Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-01 / 120. szám

ez a holdkóros Germain a konyhanövényeket mind betakargatja. Aztán rendkívül nevetséges is volna, ha ép a szerződés aláírása napján náthát kapna. Még a gondolatától is félt ama betegségnek, melyet a tudósok nyelvén coryzá-nak neveznek. Bez­zeg szép lenne, ha ő a meghivott vendégek szerencse­­kivánatait paprikajancsi-hangon köszönné meg ! Föl is ment rögtön a szobájába, lefeküdt s álmodozott sok mindenről.* Georgette, félve, remegve, eleinte mozdulatlan maradt a padon s aztán eg­y legyező-pálmafa levelei alatt húzódott meg. Visszafojtotta a lélekzetét s aggódva figyelt minden legkisebb neszre. Mikor azt hitte, hogy atyja már távozott s ve­szély többé őt nem fenyegeti, fölkelt s a sötétben ta­pogatózva ment a növényház ajtajáig. Föl akarta azt nyitni. Nem lehetett. A zár kétszer volt fordítva s a kulcs kívül. Gondolkozott kissé, de egyátalában nem busult. Teljesen számot vetett ő a helyzettel. Atyja bizonyo­san azért jött ki, mert neszt hallott. Olivér eltávozott a növényházból, melyet a gondos kertész, mint rende­sen, most is bezárt. »Atyám mit sem gyanít, — gon­dolta magában, — s egy vagy két óra múlva Olivér visszatér s majd kinyitja az ajtót. Aztán nyugodtan tért vissza a padhoz, hol ke­véssel azelőtt még oly boldognak érezte magát Olivér közelében. Most untatni kezdte a magány s a fiatal em­berre gondolt. Kedves ábrándozás volt ez, melyet fo­kozott a melegégövi növények kábító illata is. Georgette nagyon bágyadtnak érezte magát, de e bágyadtság kellemes lankadtság volt. Azt a könnyű szemkáprázást s agyszédülést érezte, mely a mámort szokta megelőzni. Valami határozatlan zsibbadtság kezdett erőt venni minden tagján. Édesben hajtotta le a fejét egy nagy zöld ládára, melyben kaktusz díszlett. Vánkosul szolgált neki ez a láda. Megnehezült agyában egymást váltogatták a gondolatok, de határozatlanul, zavarosan, összefüggés nélkül. Az álom kezdett jelentkezni. A leányka nem tudott többé fölemelkedni. Még a megmozdulás gondolata is terhére esett. Jól érezte e­­gy magát, nagyon jól. Csak hogy már meg sem mozdult többé, nem is érzett, nem is gondolkozott. Mik a frigytől, azt mondván, hogy nejének vannak bi­zonyos aggodalmai, a­mire Hertha grófnő a fájdalom erélyével mondja szemébe, hogy ime, az a vitéz ka­tona, ki a harc golyói közt oly bátran nézett az ellen­ség és halál szemébe, most, midőn egy jó barátja be­csületét kellene megoltalmaznia, hogyan meghátrál. Következik a harmadik felvonás, melyben egy­mást érik a poézisban fogant és szívünkre ható jele­netek. Lényegökben véve szomorúak, melyekbe csak a hűnek maradt Brúnó és a rokonszenves Liddy enyelgő szerelmi dialógjai vegyítnek területet. Hertha és férje rábírják a becsületében megtámadt apát, hogy fordul­jon egyenesen Károly Emil herceghez, (Horváth Zol­tán,a­ki a rágalmaktól megvédheti őt, ha akarja. Ez reményt önt a gróf szivébe s eltökéli magát e lépésre, de midőn távozik, hogy ez ügyben levelet írjon, Hertha megtudja egy neki megmutatott sürgönyből, hogy a »Revue« cikkének írója ép magától, Károly Emiltől hallotta a vádat Wahlberg ellen. Hertha le van sújtva — oda az utolsó remény ! S ekkor lép ismét be Wahlberg gróf, hogy jó reménynyel induljon a herceghez. És most Herthára az a föladat súlyosul, hogy lebeszélje atyját a lépésről, a melyre imént annyi csengéssel beszélte rá. A valót teljesen nem