Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-23 / 54. szám

­ I .­­ Kedd, 1886. február 23. 54. szám. Huszon­harmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: W' r Előfizetések PHTTA DACIT­T­A Előfizetési dij: H II V H­í|A/Ijl I iH ill s\ a k­i­a­d­ó h­i­v. I­a I­b­a ..........................8 frt Hl W IMIM Ml W HB ■HHHH W MHI (Budapest, ferenciek­ tere. ..ffjedévre . j_• ... 4 frt. ( , , Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A kastély asszonya. (Elbeszélés.) irta Ernyei Frigyes. (Vége.) Maritta magához térve, nagyot sóhajtott: — Jól tudom én, hogy Endre nem jöhet a gáli kastélyba! Lásdj édes­anyám, miért űzted el hazulról ? •Hiszen­­ úgy szeretett mindnyájunkat! Ha szegény édes apánk élne, tudom mindez máskép volna!. . .. Temetésemre sem jöhet el. Mit kelle Erdeynének e szavak alatt szen­vednie ! És ez így ment napokon, heteken keresztül, csak midőn férje elutazott s megígérte, hogy Vetőt útba ejtve , Endrét elküldi, csöndesült le. A kertbe kívánkozott. — Ülj ide mellém, édesanyám. Nézd, én ma oly jól érzem magamat. És csakugyan Erdeyné gyenge pirt vélt leánya arcán észrevehetni. — Nemde anyám, te nagyon szeretsz engemet ? — kérdé Maritta, fáradt szempilláit anyjára emelve. A betegeknek oly különös kérdései vannak........... — Hogyan kérdezheted ezt ? — Lásd, mert én is nagyon szeretlek, oly bol­dog volnék, ha nálad maradhatnék. — Nálam ? — Igen, itt a gáli kastélyban. Erdeyné nagyot sóhajtott. — A gáli kastélyban ? Az nem lehet. — Óh engedd meg édes anyám! Erdeynének szeme könynyel telt meg. — Az lehetetlen, édes lányom. — Te már, látom, nem szeretsz engem, külön­ben nem szegnéd meg kérésemet. Miért volna ez le­hetetlen ? — Mert neked férjednél kell maradnod. — Igaz, férjemnél, — sóhajtott, halovány hom­­­lokát összeráncolva Maritta. — De hiszen ő is itt lak-­­ hatik. — Az sem lehetséges leányom. — Miért? — Mert a gáli kastély birtokostul hitelezők ke­zébe kerül. Rengeteg adósság terheli. Az egymást kö­vető rossz termések, a követválasztás tetemes költségei, Endrének taníttatása fölemésztették. — És te minderről nekem mit se szóltál ! — Azzal téged is csak szomoritottalak volna. És mit segíthettél volna rajtam, írtam, kértem, rimán­­kodtam, hogy legalább az aratásig legyenek türelem­mel. Megígérték, de azután még jobban sürgettek fizetésre, törlesztésre. A te menyegződ költsége vég­kép kimerítette tárcámat és most már minden re­ménységem oda van. Nézd, itt is két levél ügyvédem­től. Már két hete, hogy magammal hordozom, fel sem bontottam, úgy is tudom, hogy mi van bennük. Maritta mind a két levelet felbonta, mialatt Erdeyné eltakarta szomorú tekintetét. — Nézd, édes anyám, itt az van benne, hogy a hitelezők belenyugosznak a várakozásba. Lásd anyám, hogy nem ke­ll elcsüggedni! Maritta a másik levelet is elolvasta: »A Tóth Péter vetői bérlő által vállalt kezesség lejártával a tartozási összegeknek ugyancsak ő általa történt készpénzben való lefizetése után, a gáli birtok tehermentesítését célzó kérvényt, a kezeim közt lévő általános meghatalmazás értelmében. Nagyságod ja­vára mai napon elintéztem. K. B. köz- és váltó-ügyvéd.