Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-09 / 280. szám

Szombat, 1886. október 9. 280. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre.......................................8 frt. WfycdévrB •••••« 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI lapok. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a 28-dik évfolyam utolsó negyedére, ajánljuk a hazai művelt közönség szíves figyelmébe. A mindennap tel­jes íven megjelenő s hétfőn is számmal szolgáló köz­löny tartalmát s jeles írói körének munkásságát is­meri az olvasó világ. A lap törekvése: változatos, értékes olvasmányokkal, az élet folyását visszatükröző tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal szolgálni s a mel­lett a jó ízlés és műveltség igényeit fő figyelemben tar­tani. Előfizetési ár: évnegyedre 4, fél évre 8, egész évre 16 frt. A tizenkettedik órában. (Novella.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Vége.) A következő napon azonban igen kellemetlen újságot hallott az üzletből visszatérő atyjától, mi­nt vérig bosszantó, Lórit pedig végkép leverte. — Sándor üdvözletét küldi, —­ mondá az öreg Danis. — Ma délben elutazott. — De csak rövid időre, nemde atyám ? — kérdé elhaloványodva Klára. — Egy évre. Ma kezdte meg hosszú útját, s anyja nagy könyhullatások között búcsúzott el tőle. Ettől a naptól senki sem ejte ki többet Sándor nevét. Az öreg Danisné kellemes reményt táplált iránta, azt hívén : Lóriba szerelmes az, és idővel nejévé teszi. Most azt kell­ látni, hogy a­ki így tud elutazni, egy búcsúszó nélkül, az nem érez semmit s teljesen lemondott minden reményről. Klára hosszasan gon­dolt reá, megvetette mint gyáva, bátortalan férfit. Lóri pedig titkos könyeket hullatott miatta, de igye­kezett elfelejteni. Az idő gyorsan haladt, Bombayról nem hallot­tak többé semmit, de annál jobban súlyosodott rájuk a megélhetés nehézsége, s lassanként nagy nélkülö­zéssel kezdtek küzdeni. — Eladom ezt a házat, — mondá egy napon Danis. — Nem lakhatunk egyedül benne, kisebb lakást fogadunk, és ennek az árából jövedelmet kapunk. Senki sem mondhatott ellent, s nehéz szóval bár, de áruba bocsátották és akadt is reá vevő. Most tehát ki kellett hurcolkodni onnét, és ez iszonyú nap volt reájuk nézve. Megválni attól a háztól, a­hol egész életüket­­ töltötték. Minden zug, minden szeg, egy régi emléket rejtett magában. A tanácsos ide hozta feleségét. Itt születtek leányai, itt tölte életének minden percét, boldog és szomorú napjait, és most meg kellett attól­­ válni örökre. De meg kellett lenni. Fogadtak egy igen szerény kis lakást és átad­ták az uj tulajdonosnak a házat. Lóri már régóta nagyon szótalan volt, halvány, levert s egy napon atyjának azt mondá, hogy ő kere­sett és talált helyet, mint házvezetőnő, mert nem akar tovább is szüleinek terhére lenni. Majdnem örömmel hallotta ezt a tanácsos, már ő maga is forgatott ilyes valamit fejében. De annál kétségbeesettebb volt e hírre Danisné. Az ő kedves jó leánya idegenek szolgálatában ? Ezt nem akarta megérteni. Varrjon, hímezzen pénzért, de maradjon itthon. Nem, ezt nem éli túl. És oly rosszul lett, hogy komoly bajtól kezdték félteni. Egy időre tehát elmaradt ennek a tervnek a kivitele, s nagy csodálkozásukra, egy délután az öreg Szaniszlóné látogatta meg őket s kérte Lórit, hogy menjen hozzá lakni, mig fia visszatér. Ő úgy is egye­dül van. Ebbe örömmel egyezett Danisné. Ugyanabban a városban marad, s legalább megismerik Szaniszlóék leányát, ki maga a kedvesség és jóság. Ez csak nyere­ségére lehet neki. És Lóri is örömmel fogadta ezt a váratlan aján­latot. Sándor anyja mellett lehet. Olykor hallhat az ifjúról valamit, abban a házban fog lakni, mely az övé . . . mindez nagyon boldogító volt reá nézve, s néhány nap múlva már a