Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)
1886-11-21 / 322. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: BMKR Vasárnap, 1886. november 21.____________322. szám. Huszonharmadik évfolyam ............................................................8 írt negyedévre...............................4 írt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferev.dek-tero, Athenaeum-épület) küldendők. A két nem. Az úttörő a férfi mindig. Nyomán a nő könnyen halad. Azért ettől kérdezd : mi illik, S amattól: tenned mit szabad. A férfi útja zord, veszélyes . Örvény, mélység fölött visz el. A nő csak jót és szépet érez ; Hajában rózsaszált visel. A férfi otthonát felejti, Küzdvén hazáért, elvekét, Életharc jellemét kifejti, S ha könnyezik, a könnye vér. A nő szelíd, csöndes magányban Családi érzelmeknek él. Merengve jár, fák közt az árnyban . Szép arca így marad fehér. A férfi lélek hírt, hatalmat kergetve, napja perzselő. De mint a balzsam, mint a harmat, Üdít, gyógyít a szende nő. Reviczky Gyula. ---- A szegény Janka. (Rajz.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Mondják, megfüstöltette a levélkémet és más tartotta elébe, amíg elolvasta. Előbb hallani sem akart a látogatásról, de végre csak engedett. Mikor bejött, úgy elárasztotta mindenféle erős illattal a szobámat, hogy majd elájultam tőle. — Janka, — szólt ágyamtól öt lépésnyire megállva, — nekem pénz kell, pénz. Egy szót se feleltem neki, hanem kivettem a párnám alól egy csomó bankjegyet és odanyujtottam. A cukorfogóval vette át és sietett ki a másik szo-bábra, ott zsineget húzott az ablakon keresztül s arra aggatta szellőzés végett a bankjegyeket. Idától tudom ezeket a részleteket, aki dehogy hallgatott volna el valamit, amivel nekem keserűséget okozhatott. Akkor ez nagyon fájt nekem, sokat sírtam felette, pedig hát, most azt hiszem, mindez megint csak művészi különcködés volt tőle, és azok a művészek olyan finnyásak, olyan idegesek! Azonban az ügyek rosszul kezdtek állni, drámái, zeneüvei egyre buktak, képeit nem vette senki, pedig minden kiállításon ott pompáztak és még soha se tudta kivinni, hogy az operában felléphessen. Mindebben persze az irigység, a rosszakarat keze működött. Szemére hányták sokoldalúságát. A köznapi emberek, akik közül oly ritkának van csak egy tehetsége is, nem foghatták fel, hogyan lehet egynek olyan sok és ármányt, összeesküvéseket szőttek megbuktatására. A helyzet mind tarthatatlanabbá lett, a hitelezők nyugtalankodtak, törvényes lépésekkel fenyegetőztek s és,csak lármátne üssenek, kész voltam bármily nagy áldozatra. Ha szóltam volna Idának? neki volt pénze, s éveken át gondozta mindkettőnk vagyonát s mindig tett félre. De hát neki nem volt szabad tudnia a dologról, nem, neki legkevésbbé, mint gúnyolt, milyen kárörömmel nevetett volna bajunkon ! Még volt egy reményünk, az utolsó kártya, a fellépés az operában. Végre teljesült. Emilnek a királyt kelle énekelni Hunyadi Lászlóban. Nekem ez sehogy sem tetszett. Miért nem adták neki a címszerepet, hiszen tudta ő azt is, olyan szépen énekelte: »mi szép vagy édes Máriám« hogy mindig bántam, mert nem kereszteltek engem Máriának. Hanem hát azt mondták, a király szerepe magasabban fekszik, jobban kitüntetheti benne hangjának bámulatos magasságát. Szörnyű izgatottsággal láttam közeledni a fellépés napját, egész beteg lettem bele s mikor a nagy nap eljött, nem mertem elmenni a színházba. Már csak azért is otthon maradtam, hogy ne lássam az Ida vésztjósló arcát, aki, mint Emilnek minden eddigi kísérleteinél, akkor is a pessimistát játszta s én máig is azt hiszem, hogy az ő ironikus modora nagy oka volt.... no de ne előzzük meg az eseményeket. Otthon maradtam hát egyedül, de izgalomtól, láztól gyötörve, nem leltem sehol helyemet, jöttem, mentem egyik szobából a másikba. Olykor megálltam egy ablak előtt. Emilnek egy barátja megígérte volt nekem, hogy amint az első fölvonás bevégződik, eljön hírt mondani. Remegve vártam reá. Tavaszodott, szép, enyhe idő volt, ez alkony órában az utcán hullámzott a járókelők serege. Közönyös, majd vidám arcú emberek csoporjai haladtak el ablakom alatt s ez engem boszantott, azt szerettem volna, remegjen mindenki úgy, miként én remegtem. E közben telt, múlt az idő, nyolc óra lett s az én hírnököm