« Erdeyné tekintete egyszerre visszanyerte meg­szokott büszke jellegét. — Ez a te műved Endre! Tehát az eddigi meg­aláztatás még nem volt elegendő, még tartottál fel valamit anyád részére? Jól tudtad, hogy ez ta­lálni fog!. . . — Oh anyám, ne beszélj így ! — Igazad van, leányom. Anyádnak nincs joga így beszélni! A gáli kastély urat cserélt és volt bir­tokosának nem marad egyéb hátra, mint hogy a kul­­­csokat kézhez szolgáltassa. Tessék Tóth Péter uram,­­ tessék Tóth Péterné asszonyom ! íme, ez itt az étte­rem, ez a társalgó­szoba, itten leányom szobája volt, itt majd az ön kisasszonya is ellakhatik; ez az én lakosztályom volt, ennek az ablakai a kápolna felé nyílnak. Nemde, megengedi, hogy rövid ideig a cseléd­szobában ellakhassam ? Ugye, nem veszik zokon, ha beteg leányomnak egy bimbót szakítok emlékül ? Maritta egész testében reszketett anyja indula­tos beszéde alatt. — De Endre, ne legyen meg ez az örömed! Tudd meg, hogy Erdey Tivadar özvegye képes sze­gény is lenni, de sokkal büszkébb, semhogy e meg­­aláztatást bevárja! E helyet meg ma elhagyjuk. Nemde, te nem űzöl ki hajlékodból, nemde, te nem hagyod koldulni anyádat ? Erdeyné fuldokló zokogással borult beteg leá­­­nyára. A kastély előtt kocsi állott meg. Belőle Endre és fiatal neje szállott ki. Maritta anyja karjaiból kifejtőzve, bátyja elé sietett. — Endrém, oh édes Endrém! Többet nem volt képes mondani, a viszontlátás öröme némává tette ajakát. Erdeyné a lugas folyondájába fogózva, moz­dulatlanul állt, a felzaklatott indulat könyei elhomá­­lyosíták szemét. Mintha Erdey Tivadar állana előtte. Ugyan­az a büszke, méltóságteljes tekintet, ugyanazok a szemek villogása, melyekben, nem tudni, vájjon az öröm vagy a fájdalom rajzolódik-e le ? Hát Erdey Tivadar hantjaiból éledt föl: — Oh anyám, meg tudsz-e nekem bocsátani ? Ő nem ily találkozásra számított; ő diadalmas­kodó arcokkal vélt találkozni, melyek kárörvendő mo­­solylyal kisérik megaláztatását. Erdeyné már-már inogni látszott, de volt még annyi lelkiereje, hogy homlokát büszkén fölemelje. Egy nő térdelt előtte: Örzsike, Legou­vé és Magyarország. (I.) A Branklin-társulatnál most van sajtó alatt Legouvé Ernőnek, a francia akadémia szellemes tag­jának egyik újabb műve:­ »Az olvasás művészete«, melyből olvasó közönségünknek adtunk már mutat­ványt. Ez a mű nem csak élvezetes olvasmány, hanem hasznos tanulmány is mindazokra nézve, kik az elő­adás művészetével foglalkoznak. Képviselők, színé­szek, ügyvédek, lelkészek, tanítók sőt műkedvelők is sokat tanulhatnak belőle. Legouvé e mű magyar kiadásának jogát Feleki József foktői ref. lelkésznek engedélyezte, sőt előszót is írt a magyar kiadáshoz a fordítóhoz intézett levél alakjában. Midőn e jeles mű­vet ajánljuk olvasó közönségünk becses figyelmébe, megemlítjük, hogy a fordítás­t baráti kegyelettel Trefort Ervin, a Boszniában elhalt ifjú emlékének van ajánlva«, az atya engedélyével. Közöljük egyszersmind a szerző előszavát, mely kiválóan mu­tatja hazánk iránt érzett lelkes szeretetét. »Uram ! Ön magyar nyelvre szándékozik fordí­tani »L’art de la lecture« című művemet és fordításá­hoz előszót kér tőlem. Müvem tárgyára és szellemére nézve e helyen sem mondhatok többet, mint a meny­nyit a helyes olvasás meghonosítása érdekében két művemben: a »Dart de la lecture*-ben és a »Im lecture en actioneban mondottam. E két műben gon­dosan tárgyaltam mindazt a kérdést, mely tanulmá­nyomra csak távolról is vonatkozhatik. De szerencsére van egy tárgy, mely mélyen meghatja szívemet, mely természetszerűleg szoros összefüggésben van az ön fordításával, és melyről még eddig sohasem nyilatkoztam ; ez az ön kedves hazája: Magyarország. Nézetem szerint, mindnyájunknak több hazánk van. A legelső, a legszentebb: az »Alma parens«, (szülő­haza,) melyben születtünk, melyben atyáink nyugosznak, melyben gyermekeink napvilágot látnak, melynek nyelvét beszéljük, melynek története a miénkkel össze van forrva, melyért lángoló szerete­­tünkben életünket is készek vagyunk feláldozni, mely­hez a vér, a szív, a hit és az ész minden köteléke csatol és a melyet a mi nagy költőnk , Hugo Viktor röviden igy jellemzett: »Tombeau de nos aieux et nid de nos amours!