Szaniszló-ház lakója volt, J . . . városának nagy csodálkozására, hol azt mond­ták: Danisék már a tizenkettedik órában vannak ! VIII. És valóban abban voltak. De a­hol legnagyobb a szükség, ott legközelebb isten segítsége, és ők sem estek kétségbe, mert Lóri távozása sokban könnyített sorsukon. A ház tágasabb lett, a kiadás csökkent, a tanácsos jobb kedvű lett Danisné pedig akkor láthatta leányát, a­mikor akarta, s nem búsongott távozásán, csak Klára nem tudta magát e megváltozott helyzetbe találni, csak ő volt rosz kedvű, mogorva, unatkozott, ajkai telve voltak panaszszal, pedig majdnem ő volt egészen az oka e nyomasztó sorsnak, mi rájuk nehezült. Lórinak pedig igen kellemes helyzete volt. Mint mindenki, a­ki többet érintkezett vele, az öreg Szaniszlóné is szívből megszerette őt. Szelíd, kelle­mes, ügyes volt, a­mit rá bízott, pontosan teljesítő, lassanként a ház összes gondjait magáévá tette, nél­külözhetetlen lett az özvegynek s az gyakran mondá Danisnénak, hogy többé nem adja neki vissza le­ányát ... A tél lassanként elmúlt s a természet fejlődés­nek indult. A városban már nem beszéltek a Danisék bajai­ról. Mindenki kimenté az itélgetést fölöttük, látták, hogy uj esemény nem adja magát náluk elő. Elvo­nultak az emberektől, szegénységekkel, bajaikkal nem volt érdemes már nevüket sem említeni. Az emberek csak arról beszélnek, a­kiket irigyelnek vagy szána­koznak fölöttük. Azok egyikre sem voltak érdemesek s igy csendes feledést borítottak reájuk. Fél év telt el Sándor elutazása óta. — Már szeretném, ha visszajönne fiam,— mon­dá egy este Szaniszlóné Lórinak, ki kézi­munkával ült mellette és nem felelt. — Te nem nagyon kedveled Sándort, — foly­­tatá az özvegy, kérdőleg függesztvén rá szemeit. — Sőt én mindig nagyrabecsültem őt, — vi­­szontá ez zavartan, — de most. .. — Nos, miért akadsz el ? — Majdnem óhajtom, hogy még ne jöjjön haza, mert akkor távoznom kell e kedves helyről. — Mi okod volna arra ? — Először is, megszűnik az ok, a­miért ide jöttem, hogy néném egyedül van. . . Másodszor pe­dig anyám azt hiszi, hogy nem illenék tovább itt maradnom. — Nem illenék, miért ? Changez passez! Voilà! (Bécsi tárca.) Az Orpheum látogatói magukon kívül vannak : nem találják meg kulcsát a rejtvénynek, melyet eset­ről esetre saját szemükkel látnak. Sajátszerű dolog is az. A színpadot vastag szőnyeggel födik be, bizonysá­gául annak, hogy nincs sülyesztő azon helyen, a­hova egy újságlapot fektetnek és egy széket állítanak. Ez előkészületek után belép a coulisse-ok mögül egy fekete szakos úri­ember, ki karján egy fiatal csinos nőt ve­zet. A nő leül a székre, a férfi lefödi őt selyem lepellel, meggyőzi a közönséget arról, hogy a nő a lepel alatt ül, aztán — changez passez! voilà! — fölemeli a selyem kendőt és a közönség bámulva veszi észre, hogy a szék üres, a nő eltűnt. A szék ott áll régi helyén, a szőnyegre terített újságlapon sülyesztő nem működött és a nő mégis eltűnt. Volt, nincs! Csak utóbb jelenik meg ismét, a coulisse-ok közül lépve ki, hogy a meg­ijedt közönséget megnyugtassa, és megmutassa, hogy nem visszajöhetlenül tűnt el. A tünde lény rejtvénye sok fejet foglalkoztat.Nem az eltüntetés maga kelt szenzációt, mert az végre is gyakran előfordult már, hogy egy férfi eltüntetett egy nőt, ebben nincs semmi boszorkányság. Az eltüntetés módja az, a­mi fejtörést okoz. Spiritizmus, mondja az egyik, tükörjáték, állítja a másik, schwindli, hangoz­tatja a harmadik, de csak miután a tünemény megfej­tésének kísérletébe már belefásult a fejük. Hogy azoknak, a­kik tükröt, vagy emberi for­télyt emlegetnek, nincs igazuk, hogy az eltűnésnek valami megfejthetlen, titkos erő az okozója, az két­séget sem szenved, azt bizonyítja a következő hiteles eset. A ködfátyol fölött rendelkező nő