Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
ez a holdkóros Germain a konyhanövényeket mind betakargatja. Aztán rendkívül nevetséges is volna, ha ép a szerződés aláírása napján náthát kapna. Még a gondolatától is félt ama betegségnek, melyet a tudósok nyelvén coryzá-nak neveznek. Bezzeg szép lenne, ha ő a meghivott vendégek szerencsekivánatait paprikajancsi-hangon köszönné meg ! Föl is ment rögtön a szobájába, lefeküdt s álmodozott sok mindenről.* Georgette, félve, remegve, eleinte mozdulatlan maradt a padon s aztán egy legyező-pálmafa levelei alatt húzódott meg. Visszafojtotta a lélekzetét s aggódva figyelt minden legkisebb neszre. Mikor azt hitte, hogy atyja már távozott s veszély többé őt nem fenyegeti, fölkelt s a sötétben tapogatózva ment a növényház ajtajáig. Föl akarta azt nyitni. Nem lehetett. A zár kétszer volt fordítva s a kulcs kívül. Gondolkozott kissé, de egyátalában nem busult. Teljesen számot vetett ő a helyzettel. Atyja bizonyosan azért jött ki, mert neszt hallott. Olivér eltávozott a növényházból, melyet a gondos kertész, mint rendesen, most is bezárt. »Atyám mit sem gyanít, — gondolta magában, — s egy vagy két óra múlva Olivér visszatér s majd kinyitja az ajtót. Aztán nyugodtan tért vissza a padhoz, hol kevéssel azelőtt még oly boldognak érezte magát Olivér közelében. Most untatni kezdte a magány s a fiatal emberre gondolt. Kedves ábrándozás volt ez, melyet fokozott a melegégövi növények kábító illata is. Georgette nagyon bágyadtnak érezte magát, de e bágyadtság kellemes lankadtság volt. Azt a könnyű szemkáprázást s agyszédülést érezte, mely a mámort szokta megelőzni. Valami határozatlan zsibbadtság kezdett erőt venni minden tagján. Édesben hajtotta le a fejét egy nagy zöld ládára, melyben kaktusz díszlett. Vánkosul szolgált neki ez a láda. Megnehezült agyában egymást váltogatták a gondolatok, de határozatlanul, zavarosan, összefüggés nélkül. Az álom kezdett jelentkezni. A leányka nem tudott többé fölemelkedni. Még a megmozdulás gondolata is terhére esett. Jól érezte egy magát, nagyon jól. Csak hogy már meg sem mozdult többé, nem is érzett, nem is gondolkozott. Mik a frigytől, azt mondván, hogy nejének vannak bizonyos aggodalmai, amire Hertha grófnő a fájdalom erélyével mondja szemébe, hogy ime, az a vitéz katona, ki a harc golyói közt oly bátran nézett az ellenség és halál szemébe, most, midőn egy jó barátja becsületét kellene megoltalmaznia, hogyan meghátrál. Következik a harmadik felvonás, melyben egymást érik a poézisban fogant és szívünkre ható jelenetek. Lényegökben véve szomorúak, melyekbe csak a hűnek maradt Brúnó és a rokonszenves Liddy enyelgő szerelmi dialógjai vegyítnek területet. Hertha és férje rábírják a becsületében megtámadt apát, hogy forduljon egyenesen Károly Emil herceghez, (Horváth Zoltán,aki a rágalmaktól megvédheti őt, ha akarja. Ez reményt önt a gróf szivébe s eltökéli magát e lépésre, de midőn távozik, hogy ez ügyben levelet írjon, Hertha megtudja egy neki megmutatott sürgönyből, hogy a »Revue« cikkének írója ép magától, Károly Emiltől hallotta a vádat Wahlberg ellen. Hertha le van sújtva — oda az utolsó remény ! S ekkor lép ismét be Wahlberg gróf, hogy jó reménynyel induljon a herceghez. És most Herthára az a föladat súlyosul, hogy lebeszélje atyját a lépésről, a melyre imént annyi csengéssel beszélte rá. A valót teljesen nem mondhatja