mondhatja meg, mert az lesújtaná az apát, de kétsége­ket akar támasztani e lépés sikere iránt. Ez azonban nem használ — a gróf már bizik és távozik, mig Hertha nyomasztólag érzi, tudja, hogy kudarc elé megy. Az ablakból vissza akarja szólítani, de akkor már a kocsi elrobogott. Belép Lothár báró s könyek közepett leli Her­­thát, ki nem hisz neki, midőn hallja, hogy e könyek leszoritása végett jött. A világfi reménykedve, hogy titkos célja küszöbéhez jutott, élénken beszéli el, hogy elhunyt atyja — a volt miniszter — iratait átku­tatva, egy jegyzetben meglelte Wahlberg gróf ártat­lanságának bizonyságát, elküldé azt a volt trónörökös­nek, ki levélben mondott neki értte köszönetet. Hertha hévvel, örömmel, hálával hallgatja a levél bizonyító tar­talmát és aztán elkapja azt, hogy maga is az öröm lázas izgatottságával olvassa el. Sir, nevet,fel van izgatva,úgy néz,Lothárra, mint mindnyájuk megszabadítójára s föl­lelkesedve térdel e férfi elé s kezét megragadva és megcsókolva, rebegi, mily hálás lesz iránta egész éle­tén át! Mintegy az illatok néma hangversenye volt az, melynek csöndes harmóniája rezgett át a lelkén, új érzést árasztva el egész lényén. S ez élvezetes, finom illatárban fürödve merült ő teljesen öntudatlanságba. Mint egy ideges nő, ki minden bajnál illatsze­réhez folyamodik, engedte ő át magát a növényház kábító illatának. Koránkint pillanatra úgy tetszett neki, mintha szédültség lepte volna meg. Még eszébe jutott a veszély, melyet az üvegházi növények illatának belehelése idéz elő ; tudta, hogy mérget párolognak ki e jószagú növények s eme mé­reg mindinkább idegeibe hatol. Fél ájultságban, az ideggörcs egy nemének ha­tása alatt úgy rémlett neki, mintha élete akkér pá­rologna el, mint egy füstölő­ kehelynek a füstje. Visszahanyatlott a padra, keresve a kaktuszládából hevenyészett vánkost s mennyei álom szállta meg ; az illatos, paradicsomi légkörben újra találkozott Oli­vérjével, ki ott térdepelt előtte s kinek csókjai üdítő balzsamként hatottak rá, miközben e kedves hango­kat hallotta susogni: — Szeretlek, senkit sem szeretek mást, csak téged, kis marquise-em! S e veszélyes igézet alatt, a gyermek lehunyta szemét s elaludt s öntudatlanul nyitva hagyva ajkát s rózsás orrcimpácskáit kifeszitve, szívta magába a boldogságot, a mámort és a halált . . . * Másnap aláírták Olivérnek a házassági szerző­dését s mig arája egy ezüst- és aranyszínű virágok­ból Germain által készített bokrétát szagolt — mert a kertész gyászának nem szabad a szolgálatot megszakítani, — hosszú, keskeny szekrénybe zárták azt, a ki kevéssel elébb még Georgette volt s kit ke­délyesen kis marquise-nak nevezgetett Olivér, hogy aztán az anyaföldnek adják át Franciaország eme szegény, gyönge virágát, melyet a rá irigykedő meleg égövi virágok oly kíméletlenül megfojtottak. S az öreg Germain, ki egyszersmind az inas tisztét is teljesítette ily alkalmakkor, most a Saint- Méderic-utca palotája nagy termének küszöbén állt, hol az ünnepies szerződés aláírására meghivott előkelő vendégek gyűltek egybe — és igy gondolkozott: — A becsület megmaradt, életünkkel pedig uraink rendelkeznek. A mindenható isten fogadjon engem irgalmába! (K.) A­mire már napok óta szomorúan el lehe­tünk készülve, megtörtént: az igazságügyi tárca köz­­tiszteletben álló vezetője, hosszas szenvedés után d. u. háromnegyed egykor meghalt. Vese- és gyomorbaj vetett véget életének. Hetven évre