Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-01 / 32. szám
Az operaházban a folytonos vendégeskedés a főbaj, aminek hibája főleg a közönség egyoldalú követeléséből eredt, míg a nemzeti színházban más a baj, a közönség egy nagy részének hibás felfogásából. Nagyon sokan majdnem oly hatást követelnek az eredeti új színművektől, mint a minőt a francia újdonságok aratnak. Felejtik, hogy ez méltatlan kívánat. A francia irodalomból, melynek már XIV. Lajos alatt Racine-je és Moliére-je volt, mindig csak a legjelesebb újdonságokat hozzák nálunk színre, míg a kisebb értékűeket egyáltalán nem mutatják be. Már most méltányos-e a mi fejlő szinműirodalmunk szintehozható műveit egy szempont alá fogni egy rég kifejlett szinműirodalom legkitűnőbb új termékeivel ? E szempontot elfogadni annyi, mint végkép elzárni hazai drámánk forrásait. Itt a fejlesztés érdeke nagy érdek, mely iránt az új intendánsnak is teljesen tiszta érzékkel kell bírnia. Semmit sem bírunk olyat produkálni, mint egy régibb műveltségű és sokkal nagyobb nemzet, miért tehát ez a követelés épp az irodalom legnehezebb ágával, a színművel szemben . Ezt a követelést ne vegye számba az új intendáns, hanem tekintse a hazai viszonyokat és az irodalmi szükségeket. Mondják, hogy kitűnő általános széptani műveltséggel bír s emlegetik, hogy midőn az öreg Nendtwich a Házban Gőthéből idézett valamit, gróf Keglevich rögtön helyreigazitá, hogy azt Schiller mondja, a »Wallenstein’s Tody 3-dik felvonása 4-dik jelenetében. De ez azt mutatja csak, hogy jártas a német klasszikusokban. Hogy szeretett mindig járni színházainkba, azt láttuk, tapasztaltuk. Hogy kitűnő műveltségű anya (egy Erdődy grófnő) nevelte, arról meggyőződhetik mindenki, ki a múlt évi »Budapesti Szemle« egyik füzetében elolvasta e grófnő régi naplójegyzeteit a barsmegyei közviszonyokról. De az intendánsi állás betöltéséhez az észen, általános műveltségen és tapintaton kívül még egy speciális kellék is kell, annak biztos ismerete, hogy hazai irodalmi és művészeti szempontjaink mit tesznek különösen szükségessé az ország két első színházában. Hogy ezzel bsr-e kellő mértékben az új intendáns, vagy elsajátítja-e, azt a jövő mutatja meg. Tény, hogy maga körül bizonyos tartózkodó hidegséget érezhet, midőn székét elfoglalja. De ebben is van némi előny. Akitől nem várnak eleve sokat, az könnyebb szerrel lepheti meg a sajtót és a közönséget. H a titok, pillanat alatt az egész városban szájról szájra jár. Ami Perovskaja Zsófiát illeti, oly messze vitte tartózkodó magaviseletét, hogy hónapokig lehetett vele együtt élni a legjobb barátságban, anélkül hogy szándékait s tetteit tudni lehetett volna. Mióta Perovskaja a forradalmi szövetségben működött, rendkívüli ügyességet szerzett a mások tehetségeinek megítélésében s a szerint bízott meg kit-kit a különféle szolgálatok teljesítésével. Zsófia nem nyájaskodásával hatott a kedélyekre. Benne a simulékonyságnak árnya sem volt. Föléje emelkedett az embereknek vasakaratával, ritka meggyőződést keltő beszédével s még inkább erkölcsi fölényével s az ügy iránt való határtalan áldozatkészségével, mely egész lényéből kisugárzott. Szíve épp oly edzett volt, mint lelke. A folytonos összeesküvés borzasztó munkája, mely kimerítette, megemésztette a legkeményebb idegzetű embereket is, mert a forradalom nem csak a hívek életét és vérét követeli áldozatul, hanem agyuk velejét, idegrendszerüket s lelkök lelkét, a hit lelkesedését, de borzasztó munka nem lankasztotta el Perovskaja Zsófiának a szivét. Ama tizenegy év alatt, melyet köztünk töltött, tömérdek csalódásnak, borzasztó veszteségeknek volt tanúja s mégis folyvást, ernyedetlenül újabb támadásokat tervezett. Szivének szent szikráját érintetlenül meg tudta őrizni. Soha sem burkolózott a »kötelesség« szomorú és sötét köpenyébe. Minden stoicizmusa s látszólagos hidegsége mellett is, alapjában mindig lelkesült papnő maradt. Mert férfias tulajdonait női szívvel egyesíték a nők, be kell vallanunk, a szívnek égi lángjában gazdagabbak, mint a férfiak. Ő volt az, aki az orosz forradalmi mozgalmakra mintegy a vallásos áhitat jellegét nyomta. * Perovskaja Zsófia nem csupán szervező tehetség volt. Ő személyesen ment a tűzbe s a legveszélyesebb állomásokat követelte magának. Talán ez volt az oka ama varázsnak, melyet ő a környezetére gyakorolt. Ha valakire merően veté a lélek mélyéig ható pillantását s komoly arccal azt mondta: »Induljunk!