Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-23 / 142. szám

­­asárnap, 1886. május 23. 142. szám.­­ III szón harmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: ___ ff______" Előfizetések „­ fővárosi lapok. —■ Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Gr­­an vi lie-ban. (Andre Lemoyne.) Alig kilenc-tiz éves volt szegény. Sötét szemű, hóarcú kis leány, Ott­­ü­lt a tengerparton csöndesen S nézett a szálló vitorlák után. Meglátszott rajta szenvedés, nyomor. Vékony ruhája foszló rongy vola, De mint selyem, sovány kis vállain Elömlött szőke, tündöklő haja. Szeme elfojtott­ könnyekről beszélt S arcáról rég letűnt már a mosoly. Még gyermek volt, de mint gondterhes agg, Oly elmélázó, hallgatag, komoly. Hogy atyja meghalt, három éve már. Öreg halász volt, hosszú útra szállt, És kunyhójától messze, északon, Tenger ölében nyugalmat talált. S csapás csapásra jött. A jó apát követte majd az anya is híven, Ujján a jegygyűrűvel megpihent, Agg fűz alatt, sötét sír mélyiben. Megszólítani egyszer a kis leányt, Ajkán reszketve sírt a h­alk beszéd : —­ »Csak nagyanyám él, aggott, gyönge már, S a sok csapás, hú elrabló eszét. »Atyám, hogy meghalt, oh azt nem hiszi! Ablakban ül és várja szüntelen. Mindig reméli: ő jön, ő kezéig, Halászhajót ha lóz a tengeren. »Estenként a Megváltó-kép előtt Fölhangzik buzgón esdeklő szava, Hogy virradatkor épen, vidoran Az Ég atyámat hozza már haza ! »És napról-napra így hisz, így remél. — Soká marad ! — szól néha csöndesen. S én nem merem szegénynek mondani : » Ne várd, nem jő meg sohasem !« Bogdánfy Lajos: Szorítsd! (Az athletikai viadal napján.) Hetek óta ez a jelszó a »Magyar Athletikai Klub«-ban; folyt a munka minden este megfeszített erővel a gyakorló téren, mert ma, vasárnap, d. u. fél háromkor van a tavaszi viadal. Az erő, a testi ügyes­ség mérkőzése. A­ki itt kiáll, a győzelem édes remé­nyében teszi; másfél havi kitartó munka gyümölcsét akarják ma leszedni, s ezalatt a másfél hó alatt meny­nyiszer csengett mindegyik athleta fülébe a vezényszó: »Szorítsd!« A gyakorlatok eleintén nehezen, lassú tempóban mentek, nem szabad megerőltetni a még ki nem képezett testet! De az athleták mind jobban belemelegedtek a járásba s a futás különböző ne­meibe, a tempó mind gyorsabb, a vér lüktetése élén­­kebb lett, ilyenkor elkiáltja magát a vezető : »Szo­rítsd!«, és mindenki igyekszik megtenni mindazt, a­mire képes. Ez nemcsak fejlesztése az erőnek, de pró­bája is egyszersmind a képességnek; ilyenkor lehet megítélni, kinek vannak chance-ai a győzelemre ? De mindez micsoda a nyilvános viadal ünnepé­lyes perceihez képest ? A gyakorlatoknál zárt helyi­ségben, néma csöndben, legföljebb néhány jó ismerős előtt foly a munka. Ma azután kiállanak a jól trai­­nirozott athleták — hogy úgy mondjam — a »fó­rumra«, hol fényes közönség száz és ezer szeme vizs­gálja, bírálja az athletát és minden mozdulatát. Deli asszonyok és szép lányok bájos mosolylyal, csillogó szemekkel ülnek hosszú sorokban; toilette­­jük díszével és színpompájával csak szépségük mér­­kőzhetik. A szabad természet, az üde levegő, a puha pázsit, az ingó lombok azont lehelve acélozzák az ed­zett bajnokokat. A katonai zene harsogó hangjai vil­­lamozólag hatnak az idegekre, a veterán athléták mustráló pillantásai föltüzelik a mérkőzők becsvágyát. Mindig fülükbe zúg: Szorítsd, ma győznöd kell! . * Ördöngős szó ez! Hányszor figyelmeztet rá maga­­ az élet. Az a szakadatlan versenyfutás, hol nem a »M. A. C.