Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-11 / 252. szám
ébreszti föl, hogy megszökött. Elszánta tehát magát, hogy még néhány napig várakozik s egyik elsőrendű vendéglőben szállásolta el magát, hol könnyen megtalálhatja őt Fer Ion úr, ha föl akarja keresni. Ez a néhány nap elmúlt, a nélkül, hogy a marquisről a legkisebb hírt is hallhatott. Nyilván látszott, hogy Ferlon úr nem törődik többé ő vele. Móric azonban mégsem utazott el.Úgy érezte, mintha le volna kötve e helyhez, melyben 8 oly nyomorultan és boldogan élt. Most, szivének emésztő lángját a leverő szomorúság, a csüggetegség kezdte lehűteni. Nem volt többé ereje sem a maradásra, sem a távozásra. Olykor azonban még gondolkozott szerelmi viszonyának megújításáról, vagy ha ez lehetetlenségbe ütközik, ama módról, amely szerint magát szerelmi bánatábólgyógyíthassa. Ez ábrándozások akaratának utolsó erőfeszítései voltak. Nem sokára érezte, hogy neki ismét látnia kell Mariét, ha csak lopva, távolból is. Szíve, gondolata, egész lényét láthatatlan kötelékekkel csatolta Mariéhoz. Csupán egyetlenegyszer óhajtotta még látni a marquiset, hogy megtudhassa, várjon van-e elég ereje tőle menekülni, avagy oly gyönge-e, hogy közelében marad ? Ekkor a szerelmes félénkségével, ki nem akarja, hogy valaki meglássa, még az sem, akit imád, lesbe állt, nappal a sétaterek közelében rejtőzködve, este pedig a tó és a nyaraló körül. Így látta aztán Mariét férjével kikocsizni, s ilyenkor azt vette észre, hogy a marquise arca egészen megváltozott. Nem látszott többé oly léhának, gondtalannak, ki csak a saját vágyainak betöltésére gondol. Marie szomorúnak és szórakozottnak látszott. Olykor este kileshette őt Maric a saját szalonjában is. Mert a marquis és neje folyvást fogadtak el látogatásokat. Csakhogy a vendégek nem voltak oly nagy számmal s a mulatságok sem voltak oly zajosak. Azt is észrevette Móric, hogy Marie keveset táncolt, hogy vendégei iránt nyájas, előzékeny volt, de senkit sem iparkodott különösen kitüntetni, mint azelőtt. Azonkívül bizonyos komolyság mutatkozott egész lényén, mit azelőtt Móric soha sem vett nála észre. Vájjon mi történhetett vele, hogy ily változáson mehetett át ? Az izgatottság, mely Móricon erőt vett ama törekvése közben, mely Marie viszontlátására irányult, csökkenté levertségét és vigasztalanságát. Újra élni akart ama nőért, ki előtte oly kedves volt, habár tudta, hogy ez a nő végkép elveszett rá nézve, s habár nem is izgatta föl többé látása annyira, mint egykor. Ama változás, melyet Mariénál bámult s melynek okát ő megmagyarázni nem tudta, rést nyitott neki ama bűbájos körön, melybe addig zárva volt. Móric előtt most e nő úgy tűnt föl, mint bármelyik közönséges asszony, ki eléggé számitó, hogy visszatérjen a férj igája alá s noha pillanatra el-elszomorodik, végre is megadja magát. Semmiféle mód nem kínálkozott e viszony megújítására , de nem is nagyon óhajtotta azt. — A szerelem, — gondolta magában — kialszik, minhelyt, az okok melyek azt fölébresztették, elenyésztek! Végre észre tértem. Most már elutazhatom. Megtette előkészületeit s még aznap este indulni szándékozott. Kikönyökölt szobájának az ablakán s mélázva bámulta a tavat, melynek vize csillogott a napsugaraktól, s a hegyeket, melyeknek csúcsai a légpárázatban vesztek el. A rekkenő hőség múlni kezdett s gyönge zaj hallatszott. A hajósok fölkeltek bárkáik aljából, fölvonták vitorláikat s elővették evezőiket. A nyaralók előtt fogatok várakoztak. Készült mindenki az esti szórakozásokhoz. Móric gondolatai visszacsapongtak a múltba s mennél messzebb hatolt emlékeibe, annál inkább elszomorodott. Egyszerre kopogtattak szobájának az ajtaján s visszafordulva, Denisét pillantotta meg a küszöbön. Csudálkozva bámult Móric a leányra s elsápadt. A fiatal leány nagyon izgatott volt s a szokott erélye, úgy látszott, mintha eltűnt volna, mert habozva közeledett a fiatal emberhez. — Mit látok! Denise — kiáltott föl Móric — kegyed itt ? Mit kíván tőlem ? — Uram, — kérdé a lány — igaz-e hogy ön elutazik ? — Úgy van, elutazom, — szólt az ifjú látható ingerültséggel; — már rég távoznom kellett volna innen. — Oh, uram, kérem ne távozzék el! — csengett Denise, kezeit összekulcsolva. — Az asszonyom küldött engem ide. Hallgasson meg! Móric leült s késznek mutatta magát