Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)
1885-11-21 / 285. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A kis rózsabimbó. (Elbeszélés.) Irta Munkácsi Kálmán. (Folytatás.) Gyorsan haladt előre a mélyvölgy hosszában s alig telt bele negyedóra, máris Lerchenfeld Venczel háza előtt találta magát. Itt meghúzódott a háttérben álló mogyorócserjék között s előrehajlott testtel kémlelődő tekintetet vetett a léckerítés mögé. Egyszerre majdnem felkiáltott meglepetésében. Ott állott a kerítésnek dőlve, kissé a ház előtt, zöldelő akácfa lombjai közé hajolva, a kis Rózsika. Feje fölött lassan himbálóztak a buja fehér fürtökkel telt ágak, melyeknek árnya ott rezgett a falon. Nyúlánk termetén apró piros százszorszépekkel beszövött fehér ruhát viselt s gondolkozó arccal, ábrándos, tágra nyilt szemekkel a távolba bámult. A hold fényes sugarai körülözönlötték karcsú alakját fehér fényükkel s mintha ezüstös fátyollal borították volna be. Szép, nagyon szép jelenség volt, olyan, mint egy tündéri álomkép. Alfréd percekig némán, visszafojtott lélegzettel, mohón szemlélte őt, mintha el akarta volna nyelni szemeivel. Midőn végre kissé magához tért elragadtatásából, azonnal hozzája akart sietni. De mintha a földbe gyökeredztek volna lábai, nem bitt megmozdulni. Egyszerre eszébe jutottak a szavak, melyeket minap sógornéja intézett hozzája: — Ugyan már megint mi jutott eszedbe, hazakisérni ezt a leányt . Talán játékot akarsz kezdeni vele is ? No már abba nekem is van beleszólásom. Jól tudom, hogy csinos alakoddal, mézes-mázos hízelgő beszédeddel nagyon könnyen el tudod csavarni a fiatal, hiszékeny leányok fejét, de Rózsika nem olyan ám, mint a te szívtelen, érzéstelen nagyvilági leányismerőseid ! Virág ő, de nem a melyet már a hő elhervasztott, őt még nem érte perzselő napsugár. Üde, tiszta még, mint a harmatozott rózsabimbó, mely csak pár hajnalt látott. Volna szived letépni, elhervasztani ezt a virágot ? Maga sem tudta, hogyan történhetett, hogy éppen most jutottak eszébe e szavak. Szinte boszankodott magára. De amint látta amaz ártatlan, tiszta lelkületet, mely a leány fényes szemeiből feléje ragyogott, önkénytelenül is felébredtek kissé szivének szunyadozó jobb érzelmei. Előtte, a romlott nagyvilág fia előtt, újdonság volt e gyermek. Önkénytelenül is feltűntek szemei előtt a festett világ tündérkirálynői, kik a színpadon épp ily fényben, épp ily ragyogásban úsznak s mégis mennyire más ez a ragyogás, ez a szépség!. . . Egyik a szerényen meghúzódó, fű között bólingató ibolyaszál, a másik a csábos, büszke, de illattalan dabkavirág. S amint e különbségre gondolt, érezte, hogy jogos volt sógornéjának figyelmeztetése. Ismerte magát, tudta, hogy ha most ismeretséget köt vele, élvvágyó lelke nem nyugszik meg mindaddig, míg a leányban szerelmet nem ébreszt, annál is inkább, mert tudta, hogy az már úgyis vonzódik hozzája. Sokkal jobban ismerte a női szíveket, mintsem múltkori zavarát meg ne tudta volna magyarázni magának. Tudta azt is, hogy ha egy ideig érdekelné is e viszony, amilyenre még nem emlékszik életében, csakhamar ráunna. S ki tudja, nem tenné-e akkor szerencsétlenné az erdő ez egyszerű leányát, akik néha oly nagyon tudnak szeretni, mint azt sógornéja oly komolyan állította. — Volna szíved letépni, elhervasztani ezt a virágot? — csengett egyre füleiben. . . — Eh, elmegy, békét hagy neki ! — gondolta magában. Minek tépje le a kis virágot, ha rövid idő múlva úgyis el akarja venni magától ? Hadd virágozzék szegény! A fővárosban ezerszeresen kárpótolhatja magát ez elszalasztott kis idillért. S már-már visszafordulóban volt. De amint tovább nézte azokat az ingerlő rózsapiros ajkakat, melyek körül fájdalmas mosoly játszott, azokat a szelíd, végtelenül szelíd zöld szemeket, ... a barna kis kezeket, melyek egy akácfürt szirmait tépegették, azt a gyengéden domborodó