Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-01 / 32. szám

Az operaházban a folytonos vendégeskedés a főbaj, a­minek hibája főleg a közönség egyoldalú kö­veteléséből eredt, míg a nemzeti színházban más a baj, a közönség egy nagy részének hibás felfogásából. Na­gyon sokan majdnem oly hatást követelnek az eredeti új színművektől, mint a minőt a francia újdonságok aratnak. Felejtik, hogy ez méltatlan kívánat. A fran­cia irodalomból, melynek már XIV. Lajos alatt Ra­­cine-je és Moliére-je volt, mindig csak a legjelesebb újdonságokat hozzák nálunk színre, míg a kisebb érté­­kűeket egyáltalán nem mutatják be. Már most méltá­nyos-e a mi fejlő szinműirodalmunk szintehozható műveit egy szempont alá fogni egy rég kifejlett szin­­műirodalom legkitűnőbb új termékeivel ? E szempon­tot elfogadni annyi, mint végkép elzárni hazai drá­mánk forrásait. Itt a fejlesztés érdeke nagy érdek, mely iránt az új intendánsnak is teljesen tiszta érzék­kel kell bírnia. Semmit sem bírunk olyat produkálni, mint egy régibb műveltségű és sokkal nagyobb nem­zet, miért tehát ez a követelés épp az irodalom legne­hezebb ágával, a színművel szemben . Ezt a követe­lést ne vegye számba az új intendáns, hanem tekintse a hazai viszonyokat és az irodalmi szükségeket. Mondják, hogy kitűnő általános széptani művelt­séggel bír s emlegetik, hogy midőn az öreg Nendtwich a Házban Gőthéből idézett valamit, gróf Keglevich rögtön helyreigazitá, hogy azt Schiller mondja, a »Wallenstein’s Tody 3-dik felvonása 4-dik jeleneté­ben. De ez azt mutatja csak, hogy jártas a német klasszikusokban. Hogy szeretett mindig járni színhá­zainkba, azt láttuk, tapasztaltuk. Hogy kitűnő művelt­ségű anya (egy Erdődy grófnő) nevelte, arról meggyő­ződhetik mindenki, ki a múlt évi »Budapesti Szemle« egyik füzetében elolvasta e grófnő régi naplójegyze­teit a barsmegyei közviszonyokról. De az intendánsi állás betöltéséhez az észen, általános műveltségen és tapintaton kívül még egy speciális kellék is kell, an­nak biztos ismerete, hogy hazai irodalmi és művészeti szempontjaink mit tesznek különösen szükségessé az ország két első színházában. Hogy ezzel bsr-e kellő mértékben az új inten­dáns, vagy elsajátítja-e, azt a jövő mutatja meg. Tény, hogy maga körül bizonyos tartózkodó hi­degséget érezhet, midőn székét elfoglalja. De ebben is van némi előny. A­kitől nem várnak eleve sokat, az könnyebb szerrel lepheti meg a sajtót és a közönséget. H­ a titok, pillanat alatt az egész városban szájról szájra jár. A­mi Perovskaja Zsófiát illeti,­­ oly messze vitte tartózkodó magaviseletét, hogy hónapokig lehe­tett vele együtt élni a legjobb barátságban, a­nélkül hogy szándékait s tetteit tudni lehetett volna. Mióta Perovskaja a forradalmi szövetségben működött, rendkívüli ügyességet szerzett a mások tehetségeinek megítélésében s a szerint bízott meg kit-kit a különféle szolgálatok teljesítésével. Zsófia nem nyájaskodásával hatott a kedé­lyekre. Benne a simulékonyságnak árnya sem volt. Föléje emelkedett az embereknek vasakaratával, ritka meggyőződést keltő beszédével s még inkább erkölcsi fölényével s az ügy iránt való határtalan áldozatkészségével, mely egész