Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-11 / 252. szám

ébreszti föl, hogy megszökött. Elszánta tehát magát, hogy még néhány napig várakozik s egyik elsőrendű vendéglőben szállásolta el magát, hol könnyen meg­találhatja őt Fer Ion úr, ha föl akarja keresni. Ez a néhány nap elmúlt, a nélkül, hogy a mar­­quisről a legkisebb hírt is hallhatott. Nyilván látszott, hogy Ferlon úr nem törődik többé ő vele. Móric azonban még­sem utazott el.Úgy érezte, mintha le volna kötve e helyhez, melyben 8 oly nyomorultan és boldogan élt. Most, szivének emésztő lángját a leverő szomo­rúság, a csüggetegség kezdte lehűteni. Nem volt többé ereje sem a maradásra, sem a távozásra. Oly­kor azonban még gondolkozott szerelmi viszonyának megújításáról, vagy ha ez lehetetlenségbe ütközik, ama módról, a­mely szerint magát szerelmi bánatából­­gyógyíthassa. Ez ábrándozások akaratának utolsó erőfeszíté­sei voltak. Nem sokára érezte, hogy neki ismét látnia kell Mariét, ha csak lopva, távolból is. Szíve, gondo­lata, egész lényét láthatatlan kötelékekkel csatolta Mariéhoz. Csupán egyetlenegyszer óhajtotta még látni a marquiset, hogy megtudhassa, várjon van-e elég ereje tőle menekülni, avagy oly gyönge-e, hogy közelében marad ? Ekkor a szerelmes félénkségével, ki nem akarja, hogy valaki meglássa, még az sem, a­kit imád, lesbe állt, nappal a sétaterek közelében rejtőzködve, este pedig a tó és a nyaraló körül. Így látta aztán Mariét férjével kikocsizni, s ilyenkor azt vette észre, hogy a marquise arca egé­szen megváltozott. Nem látszott többé oly léhának, gondtalannak, ki csak a saját vágyainak betöltésére gondol. Marie szomorúnak és szórakozottnak látszott. Olykor este kileshette őt Maric a saját szalonjában is. Mert a marquis és neje folyvást fogadtak el láto­gatásokat. Csakhogy a vendégek nem voltak oly nagy számmal s a mulatságok sem voltak oly zajosak. Azt is észrevette Móric, hogy Marie keveset táncolt, hogy vendégei iránt nyájas, előzékeny volt, de senkit sem iparkodott különösen kitüntetni, mint azelőtt. Azonkívül bizonyos komolyság mutatkozott egész lényén, mit azelőtt Móric soha sem vett nála észre. Vájjon mi történhetett vele, hogy ily válto­záson mehetett át ? Az izgatottság, mely Móricon erőt vett ama törekvése közben, mely Marie viszontlátására irá­nyult, csökkenté levertségét és vigasztalanságát. Újra élni akart ama nőért, ki előtte oly kedves volt, habár tudta, hogy ez a nő végkép elveszett rá nézve, s ha­bár nem is izgatta föl többé látása annyira, mint egykor. Ama változás, melyet Mariénál bámult s melynek okát ő megmagyarázni nem tudta, rést nyi­tott neki ama bűbájos körön, melybe addig zárva volt. Móric előtt most e nő úgy tűnt föl, mint bár­melyik közönséges asszony, ki eléggé számitó, hogy visszatérjen a férj igája alá s noha pillanatra el-el­­szomorodik, végre is megadja magát. Semmiféle mód nem kínálkozott e viszony megújítására , de nem is nagyon óhajtotta azt. — A szerelem, — gondolta magában — kial­szik, minhelyt, az okok melyek azt fölébresztették, elenyésztek! Végre észre tértem. Most már elutaz­hatom. Megtette előkészületeit s még aznap este in­dulni szándékozott. Kikönyökölt szobájának az ablakán s mélázva bámulta a tavat, melynek vize csillogott a