felszakitott egy ajtót s a hölgyek kocsijába jutott, hol egy nő ült, a túlsó oldalra nézve ki. (Folyt. köv.) 1581 Hazai irodalom, művészet. * Operaház. A »Hugonották« tegnapi előadásán, mely kicsibe múlt, hogy primadonnái szeszély miatt el nem maradt, kezdte meg ismét Perotti (Raul) rendes vendégszereplését. Hévteljes énekéért, bravouros magas hangjaiért gyakori tapsokat kapott, még nyílt jelenésben is. Turella Emma kisasszony (Valentine) osztozott vele az elismerésben s valóban rég láttuk ennyi szenvedélylyel játszani és énekelni. A többi szereplők is fokozott buzgalommal működtek. A harmadik felvonás alatt érkezett meg a walesi herceg, ki az intendáns páholyában foglalt helyet. Gróf Károlyi Alajos kisérte és báró Podmaniczky intendáns szolgált nekik magyarázatokkal. A herceg érdeklődéssel nézte az előadást és a közönséget s ismételten kifejezte elismerését az előadás felett. Különösen Turella Emma k. a. és Perotti éneke, valamint az erőteljes karok nyerték meg tetszését. Egy felvonás közben a színpadot tekinte meg, később pedig a Coburg hercegi párnál tett látogatást, kik József főherceg páholyában voltak. A walesi herceg az opera végéig helyén maradt s midőn távozott , az előcsarnokban egybegyült közönség tiszteletteljesen üdvözölte. A színházat nagy és díszes közönség törte meg. A páholyközönség, szokás szerint, nagy későn jött, zajjal foglalt helyet és hangosan csevegett, mire a földszint pisszegett. A negyedik felvonás végjelenete közben meg a földszint közönsége kezdte meg szokásos zajos kivonulását, mire aztán a páholyokból pisszegtek. Tessék így igazán élvezni az előadást. * A műcsarnok nemzetközi képkiállítása, mely különösen az első rendű francia és belga festmények egész sorozatával vonta magára oly nagy mérvben a művészet barátainak érdeklődését, már csak vasárnapig, e hó 11-ig lesz látható. Benjamin Constant-nak nagyszabású festménye »A sherif igazságszolgáltatása« és Abry Leonnak »Gilbert költő a Hotel-Dieu kórházban« címü képe innen Bécsbe, az osztrák műegylet kiállítására fog küldetni. A kiállított művek közül Haggenmacher Henrik megvásárolta a »Kutyafalka« címü festményt Lalande Louise párisi festőtől. * A »Szondi-album«, melyet az emlékkápolna fölavatása alkalmából Pongrácz Lajos szerkesztett, hetvenegy nagy lapon nem kevesebb mint harmincnyolc cikket közöl. Kisebb nagyobb dolgozatok, versben és prózában, mindannyia Szondira s Drégelre vonatkozó tárgygyal. A szerkesztő, ki több cikket irt az emléklapba (többi közt a Szondi-emlék századnegyedes történetét is) félszázados írói munkásság befejezésének szánta e lapot. Munkatársai közt van több ismert név. Köztök Nagy Iván, ki a Drégelre vonatkozó történeti adatokat csoportosítja tanulságos ismertetéssé. Ugyancsak a várról írnak még: Hőke Lajos, Haan Rezső, Kubinyi Ferenc, Plachy Bertalan s a szerkesztő. »Szondi a magyar költészetben« cím alatt Gyürky Ödönről van cikk, aki másutt arra figyelmeztet, hogy Drégelen gránátot lehet találni, mely értékesíthető volna, mert egy-egy gránátsorért hölgyeink száz-száznegyven forintot fizetnek. Prózai dolgozatokat írtak még: Jankó Vilmos s dr. Brach Ferenc. Költemény pedig tizenöt is olvasható a füzetben. Elsőnek a Tinódi Sebestyén »Szondi György«-e, továbbá Ivánka Istvántól, Lithvay Viktóriától, Szabó Mihálytól, Gáspár Jenőtől, Pajor Istvántól, Gerhardt Györgytől, Czibulya Vilmostól, Csengeri Jánostól, Pajor Istvántól (az első díjjal jutalmazott pályamunka), Plachy Bertalantól, Sántha Károlytól, Dalmadytól, Csalomjaitól, Pongrácz Elemértől. Végre dr. Velics Antal török források adatait ismerteti s képekben van bemutatva: a régi Drégel-Palánk, az emlékkápolna, a Szondi-szobor, az érem, a honti nők emlék zászlója, sat. Függelékül pedig a Siposs Antal »Szondi gyászdala« című művének kottái találhatók. Az emléklap a Laiszky János esztergomi nyomdájából került ki. * A Petőfi-társaság vasárnap, e hó 11-én, délelőtt tíz órakor az akadémia első emeleti termében ülést tart. Tárgyai: »Történeti képírásunk« dr. Prém Józseftől; »Éneklő koldusok«, költemény Reviczky Gyulától, felolvassa Szabó Endre; »Traviata«, költemény Barna Izidor vendégtől, felolvassa Ábrányi rendkívüli volt, képes lévén egyszeri hallásra több strófából álló költeményt rögtön megtanulni. Herceg Metternich Melánie ezt a tehetségét egyszer egy tréfára használta fel, melyen a bécsi társaság egy egész héten át nevetett. A hercegné nevenapján gróf Mailáth János volt az elsők közt, kik szerencsekivánataikat a hercegnének kifejezték. Ez megkérte, rejtőzzék el a szomszédszobában, mert éppen b. Zedlitz Keresztélyt jelentették be, ki akkoriban hires és kedvelt német költő volt. A mint ez belépett, igen csinos alkalmi költeményt olvasott fel a hercegnének s a legnagyobb zavarba jött, midőn ez igen komolyan megjegyezte, hogy