terjedt pályát futott meg, mely­nek nem külső fény, hanem belső érdemek adtak nim­buszt. Egyszerű polgár maradt ő akkor is, midőn a miniszteri széken ült s a király belső titkos tanácsosa lett; ragyogni, szerepelni nem kívánt soha, komoly becsvágya fiatal kora óta az volt, hogy használjon a társadalomnak, a hazának, a jövőnek, a tanári, a bí­rói, a miniszteri széken, az akadémiában és az iroda­lomban. A kötelességek teljesítésének valódi minta­képe, ki még az utolsó időben is, midőn már járni alig tudott, meg-megjelent a képviselőházban, utójára a főrendi házban, hogy helyén legyen. S a­míg csak bírta, vezette tárcája ügyeit betegen is, ha már nem tudott elmenni a minisztériumba, otthonról, a lipót­városi Csávossy-házból, a­honnan fogjuk kikísérni hamvait a kerepesúti temetőbe, áldott neje mellé, kinek tavalyi elhunyta törte meg szerető szivét.­Nagy tudományával, komoly gondolkozásával, igazságszeretetével s egyszerű lényének nemes voná­saival és úgy illett ő az igazságügyi kormányzat élére, mint az akadémia másodelnöki székébe. Még azok is, kik élénkebb erélyességet kívántak volna az ő állásában, inkább csak hiányairól beszélhettek, mint hibáiról. S a­ki csak egyszer is beszélt vele, azt a meggyőződést nyerte, hogy a lelkiismeretesség, a feddhetlen jellem és szivjóság emberével áll szemben. Köztisztelet környezte az életben és a Házban, ahol a legutolsó költségvetési tárgyaláskor, melyen nem lehetett jelen, az ellenzék nemes kímélettel mondott le arról, hogy a beteg miniszter budgetjét erősen megtámadja. Budai születésű volt. Atyja a magyar főhadi kormánynál szolgált s anyja Markovi Mátyás jogtani iró lánya volt. Fiuk a fővárosban tanult s 1832-ben lett a bölcsészet s 1836-ban a jogtudományok tudo­rává. Tanári pályára készülve, 1838-ban a zágrábi kir. akadémián az észjog és magyar közjog tanárává nevezték ki, s ez állásában már fiatalon oly tiszteletet szerzett magának, hogy Zágráb megye közönsége tör­vényszéki bírónak választotta meg. Ez időben szerezte ama közvetlen tapasztalatokat, melyeknek a múlt évtizedi horvátügyi rendelkezésekben sok hasznát vette a közügy. A jogtudományi irodalom terén is korán megkezdve működését: az akadémia már 1845- 873 Lothár elérte, a­mire vágyott, de e kajánul kitű­zött célnál nem a győzelem örömét érzi, hanem valami egészen mást. Az ártatlanság, a jóság, a tiszta szív varázsa meghatja, lefegyverzi. Szégyenli magát, midőn e nőtől azt hallja: »És csupán nemes szivétől késztve a legtisztább szándékból, a jutalom minden reménye nélkül!« Érzi, hogy mennyire nem érdemli meg e sza­vakat. Kezdi bevallani, hogy nem úgy van, mert ő ju­talmat kívánt s ép a Hertha kezéből; de ez a nő nem hallgat rá, nem is érti, a­mit mond, s ő — a­ki fon­­dor tervet koholt — alig bir maradni e tiszta légkör­ben, ez angyal szavainak és tekintetének egyszerű fensége előtt. Távozni akar, hogy külföldre utazzék. Ez a megtérés* kitűnően van megírva. A költé­szet fényében ragyogtatja az erkölcsi igazat. Hiszünk benne, még­pedig örömest. Nem találjuk újnak, mert meg van egy pár francia műben is (például Musset­­nél) az, hogy az ártatlanság ép igy fegyverzi le az alattomos rossz szándékot. De hol van olyan motí­vum, melyet nem használtak már valaha ? A fődolog az, hogy Blumenthal helyén és jól használta s meg tudott halni vele. Oly szép ez, hogy még sok sikerült változatában maradhat mindig új, az élénk hatás ál­tal, melyet