a leány meghallgatására. — Az asszonyom észrevette, — folytató Denise — mikor ön leselkedett utána, valahányszor ő kikocsizott s azt is látta, mikor ön a nyaraló körül sétálgatott. Ő azt hiszi, hogy ön még folyvást szereti. — És mit törődik ő azzal, ő, aki engem sohasem szeretett ? — kiáltott föl a fiatal ember. Oh ! — szólt Denise, — jelenleg szereti önt. Móric fölkacagott. — Ő szeret engem ? — kérdé. — Mondja inkább, Denise, hogy a marquise sajnál engem mint valamely elhasznált játékszert, melyet mielőtt eldobna, szét akar zúzni. Mondja inkább, hogy egy kis összeütközést óhajt köztem és férje közt, hogy örömét lelhesse ama véres jelenetekben, melyeket már megszokott. Neki nem elég bátyjának a halála sem a többié, akiket szeretett. Ő férjének a halálát vagy az enyimet óhajtja látni, vagy talán mind a kettőnkét, annál inkább, mert érdekében látszik lenni, hogy tőlünk megszabaduljon. De ebben nem fog öröme telni, mert, hála istennek, én nem szeretem őt többé s nem veszem figyelembe csábitó szavait, midőn azt állítja, hogy engem szeret. (Folyt, köv.) tiltakoztak a megtiszteltetés ellen, midőn őket a hidegvérű, szárnyaikat lustán viselő és ludként gágogó hattyúkhoz hasonlíták. Verdi, akiről e napokban érdekes tárcát olvastunk e rovatban, noha szintén nagy kedvence az olaszoknak, nem lett közelnevezés szerint: »bussetoi hattyu.«Neki különösebb állatnevet adtak. Azt mondták róla : »a medve.« Miért? Mert szeret az odújában élni s nincs szüksége sok társaságra. Elődiek nem csaphatnak nála nagy lakomákat,mert szive és erszénye csupán barátai és a szegények számára áll nyitva. Különben is az az elve: ne vele foglalkozzék a világ, hanem műveivel. A költés által a dicsőséget és jólétet kereste, a rejtettebb élet által pedig a nyugalmat és boldogságot. Neki vérébe ment Horác amaz ódája, mely boldognak mondja, ki földjét békén szántogatja, s megértette Virgilt, a ki szerint: a földmivelő nagyon boldog lehetne, ha ismerné javai értékét. Ekkér Verdi két életet élt s él ma is: a dicsőség zajos életét az operaházakban s a gazdálkodás békés életét bussetoi boldog magányában. Carlyle, a nagy forradalom híres férfiairól írva, rámutat az egyszerű boldog emberekre, kik midőn a föld egy-egy kopár darabját zöldebbé teszik, maradandóbb jót tesznek, mint a történelem sok zajosan szerepelt embere. Verdi is sokkal zöldebbé tette a születéshelye (Roncole) mellett fekvő Busseto határának egy jókora darabját. A helyett hogy büszke olasz városok mellett, tengerparton épített volna márvány nyaralót, visszavonult születéshelyére, hol az ő nagyon szegény gyermekkorának emlékei élnek. Egy kopár térséget vett meg az egykori Parma-Piacenza hercegségben, még pedig olyat, melyet a Pó szeszélyes vize gyakran eláraszt. S erre a parlag területre építteté villáját. Kétségkívül azt mondták rá: bolond ember, s valószínű, hogy ekkor kapta a »medve« nevet. De ez a »medve« nem csak nevezetes dalköltő, hanem igen gyakorlati eszű ember is. Tudja, hogy a munka a vér balzsama s az csak az igazán gyönyörködtető, mit az ember önmaga teremt. S ő kétfélét teremtett: dalműveket és gazdaágot. Nem csak a Sant-Agata villát tudta megszépíteni szőnyegekkel, bútorokkal és képekkel, hanem a környéket is jövedelmezővé tette. Volt ideje sok dalművet írni s egyszersmind a vetést és aratást is igazgatni. Valaha még a parkjának tervrajzát is maga készíté, s a gazdasági épületekét szintén. Sok baja volt a Pó vizével, melyről egy olasz költő azt írá: még a tengernek is inkább háborút visz, mint hódolati adót. De Verdi e folyam kiáradásaiból is tudott hasznot húzni, mert az ártér iszapján sűrűn nő a fűz, s ennek vékony hajtásait jó áron veszik meg a szöllősgazdák kötőszernek. A réthez öntöző gépet vett egy kiállításon, s mikor erdeje, szántóföldjei jó karban voltak, kiadta bérbe, s elkezdett lovat tenyészteni jó sikerrel. Szóval a »Traviata« és »Rigoletto« költője okos és jó gazda. Az bizonyos, hogy medve módjára néha hónapokig sem hagyja el odúját, de hát mikor az az odú igen szép, hasznot is hajt, boldog élet is foly benne. Nőül vett egy művésznőt, a kit igen szeret s a ki örömest osztja meg vele az életnek gondját is, nem csak örömeit. Aztán járnak hozzá jó barátok, kiket igen szívesen fogad. Az ő rokonszenvét nem könnyű megnyerni, de aki