lényéből kisugárzott. Szíve épp oly edzett volt, mint lelke. A folyto­nos összeesküvés borzasztó munkája, mely kimerítette, megemésztette a legkeményebb idegzetű embereket is,­­ mert a forradalom nem csak a hívek életét és vé­rét követeli áldozatul, hanem agyuk velejét, idegrend­szerüket s lelkök lelkét, a hit lelkesedését, d­e bor­zasztó munka nem lankasztotta el Perovskaja Zsófiá­nak a szivét. Ama tizenegy év alatt, melyet köztünk töltött, tömérdek csalódásnak, borzasztó veszteségeknek volt tanúja s mégis folyvást, ernyedetlenül újabb támadá­sokat tervezett. Szivének szent szikráját érintetlenül meg tudta őrizni. Soha sem burkolózott a »kötelesség« szomorú és sötét köpenyébe. Minden stoicizmusa s látszólagos hidegsége mel­lett is, alapjában mindig lelkesült papnő maradt. Mert férfias tulajdonait női szívvel egyesí­té­k a nők, be kell vallanunk, a szívnek égi lángjában gazdagab­bak, mint a férfiak. Ő volt az, a­ki az orosz forradalmi mozgalmakra mintegy a vallásos áhitat jellegét nyomta. * Perovskaja Zsófia nem csupán szervező tehet­ség volt. Ő személyesen ment a tűzbe s a legveszélye­sebb állomásokat követelte magának. Talán ez volt az oka ama varázsnak, melyet ő a környezetére gyakorolt. Ha valakire merően veté a lélek mélyéig ható pillantását s komoly arccal azt mondta: »Induljunk!« —vájjon ki merészelt volna neki igy felelni: »Én nem megyek oda!« Mindig bátran hatolt a legnagyobb veszélybe s mint ő maga mondta, mindig »szerencsésen.« Részt vett minden vállalatunkban 1879-től 1881-ig. A Hartmanféle kísérletnél, mint fogadósnő a legnagyobb s előreláthatatlan veszélyeknek tette ki magát. Nem egy alkalommal, lélekjelenléte s ön­uralma által diadalmaskodott a fenyegető veszélyek fölött, melyek a vállalatot már-már meghiúsítani látszottak. A­mi a végrehajtásnál való határozottságát és hidegvérét illeti, teljességgel nem találok kellő sza­vakat hű kifejezésére. Csak azt említem meg, hogy a Hartman-féle kísérletnél, az a hét vagy nyolc ember, a­ki nála dolgozott s a­kik bizonynyal elszánt emberek voltak, Perovskaja Zsófiát bízták meg ama dinamit­­telep fölrobbantásával, mely ama ház belsejében volt elhelyezve, a­hol voltak, hogy légbe röpítsék magukat abban az esetben, ha a rendőrség el akarná őket fogni. Ugyancsak ő vállalta magára ama kényes fel­adatot, hogy ügyeljen a cári vonat megérkezésére s pontosan jelezze a pillanatot, melyben a robbanásnak történnie kell. Nem rajta múlt, ha a kísérlet meghiúsult. Nem beszélek a március 13-diki merénylet in­tézéséről, mert csak azt ismételném, a­mit min­denki tud. Az államügyész, ki azt akarta bebizonyítani, mily csekély erővel bír a »végrehajtó bizottság«, nem tudott erre jobb okot hozni föl, mint azt, hogy egy nő­nek a gyönge kezére bízták ily fontos ügy inté­zését. Bizony­nyal jobban ismerte a bizottság Perov­skaja Zsófiának rendíthetetlen erélyét és ügyességét, mint a cári kormány, mert több ízben alkalma volt arról fényes bizonyságot tenni. * Perovskaja Zsófiát, március 13-ika után egy hét múlva fogták el, mert ő határozottan vonakodott a székvárost odahagyni. Komoly nyugodtsággal jelent meg a törvény­szék előtt, a kérkedő