meg, mert az lesújtaná az apát, de kétségeket akar támasztani e lépés sikere iránt. Ez azonban nem használ — a gróf már bizik és távozik, mig Hertha nyomasztólag érzi, tudja, hogy kudarc elé megy. Az ablakból vissza akarja szólítani, de akkor már a kocsi elrobogott. Belép Lothár báró s könyek közepett leli Herthát, ki nem hisz neki, midőn hallja, hogy e könyek leszoritása végett jött. A világfi reménykedve, hogy titkos célja küszöbéhez jutott, élénken beszéli el, hogy elhunyt atyja — a volt miniszter — iratait átkutatva, egy jegyzetben meglelte Wahlberg gróf ártatlanságának bizonyságát, elküldé azt a volt trónörökösnek, ki levélben mondott neki értte köszönetet. Hertha hévvel, örömmel, hálával hallgatja a levél bizonyító tartalmát és aztán elkapja azt, hogy maga is az öröm lázas izgatottságával olvassa el. Sir, nevet,fel van izgatva,úgy néz,Lothárra, mint mindnyájuk megszabadítójára s föllelkesedve térdel e férfi elé s kezét megragadva és megcsókolva, rebegi, mily hálás lesz iránta egész életén át! Mintegy az illatok néma hangversenye volt az, melynek csöndes harmóniája rezgett át a lelkén, új érzést árasztva el egész lényén. S ez élvezetes, finom illatárban fürödve merült ő teljesen öntudatlanságba. Mint egy ideges nő, ki minden bajnál illatszeréhez folyamodik, engedte ő át magát a növényház kábító illatának. Koránkint pillanatra úgy tetszett neki, mintha szédültség lepte volna meg. Még eszébe jutott a veszély, melyet az üvegházi növények illatának belehelése idéz elő ; tudta, hogy mérget párolognak ki e jószagú növények s eme méreg mindinkább idegeibe hatol. Fél ájultságban, az ideggörcs egy nemének hatása alatt úgy rémlett neki, mintha élete akkér párologna el, mint egy füstölő kehelynek a füstje. Visszahanyatlott a padra, keresve a kaktuszládából hevenyészett vánkost s mennyei álom szállta meg ; az illatos, paradicsomi légkörben újra találkozott Olivérjével, ki ott térdepelt előtte s kinek csókjai üdítő balzsamként hatottak rá, miközben e kedves hangokat hallotta susogni: — Szeretlek, senkit sem szeretek mást, csak téged, kis marquise-em! S e veszélyes igézet alatt, a gyermek lehunyta szemét s elaludt s öntudatlanul nyitva hagyva ajkát s rózsás orrcimpácskáit kifeszitve, szívta magába a boldogságot, a mámort és a halált . . . * Másnap aláírták Olivérnek a házassági szerződését s mig arája egy ezüst- és aranyszínű virágokból Germain által készített bokrétát szagolt — mert a kertész gyászának nem szabad a szolgálatot megszakítani, — hosszú, keskeny szekrénybe zárták azt, a ki kevéssel elébb még Georgette volt s kit kedélyesen kis marquise-nak nevezgetett Olivér, hogy aztán az anyaföldnek adják át Franciaország eme szegény, gyönge virágát, melyet a rá irigykedő meleg égövi virágok oly kíméletlenül megfojtottak. S az öreg Germain, ki egyszersmind az inas tisztét is teljesítette ily alkalmakkor, most a Saint- Méderic-utca palotája nagy termének küszöbén állt, hol az ünnepies szerződés aláírására meghivott előkelő vendégek gyűltek egybe — és igy gondolkozott: — A becsület megmaradt, életünkkel pedig uraink rendelkeznek. A mindenható isten fogadjon engem irgalmába! (K.) Amire már napok óta szomorúan el lehetünk készülve, megtörtént: az igazságügyi tárca köztiszteletben álló vezetője, hosszas szenvedés után d. u. háromnegyed egykor meghalt. Vese- és gyomorbaj vetett véget életének. Hetven