« —vájjon ki merészelt volna neki igy felelni: »Én nem megyek oda!« Mindig bátran hatolt a legnagyobb veszélybe s mint ő maga mondta, mindig »szerencsésen.« Részt vett minden vállalatunkban 1879-től 1881-ig. A Hartmanféle kísérletnél, mint fogadósnő a legnagyobb s előreláthatatlan veszélyeknek tette ki magát. Nem egy alkalommal, lélekjelenléte s önuralma által diadalmaskodott a fenyegető veszélyek fölött, melyek a vállalatot már-már meghiúsítani látszottak. Ami a végrehajtásnál való határozottságát és hidegvérét illeti, teljességgel nem találok kellő szavakat hű kifejezésére. Csak azt említem meg, hogy a Hartman-féle kísérletnél, az a hét vagy nyolc ember, aki nála dolgozott s akik bizonynyal elszánt emberek voltak, Perovskaja Zsófiát bízták meg ama dinamittelep fölrobbantásával, mely ama ház belsejében volt elhelyezve, ahol voltak, hogy légbe röpítsék magukat abban az esetben, ha a rendőrség el akarná őket fogni. Ugyancsak ő vállalta magára ama kényes feladatot, hogy ügyeljen a cári vonat megérkezésére s pontosan jelezze a pillanatot, melyben a robbanásnak történnie kell. Nem rajta múlt, ha a kísérlet meghiúsult. Nem beszélek a március 13-diki merénylet intézéséről, mert csak azt ismételném, amit mindenki tud. Az államügyész, ki azt akarta bebizonyítani, mily csekély erővel bír a »végrehajtó bizottság«, nem tudott erre jobb okot hozni föl, mint azt, hogy egy nőnek a gyönge kezére bízták ily fontos ügy intézését. Bizonynyal jobban ismerte a bizottság Perovskaja Zsófiának rendíthetetlen erélyét és ügyességét, mint a cári kormány, mert több ízben alkalma volt arról fényes bizonyságot tenni. * Perovskaja Zsófiát, március 13-ika után egy hét múlva fogták el, mert ő határozottan vonakodott a székvárost odahagyni. Komoly nyugodtsággal jelent meg a törvényszék előtt, a kérkedő tüntetésnek legcsekélyebb nyoma nélkül. Sem mentegetni sem, dicsőítgetni nem akarta magát. Mint mindig, egyszerű és szerény volt. Még ellenségeit is meghatotta magatartása. Rövid beszédében csak azt kérte, hogy nő létére is hadd osztozhassék ugyanabban a sorsban, amelyben a barátai. Meghallgatták ezt az óhaját... Az ítélet végrehajtása hat napig tartott, hat örökkévalóságnak tetsző napig, holott a törvényes határidő, mely a fölülfolyamodásra és megkegyelmezésre van kiszabva, csak három nap. Mi lehetett az oka e megfoghatatlan késedelemnek ! Mit tettek ez idő alatt az elítéltekkel. Azt senki sem tudta meg. A legszörnyűbb hírek keletkeztek a városban. Azt rebesgették, hogy az elítélteket Loris Melikoff tanácsára, kínzás alá vették, hogy őket vallomásra erőtessék — nem az elitélés előtt, hanem elitélés után. Volt e eme hirnek igaz alapja, avagy csak költött hir volt ? Senki sem tudhatta meg. Határozott bizonyíték hiányában nem akarjuk ellenségeinket sem ily váddal sújtani. Tény azonban, mely nem kissé emelte ama hírek értékét, hogy az elítéltek szavát senki sem hallotta többé. A szülőknek a látogatást, melyet kegyeletből meg szoktak engedni a halálra ítélt gyermekekkel szemben, makacsul tiltották, nem tudjuk minő célból, minő ok miatt. A kormányzóság nem pirult, méltatlan ürügyekhez folyamodni, hogy e találkozásokat megakadályozhassa. Perovskaja Zsófiának az anyja, ki imádta leányát, tüstént Krimiába utazott, mihelyt Zsófiának újabb letartóztatása felől értesült. Az ítélet kimondása napján látta Zsófiát utoljára. Az azután következett öt napon át, hol egy, hol más ürügy alatt, mindig elutasították. Végre, ápril 15-én reggel, tudatták vele, hogy leányát megláthatja. Midőn az anya a börtönhöz közeledett, csakugyan látta is leányát, — de csak a szekéren, midőn az elitéltek szomorú menete a vesztőhelyre indult. Nem írom le a végrehajtás iszonyatos részleteit, melyről a »Kölnische Zeitung« tudósítója így nyilatkozott: »Keleten jelen voltam számos kivégeztetésnél, de hasonló nyúzást (schinderet) soha sem láttam. Mindenik elitélt bátran halt meg. Kibalcsics és Geliakoff nagyon nyugodtak, Mihailoff Timotheusz halvány, de szilárd magatartású, Rissakoff sárga arcú volt. Perovskaja Zsófia rendkívüli lélekerőt tanúsított. Arca megőrizte rózsás színét, örökké komoly tekintetében a kérkedésnek semmi nyoma nem látszott. Szeme valódi bátorságot, határtalan lemondást s szelíd nyugodtságot fejezett ki; a tüntetésnek semmi jele nem volt abban észrevehető...