« (Őseink sirja, szerelmeink fészke.) De e haza mellett, melylyel a természet gazda­gít bennünket, vannak még más, hogy úgy mondjam: szabadon választott hazáink, melyekkel magunk gaz­dagítjuk magunkat. Úgy van! Vannak e világon or­szágok, melyek képzelmünknek, előszeretetünknek, rokonszenvünknek, ábrándjainknak és bámulatunknak kedvelt hazái. Ilyen ország előttem Magyarország. Fiatal ko­romban nevének hallatára mindenkor megdobbant és hevesen vert a szívem. Szerencsétlensége meghatott, küzdelme lelkesített, elnyomatása föllázítá véremet. Ujjongtam Bem sikerein és elitéltem, kárhoztattam Görgeit. Magyarország nyelvünk egyik legszebb sza­vát képviseli előttem, azt a szót, mely fájdalom­ a materialisztikus tanok hatása alatt mindinkább hát­térbe szorul és elhomályosul, de a mely lelkem előtt mint erkölcsi naprendszerünk fénylő csillaga, a fel­hőkön túl is ragyog — képviseli a lovagiasság ma­gasztos szavát. Barátaim ama szerencsében részesültek, nagy jelentőségű országos kiállítása alkalmával, hogy meg­­vihették Magyarország számára Franciaország üdvöz­letét, és meghatva a tapasztalt lovagias és testvéri vendégszeretettől, tértek haza. Ha én is velük mehet­tem volna, bizonyára otthonn éreztem volna magamat a szép Magyarországon, mert hiszen a távolból is jól ismerem horizonját. Petőfi mindig egyike volt legked­vesebb költőimnek és az is lesz, míg isten életemnek kedvez. Öltöztesse tehát kedves Uram az én francia prózámat a zengzetes magyar nyelv díszes köntösébe, és bocsássa útra honfitársai között. Eszméi és tanul­ságai új ruhába öltözve, hassák át a lelkeket, nyerjék meg a szíveket, világosítsák az elméket, hogy a mi közös kedvenc tárgyunk: »az olvasás művészete« le­gyen a szónoki képességeiről különben is híres ma­gyar népnek valóságos vérévé és busává! Szeresse to­vábbra is és szerettesse meg másokkal is a művészet ez ágát, mely élvezetessé tesz minden magán­tanul­mányt, elűzi a családi élet unalmait, sikert biztosit a hivatalos működésben, és legyen meggyőződve, hogy ennek a művészetnek is egy szerény úttörője, e mű­nek szerzője, ön iránt és honfitársai iránt hamisítat­lan honfitársi szeretetet érez. Páris, 1885. dec. 4-dikén. G­legouvé Ernő.« Egy radikális államférfi. (England under Gladstone, by Justin Huntly Mac Carthy. London Chatto and Windus.) A Crawford-féle botrányperben, melyet egy an­gol úr indított hitelen neje ellen, sir Charles Dilke mint a nő megrontója szerepelt. Igaz, hogy nem ítél­ték el, de azért — úgy látszik — nem lesz belőle miniszter. Pedig e botrányper nélkül, okvetlenül már is az volna. Különben a tehetséges és érdekes államférfi volt már egy ízben a kabinet tagja, (mint President of the Local Government Board), mielőtt Gladstone rövid időre átengedte a tért a konzervatív Salisburynak. S ez akkor is csodálatosnak tetszett. Dilke ugyanis mint republikánus kezdte politikai pályáját és — a­mi több — egyénileg ellenszenves volt Gladstone-nak. A phrygiai sapka, különösen ha csak átmenetileg dísze­leg egy ifjú politikus fején, nem teszi őt örökre lehe­tetlenné még az arisztokratikus Angliában sem; de Dilke rossz időben vallott köztársasági elveket, midőn t. i. a párisi Commune utálattal töltötte el azokat is, kik különben rokonszenvet éreztek a köztársasági krédó irányában, azonkívül oly izgatási célt választott, mely népszerűvé semmi szín alatt nem válhatott. Be­járta az országot és izgató beszédekben támadta meg a királynő költekezését. A meetingek, melyeket az ifjú szónok meghallgatása végett rendeztek, nemcsak nagy zajongással jártak, hanem véres verekedéssé is fajul­tak. Dilke — »citoyen Dilke«, a­mint gúnyosan ne­vezték — a szalonokban engesztelhetetlen gyűlölet, a

Next