Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-16 / 257. szám
van körülbelül olyan, mint a mi hajdani két lakománk együttvéve. Az alispán pedig elpirult és mintha nem hallotta volna, szó nélkül zsebre tette főispánja keserű megjegyzését és igyekezett annak keserűségét, mely torkát fojtogatta, egy pohár tizenegyediki bakatorral leöblíteni. Idebenn csak folyt a hogy folyt a mulatság; egymásután kerültek sorba pompásan kiállított pecsenyék és tésztaneműek, az »első banda« szívvidámító muzsikája és az egymást érő ékesebbnél ékesebb pohárköszöntések között, de odakinn a téren felállított lacikonyhák és óriási nyársak körül, hol a nép mulatott, ott volt csak az igazi hadd el hadd! A bor kimérésére nagy fakupák állottak készen s minden csap mellett Korbuly Bogdánnak egy ügyes embere állott; de bizony ennek dacára csak úgy ment az, hogy fele belé, fele mellé; mert az egyre jobban megittasodó emberek, asszonyok egymást lökdösték a következési rend miatt és ha nemcsak az a két városi hajdú lett volna ott rendet tartani, hanem minden ember mellé egy-egy külön hajdút rendelhettek volna, még akkor sem ment volna az különben. Mindenki arra törekedett — leszámítva természetesen a tehetősebb polgárokat , hogy a nagy bőségből más napra is tegyen el valamit, és e kapzsiságból származott a legnagyobb veszedelem. Egy-egy marha címert tíz felé is vonszoltak, mindenki igyekezett abból késével minél nagyobbat levágni, miből nem egyszer az lett, hogy maga a vágy tárgya porba esett s a pecsenyevágyó atyafiak reáhasalva igyekeztek a corpus delictin megosztozni. Békességesen alig ihatta ki valaki a borát, hacsak hirtelenében ki nem tudott szaladni a tömeg közöl; mert addig lökdösték jobbról balról, hogy a fakupa tartalmából több ment orrába és fülébe, mint a mennyi gégéjén lecsúszott. Legtöbb bajt okoztak a város végén putrikban lakó cigányok a nemes vadkerti lakosság, mert ezek a legöregebb dádét és a legkisebb lábra kelhető purdét is magukkal hozták ; és mindezek szokott élelmességüknél fogva teljes erejükből arra törekedtek, hogy minden felkelhetőt, amit csak megszerezhetnek, magukkal vigyenek. A dolog vége utoljára is nagy verekedés lett, a sátor aljának leghősiesebb párttagja, kik egymás fülét szakgatták le, a városház előtti kalodában folytatta a mulatságot; a »nemzetség« többi tagjai pedig a városház alatti börtönben pihenték ki a nap élményeit és fáradalmait. (Folyt, köv.) hol volt akkor még a szivar! tehát pipára, gyújtani, majd lett volna ne mulass! Míg most bizony az utcán nem egy suhanc fújja cigarettafüstjét magánál sokkal öregebb emberek szemébe. Pedig akkor könnyű lett volna dohányhoz jutni, mert egy csomó jó dohányt egy petákért (hét krajcár kongó, annyi mint most negyedfél ki) árultak, amennyibe most egy kissé jobb fajta apró szivar kerül. Említettem a kurátort, aki egyszersmind kályhasütő (calefactor) is volt. Szóval az iskola mindenese, közszolgája. Ezek a »patrizáló diákok« voltak, vagyis közeli falukon és a városban is házról-házra énekelve jártak kéregetni, még pedig jó sikerrel, mert gyűjtöttek annyit, mennyivel keresztül tengődtek , az iskolai éveken. Rájuk a pedellus vigyázott, ki az akadémia udvarában lakott. Emlékezem, hogy a mi pedellusunk nyalka fiatal ember volt, a ki selyem rojtos, nagy taraju ezüst sarkantyus cizmában járt, zsinóros magyar nadrágban s akkori szokás szerint: kurta Irakban. A felesége gonosz asszony volt, a ki szövetkezett egy jurátussal s megölték a férjet. A gonosz tett elkövetői, ha nem is legott, de nem sokára elnyerték büntetésöket, lefejezték őket az akasztófa alatt s ott is temették el. Természetes, hogy akkor sem minden tanár volt zord szigorú ember. A mi győri igazgatónk, Szeder Fábián például, ki az irodalomban is működött, maga volt az emberség, ki atyai szeretettel bánt velünk. Szerettük is szívünkből, míg a más két dölyfös tanárunktól csak féltünk. A győri akadémia akkor nagy hírben állt. Még Wittenbergből is volt három joghallgatója. Ezek nemzeti viseletben jártak: háromszögletű kis kalap, fehér nyakkendő, ószabású német mellény, bokáig érő hosszú frak nagy fehér érc gombokkal, térdig érő nadrág, hosszú