megnyerte, az bírja is teljesen. Ha új dalműve kerül valahol színre, ott ő személyesen van jelen s vezeti a betanítást. Ilyenkor szigorú, de a ki jól tolmácsolja művét, azt szereti s megvendégeli. Ha a mű sikert arat, az első diadalból maga is kiveszi részét, de aztán távozik, mert épen nem áhítja az ünnepeltetés folytonosságát. Csak a munka folytonossága kell neki. Sok pénzt szerez, de nem tartja mind meg. Jószága körül széles körben nincs szegény, aki ne tudna az ő jóságáról. Ha nemes célra gyűjtenek, mindig aláír, néha oly összeget, hogy nem jó utána következni. Mikor kitört az olasz háború, villájában alig maradt lepedő, derekalj , elküldte a katonai kórházaknak. Midőn a nép bizalma egyszer megválasztó képviselőnek, később pedig a király kinevezte szenátornak : azt hitték külföldön, hogy a zeneköltőnek hódoltak. Valószínű is, hogy ennek szintén volt része a bizalomban, de nemcsak ezért lett ő az alsó, majd a felsőház tagja, hanem főleg polgári erényeiért s gyakorlati okosságáért. Különben nem sok ülésen látták még őt. Úgyszólván visszaél a szabadságidővel, melyet nagyon bőven vesz igénybe. Nem is csoda! A politika diszharmóniákból áll s a harmóniák embere. A nagy tömeget csupán a színházban szereti, midőn hallgat, vagy tapsol; nem kedveli a fórumon, ahol kiabál vagy tömjénez. Azt sem szereti, ha neki tömjéneznek s a hízelgő leveleket válasz nélkül szokta hagyni. Hivatalos ünnepélyek, nagyvilági társaságok nem eleme. Jobb szeret lenni bizalmas körben, ahol maga is kedves társalgóvá lesz. Egy delnő szemére hányta egyszer : — Kedves maestro, kár, hogy úgy rejtegeti életét! — Neki szabad, — felelte a másik nő, — midőn épen nem rejtegeti életének lelkét, a zenéjét. Verdi hálásan mosolygott a nőre, ki megfelelt helyette. A telet Génua egy palotájában szereti tölteni, ott is dolgozva. Szigorúnak ismerik, de vannak gyermekded örömei is. Senki sem tud például úgy örülni egy csinos képnek, mint ő, ha birtokába jut. De még jobban szereti a természetet. Egy ízben abban telt a kedve, hogy üvegházában mindenféle szőllőfajt összegyűjtött. Ellenségévé válnék annak, a ki kertjében lelőne egy madarat. Van halastava is, de barátai azt az élcet csinálták, hogy abban a potykák és angolnák rendesen végelgyengülésben vesznek el. Az állatot úgy szereti, mint egy keleti ember. Vas egéssége van most is s ősz szakára nem teszi aggá. Évenkint két holnapig szívja a falusi levegőt, korán kel, dolgozik a kertben s szereti az erdő illatát. Ez jobban erősít, — szokta mondani, — mint a szalon sokféle illata. Ilyen ember ez a zeneköltő. Okos és természetes, őszinte, erőteljes és szívós s minden munkát kedvelő. Szóval derék ember, igen jó gazda, s teljességgel nem »medve.« Annak csak az elődiek és tányérnyalók tartják. « 1833 Hazai irodalom, művészet. * „Odette“ tegnapi előadása, az operaházban, sajátos érdeket is nyert azáltal, hogy Heves Laura asszony, a nemzeti színház egyik jelessége, hosszas betegség után ezúttal lépett föl először. A viszontlátás öröme külső jelekben is fényesen nyilvánult ; a művésznőt pályatársai is, a közönség is, meleg ovációval fogadták s elhalmozták a zajos tapsok mellé virágajándékkal. A pályatársak nagyon csinosan fölhisziték a visszatért művésznő öltözőjét; bíboros baldachint vontak az állótükör fölé s ízléses drapériába öltözteték a falakat; Lendvainé asszony díszes bokrétával, Nádai selyemszalagos babérkoszorúval, (»Philippe Odette«-nek), többen virággal kedveskedtek. Általános feltűnést keltett Nagy Imre ajándéka: rózsákból font nagy függő kosár. Az öltöző szoba felé fölvonások közben is egész kis búcsújárás folyt; sokan voltak a személyes ismerősök s tisztelő jó barátok, kik tolmácsolni óhajták a viszontlátás fölött érzett örömüket. A színházlátogató közönség pedig impozáns módon nyilvánító, hogy hasonlóképen érez s nehezen nélkülözte oly sokáig a Helvei Laura asszony művészetét. A jegyek nagyobb keletnek örvendettek, mint talán az uj saison megnyílta óta bármely napon s a tágas nézőtér csaknem egészen megtelt. Mikor a művésznő első jelenetére kilépett, riadó taps hangzott föl, mely miatt a művésznő percekig szóhoz sem juthatott. Egyszerre három babérkoszorút (bordeaux és kék szalaggal) s több bokrétát is nyújtottak föl; a színpadi szalon egészen megtelt virággal. Mikor a