« érmeiről és címeiről, nem néhány ezer­­ ember tapsáról van szó, hanem az egész élet pályadi­­­­járól: jövő, becsület, boldogság! Ezer örvény örvénye fölött futunk versenyt és mily kevesen érnek a cél­hoz ! Szorítsd, szorítsd — még csak egy keveset s megszerezted, a­miért küzdöttél, áldoztál éveken ke­resztül. Nem lehet — a test kimerülte, a lélek elfá­sult ; ott áll közvetlenül a cél előtt s nem bír beér­kezni ; leroskad az élet által rárakott teher alatt Még hallja halkan, mintha a távolból jönne a hang: Szorítsd, de hiába. Elbukik, az örvény elnyeli és a vége mindennek. Mennyi előnynyel bir itten az, ki a porondon hozzászokott a verseny erőfeszítései­hez. Mikor a célpont közelébe járva, elfeled az ember közönséget, környezetet, harsogó katonazenét, fárad­ságot és meleget —egy gondolat uralkodik egész lénye fölött, az erős elhatározás, hogy neki kell elsőnek lenni a célnál; az erőfeszítés legmagasabb próbája ez : a léleknek épen annyi része van benne, mint a testnek. Erős akarat, edzett jellem nélkül soha senki nem nyer meg nehéz versenyt; a test egymagában képtelen megoldani ezt a feladatot. Ezért van oly nagy jelentősége az athletikának, így fogják föl az angolok is, és azért emelték nemzeti intézményeik közé az athletikát, nemcsak a test, hanem a lélek iskolája is. A­ki megtanulta a porondon e szó imperativu­­sát, szorítsd, az az élet küzdelmeiben is meg fogja hallani azt, és a kétségbeesés, a megpróbáltatás nehéz perceiben meg fogja hallani ezt a szót, mely diadalra vezette fiatalságában a versenypályán és újra fölveszi a harcot a pisztoly helyett. * A mai viadal érdekes lesz. Jó erők fognak mér­kőzni. Megérdemli, hogy a közönség mentül nagyobb számmal látogassa. Kiváló helyet foglalnak el a ver­senyszámok közt az Esterházy-díjért futandó verseny; 1 91.3 métert kell tizenegy másodpercnél rövidebb idő alatt megfutni. Ennél a versenynél a jó indulás és a­­ legnagyobb gyorsaság döntenek, míg az első számnál (távverseny, 7000 méter) a kitartás s az erő helyes be­osztása képezik a döntő tényezőket. A 9-dik számú gátverseny a legszebb versenyek egyike: tíz gátat kell átugorni s itt is másodpercre megy a küzdelem. A­ki nem tudja úgy beosztani magának, hogy a gát át­­ugrása úgy­szólván semmi fönnakadás és idővesztesé­get ne okozzon, az veszve van. Az angolok és ameri­kaiak ezt a versenyt »dreischrift«-re rendezik be maguknak, és pedig akképen, hogy minden gát közt három lépést tesznek, de a harmadikkal már túl van­nak a sövényen. A sövény átugrása nem is ugrás a rendes értelemben, hanem egy óriási, lépés, miközben azt a lábunkat, melylyel előlépünk, térdben fölemel­jük. A bajnoki távolugrásnál valószínűleg erős küzde­lem fog kifejlődni Kinszky Nusi gróffal szemben; különösen a nevezők egyike gyönyörűen ugrik és így chance-ai vannak a győzelemre. Új szám a gyermekek (tanulók) versenye. A klub tavaly vette föl programmjába először, s ezzel örvendetes lépést tett olyan irányban, hol a testgya­korlat ügyének fölkarolása égető szükséget képez. Nincs szomorúbb jelensége modern társadalmunknak az elsatnyult gyermekeknél; a túlhajtott iskolai munka nemzedékeket fog tönkretenni, ha észszerű testi neveléssel nem sietünk a szegény gyermekek segítségére. Ezért kell örömmel üdvözölnünk a M. A. C. ama törekvését, hogy buzdítást és alkalmat akar nyújtani a gyermekeknek testük edzésére. Bizony nagy ideje, hogy történjék valami ebben az irányban. * A klub válságos helyzetben van. A bukás szé­léről csak óriási munkával lehetett megmenteni, s a nehézségek még most sincsenek mind elhárítva. De azt mondjuk: »szorítsd«, s nem lankadunk a mun­kában, mert meg vagyunk arról győződve, hogy a M. A. C. szükséges intézmény, az athletika