harisnya, csattos cipő, a talpa tele fejes szögekkel, simára borotvált arc, kezekben vaskarikás, hegyes szögben végződő vastag bot. Jó módú szülők gyermekei lévén, ruhájok kelméje finom vala. Különben a magyar joghallgatók viselete is nemzeties volt akkoriban: alacsony tetejű, széles karimáju magyar kalap, széle beszegve széles fekete szalaggal s ugyanolyannal körül kötve, úgy hogy hátul a csípőig csüngött alá; aranyrojtos nyakravaló, zsinóros, pitykés mellény, kurta dolmány, gazdag sujtásu szűk nadrág, hegyes orrú, patkós sarkú kordovány csizma, nagy taraju acél sarkantyúval, fölül selyem rojttal és rózsával ékítve; fekete sujtásos, narancs szín, hosszú gallérú ujjas szűr, a kézben sárga réz foltos, így képzelje az olvasó az akkori nyalka győri jogászt. A nagy diák úr volt akkor a kisdiák fölött. Még a jezsuiták idejéből maradt fenn e század második évtizedében is dívott a »tiro« és »sodalis« név. »Tiro« volt a kisdiák a négy első osztályból (parvista, principista, gramatista és syntaxista.) »Sodalis« volt a humanista, (a két felső osztálybeli: rétor és poéta). Aki bölcsészetet és jogot hallgatott, már »Dominus« (ur), vagy »vestra dominatio« (uraságod) volt. Jaj volt a kisdiáknak, ha nem talált köszönni a nagynak »servus humillimus«-sal, akkor a sapka leröpült a fejéről s hallhatta a szép címet: »Asinus nebula« (szamár, gazfickó.) Ha a nagydiák fürödni ment a Rába vagy Rábca vizébe, a kisdiák vitte utána a fürdőruhát, de ebből volt haszon is, mert megtanították úszni. Magam is ily szolgálatok fejében tanultam meg. Pinnyédre, mely fölfelé a Rábca mellett az egyedüli kirándulási és mulató hely volt, csónakkal mentek. Víg utak valának többnyire, de néha igen szomorú, mert megtörtént, hogy förgeteg támadt, a csónak felfordult s egy-egy víg ifjút elsodort az ár. E kirándulásoknál is kisdiákok szolgálták ki a nagyokat. Ők állitgatták a kugli bábuit, kapva néha egy pár krajcárt is a nyereségből. Szóval a kisdiák a szó szoros értelmében kiszolgálta a nagyot, így nőttünk mi föl, nagy szigor mellett, az idősb kor, a tekintély tiszteletében és szolgálatában. De ime, hová révedeztem el a tiszafától! Hiába,aggok szokása, — talán kiváltsága is, — hogy sok jutván eszekbe, egy füst alatt sok mindenről beszélnek. A tiszafa (taxus baccata) állítólagos gyógyerejéről s a fagyöngy (hedera helix) táperejéről Írtam is valamit 1837-ben az »Ismertető« cimü gazdasági hetilapba, melyet Borsos Márton szerkesztett s melybe jó irók dolgoztak : Vállas Antal, Fényes Elek, dr. Rumy Károly, Vajda Péter, Gráthy István s a még akkor nagyon ifjú, de máris sokat ígérő Korizmics László. De hát hányan olvastak akkor gazdasági lapot! Az »Ismertető«-nek is négy évi tengődés után meg kellett szűnnie pártolás hiánya miatt. A szakmai ismeretek nagyon lassan terjedtek akkoriban. A nagyurak nagy része külföldi fürdőkön és városokban költe el jövedelmét, mondván, hogy csak ott találnak kényelmet. A kis földes urnak (kevés kivétellel) volt sok agara, pipája, de könyvet nem vett, lapot nem tartott. Az iparos, kereskedő világ nagy része idegen nyelvet beszélt. S olyan nép, mely ma »olvasó kört« alakit, nem létezett. A jobbágy úgy szólván oda, volt kötve ura jászolához, mint az igavonó állat. Ő végezte robotba a mezei munkát s hogy jól végezze, sarkában járt az urasági hajdú, mogyoró pálcával. Szántani, vetni csak úgy tudott, a mint apjától tanulta »hidó« korában. (Tolnamegyében »hidó«nak nevezték el a sühedert, kiszántáskor az ökröt szarvára kötött istrángnál, a lovat pedig kötőféknél fogva, vagy pedig nyeregből, a barázdában vezeti és hajtja.) A régi jó időkben az eke is nagyon csikorgottnyikorgott. A magot sem vetették el, hanem szórták. A boronálás pedig tövissel, primitív módon történt. Máskép gazdálkodtak akkor, mint ma. A jobbágy végezte a többi munkát is: aratott, behordott, csépelt, nyomtatott, s a gabonát is — ha volt vevő — a sáros, rossz utakon ő szálltta a piacra — robotban. Néha-néha volt nagy termés. A herceg Esterházyak kisvárdai uradalmában 1842-ben olyan nagy volt, hogy a gabna nem fért a tágas magtárakba, hanem garmadákban szabad ég alatt állt a szérűkön — 1868 — Az aligazgató. (Francia