Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-01 / 242. szám
PK3--j' 'r’rerror végén kezdjük. A szerkesztők a jó ízlés elleni hibában leledzenek, midőn minden füzet végén szuperlativu-mokban dicsérik közleményeiket, »gyönyörűeknek« hirdetve most is olyan költeményeket, melyekről ha csak annyit mondanának, hogy formai és tartalmi gonddal írvák, az igazsághoz jóval közelebb jár nának. De mi szükség általában arra, hogy saját közléseik vásári magasztalói legyenek. Jót adva, megtisztelhetnék a közönséget azzal, hogy az mondjon róluk véleményt; gyöngét adva pedig korántse higyyék, hogy a műveit olvasót túldicséréssel félrevezethetik. Kár is irodalmunkban meghonosítni az ily visszatetsző szokást. Maradjon a cigány egyedül, midőn a vásáron szörnyen eldicséri a maga lovát. A másik, amit hibáztatunk, a »jótékonyság nemzől« címen kiadott női arcképek készítésének gondatlansága. A mostani füzetben öt kitűnő hölgy kis arcképe látható egy lapon : Berzeviczyné Szinnyei Amália, Szathmáry Király Pálné, Simigh Istvánná, Ivánka Imréné és b. Jeszenák Jánosné úrnőké. Szerencsénk van közülök négyet személyesen ismerni, de egyiket sem olyannak ismerjük, ahogy itt rajzolva vannak. Sőt maguk sem fognak magukra ismerni. Mintha csak el volna tévesztve aláírások, ami azonban a főispáni arcképek lapján esett meg, hol egy igen fiatal úr arcképe alá igen öreg úr neve került és megfordítva. De ez csak nyomdahiba, míg az már szerkesztőségi hiba, hogy e kitűnő hölgyek arcképezését nem bízták élethívebben találó rajzonra, amit pedig nagyon megérdemeltek volna. A füzet »Salon« e havi füzetébe verseket írtak: Bartók Lajos (»Óh természet«), Torkos László (»Bezárom szívem«), Malomhegyi István (»A százszorszép« virágrege). Elbeszéléseket a jótollú Tutsek Anna: »Tövisesutakon« címűt, mely számos rajzzal jelent meg, s Kabos Endre »A szobor« címűt. Be van e füzetben fejezve Daudet Alfonz »Tartarin az alpesek közt« című érdekes regénye. Rajzokat írtak: Justh Zsigmond eleven »Párisi typusok«-at, Tóth Lőrinc »Mária Therézia«, mint nő jellemrajzát, (csupán fényszínnel festve árnyékolás nélkül,) s Szana Tamás, a jeles tehetségű, de egyenetlenül produkáló Feszty Árpád képíró ismertetését, melyhez e művész számos falképének másolata és még több vázlata járul. Szaák Lujza a Kuthy Lajos hátrahagyott epigrammáiból közöl egy csomót s két meséjét és egy legendáját, melyek inkább csak irodalomtörténeti érdekkel bírnak. Még id. Ábrányi Kornél zenei, Szana Tamásnak a könyvkedvelésről szóló, Szterényi Hugó természettudományi cikkei s egy csomó apróság teszik a füzet többi tartalmát. * ,,Buda ostromához“ címen jeles tudósunk Knauz Nándor nagy oktáv kötetet bocsátott ki, melyben a Buda visszavételét megelőző néhány év nehéz megpróbáltatásait adja elő. Bécs felszabadítása után a különféle nemzetekből összeszedett keresztény hadsereg az országba tódulván, a Bécs és Buda közötti országrész a rakoncátlan sereg elszállásolása s az evvel járó rablás és fosztogatások miatt majdnem teljesen elpusztult. S hogy a felvidéknek is kijusson Az ékkövekkel, hímzéssel, sodronyos arabeszkekkel, paszománttal és arany motringokkal pazarul díszített lószerszámok, nyergek és csatárok, melyeken az ékkövek sokasága, a gazdag aranyhímzés s a trébolt ezüstből rárakott pikkelyek, csillagocskák, félholdak a szemet még ma is szinte kápráztatják egyegy bátorszívű hadvezér, pasa, vagy előkelő főúr kíséretében nem egyszer voltak tanúi a véres csatáknak, szinte képzelni lehet, hogy mily küzdelem folyhatott egy-egy ily gazdag zsákmány körül. Az utolsó budai