Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-23 / 54. szám
I . Kedd, 1886. február 23. 54. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: W' r Előfizetések PHTTA DACITTA Előfizetési dij: H II V Hí|A/Ijl I iH ill s\ a kiadó hiv. Ia Iba ..........................8 frt Hl W IMIM Ml W HB ■HHHH W MHI (Budapest, ferenciek tere. ..ffjedévre . j_• ... 4 frt. ( , , Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A kastély asszonya. (Elbeszélés.) irta Ernyei Frigyes. (Vége.) Maritta magához térve, nagyot sóhajtott: — Jól tudom én, hogy Endre nem jöhet a gáli kastélyba! Lásdj édesanyám, miért űzted el hazulról ? •Hiszen úgy szeretett mindnyájunkat! Ha szegény édes apánk élne, tudom mindez máskép volna!. . .. Temetésemre sem jöhet el. Mit kelle Erdeynének e szavak alatt szenvednie ! És ez így ment napokon, heteken keresztül, csak midőn férje elutazott s megígérte, hogy Vetőt útba ejtve , Endrét elküldi, csöndesült le. A kertbe kívánkozott. — Ülj ide mellém, édesanyám. Nézd, én ma oly jól érzem magamat. És csakugyan Erdeyné gyenge pirt vélt leánya arcán észrevehetni. — Nemde anyám, te nagyon szeretsz engemet ? — kérdé Maritta, fáradt szempilláit anyjára emelve. A betegeknek oly különös kérdései vannak........... — Hogyan kérdezheted ezt ? — Lásd, mert én is nagyon szeretlek, oly boldog volnék, ha nálad maradhatnék. — Nálam ? — Igen, itt a gáli kastélyban. Erdeyné nagyot sóhajtott. — A gáli kastélyban ? Az nem lehet. — Óh engedd meg édes anyám! Erdeynének szeme könynyel telt meg. — Az lehetetlen, édes lányom. — Te már, látom, nem szeretsz engem, különben nem szegnéd meg kérésemet. Miért volna ez lehetetlen ? — Mert neked férjednél kell maradnod. — Igaz, férjemnél, — sóhajtott, halovány homlokát összeráncolva Maritta. — De hiszen ő is itt lak- hatik. — Az sem lehetséges leányom. — Miért? — Mert a gáli kastély birtokostul hitelezők kezébe kerül. Rengeteg adósság terheli. Az egymást követő rossz termések, a követválasztás tetemes költségei, Endrének taníttatása fölemésztették. — És te minderről nekem mit se szóltál ! — Azzal téged is csak szomoritottalak volna. És mit segíthettél volna rajtam, írtam, kértem, rimánkodtam, hogy legalább az aratásig legyenek türelemmel. Megígérték, de azután még jobban sürgettek fizetésre, törlesztésre. A te menyegződ költsége végkép kimerítette tárcámat és most már minden reménységem oda van. Nézd, itt is két levél ügyvédemtől. Már két hete, hogy magammal hordozom, fel sem bontottam, úgy is tudom, hogy mi van bennük. Maritta mind a két levelet felbonta, mialatt Erdeyné eltakarta szomorú tekintetét. — Nézd, édes anyám, itt az van benne, hogy a hitelezők belenyugosznak a várakozásba. Lásd anyám, hogy nem kell elcsüggedni! Maritta a másik levelet is elolvasta: »A Tóth Péter vetői bérlő által vállalt kezesség lejártával a tartozási összegeknek ugyancsak ő általa történt készpénzben való lefizetése után, a gáli birtok tehermentesítését célzó kérvényt, a kezeim közt lévő általános meghatalmazás értelmében. Nagyságod javára mai napon elintéztem. K. B. köz- és váltó-ügyvéd.