évre terjedt pályát futott meg, melynek nem külső fény, hanem belső érdemek adtak nimbuszt. Egyszerű polgár maradt ő akkor is, midőn a miniszteri széken ült s a király belső titkos tanácsosa lett; ragyogni, szerepelni nem kívánt soha, komoly becsvágya fiatal kora óta az volt, hogy használjon a társadalomnak, a hazának, a jövőnek, a tanári, a bírói, a miniszteri széken, az akadémiában és az irodalomban. A kötelességek teljesítésének valódi mintaképe, ki még az utolsó időben is, midőn már járni alig tudott, meg-megjelent a képviselőházban, utójára a főrendi házban, hogy helyén legyen. S amíg csak bírta, vezette tárcája ügyeit betegen is, ha már nem tudott elmenni a minisztériumba, otthonról, a lipótvárosi Csávossy-házból, ahonnan fogjuk kikísérni hamvait a kerepesúti temetőbe, áldott neje mellé, kinek tavalyi elhunyta törte meg szerető szivét.Nagy tudományával, komoly gondolkozásával, igazságszeretetével s egyszerű lényének nemes vonásaival és úgy illett ő az igazságügyi kormányzat élére, mint az akadémia másodelnöki székébe. Még azok is, kik élénkebb erélyességet kívántak volna az ő állásában, inkább csak hiányairól beszélhettek, mint hibáiról. S aki csak egyszer is beszélt vele, azt a meggyőződést nyerte, hogy a lelkiismeretesség, a feddhetlen jellem és szivjóság emberével áll szemben. Köztisztelet környezte az életben és a Házban, ahol a legutolsó költségvetési tárgyaláskor, melyen nem lehetett jelen, az ellenzék nemes kímélettel mondott le arról, hogy a beteg miniszter budgetjét erősen megtámadja. Budai születésű volt. Atyja a magyar főhadi kormánynál szolgált s anyja Markovi Mátyás jogtani iró lánya volt. Fiuk a fővárosban tanult s 1832-ben lett a bölcsészet s 1836-ban a jogtudományok tudorává. Tanári pályára készülve, 1838-ban a zágrábi kir. akadémián az észjog és magyar közjog tanárává nevezték ki, s ez állásában már fiatalon oly tiszteletet szerzett magának, hogy Zágráb megye közönsége törvényszéki bírónak választotta meg. Ez időben szerezte ama közvetlen tapasztalatokat, melyeknek a múlt évtizedi horvátügyi rendelkezésekben sok hasznát vette a közügy. A jogtudományi irodalom terén is korán megkezdve működését: az akadémia már 1845- 873 Lothár elérte, amire vágyott, de e kajánul kitűzött célnál nem a győzelem örömét érzi, hanem valami egészen mást. Az ártatlanság, a jóság, a tiszta szív varázsa meghatja, lefegyverzi. Szégyenli magát, midőn e nőtől azt hallja: »És csupán nemes szivétől késztve a legtisztább szándékból, a jutalom minden reménye nélkül!« Érzi, hogy mennyire nem érdemli meg e szavakat. Kezdi bevallani, hogy nem úgy van, mert ő jutalmat kívánt s ép a Hertha kezéből; de ez a nő nem hallgat rá, nem is érti, amit mond, s ő — aki fondor tervet koholt — alig bir maradni e tiszta légkörben, ez angyal szavainak és tekintetének egyszerű fensége előtt. Távozni akar, hogy külföldre utazzék. Ez a megtérés* kitűnően van megírva. A költészet fényében ragyogtatja az erkölcsi igazat. Hiszünk benne, mégpedig örömest. Nem találjuk újnak, mert meg van egy pár francia műben is (például Mussetnél) az, hogy az ártatlanság ép igy fegyverzi le az alattomos rossz szándékot. De hol van olyan motívum, melyet nem használtak már valaha ? A fődolog az, hogy Blumenthal helyén és jól használta s meg tudott halni vele. Oly szép ez, hogy még sok sikerült változatában maradhat mindig új, az élénk