keblet, mely oly sebesen emelkedett a lenge öltöny alatt, egyszerre feltámadt benne a vágy, a szenvedély. — Ejnye, milyen szörnyű erkölcsös lettem én egyszerre, — mormolta magában, — pedig hát jól tudom, mennyire ki nem fizeti ez magát! Itt nyílik mellettem a bimbó és én képes volnék le nem szakítani. Igazán nevetséges!.. . Ha tudnák ezt kollégáim, majd kigúnyolnának érette. . . Még két hetet kell e nyomorult faluban eltöltenem, legalább majd kissé gyorsabban fog múlni az idő, ha e kis mókussal elbolondozom. Bolond volnék, ha elszalasztanám a szórakozás ez önként kínálkozó nemét. Csak nem félek talán kudarctól a falusi libácskával szemben én, a hires nőhóditó!«.. . s azzal félrehajtva a bokrokat, elhatározóban előlépett. Lassan közeledett a kerítéshez s halk hangon jó estét kívánt Rózsikának. A gondolataiba elmerült leány, ki naplemente óta állott azon a helyen s bámulta a lombokon keresztül átszűrődő nyájas holdfényt, hangjára ijedten összerezzent. Biborpirossá vált halvány arca, visszahúzódott a kerítéstől, kissé félrefordult s úgy látszott, mintha be akarna menni előle. De az ifjú megelőzte őt s egész a kerítéshez lépett. Meghatottságot erőltetett arcára, gyengéden megfogta Rózsika kezét s mélyen, ábrándos komolysággal szemeibe tekintett. — Hát olyan félelmes, olyan rossz embernek tart engemet Rózsika, hogy már harmadszor akar megszökni előlem ?, — kérdezte fájdalmasan rezgő hangon. Rózsika első pillanatban csodálkozva tekintett reája, aztán hirtelen elmosolyodott. Egyszerre eltűnt minden félelme és zavara, csodálatos bizalmat érzett szívében ébredni. De nem is csoda, mikor Alfréd szemei oly bizalomra gerjesztően nyugodtak rajta, nyájas arcából annyi szeretet sugárzott feléje!. . . mit tudta az ő egyszerű, őszinte lelke, hogy mindez tettetés és játék lehet. . . — Oh nem, éppen nem, — válaszolt őszintén, — csak azért fordultam félre, mert szégyenlettem magamat. Mert hát a múltkor olyan furcsa volt a viseletem Helén néninél. Sokat is töprengtem már e miatt magamban. — S könyek szöktek szemeibe. — De akkor mindig csak az forgott fejemben, vájjon mit gondol Alfréd úr felőlem, hogy az erdőben úgy megfutamodtam. De hát nem tehetek róla, mikor olyan nagyon megijedtem akkor! „A sötét pont.“ (Dráma 3 felvonásban. Irta Csiky Gergely. Első előadás a nemzeti színházban, november 20-dikán.) (Sz.) »Arisztotelész és ő«—t. i. a tragikumról irt legújabb magyar könyv érdemes szerzője — megegyeznek abban, hogy a tragédia egy jelentős és teljes cselekménynek bizonyos terjedelmű utánzás a művészi nyelven ; oly cselekményé, mely félelmes és részvétkeltő, melyben megvan a hős sorsát eldöntő »hamartta«, (mint Arisztotelész nevezi, Rákosi Jenő szerint: »a hiba«, Beöthy Zsolt szerint a »tragikai vétség«,) s megvan a »katharzisz« (a mű által gerjesztett rokon vagy hasonló indulatok megtisztítása, s amely cselekvényben az összeütközés nem oldható meg igazságszolgáltatással, hanem csak katasztrófával. Ha e sokat mondó s lényegében teljesen érvényes tanban benne foglaltatnék mindaz, amit valaha a tragédia elméletének vizsgálata körül fontosnak és lényegesnek tartottak, akkor egy kis bátorsággal Csiky Gergely is elnevezhette volna tragédiának »A sötét pont«-ot, melynek cselekvénye a maga nemében jelentős és teljes, kelt részvétet is, félelmet is (a hősnő szenvedése és sorsának kimenetele iránt) megvan a vétség, sőt némileg az indulat tisztulása is, a megoldás pedig nem lehetett egyébb, mint halál. És mégis, Csiky Gergely bölcsen tette, hogy e tragikai összeütközésekkel és küzdelmekkel bíró és halállal végződő drámát nem tekinté és nem is nevezte tragédiának. Mert ehhez nagy mértékben kell a tárgynak egyszerűbb és mégis nagyszerűbb volta, a jellem mélyebb, imponálóbb rajza, a cselekvény egyöntetűbb szilárdsága s a szenvedélynek, hangnak az az izzó hő foka, mely nem igen árad a mai