« Erdeyné tekintete egyszerre visszanyerte megszokott büszke jellegét. — Ez a te műved Endre! Tehát az eddigi megaláztatás még nem volt elegendő, még tartottál fel valamit anyád részére? Jól tudtad, hogy ez találni fog!. . . — Oh anyám, ne beszélj így ! — Igazad van, leányom. Anyádnak nincs joga így beszélni! A gáli kastély urat cserélt és volt birtokosának nem marad egyéb hátra, mint hogy a kulcsokat kézhez szolgáltassa. Tessék Tóth Péter uram, tessék Tóth Péterné asszonyom ! íme, ez itt az étterem, ez a társalgószoba, itten leányom szobája volt, itt majd az ön kisasszonya is ellakhatik; ez az én lakosztályom volt, ennek az ablakai a kápolna felé nyílnak. Nemde, megengedi, hogy rövid ideig a cselédszobában ellakhassam ? Ugye, nem veszik zokon, ha beteg leányomnak egy bimbót szakítok emlékül ? Maritta egész testében reszketett anyja indulatos beszéde alatt. — De Endre, ne legyen meg ez az örömed! Tudd meg, hogy Erdey Tivadar özvegye képes szegény is lenni, de sokkal büszkébb, semhogy e megaláztatást bevárja! E helyet meg ma elhagyjuk. Nemde, te nem űzöl ki hajlékodból, nemde, te nem hagyod koldulni anyádat ? Erdeyné fuldokló zokogással borult beteg leányára. A kastély előtt kocsi állott meg. Belőle Endre és fiatal neje szállott ki. Maritta anyja karjaiból kifejtőzve, bátyja elé sietett. — Endrém, oh édes Endrém! Többet nem volt képes mondani, a viszontlátás öröme némává tette ajakát. Erdeyné a lugas folyondájába fogózva, mozdulatlanul állt, a felzaklatott indulat könyei elhomályosíták szemét. Mintha Erdey Tivadar állana előtte. Ugyanaz a büszke, méltóságteljes tekintet, ugyanazok a szemek villogása, melyekben, nem tudni, vájjon az öröm vagy a fájdalom rajzolódik-e le ? Hát Erdey Tivadar hantjaiból éledt föl: — Oh anyám, meg tudsz-e nekem bocsátani ? Ő nem ily találkozásra számított; ő diadalmaskodó arcokkal vélt találkozni, melyek kárörvendő mosolylyal kisérik megaláztatását. Erdeyné már-már inogni látszott, de volt még annyi lelkiereje, hogy homlokát büszkén fölemelje. Egy nő térdelt előtte: Örzsike, Legouvé és Magyarország. (I.) A Branklin-társulatnál most van sajtó alatt Legouvé Ernőnek, a francia akadémia szellemes tagjának egyik újabb műve: »Az olvasás művészete«, melyből olvasó közönségünknek adtunk már mutatványt. Ez a mű nem csak élvezetes olvasmány, hanem hasznos tanulmány is mindazokra nézve, kik az előadás művészetével foglalkoznak. Képviselők, színészek, ügyvédek, lelkészek, tanítók sőt műkedvelők is sokat tanulhatnak belőle. Legouvé e mű magyar kiadásának jogát Feleki József foktői ref. lelkésznek engedélyezte, sőt előszót is írt a magyar kiadáshoz a fordítóhoz intézett levél alakjában. Midőn e jeles művet ajánljuk olvasó közönségünk becses figyelmébe, megemlítjük, hogy a fordítást baráti kegyelettel Trefort Ervin, a Boszniában elhalt ifjú emlékének van ajánlva«, az atya engedélyével. Közöljük egyszersmind a szerző előszavát, mely kiválóan mutatja hazánk iránt érzett lelkes szeretetét. »Uram ! Ön magyar nyelvre szándékozik fordítani »L’art de la lecture« című művemet és fordításához előszót kér tőlem. Müvem tárgyára és szellemére nézve e helyen sem mondhatok többet, mint a menynyit a helyes olvasás meghonosítása érdekében két művemben: a »Dart de la lecture*-ben és a »Im lecture en actioneban mondottam. E két műben gondosan tárgyaltam mindazt a kérdést, mely tanulmányomra csak távolról is vonatkozhatik. De szerencsére van egy tárgy, mely mélyen meghatja szívemet, mely természetszerűleg szoros összefüggésben van az ön fordításával, és melyről még eddig sohasem nyilatkoztam ; ez az ön kedves hazája: Magyarország. Nézetem szerint, mindnyájunknak több hazánk van. A legelső, a legszentebb: az »Alma parens«, (szülőhaza,) melyben születtünk, melyben atyáink nyugosznak, melyben gyermekeink napvilágot látnak, melynek nyelvét beszéljük, melynek története a miénkkel össze van forrva, melyért lángoló szeretetünkben életünket is készek vagyunk feláldozni, melyhez a vér, a szív, a hit és az ész minden köteléke csatol és a melyet a mi nagy költőnk , Hugo Viktor röviden igy jellemzett: »Tombeau de nos aieux et nid de nos amours!