napsuga­raktól, s a hegyeket, melyeknek csúcsai a légpárázat­­ban vesztek el. A rekkenő hőség múlni kezdett s gyönge zaj hallatszott. A hajósok fölkeltek bárkáik aljából, föl­vonták vitorláikat s elővették evezőiket. A nyaralók előtt fogatok várakoztak. Készült mindenki az esti szórakozásokhoz. Móric gondolatai visszacsapongtak a múltba s mennél messzebb hatolt emlékeibe, annál inkább el­szomorodott. Egyszerre kopogtattak szobájának az ajtaján s visszafordulva, Denisét pillantotta meg a küszöbön. Csudálkozva bámult Móric a leányra s elsápadt. A fiatal leány nagyon izgatott volt s a szokott erélye, úgy látszott, mintha eltűnt volna, mert haboz­va közeledett a fiatal emberhez. — Mit látok! Denise — kiáltott föl Móric — kegyed itt ? Mit kíván tőlem ? — Uram, — kérdé a lány — igaz-e hogy ön elutazik ? — Úgy van, elutazom, — szólt az ifjú látható ingerültséggel; — már rég távoznom kellett volna innen. — Oh, uram, kérem ne távozzék el! — csen­­gett Denise, kezeit összekulcsolva. — Az asszonyom küldött engem ide. Hallgasson meg! Móric leült s késznek mutatta magát a leány meghallgatására. — Az asszonyom észrevette, — folytató De­nise — mikor ön leselkedett utána, valahányszor ő kikocsizott s azt is látta, mikor ön a nyaraló körül sétálgatott. Ő azt hiszi, hogy ön még folyvást szereti. — És mit törődik ő azzal, ő, a­ki engem soha­sem szeretett ? — kiáltott föl a fiatal ember. Oh ! — szólt Denise, — jelenleg szereti önt. Móric fölkacagott. — Ő szeret engem ? — kérdé. — Mondja in­kább, Denise, hogy a marquise sajnál engem mint valamely elhasznált játékszert, melyet mielőtt el­dobna, szét akar zúzni. Mondja inkább, hogy egy kis összeütközést óhajt köztem és férje közt, hogy örömét lelhesse ama véres jelenetekben, melyeket már meg­szokott. Neki nem elég bátyjának a halála sem a többié, a­kiket szeretett. Ő férjének a halálát vagy az enyimet óhajtja látni, vagy talán mind a kettőnkét, annál inkább, mert érdekében látszik lenni, hogy tő­lünk megszabaduljon. De ebben nem fog öröme telni, mert, hála istennek, én nem szeretem őt többé s nem veszem figyelembe csábitó szavait, midőn azt állítja, hogy engem szeret. (Folyt, köv.) tiltakoztak a megtiszteltetés ellen, midőn őket a hideg­vérű, szárnyaikat lustán viselő és ludként gágogó hattyúkhoz hasonlíták. Verdi, a­kiről e napokban érdekes tárcát olvas­tunk e rovatban, noha szintén nagy kedvence az ola­szoknak, nem lett közelnevezés szerint: »bussetoi hattyu.«Neki különösebb állatnevet adtak. Azt mond­ták róla : »a medve.« Miért? Mert szeret az odújában élni s nincs szüksége sok társaságra. Elődiek nem csaphatnak nála nagy lakomákat,mert szive és erszénye csupán barátai és a szegények számára áll nyitva. Különben is az az elve: ne vele foglalkozzék a világ, hanem műveivel. A költés által a dicsőséget és jólétet kereste, a rejtettebb élet által pedig a nyugalmat és boldogságot. Neki vérébe ment Horác amaz ódája, mely boldognak mondja, ki földjét békén szántogatja, s megértette Virgilt, a ki szerint: a földmivelő na­gyon boldog lehetne, ha ismerné javai értékét. Ekkér Verdi két életet élt s él ma is: a dicső­ség zajos életét az operaházakban s a gazdálkodás békés életét bussetoi boldog magányában. Carlyle, a nagy forradalom híres férfiairól