ránk gyakorol. Francia író kétségkívül epigrammatikusabb modorban végezte volna be ez érzékeny jelenést. Blu­menthal tovább szőtte, fölöslegesen ugyan, de derült ötletekkel. Hertha visszatartja a távozni készülő Lothárt s beszél neki a jövőről, hogy mint a legjobb barátjuknak körükben kell maradnia, kandallójuk mel­lett fog majd üldögélni, velük csevegni, nevetni, ját­szani ; megismeri az ő férjét, a­kit sokra fog becsülni, ime oda is adja neki mindjárt egyik jól talált arcké­pét, (mily éles irónia: szerelmi győzelem helyett a férj egy arcképe!) aztán majd keresnek számára egy derék nőt s megházasítják. És Lothár csodát érez. Meg van magával elégedve, a­mi nem történt eddig soha az ő életében, terve meghiúsultan örül — ez valóban csoda. És azzal, hogy a rágalom alaptalansága kide­rült, a női ártatlanság pedig legyőzte a férfi cselt, be is van fejezve a vígjáték benső tartalma. A negyedik felvonásra tulajdonkép már nincs szükség, mert csak külső képbe önti, a­mit a harmadiknak végén már úgy is gondolunk, tudunk. De e toldalékért nincs okunk kifogást tenni, mert Blumenthal vígjátékirói szelleme — mintegy megszabadulva az »egy csöpp méreg« önsúlyától — e toldalékban kap könnyű szár­nyat ; a jelenet, a dialóg egyre mulatságosabbá válik. Liddy az őszinte fiatal lány, ki már az első órá­ban elmondta, hogy az ő nevelése összesen tízezer­­ márkába került, ki Brúnóból komolyabb embert ki­­­­vánt faragni és sokat évődött vele, olyan kölcsön­­a könyvtári regényhez hasonlítva őt, a­kit barátnői már mind átolvastak, most a boldog szerelem játékában röpköd; csak az a baj, hogy valahányszor Brúnó meg­csókolja: mindig rájuk nyitja valaki az ajtót. Az ez­redes is, ki bocsánatot kért Herthától, midőn Liddyt kiengesztelni indul, az ajtót kinyitva s ismét becsapva, azt látja, hogy az engesztelhetetlenek ugyancsak csó­­kolódnak. Brendel bárónak is van egy pár komikus jelenete. Semmikép sem hiszi el Lothárnak, hogy ő most már valóban csupán csak tiszteli s csodálja Herthát. Ellenkezőleg azt hiszi, hogy sikerült meg­­hóditnia, s komikus jelenet, midőn az elődi báró ko­moly erkölcsi prédikációt tart Herthának, hogy sze­resse férjét; szentül hiszi, hogy ez oktatásra szükség van s ő az erkölcs érdekében működik. Különben is jó hangulatban van, mert kártyaadósságait kifizette egy jó barát s a másik is ki akarja fizetni. Jön Károly Emil herceg is, hogy bocsánatot kérjen Wahlberg gróftól, a mért alaptalanul gyanusítá­s egyszersmind elbeszéli, hogy dologtalan trónvesztésből mint lett igazi német hazafivá. S a­mint beszél, rohan be újra Brendel báró újságolni, hogy Károly Emil herceg meg fogja látogatni a családot, a mivel persze felsül, mert hát a herceg már ott van s a család fölött kide­rülten ragyog az ég; a gróf is vissza van adva a köz­­tiszteletnek, sőt a hozzája méltó állami szolgálat­nak is. Ez a toldalék legvigabb része a színműnek, me­lyet — az említett kifogások dacára —­ nagyon méltó volt leforditni és gonddal bemutatni. Érzékeny jelenetei meghatottak, derült mozzanatai fölvidámí­­ták a közönséget, mely olyan nagy számú volt, a­mi­lyen nagy szám csak befér a nemzeti színház néző­terére. A mű szellemessége és nemes jellege a legjobb hatást tette. Főbb jelenéseit a páholyokból is tapsol­ták, a­mi nálunk ritkán esik meg. Az előadást dicséret illeti. A hősnőt, Herthát, Pa­uler Ti Tartar. Szül. 1816 ápril 9-én,­­ 1886 ápril 30-án.

Next