pasa is tetőtől talpig díszbe öltözködve harcolt szeptember 2-dikán a bécsi kapu előtt. S noha ellenség volt, ma az ő nevére is tisztelettel gondolunk, mert hősileg harcolt és esett el. De hálaadásunk mégis csak azoké, kik Budavárát e megalázott büszke várat, visszahóditák a magyarnak. Madarassy László: Mühlfelű Sergius. Budapesten bizonyára kevesen ismerik azt az orosz diplomatát, aki több évi itt tartózkodás után nem sokára elhagyja a magyar fővárost. Még nevét is alig hallotta a nagyközönség, és mikor olvasták a hírt, Mühlfeld Sergius budapesti orosz főkonzult hasonló minőségben áthelyezték Marseillebe, voltak elegen, kik csodálkozva kérdezték : hát van Oroszországnak ilyen nevű főkonzula Budapesten ? Pedig kár volt annyira elzárkóznia. Bizonyára csak rokonszenvet aratott volna mindenütt, bárhol jelen is meg. De ő kizárólag az arisztokratikus körökben keresett és talált összeköttetéseket s éveken keresztül az utcán nem találkoztam soha másutt a főkonzul magas, elegáns alakjával, mint a mágnás kaszinótól az »Angol királynő« fogadóig vezető útcn. Ebben a hotelban lakott. A túrán rendes vendég volt, a színházakban is sokszor megfordult, és pedig nemcsak — mint az idegenek általában — az operaházban, hanem a nemzeti, sőt a népszínházban is gyakran le lehetett látni. A magyar népszínművek élénk érdeklődést keltettek benne, s tudta méltányolni a magyar népdal szépségeit. Azok közé tartozik ő, kik nem szívesen látják Magyarországon az ellenszenvet Oroszország iránt, úgy találja, hogy tényleg nincs semmi ok, mi az oroszokat és a magyarokat elidegeníthetné egymástól. Nem lehet tagadni, hogy Oroszországban ez az áramlat mind több hívet hódít magának, de nálunk bizony kevés visszhangra lel. Az 1849-diki beavatkozás emléke mindig sötét árnyként jár a muszkával s ez ugyan csak érzelem, de megtalálhatjuk könnyen az érdekeket is, melyek válaszfalat emelnek közöttünk. Angolország után Magyarországon viszik át legkevésbbé személyekre az egyes országok, pártok és politikai irányzatok iránt táplált ellenszenvet. És azzal, hogy Mühlfeld Sergius annyira elzárkózott, azt mutatta, hogy nem ismeri ezt a jó szokásunkat, pedig akkor, midőn budapesti állomását elfoglalta, a sajtó olyan sok előzékenységet tanúsított iránta, hogy ez fölvilágosíthatta volna aziránt, mily tárgyiasan tudunk gondolkozni személyek felől. Mühlfeld különben budapesti állomását egészen diplomáciai állásnak tekintette. Az, úgy látszik, egyátalán eszébe sem jutott, hogy mint főkonzulnak, az ország gazdasági, kereskedelmi és ipari viszonyaival is foglalkoznia kellene, amint ezt az idegen hatalmak többi itteni képviselői meg is teszik, köztük elsősorban az angol főkonzul, akinek a parliament aktái között megjelenni szokott jelentéseit még Magyarországon is haszonnal és tanulsággal lehet olvasni. Mühlfeld Sergius az üzletvilágtól teljesen elzárkózott és Budapesten nincs előkelő üzletember, aki ismerné őt főkonzuli minőségében. Mühlfeldnek olyan múltja van, hogy méltán tekintheti magát előkelő államférfinak. Oroszországban díszes carrieret futott meg; a különböző diplomáciai állásokon kívül Mihály nagyherceg mellett mint adlatus működött, mikor ez a Kaukázus kormányzója volt. Dicsérik is bizalmas viszonyát e nagyherceghez és szolgálatait, melyeket ez állásában tett. Államtanácsos és igy excellenciás ur lett, mely cím tudvalevőleg nem jár a főkonzulsággal. Úgy látszik azonban, hogy Oroszországban, hol a császári kegy melege oly könnyen változik szibériai hidegre, Mühlfeld Sergius budapesti szolgálataival nem voltak olyan mértékben