írva, rámutat az egyszerű boldog emberekre, kik midőn a föld egy-egy kopár darabját zöldebbé teszik, mara­dandóbb jót tesznek, mint a történelem sok zajosan szerepelt embere. Verdi is sokkal zöldebbé tette a születéshelye (Roncole) mellett fekvő Busseto határának egy jó­kora darabját. A helyett hogy büszke olasz városok mellett, tengerparton épített volna márvány nyaralót, visszavonult születéshelyére, hol az ő nagyon sze­gény gyermekkorának emlékei élnek. Egy kopár tér­séget vett meg az egykori Parma-Piacenza hercegség­ben, még pedig olyat, melyet a Pó szeszélyes vize gyakran eláraszt. S erre a parlag területre építteté villáját. Kétségkívül azt mondták rá: bolond ember, s valószínű, hogy ekkor kapta a »medve« nevet. De ez a »medve« nem csak nevezetes dalköltő, hanem igen gyakorlati eszű ember is. Tudja, hogy a munka a vér balzsama s az csak az igazán gyönyörködtető, mit az ember önmaga teremt. S ő kétfélét teremtett: dalműveket és gazda­­­­ágot. Nem csak a Sant-Agata villát tudta megszépí­teni szőnyegekkel, bútorokkal és képekkel, hanem a környéket is jövedelmezővé tette. Volt ideje sok dal­művet írni s egyszersmind a vetést és aratást is igaz­gatni. Valaha még a parkjának tervrajzát is maga készíté, s a gazdasági épületekét szintén. Sok baja volt a Pó vizével, melyről egy olasz költő azt írá: még a tengernek is inkább háborút visz, mint hódo­lati adót. De Verdi e folyam kiáradásaiból is tudott hasznot húzni, mert az ártér iszapján sűrűn nő a fűz, s ennek vékony hajtásait jó áron veszik meg a szöllős­­gazdák kötőszernek. A réthez öntöző gépet vett egy kiállításon, s mikor erdeje, szántóföldjei jó karban voltak, kiadta bérbe, s elkezdett lovat tenyészteni jó sikerrel. Szóval a »Traviata« és »Rigoletto« költője okos és jó gazda. Az bizonyos, hogy medve módjára néha hóna­pokig sem hagyja el odúját, de hát mikor az az odú igen szép, hasznot is hajt, boldog élet is foly benne. Nőül vett egy művésznőt, a kit igen szeret s a ki örömest osztja meg vele az életnek gondját is, nem csak örömeit. Aztán járnak hozzá jó barátok, kiket igen szívesen fogad. Az ő rokonszenvét nem könnyű megnyerni, de a­ki megnyerte, az bírja is teljesen. Ha új dalműve kerül valahol színre, ott ő sze­mélyesen van jelen s vezeti a betanítást. Ilyenkor szi­gorú, de a ki jól tolmácsolja művét, azt szereti s meg­vendégeli. Ha a mű sikert arat, az első diadalból maga is kiveszi részét, de aztán távozik, mert épen nem áhítja az ünnepeltetés folytonosságát. Csak a munka folytonossága kell neki. Sok pénzt szerez, de nem tartja mind meg. Jószága körül széles körben nincs szegény, a­ki ne tudna az ő jóságáról. Ha nemes célra gyűjtenek, min­dig aláír, néha oly összeget, hogy nem jó utána következni. Mikor kitört az olasz háború, villájában alig maradt lepedő, derekalj , elküldte a katonai kór­házaknak. Midőn a nép bizalma egyszer megválasztó kép­viselőnek, később pedig a király kinevezte szenátor­nak : azt hitték külföldön, hogy a zeneköltőnek hódol­tak. Valószínű is, hogy ennek szintén volt része a bizalomban, de nemcsak ezért lett ő az alsó, majd a felsőház tagja, hanem főleg polgári erényeiért s gyakorlati okosságáért. Különben nem sok ülésen lát­ták még őt. Úgy­szólván visszaél a szabadságidővel, melyet