« (Őseink sirja, szerelmeink fészke.) De e haza mellett, melylyel a természet gazdagít bennünket, vannak még más, hogy úgy mondjam: szabadon választott hazáink, melyekkel magunk gazdagítjuk magunkat. Úgy van! Vannak e világon országok, melyek képzelmünknek, előszeretetünknek, rokonszenvünknek, ábrándjainknak és bámulatunknak kedvelt hazái. Ilyen ország előttem Magyarország. Fiatal koromban nevének hallatára mindenkor megdobbant és hevesen vert a szívem. Szerencsétlensége meghatott, küzdelme lelkesített, elnyomatása föllázítá véremet. Ujjongtam Bem sikerein és elitéltem, kárhoztattam Görgeit. Magyarország nyelvünk egyik legszebb szavát képviseli előttem, azt a szót, mely fájdalom a materialisztikus tanok hatása alatt mindinkább háttérbe szorul és elhomályosul, de a mely lelkem előtt mint erkölcsi naprendszerünk fénylő csillaga, a felhőkön túl is ragyog — képviseli a lovagiasság magasztos szavát. Barátaim ama szerencsében részesültek, nagy jelentőségű országos kiállítása alkalmával, hogy megvihették Magyarország számára Franciaország üdvözletét, és meghatva a tapasztalt lovagias és testvéri vendégszeretettől, tértek haza. Ha én is velük mehettem volna, bizonyára otthonn éreztem volna magamat a szép Magyarországon, mert hiszen a távolból is jól ismerem horizonját. Petőfi mindig egyike volt legkedvesebb költőimnek és az is lesz, míg isten életemnek kedvez. Öltöztesse tehát kedves Uram az én francia prózámat a zengzetes magyar nyelv díszes köntösébe, és bocsássa útra honfitársai között. Eszméi és tanulságai új ruhába öltözve, hassák át a lelkeket, nyerjék meg a szíveket, világosítsák az elméket, hogy a mi közös kedvenc tárgyunk: »az olvasás művészete« legyen a szónoki képességeiről különben is híres magyar népnek valóságos vérévé és busává! Szeresse továbbra is és szerettesse meg másokkal is a művészet ez ágát, mely élvezetessé tesz minden magántanulmányt, elűzi a családi élet unalmait, sikert biztosit a hivatalos működésben, és legyen meggyőződve, hogy ennek a művészetnek is egy szerény úttörője, e műnek szerzője, ön iránt és honfitársai iránt hamisítatlan honfitársi szeretetet érez. Páris, 1885. dec. 4-dikén. Glegouvé Ernő.« Egy radikális államférfi. (England under Gladstone, by Justin Huntly Mac Carthy. London Chatto and Windus.) A Crawford-féle botrányperben, melyet egy angol úr indított hitelen neje ellen, sir Charles Dilke mint a nő megrontója szerepelt. Igaz, hogy nem ítélték el, de azért — úgy látszik — nem lesz belőle miniszter. Pedig e botrányper nélkül, okvetlenül már is az volna. Különben a tehetséges és érdekes államférfi volt már egy ízben a kabinet tagja, (mint President of the Local Government Board), mielőtt Gladstone rövid időre átengedte a tért a konzervatív Salisburynak. S ez akkor is csodálatosnak tetszett. Dilke ugyanis mint republikánus kezdte politikai pályáját és — ami több — egyénileg ellenszenves volt Gladstone-nak. A phrygiai sapka, különösen ha csak átmenetileg díszeleg egy ifjú politikus fején, nem teszi őt örökre lehetetlenné még az arisztokratikus Angliában sem; de Dilke rossz időben vallott köztársasági elveket, midőn t. i. a párisi Commune utálattal töltötte el azokat is, kik különben rokonszenvet éreztek a köztársasági krédó irányában, azonkívül oly izgatási célt választott, mely népszerűvé semmi szín alatt nem válhatott. Bejárta az országot és izgató beszédekben támadta meg a királynő költekezését. A meetingek, melyeket az ifjú szónok meghallgatása végett rendeztek, nemcsak nagy zajongással jártak, hanem véres verekedéssé is fajultak. Dilke — »citoyen Dilke«, amint gúnyosan nevezték — a szalonokban engesztelhetetlen gyűlölet, a