megelégedve, mint ama korábbiakkal, melyekért kitüntetésekben részesült. A marseillesi főkonzulátus a budapesti állomás után, melynek kétségtelenül megvan a maga diplomáciai és politikai jelentősége is, minden inkább lehet, mint kitüntetés vagy előléptetés. Annyi igaz , ha az orosz kormány arra szorul, hogy Mühlfeld Sergius jelentései alapján tájékozza magát a magyarországi viszonyok felől, akkor jól értesültsége rossz lábon áll. Pedig tájékozásra nagy szüksége lehetne azokkal az irányzatos, gonosz tudósításokkal szemben, melyeket muszka lapok a budapesti apró Aksakovoktól és Katkovoktól kapnak és közölnek. A mágnáskaszinó bizonyára nagyon előkelő hely, kellemes ott eltölteni napot nap után, s a kaszinó pipatokéjában füstölni kétségtelenül élvezetesb, mint politikai, gazdasági és társadalmi viszonyokat tanulmányozni, hanem bármily kellemes és előkelő hely legyen is, azért mégsem alkalmas arra, hogy onnan megismerje az ember Magyarországot. Aki egyedül ott szerzi értesüléseit, nagyon könnyen megtörténhetik vele, hogy a valóságtól erősen eltérő képet kap az országról. Ha Mühlfeld Sergius csak pihenőhelyül tekintette Budapestet a múlt fáradalmai után, és erőgyűjtőül a jövő munkáihoz, úgy jobban bizonyosan nem tölthette volna el azokat az éveket, melyek alatt Oroszországot Magyarország fővárosában képviselte. De ennek az elzárkózottságának köszönheti, hogy távozásakor nem is kiséri az a rokonszenves érdeklődés, melyre összes személyes tulajdonságainál fogva jogos igényt tarthatott volna. Szokolay Kornél, 1762 — ,15 u ( a vár megvétele.u (Rákosi Jenő alkalmi darabja.) —c.) Az úgynevezett alkalmi darabok talán minden műfaj keretébe könnyebben beilleszthetők, mint épen a drámaiba. Az író, kinek múzsája a színpadra lépve, nem teremtheti meg ott a saját maga világát korlátlan hatalommal, legtöbbször veszedelmes dilemmába jut. Vagy a komoly drámai koncepcióból kénytelen sokat feláldozni azért, ami tulajdonképen csak háttérnek való, vagy pedig az alkalmiság rovására fejleszti a drámát. A megalkuvás nehéz. Érezhette ezt Rákosi Jenő is, mikor »Budavár megvétele«b írta a népszínház számára, hol a darabot egészen telt ház előtt mutatták be. A népszínház a nemzeti kegyeletnek kívánt hódolni az előadással s a szerző tollát is főként ez az eszme vezette. Mindenek fölött alkalmi darabot akart írni, a kerethez választá a képet s nem megfordítva. Ehhez képes sikerült munkát is végzett. Ha művére a dramaturgia szigorú szabályait akarnék alkalmazni, sok kifogásunk lehetne: említhetnők a kalandos mesét, melynek egyes főbb mozzanatai is kevéssé indokoltak; fölróhatnók a darabnak sok naivságát; szólhatnánk a szerkezet föltűnő aránytalanságairól ; meg arról, hogy az első fölvonás komoly drámai exposíciójából a második fölvonásban játszi operette nő ki, míg a harmadik fölvonás úgyszólván csak egyetlen tableaux. S ha e hiányokat így egymásra sorolnók, kedvezőtlen végeredményre jutnánk. De ítéletünk aligha volna igazságos. Míg ha az alkalmiság szempontjára helyezkedünk, a darabnak mozaikszerű apró részleteiben nem csak a hiányokért találhatunk kárpótlást, hanem gyönyörködhetünk is. Mert a szomorúan mozgalmas napokból s a tábori élet zajából tarka kép tárul elénk s e képen a Rákosi Jenő ügyessége sok mindennek helyet tudott szorítani, túlterhelés nélkül is. A darabban a magyar hazafiságnak, a keresztyénségnek s a nemzetek barátkozásának dicséretét zengik, a nélkül hogy a frazeológia émelygős szótárát használnák ; s a családi szeretet és szerelem, a vigság és szomorúság, a fenség és komikum jelenetei megálla-