nagyon bőven vesz igénybe. Nem is csoda! A politika diszharmóniákból áll s­­ a harmóniák em­bere. A nagy tömeget csupán a színházban szereti, midőn hallgat, vagy tapsol; nem kedveli a fórumon, ahol kiabál vagy tömjénez. Azt sem szereti, ha neki tömjéneznek s a hízelgő leveleket válasz nélkül szokta hagyni. Hivatalos ünnepélyek, nagyvilági társaságok nem eleme. Jobb szeret lenni bizalmas körben, ahol maga is kedves társalgóvá lesz. Egy delnő szemére hányta egyszer : — Kedves maestro, kár, hogy úgy rejtegeti életét! — Neki szabad, — felelte a másik nő, — mi­dőn épen nem rejtegeti életének lelkét, a zenéjét. Verdi hálásan mosolygott a nőre, ki megfelelt helyette. A telet Génua egy palotájában szereti tölteni, ott is dolgozva. Szigorúnak ismerik, de vannak gyer­mekded örömei is. Senki sem tud például úgy örülni egy csinos képnek, mint ő, ha birtokába jut. De még jobban szereti a természetet. Egy ízben abban telt a kedve, hogy üvegházában mindenféle szőllőfajt össze­gyűjtött. Ellenségévé válnék annak, a ki kertjében le­lőne egy madarat. Van halastava is, de barátai azt az élcet csinálták, hogy abban a potykák és angolnák rendesen végelgyengülésben vesznek el. Az állatot úgy szereti, mint egy keleti ember. Vas egéssége van most is s ősz szakára nem te­szi aggá. Évenkint két holnapig szívja a falusi leve­gőt, korán kel, dolgozik a kertben s szereti az erdő illatát. Ez jobban erősít, — szokta mondani, — mint a szalon sokféle illata. Ilyen ember ez a zeneköltő. Okos és természe­tes, őszinte, erőteljes és szívós s minden munkát ked­velő. Szóval derék ember, igen jó gazda, s teljességgel nem »medve.« Annak csak az elődiek és tányérnyalók tartják. « 1833 Hazai irodalom, művészet. * „Odette“ tegnapi előadása, az operaházban, sajátos érdeket is nyert azáltal, hogy H­e­­­v­e­s Laura asszony, a nemzeti színház egyik jelessége, hosszas betegség után ezúttal lépett föl először. A vi­szontlátás öröme külső jelekben is fényesen nyilvá­nult ; a művésznőt pályatársai is, a közönség is, me­leg ovációval fogadták s elhalmozták a zajos tapsok mellé virágajándékkal. A pályatársak nagyon csino­san fölhisziték a visszatért művésznő öltözőjét; bíbo­ros baldachint vontak az állótükör fölé s ízléses drapé­riába öltözteték a falakat; Lendvainé asszony díszes bokrétával, Nádai selyemszalagos babérkoszorúval, (»Philippe Odette«-nek), többen virággal kedvesked­tek. Általános feltűnést keltett Nagy Imre ajándéka: rózsákból font nagy függő kosár. Az öltöző szoba felé fölvonások közben is egész kis búcsújárás folyt; so­kan voltak a személyes ismerősök s tisztelő jó bará­tok, kik tolmácsolni óhajták a viszontlátás fölött ér­zett örömüket. A színházlátogató közönség pedig im­pozáns módon nyilvánító, hogy hasonlóképen érez s ne­hezen nélkülözte oly sokáig a Helvei Laura asszony művészetét. A jegyek nagyobb keletnek örvendettek, mint talán az uj saison megnyílta óta bármely napon s a tágas nézőtér csaknem egészen megtelt. Mikor a művésznő első jelenetére kilépett, riadó taps hangzott föl, mely miatt a művésznő percekig szóhoz sem jut­hatott. Egyszerre három babérkoszorút (bordeaux és kék szalaggal) s több bokrétát is nyújtottak föl; a színpadi szalon egészen megtelt virággal. Mikor a

Next