terjesztése É s e t i s k o l a. Elbeszélés.) Irta Tutsek Anna. (Folytatás.) Izgatottságom oly fokra hágott, hogy alig tud­tam lábamon állani s attól féltem, hangom minden­­ percben megszakad. — És rossz az, — tördelem tovább halkan, mert éreztem, hogy ki kell beszélnem magam — rossz az, hogy nincs senkim, senkim, kivel megoszszam mind­azt, a mi lelkemet eltölti. Még mikor Dezső élt, még akkor is gyakran oly egyedül, oly borzasztó egyedül éreztem magam . . . Hát még most ? Oh, vigyen el magával, mert nem bírom ki tovább — ismétlém akaratom ellen is kiáltó hangon s összekulcsolt ke­zem karjára téve, oly erősen szorítottam össze, hogy kezeim fájni kezdtek. Hugó pillanatig némán, majdnem ijedten nézett reám. Eltávolitá kezem karjáról s pár lépést távozott. — Mit tettem ? . . . gondoltam magamban ré­­s­zül­ten s egyszerre tisztán láttam mindent és sze­rettem volna ki nem mondottá tenni ez utolsó sza­vakat, melyek oly meggondolatlanul szállottak el ajkaimról. — Róza, igazán akarna-e velem jönni ? — szólt Hugó pár pillanatnyi szünet után halk, félénk­­ hangon. Reánéztem­. — Hátha csak szánalomból mondja ? — jutott egyszerre eszembe s szerettem volna szemeiben olvas­ni, de lesütve tartá előttem, mint egy félénk gyermek s erős, nagy termete reszketett a felindulástól. — Csak szánalom, bizonyára csak szánalom — ismétlem magamban, nem szabad elfogadnom, —• de egy­szerre elvonult szemeim előtt az elmúlt tél minden fájdalma és borzalma s megrémültem, hogy tovább is igy maradjon minden. — Akarok, — felelém határozottan s kezébe s tettem kezem. Szemei fellángoltak s élénk pir­borttá el halvány arcát. — Oh, Róza, nehogy azt higyje, hogy csak fel­­ akartam használni helyzetét. . . Küzdöttem magammal , és nem akartam szólani, de szavai felbátorítottak. . . [ Én szerettem már az első perctől kezdve. .. — Nem, nem, ne tovább, m erősködtem és mintegy vétekként tűnt fel előttem az a nagy boldog­ság, mely szivemet egyszerre eltöltötte . . . Midőn mama visszajött a szobába, annyira elbámult azon, a mit mondtunk neki, hogy sokáig még szólani sem tudott. Hugó nem akarta megvárni a gyászév leteltét s igy nem volt okunk esküvőnket halasztani, de mama két hónapi határidőt kívánt, mert mint mondá, annyi idő okvetlenül szükséges az előkészü­letekhez.A férjhez menetelem hírére egészen mintegy újra éledni látszott. Nagyon meg volt elégedve, s azt mondta, hogy most már nyugodtan meghalhat . . . Hugó ez idő alatt csak egyszer látogatott meg; többször nem jöhetett, mert el kellett foglalnia új állását a fővárosban. De ez idő alatt mintegy három hétig volt nálunk Irén, ki egészen elemében érezte magát. — Tehát sógornők leszünk — szólt örvendezve. — No lám ki hitte volna ? És kelengyéd készen van-e már ? A télen együtt há­lózunk majd,ugy­e ? Hány selyemruhád lesz ?Majd ki­választom én neked!­­Eleinte engem nem nagyon érde­kelt kelengyém kiválasztása és összeállítása, mi fölött mama és Irén órákig tanácskoztak. Folyvást jövő éle­tem kiszínezésével voltam elfoglalva, s a legnagyobb boldogságot ígértem magamnak. De most már tud­tam mit értek e boldogság alatt. Olyan új volt előt­tem e gondolat, hogy néha fennhangon kellett mon­danom magamnak : férjhez megyek, férjhez megyek , hogy elhihessem, miszerint életemben egyszerre ily nagy változás állott be. Lassan kint azonban kezd­tem hozzászokni e gondolathoz s mind jobban érdek­lődni az élethez közelebb álló dolgok iránt. Élénken vettem én is részt a tanácskozásokban, s a legnagyobb élvezettel merültünk el ketten Irénnel a különböző minták, csipkék és selymek választásában. Könnyebb

Next