tőle még sem várta, hogy idegen tollakkal akarjon fényleni, hiszen gróf Mailáth János éppen most szavalta el ugyan a verseket előtte. A mint Zedlitz ezt lehetetlennek állította, a hercegné behívta a szomszéd szobából a grófot, ki csakugyan ugyanazon verseket, szóról-szóra nagy páthoszszal elszavalta. Képzelhetni Zedlitz elcsodálkozását és boszankodását, melynek csak a hercegné nevelése vetett véget. De Zedlitz a tréfát nem tudta elfelejteni soha. János gróf végnapjaiban nagy nyomorba jutott. Nem tudott gazdálkodni soha s 1852-ben leányával együtt a starnbergi tó hullámaiban kereste s lelte halálát. A gyászos véget ért Mailáth György országbíró érdemeit általánosan ismerik. Konzervatív volt, de nem aulikus. A »megerősített« reichsrathban hangoztatta a jogfolytonosságot, de kevesebbel is beérte volna, mint Deák. Kancellársága átmenetet képezett a Schmerling kora s a magyar parlamentarizmus közt. A kiegyezés után mint országbíró részrehajlatlanul, de nézeteit soha meg nem tagadva elnökölt a kúriánál és a felsőházban. Az ő feledhetetlen nagy érdemei szerezték meg derék fiainak a grófi címet. I lyes tulajdonok tették a főurat, s nem régen is Mailáth György, az egyszerű nemes, állt a mágnások élén, mint a felsőház elnöke s mint országbíró, az első az országnagyok közt. Mindenki elismerte, hogy ő az igazi nagyúr köztük, még a fejedelem is, midőn az aranygyapjas-renddel díszítette fel, a rend alapítása óta az elsőt,akinek örökölt címe nem volt. Az országbíró követte ebben családja hagyományait, melynek tagjai mindig személyiségüknek köszönték inkább társadalmi előkelőségüket, mint családfájuknak. Nem is keresték az összeköttetést a szunyogszeghi Mailáthokkal, kik Ákos nemzetségéből a honalapítók közé tartoznak, s már az Árpádkori királyok alatt szerepeltek vagy amaz erdélyi Mailáthtal, ki 1535-ben Medgyesnél a cselszövő Grittit megölte s Erdély egyik főkapitánya volt. A család, mint a francia »families de robe«, előszeretettel a bírói állásokban kereste kitüntetését. Első Lipót idejében Miklós a szent korona ügyésze volt. Unokája, az első József, Mária Terézia alatt szeptemvir, fia Ferenc pedig királyi alapítványi ügyész, fia György, a híres perszonális, ennek fia a második György, kit Portius Catóhoz szoktak hasonlítani, országbíró, s ennek fia, a mai fiatal grófok atyja, ismét országbíró. Apáról fiúra, két századon keresztül, a Mailáth név az igazságügygyel összeköttetésben maradt. Az első György, a perszonális, eredetileg a jezsuita rendbe lépett, bátyja, Antal, nagy tudományos befolyásos tagja lévén a rendnek. De a rend eltörlése után az egyik, ki jogi tanárságra készült, herceg Eszterházy Mihály ügyvédjévé lett, királyi ügyész, a kerületi tábla ülnöke, a királyi tábla számfeletti ülnöke, a korona ügyésze, referendárius az udvari kamaránál, később a kancelláriánál, végre királyi személynök volt. Lépcsőnkint lassan emelkedett s bírta a fejedelem és az országgyűlés osztatlan bizodalmát. Legidősebb bátyjának, második Józsefnek pályája az övénél is fényesebb volt. A régi szokás szerint a megyénél kezdte hivataloskodását. Hontban al- és főjegyző, országgyűlési követ és alispán volt. Onnét a magyar királyi kamarához ment tanácsosul, azután az udvari kancelláriánál referendárius lett, s kinevezték kormányzónak Fiuméba, s neki köszönhető, hogy Mária Terézia Fiumét a magyar szent korona kiegészítő részének vallotta ; később Galiciát kormányozta, grófi címet nyert s államminiszter lett. Velencébe is elküldték kormányzónak, abban az időben, midőn Velencét először csatolták a monarchiához rövid időre. Közigazgatási tehetsége, mely a megyében fejlett ki, alkalmassá tette ily egymástól egészen különböző hivatalokra. Legidősb fia, harmadik József, mint a magyar kir. kamara elnöke halt meg, ennek fia ama kedves emlékezetű gróf Mailáth Antal volt, ki a gróf Pálffy Fidél reakcionárius kancellársága után 1839—40-ben képes volt a koronát a nemzettel kiegyeztetni, az amnesztia által az ország sebeit gyógyítani s a szabadelvű iránynak ellenzését Bécsben bizonyos mértékben ellensúlyozni. Még nem oly rég láttuk őt, örvendve a kiegyezés szerencsés sikerültének, mint a delegáció elnökét. Mint ilyen, ismételve említi, hogy most az egyszerű delegátusnak is nagyobb a befolyása, mint neki volt kancellár korában. Nagybátyja, János gróf, író volt, de német, nem magyar. Megírta Magyarország és Ausztria történetét, ultrakonzervatív és ultramontán szellemben, s kiadta a kalocsai német kódexet. Abban a történelmi folyóiratban, melyet sok éven keresztül sógora, báró Mednyánszky Alajos adott ki K. Hormayrral, sokszor találkozunk cikkeivel. Ő szedte össze először a magyar népmeséket, irt német költeményeket, politikai tanulmányokat, regéket, éles észszel, de a kellő komolyság és alaposság nélkül. Emlékező tehetsége