tüntetésnek legcsekélyebb nyoma nélkül. Sem mentegetni sem, dicsőítgetni nem akarta magát. Mint mindig, egyszerű és szerény volt. Még ellenségeit is meghatotta magatartása. Rövid beszédében csak azt kérte, hogy nő létére is hadd osztozhassék ugyanabban a sorsban, a­melyben a barátai. Meghallgatták ezt az óhaját... Az ítélet végrehajtása hat napig tartott, hat örökkévalóságnak tetsző napig, holott a törvényes határidő, mely a fölülfolyamodásra és megkegyelme­­zésre van kiszabva, csak három nap. Mi lehetett az oka e megfoghatatlan késede­lemnek ! Mit tettek ez idő alatt az elítéltekkel. Azt senki sem tudta meg. A legszörnyűbb hírek keletkeztek a városban. Azt rebesgették, hogy az elítélteket Loris Meli­­koff tanácsára, kínzás alá vették, hogy őket vallomásra erőtessék — nem az elitélés előtt, hanem elitélés után. Volt e eme hirnek igaz alapja, avagy csak köl­tött hir volt ? Senki sem tudhatta meg. Határozott bizonyíték hiányában nem akarjuk ellenségeinket sem ily váddal sújtani. Tény azonban, mely nem kissé emelte ama hírek értékét, hogy az elítéltek szavát senki sem hallotta többé. A szülőknek a látogatást, melyet kegyeletből meg szoktak engedni a halálra ítélt gyermekekkel szemben, makacsul tiltották, nem tudjuk minő célból, minő ok miatt. A kormányzóság nem pirult, méltatlan ürü­gyekhez folyamodni, hogy e találkozásokat megaka­dályozhassa. Perovskaja Zsófiának az anyja, ki imádta leá­nyát, tüstént Krimiába utazott, mihelyt Zsófiának újabb letartóztatása felől értesült. Az ítélet kimondása napján látta Zsófiát utol­jára. Az azután következett öt napon át, hol egy, hol más ürügy alatt, mindig elutasították. Végre, ápril 15-én reggel, tudatták vele, hogy leányát megláthatja. Midőn az anya a börtönhöz közeledett, csak­ugyan látta is leányát, — de csak a szekéren, midőn az elitéltek szomorú menete a vesztőhelyre indult. Nem írom le a végrehajtás iszonyatos részle­teit, melyről a »Kölnische Zeitung« tudósítója így nyilatkozott: »Keleten jelen voltam számos kivégez­tetésnél, de hasonló nyúzást (schinderet) soha sem láttam. Mindenik elitélt bátran halt meg. Kibalcsics és Geliakoff nagyon nyugodtak, Mihailoff Timotheusz halvány, de szilárd magatartású, Rissakoff sárga arcú volt. Perovskaja Zsófia rendkívüli lélekerőt tanúsított. Arca megőrizte rózsás színét, örökké komoly tekinte­tében a kérkedésnek semmi nyoma nem látszott. Szeme valódi bátorságot, határtalan lemondást s szelíd nyugodtságot fejezett ki; a tüntetésnek semmi jele nem volt abban észrevehető...« Ez idézett sorokat nem nihilista, még csak nem is radikális ember irta, hanem a kölni újság tudósítója (1881. ápr. 16-án.) Köztudomású, hogy eme hírlap nem igen nagy rokonszenvet tanúsított a nihilisták iránt. Egy negyed tízkor Perovskaja Zsófia halott volt. 228 — „A veteránok.