egy hercegi család ifjú sarjának szalonjában lépett föl és tűnt el először. Ama titkos erő, mely őt szárnyain elragadta, itt oly mereven működott, hogy a nővel együtt a na­­l­tál háziúr is eltűnt és csak akkor lépett ismét vendé-­­­gei közé, midőn a fiatal nő újra megjelent a mutat­ványához készült állványon. Már­pedig azt senki sem­­ fogja hinni, hogy a fiatal herceg eltűnésének oka spiritizmus, vagy tükörjáték volt. Még kevésbé tehető fel, hogy a háziúr a fekete fzakos bűvészszel beszélt össze és ennek kedvéért csalta meg vendégeit. Más, mélyebben rejlő okok keresendők itt, melyeknek ki­­fürkészésébe belefárad, beleszédül az elme. Mi tehát, kik a szédelgésnek nem vagyunk barátai, ne keressük a titkos mozderőt, a rejtett okot; elégedjünk meg azzal, a­mit látunk, a­mit tudunk. Tudjuk pedig azt, hogy ott, a­hol egy csinos nő hercegi házigazdájával egyidejűleg tűnik el, mindkettőjüknek megvan okuk az eltűnésre. Hogy honnét ered és mi ez az ok ? azzal ők tisztában lehetnek, de mi mindvégig hasztalan fárasztanók agyunkat. Az orpheumbeli tüneményszerű hölgy azonban nem áll egészen versenytárs nélkül. Az opera igazga­tósága megirigyelte Pertl­er, az Orpheum bérlő-igaz­gatójának dicsőségét és szintén szerzett magának egy tünde lényt. Neve »Mar ff­a,« kora bizonytalan, fog­lalkozására nézve orosz grófnő, ki — bár hercegi férjet kaphatna, — erőnek erejével grófi atyja egy jobbágyának akar a neje lenni. E szép szándék nem marad jutalmazatlanul. Marffát már a negyedik fel­vonásban agyonlövik. Csak félreértésből ugyan, de ez nem változtat a dolgon. Nehogy konfúzió keletkezzék, mindjárt meg­mondom, hogy »Marffa« az operaház legutolsó újdon­sága, mely közelebb színpadra került, aztán — chan­gez passez! voilà! — ismét eltűnt a repertoirról. A föntebb röviden vázolt szöveget Ede Coetlegon vét­kezte, a szöveghez írt zene pedig Hager lelkiismere­tét nyomja. Hager János álnév, mely alatt Hasslinger von Ju­assingen udvari tanácsos lépett a közönség elé. Polgári foglalkozása mellett a tanácsos ur zeneszerző is­ irt 1849-ben egy »Jolanthe« című operát s aztán néhány dalt, melyekről a kritika mi rosszat sem tu­dott mondani és e siker által felbátorítva, most megint a nagy zene terén tett kísérletet. Kísérlete által bebizonyítja, hogy kiterjedt zenei ismeretekkel bír, hogy képes felfogni nagy mesterek műveit és hosszú műkedvelői pályafutása alatt sokat tett magáévá azoknak erényeiből. Innét van, hogy »Marfia« minden jelentős­ áriájából Meyerbeer, Beethoven, Gounod és mások dallamaiból is zeng felénk valami s hogy minden, mi a műben jó, fölötte ismerős hang­­zattal bir. Eszembe sem jut a tanácsos urat plagiátornak nevezni; tudjuk, hála istennek, mi illik, és mint illem­tudó kritikus, csak annyit állítok, hogy a szerző ide­gen befolyás alatt írta művét. Nekünk, magyaroknak, nincs kellő kifejezésünk arra, amit »Marffá«-ról mon­dani lehet, a németek ily esetben azt mondják: »nach empfunden.« »Marffa« első előadása rendkívül fényes volt. Ily fényes néző társaságot még a bécsi opera is ritkán lát együtt, de ez első előadás valószínűleg az utolsó is volt, mert a mai második előadáshoz előre váltott jegyekért már visszaadják a pénzt a színházi pénztár­nál. »Marfia« tehát szinte amolyan tünde lény volt, a­ki megjelent a színpadon és aztán changez passez! voita! ismét eltűnt, csakhogy valószínűleg visszatér­­hetetlenül. Reméljük a legjobbat! Egy budapesti német lapból olvasom a rettentő hírt, hogy Bécs kocsmai múzsájának egyik, ha nem is legtehetségesebb, de minden­esetre legh­iresebb pap­nője nyomtalanul eltűnt Odesszából, ahol nővérével a kurta-szoknyás múzsa igéit hirdette. A szép népéne­kesnő ma még énekelt, elragadta közönségét; holnap aztán — changez passez ! voila! —eltűnt egy lengyel

Next