hatás által, melyet ránk gyakorol. Francia író kétségkívül epigrammatikusabb modorban végezte volna be ez érzékeny jelenést. Blumenthal tovább szőtte, fölöslegesen ugyan, de derült ötletekkel. Hertha visszatartja a távozni készülő Lothárt s beszél neki a jövőről, hogy mint a legjobb barátjuknak körükben kell maradnia, kandallójuk mellett fog majd üldögélni, velük csevegni, nevetni, játszani ; megismeri az ő férjét, akit sokra fog becsülni, ime oda is adja neki mindjárt egyik jól talált arcképét, (mily éles irónia: szerelmi győzelem helyett a férj egy arcképe!) aztán majd keresnek számára egy derék nőt s megházasítják. És Lothár csodát érez. Meg van magával elégedve, ami nem történt eddig soha az ő életében, terve meghiúsultan örül — ez valóban csoda. És azzal, hogy a rágalom alaptalansága kiderült, a női ártatlanság pedig legyőzte a férfi cselt, be is van fejezve a vígjáték benső tartalma. A negyedik felvonásra tulajdonkép már nincs szükség, mert csak külső képbe önti, amit a harmadiknak végén már úgy is gondolunk, tudunk. De e toldalékért nincs okunk kifogást tenni, mert Blumenthal vígjátékirói szelleme — mintegy megszabadulva az »egy csöpp méreg« önsúlyától — e toldalékban kap könnyű szárnyat ; a jelenet, a dialóg egyre mulatságosabbá válik. Liddy az őszinte fiatal lány, ki már az első órában elmondta, hogy az ő nevelése összesen tízezer márkába került, ki Brúnóból komolyabb embert kivánt faragni és sokat évődött vele, olyan kölcsöna könyvtári regényhez hasonlítva őt, akit barátnői már mind átolvastak, most a boldog szerelem játékában röpköd; csak az a baj, hogy valahányszor Brúnó megcsókolja: mindig rájuk nyitja valaki az ajtót. Az ezredes is, ki bocsánatot kért Herthától, midőn Liddyt kiengesztelni indul, az ajtót kinyitva s ismét becsapva, azt látja, hogy az engesztelhetetlenek ugyancsak csókolódnak. Brendel bárónak is van egy pár komikus jelenete. Semmikép sem hiszi el Lothárnak, hogy ő most már valóban csupán csak tiszteli s csodálja Herthát. Ellenkezőleg azt hiszi, hogy sikerült meghóditnia, s komikus jelenet, midőn az elődi báró komoly erkölcsi prédikációt tart Herthának, hogy szeresse férjét; szentül hiszi, hogy ez oktatásra szükség van s ő az erkölcs érdekében működik. Különben is jó hangulatban van, mert kártyaadósságait kifizette egy jó barát s a másik is ki akarja fizetni. Jön Károly Emil herceg is, hogy bocsánatot kérjen Wahlberg gróftól, a mért alaptalanul gyanusítás egyszersmind elbeszéli, hogy dologtalan trónvesztésből mint lett igazi német hazafivá. S amint beszél, rohan be újra Brendel báró újságolni, hogy Károly Emil herceg meg fogja látogatni a családot, a mivel persze felsül, mert hát a herceg már ott van s a család fölött kiderülten ragyog az ég; a gróf is vissza van adva a köztiszteletnek, sőt a hozzája méltó állami szolgálatnak is. Ez a toldalék legvigabb része a színműnek, melyet — az említett kifogások dacára — nagyon méltó volt leforditni és gonddal bemutatni. Érzékeny jelenetei meghatottak, derült mozzanatai fölvidámíták a közönséget, mely olyan nagy számú volt, amilyen nagy szám csak befér a nemzeti színház nézőterére. A mű szellemessége és nemes jellege a legjobb hatást tette. Főbb jelenéseit a páholyokból is tapsolták, ami nálunk ritkán esik meg. Az előadást dicséret illeti. A hősnőt, Herthát, Pauler Ti Tartar. Szül. 1816 ápril 9-én, 1886 ápril 30-án.