elbeszélés.) Irta André Theuriet. (Folytatás.) II. Ama nap, midőn a segélyezéseket hivatalosan megállapították, Boinville Hubert kissé korábban hagyta oda az irodát, mint egyébkor. Az az ötlete támadt, hogy ő maga jelentse a jó újságot a folyamodó öregasszonyságnak. Háromszáz frank alig volt egy csöpp víz a minisztérium költségvetésének a medencéjében, de az özvegy költségvetésében e csöpp meglehetős jólétet idézhetett elő.. December közepe felé járt az idő, de mivel szép nap volt, Boinville gyalog tette meg azt az utat, mely a rue de Santé-ig vezet. Mikor rendeltetése helyére érkezett, a szürkület már kezdte homályba borítani e zajtalan városrészt. A kapucinusok zárdája mellett alkalmazott légszeszlámpa világánál megpillantotta a 12-dik számú házat. Csak át kellett lépnie a zárva állt kapu küszöbét, hogy egy terjedelmes kertbe jusson, hol az esti homályban veteményes négyszögű táblákat, rózsabokrokat s itt-ott gyümölcsfák körrajzait lehetett észrevenni. Két-három fényes pont jelezte a háttérben álló lak homlokzatát. Az aligazgató tétovázva haladt előre, midőn szerencsére, a kertészszel találkozott, ki őt ama lépcsőzéshez vezette, a melyen az özvegy lakásába lehetett följutni. Miután pár ízben megbotlott Boinville a megkopott lépcsőkön, kopogtatott egy ajtón, melyen át keskeny fény szűrődött át s egészen meg volt lepetve, midőn, ez az ajtó megnyílván, egy körülbelül húsz éves leányt pillantott meg maga előtt, ki kezében gyertyát tartott s meglepetve bámult az érkezettre. Ez az élénk, előzékeny fiatal leány fekete ruhát viselt. Magasan tartva a gyertyát, ennek a fénye jól megvilágította göndör, gesztenyeszin haját, gömbölyű arcának a gödröcskéit, mosolygó ajkát s ragyogó kék s szemét. — Vájjon nem tévedtem-e ? — motyogta Bonnsvillé. — Itt lakik-e Blouetné asszony ? — Itt, uram, legyen szives belépni. Nagymama, egy ur keres téged. — Megyek ! — kiáltotta egy éles hang a szom-szédos szobából s pillanat múlva előtipegett az öreg asszonyság, fekete főkötőjével; a közben kék vászon kötényének a szalagját kötve meg. — Jóságos isten ! — kiáltott föl az örg asszony, rögtön megismerve az aligazgatót.— Ön az uram ? Nem is reméltem a szerencsét, hogy önt láthatom. . . Claudette, kínáld meg székkel az aligazgató urat. Ez az én unokám, uram, az egyedüli lény, a ki megmaradt a családomból életben. Boinville Hubert leült egy ódon utrechti bársony karszékbe s gyors tekintettel végig futotta a szobát,mely szalonul s egyszersmind ebédlőül látszott szolgálni. Kevés bútor egy kis fehér cserépkályha,oldalt egy terjedelmes tölgyfa-almákom, középen viaszosvászonnal borított kerek asztal, szalma székek s a falon Boilly féle két színezett kőnyomatú kép; minden legnagyobb tisztaságra s falusias berendezésre mutatott. Az aligazgató röviden előadta jövetelének a célját. — Oh, drága jó uram, fogadja hálámat! — kiáltott föl az özvegy. — Jól mondják: egy szerencse ritkán jő egyedül. Képzelje ön, ez a kis leány vizsgálatot tett, hogy a táviró hivatalnál alkalmazhassák s ennek örömére elhatároztuk, hogy ma este megünnepeljük Szent Miklós napját,mint a régi jó időkben szoktuk... Emlékszik-e ön ? — De, nagymama, — vágott közbe a leány, — hiszen az aligazgató úr nem is tudja, miféle ünnep ez, mert Párisban nem szokták ezt a szentet megünnepelni ! — Igaz, de az aligazgató úr jól érti, amit én beszélek. Ő az én földim, Claudette, ő Clermontból való. — Szent Miklós ! — szólt az aligazgató mélabús arccal. — Nagyon jól emlékszem ennek a szentnek az ünnepére! Valóban, ma tartják azt! Ez a nap Boinville urat a gyermekéveire emlékeztette vissza, s egészen fölvidult rá a lelke. Az emlékezet eme világánál újra látta a terjedelmes családi tűzhelyet, melyen élénk tűz lobogott; hallotta a hegedű zenéjét, a mint az utcákon végig menve, kereste a bálra a táncosnőket; aztán eszébe jutott a másnap reggel érzett élénk öröm, midőn e meretlen lábbal futott a kandallóhoz, hol saraiban mindenféle csinos apró játékszert talált, melyeket Szent Miklós szamárháton hozott az ő számára évente a kandalló kürtőjén át. — Nos, — folytatá a nagymama áradozó bőbeszédűségével — mi azt határoztuk, hogy ma nem