“ (Bérezik Árpád uj darabja.) (—c.) Újabb kísérlet a népszínmű megszokott s bizon-bizon jórészt elkoptatott országutjának kiszé­­lesbbitésére. Ennyit már elmondtunk az uj darabról. A kérdés régebben föl van vetve s az úttörő lépést megtették már többen. De az első lépésnél nem is igen haladtak még tovább. Mondhatnék, uj műfaj van keletkezőben ; az írók, kik a szinpad számára dolgoz­nak, tudják, érezik, hogy egy terület még meghódí­tásra vár. A színpadon, mely az élet hű tükre kíván lenni, gyakrabban meg kellene jelennie a városok al­sóbb polgárságának is. Épp oly elvitázhatatlan joga van hozzá, mint a föld egyszerű népének. Komoly összeütközések s orvoslandó gyarlóságok vannak min­denütt. A városi mesterember világában épp úgy, mint a falu fehérre meszelt házaiban, vagy akár a palotákban. Földolgozandó anyag tekintetében az uj terület hálásnak ígérkezik. S várjon azért-e, mivel a mi viszonyaink közt jobbadán minden irodalmi mozga­lom a fővárosból szokott kiindulni s az író legszíve­sebben onnan merít tárgyat, a­hol maga is leginkább otthon van ; avagy talán azért, mivel a fővárosi élet tarkasága a legváltozatosabb s legérdekesebb; de tény, hogy az nyitók szeme előtt, leginkább a »fővárosi életkép« eszméje lebeg. A­mint az eddigi kísérletek­­ből látszik, egyelőre talán a lokális színezetű (fővá­rosi) bohózat volna a cél. Erre törnek a kísérletek s ezt akart írni Bér­czik Árpád is. A­kikre szemet vetett: »A veteránok« igen mulatságos emberek, alkalmasak bohózati ala­koknak. A fővárosban gyakran látjuk s nevetjük a hiú »felnőtt gyermek«-eket, a kik komoly képpel játszszák a katonásdit s tetszelegnek maguknak a fé­nyes, kardos egyenruhában. »Agg harcosok.« Ez a hivatalos magyar nevök, de van köztök nem egy, a­ki alighogy átlépte még az ifjúság napsugaras küszöbét. S talán, ha Bérczik Árpád nem tesz egyebet, mint torzképeket fest e folyton ünneplő s munkát mulasztó seregről; ha szatírát k­­eltenek, kigunyolja hibájukat, mind a maga pártjára hódítja a nevetőket s teljesebb sikert arat. Van hozzá elég szelleme, ötletgazdasága. S hogy komikai erő tud vastagon is csörgedezni, hogy ecsetje alól a burleszk vonások gyorsan s eleve­nen kerülnek ki, azt új darabjának egy néhány je­lenete is igazolja. Ámde szerzőnk mást gondolt. Ő a mulatságos csapatból csupán staffage-alakokat szemelt ki; a ve­teránok bohóságait csak keretül állitá oda egy ka­landos meséhez. A mese a következő: Szöcske Julis (Blaha Lujza asszony) mintaképe a dolgos, jóravaló cselédnek. Kissé gyermekesen vidor s nevetségig őszinte, de szive­s esze helyén van. Özvegy Makula Ferencné asszonyom­nál szolgált, váratlanul hatezer fitot örökölt, meg­szerette Viola Vince fizető pincét (Victor) s a­mint első színpadi jelenésében el is mondja, megkérte. Nem kapott kosarat, hamarosan férj és feleség lettek. Ámde Viola barátunk könnyelmű legény. A veterán­generális (Solymossi) kacér felesége körül legyeskedett s mikor ez sértett hiúságból (mert viszonyuk ártat­lan), nevetségessé akarja tenni az elpártolt imádót s a nász-éjen találkára hivja őt, a fiatal férj nem képes ellenállni a csábnak. Megszökik szerető nejének öle­lései elől s vakon rohan a veszélybe. A »generális«, a­ki a magánéletben jámbor fodrász, régen féltékeny­­kedik feleségére, lesben áll, s látja mikor a nő ledobja a kapukulcsot. Viola rohan haza, bevallja gálád tet­tét nejének, a­ki kész megmenteni őt a csúfságtól, azt vallva, hogy a férj nem mozdult hazulról, tehát az üldöző veteránok tévedtek s nyomot vesztettek. A ka­

Next