legjobb tollakból sem, s kell a nyelvnek, stílnek oly megragadó hatalma, mely sehogysem összhangzik a lenge frakkal és a fodros szoknyával. Ez az oka, hogy a »művészi nyelvű« Ponsardnak sem sikerült eléggé a »polgári tragédia« (»Pénz és becsület«) s leghosszabb életű ilynemű színművünk is (a »Báró és bankár«) csak egy szomorú színpadi regény érdekes és érzelmes hatását teszi ránk. Ma már a társadalmi drámaköltők nem is írnak tragédiát, csupán használnak színműveikben tragikai elemeket. És Csiky Gergely is bőven használt ez új művében, melyet a közönség nagy érdeklődéssel nézett és sok ízben megtapsolt. »Nóra« — vagyis egy év — óta nem láttunk tőle új darabot, s mint termék, »A sötét pont« sem egészen új, mert már a múlt télen elfogadta a bírálóbizottság. Érdekes és sok tekintetben hatásos mű, melynek koncepciójában annyi része van a regényesnek, mint kidolgozásában a tragikainak. Egy elbeszélt zord előzményen alapul. Albi Lidia (P-né Markus Emilia asszony) korán árvaságra jutott s egy nagybátyja, Albi Vince bankár (Bercsényi) fogadta magához, hogy fölnevelje. Nem a rokoni szeretet készté erre, hanem a számítás. A bankárnak titkon sok alacsony célja volt s egy szép és kacéron nevelt leányban is alkalmas eszközt szerezhetett magának. A nevelés fogott. Lidia kacérkodott a bankár titkárával, Láng Endrével (Gyenes), a kiben végzetes szenvedélyt szított, mely aztán visszautasítva gyűlöletté, alacsony bosszúvá torzult. Kacérkodott Bécsben egy Kézdy Andor nevű fiatal őrnagygyal is, ki elvakultan beleszeretett s megfeledkezve tiszti és hazafiai kötelességéről, egy erődítés titkos terveit odaadta Lídiának, noha tudhatta, hogy azokra nem a lánynak van szüksége, hanem valaki másnak, a ki e munkálattal visszaél és ezzel az ő katonai és emberi becsületét tönkre teszi. De mert a lány — nagybátyjának kivonatára — kérve kérte tőle, az őrnagy átszolgáltatta a terveket s midőn Albi bankár azokat jó pénzért eladta egy idegen hatalomnak s az árulás kiderült : a bátor és boldogtalan őrnagynak a halálba kellett menekülnie a szégyen és börtön elől — agyonlőtte magát. Ez az előzmény. Mikor a dráma kezdődik, Lidia már egészen más leány. Föl van háborodva azon, amit nagybátyja elkövettetett vele. Az őrnagy kiomló vére mintegy megtisztítá egész lényét. Utálja nagybátyját s mivel egy benne föltámadt szerelem Balkányi Béla (Mihályfi) iránt átnemesiti lényét, de egyszersmind méltatlannak is tartja magát ily nemes ifjú szerelmére: fut, mint kit a lelkiismeret üldöz. Rokonai köréből Maklári ügyvéd (Szacsvay) házához menekül, kinek fiatal neje Magda, (G-né Csillag Teréz asszony,) kedves jó barátnője. Azt nem is képzeli, hogy épp ezt az ügyvédet bízta meg az elpusztult őrnagy anyja azzal, hogy puhatolja ki: váljon ki volt a fia szégyenteljes halálának oka, minek kiderítésére egy szerszavas fickó, Prókay Gyula, az »Aeternitás« életbiztositó társulat ügynöke (Vízvári) ajánlkozik, gyanút táplálva Albi bankár ellen, kiről tudja, hogy ott, hol a korrupció gombája nő, mindenre képes s nagyurak is vele végeztetnek oly piszkos dolgokat, (megvesztegetést sat.) melyekhez maguk röstelnek nyúlni. A bankár, ki cinikus és furfangos ember, viszsza akarja házához vinni az elmenekült leányt, bízva abban, hogy rábeszélheti, mert hisz a bűn összekapcsolta őket. De Lidia fagyosan elutasítja s szemrehányásokkal halmozza el azért, a mit tétetett vele. A bankár fagyos gúnynyal hallgatja, mondván: »Látszik, hogy nő vagy; más teremtmény nem bírna egy lélekzetre ennyit beszélni!« S nem csak maga jött ő a lányhoz, elhozta a szerelmes titkárt is, biztatva, hogy az ő jelenlétében kérje meg újra Lidia kezét. E kérést is borzongva utasítja vissza a lány, mert hisz ez is az ő szerencsétlen múltjára, kacérkodásaira emlékezteti. A visszautasítás látízólag hat a követelő ifjúra. Azt kérdi a leánytól, hogy akkor hát mért