« Ez idézett sorokat nem nihilista, még csak nem is radikális ember irta, hanem a kölni újság tudósítója (1881. ápr. 16-án.) Köztudomású, hogy eme hírlap nem igen nagy rokonszenvet tanúsított a nihilisták iránt. Egy negyed tízkor Perovskaja Zsófia halott volt. 228 — „A veteránok.“ (Bérezik Árpád uj darabja.) (—c.) Újabb kísérlet a népszínmű megszokott s bizon-bizon jórészt elkoptatott országutjának kiszélesbbitésére. Ennyit már elmondtunk az uj darabról. A kérdés régebben föl van vetve s az úttörő lépést megtették már többen. De az első lépésnél nem is igen haladtak még tovább. Mondhatnék, uj műfaj van keletkezőben ; az írók, kik a szinpad számára dolgoznak, tudják, érezik, hogy egy terület még meghódításra vár. A színpadon, mely az élet hű tükre kíván lenni, gyakrabban meg kellene jelennie a városok alsóbb polgárságának is. Épp oly elvitázhatatlan joga van hozzá, mint a föld egyszerű népének. Komoly összeütközések s orvoslandó gyarlóságok vannak mindenütt. A városi mesterember világában épp úgy, mint a falu fehérre meszelt házaiban, vagy akár a palotákban. Földolgozandó anyag tekintetében az uj terület hálásnak ígérkezik. S várjon azért-e, mivel a mi viszonyaink közt jobbadán minden irodalmi mozgalom a fővárosból szokott kiindulni s az író legszívesebben onnan merít tárgyat, ahol maga is leginkább otthon van ; avagy talán azért, mivel a fővárosi élet tarkasága a legváltozatosabb s legérdekesebb; de tény, hogy az nyitók szeme előtt, leginkább a »fővárosi életkép« eszméje lebeg. Amint az eddigi kísérletekből látszik, egyelőre talán a lokális színezetű (fővárosi) bohózat volna a cél. Erre törnek a kísérletek s ezt akart írni Bérczik Árpád is. Akikre szemet vetett: »A veteránok« igen mulatságos emberek, alkalmasak bohózati alakoknak. A fővárosban gyakran látjuk s nevetjük a hiú »felnőtt gyermek«-eket, a kik komoly képpel játszszák a katonásdit s tetszelegnek maguknak a fényes, kardos egyenruhában. »Agg harcosok.« Ez a hivatalos magyar nevök, de van köztök nem egy, aki alighogy átlépte még az ifjúság napsugaras küszöbét. S talán, ha Bérczik Árpád nem tesz egyebet, mint torzképeket fest e folyton ünneplő s munkát mulasztó seregről; ha szatírát keltenek, kigunyolja hibájukat, mind a maga pártjára hódítja a nevetőket s teljesebb sikert arat. Van hozzá elég szelleme, ötletgazdasága. S hogy komikai erő tud vastagon is csörgedezni, hogy ecsetje alól a burleszk vonások gyorsan s elevenen kerülnek ki, azt új darabjának egy néhány jelenete is igazolja. Ámde szerzőnk mást gondolt. Ő a mulatságos csapatból csupán staffage-alakokat szemelt ki; a veteránok bohóságait csak keretül állitá oda egy kalandos meséhez. A mese a következő: Szöcske Julis (Blaha Lujza asszony) mintaképe a dolgos, jóravaló cselédnek. Kissé gyermekesen vidor s nevetségig őszinte, de szives esze helyén van. Özvegy Makula Ferencné asszonyomnál szolgált, váratlanul hatezer fitot örökölt, megszerette Viola Vince fizető pincét (Victor) s amint első színpadi jelenésében el is mondja, megkérte. Nem kapott kosarat, hamarosan férj és feleség lettek. Ámde Viola barátunk könnyelmű legény. A veterángenerális (Solymossi) kacér felesége körül legyeskedett s mikor ez sértett hiúságból (mert viszonyuk ártatlan), nevetségessé akarja tenni az elpártolt imádót s a nász-éjen találkára hivja őt, a fiatal férj nem képes ellenállni a csábnak. Megszökik szerető nejének ölelései elől s vakon rohan a veszélybe. A »generális«, aki a magánéletben jámbor fodrász, régen féltékenykedik feleségére, lesben áll, s látja mikor a nő ledobja a kapukulcsot. Viola rohan haza, bevallja gálád tettét nejének, aki kész megmenteni őt a csúfságtól, azt vallva, hogy a férj nem mozdult hazulról, tehát az üldöző veteránok tévedtek s nyomot vesztettek. A ka