még nem jön, ne lenne még vége az első felvonásnak ? De mi ez ? az utcán csoportosulás támad mindenki egy pont felé fordul.... felnyitom az ablakot kihajlok. . .egy sajátságos alakot látok szaladni, tarka, fényes magyar öltözetben, fején csillogó koronával, hátán hermelines-bíborpalásttal, amelynek uszályában mindegyre megbotlik sarkantyus sárgacsizmás lábaival. . . utána két szinházszolga hajadon fővel és nyomukban egy sereg sivitó utcagyerek. — Örült, meg kell fogni! — kiált egy hang a tömeg közül, mire tiz, száz torok hangoztatja: meg kell fogni! meg kell fogni! Szivem megszűnt dobogni, lélekzetem elállott, meg kelle támaszkodnom, hogy ki ne essem, össze ne roskadjak, ő volt, ő, Emil, rögtön ráismertem a vállára omló hosszú haj, az arcára mázolt festék dacára. Több kar nyúlt feléje, valaki meg is ragadta a biborpalástot, de szerencsére, a zsinórja elszakadt s mig a palást ott maradt a merénylő kezében, Emil berohant a kapun és becsapta azt maga után. A tömeg közt ezalatt magyarázva jártak körül a szinházszolgák, mire egyszerre harsány hahota támadt ... Én lehunytam szemeimet, nem birtam meg(V.) Milyen fényes név került e sötét gyászkeretbe ! A ki látta őt dicsősége tetőfokán és saját elragadtatásainak eleven emlékéből tudja, hogy ki volt a színpadon, s a ki ismerte — mint e sorok írója — évtizedeken át s szemtanúja volt annak is, hogy mije volt, férjének, szépirodalmunk e büszkeségének, azt sokkal mélyebben meghatotta halálának szomorú hite, semhogy művésznői és női kiválóságáról teljes képet adhatna a megilletődés első órájában. A köz- és magánélet emlékeinek egész raja nehezedik e pillanatban tollunkra, midőn nincs többé az a nő, kit isten jó kedvéban adott a magyar színpadnak s a sors méltó társul csatolt egy nagynevű költőnkhöz. Annyira egyekké váltak ők dicsőségben, fényben, a magánélet kapcsaiban, hogy miután évtizedeken át megszoktuk örömmel és büszkeséggel írni le ez összekapcsolt szót: a »Jókai-pár«, tízszeres szomorúság arra gondolni most, hogy Jókainak nincs többé párja! A halott megdicsőülésétől mintegy az élő szomorúságához kívánnánk fordulni könyeinkkel és vigaszunkkal, mert van elég okunk megkönyezni ily halottat, ki annyi időn át a magyar tragédia szemefénye volt s lehet bátorságunk a vigaszhoz is, mert a véget ért szép és nemes élet egyszersmind hosszú és szerencsés élet volt. Maga a művésznő is, úgyszólván, arra termett, hogy századunk legszomorúbb évtizedében, egy lesújtott nemzet vigasztalója legyen, mert ugyanakkor, midőn az önkény vas hatalmú nyelvünket összetiporni törekedett, ez a nő a színpad bűvös világában az édes hangzású anyanyelv szeretetére buzdított s midőn hangversenytermekben a Vörösmarty »Szegény asszonyá«-ról harangszerü hangon szavalá: »S ha van isten mennyországban, nem imádkozik hiában!« . s akkor sok reményevesztett szívben ébreszté föl a hitet, s hogy a miért akkor minden jó magyar lélek imádkozott, az az imádság nem hangzik el hiába. Chateaubriand azt mondotta Rachelről, hogy harminchét millió francia közt legszebben beszéli a francia nyelvet. Ugyanezt mondhattuk mi magyarok el Jókainéról. Milyen erélyesen hangzott az ő nemes, egyszerű, lelkes pathoszában ez a nyelv akkor, midőn a nemzetnek nem lehettek politikai szónokai s az ékesszólás nem virágozhatott máshol, csak az egy színpadon. A Jókainé halála élénken eleveníti föl e bús idő emlékét mindazokban, kik átélték ama politikai nagy éjszakát és sötét égen látták ragyogni a nemzeti műveltség akkori csillagait. A nő és férj egyaránt a legtündöklőbbek közé tartoztak: amaz a tragédiákban, emez a regényekben. Laborfalvi Benke Judit volt a művésznő lányneve. Atyja , laborfalvi Benke József az úttörő színészek egyike, ki a mellett igen képzett, művelt ember volt, ismerője a klasszikusoknak, alapos értője a francia nyelvnek, ki a »Rákóczi Ferenc emlékiratai«-t is első forditá le nyelvünkre s mivel azt kinyomatni nem volt szabad, kézirati másolatban terjesztő több jó ismerőse közt. Az atya hosszú éveken át megunta járni a vándorszínészetnek akkor még igen rögecses pályáját s visszavonult a színpadtól több mint hetven évvel ezelőtt, de nem tért vissza eredeti szülőföldjére , a székely Háromszékbe, hanem Miskolcon települt le, hol a katholikus lányiskola buzgó tanítója lett. Ott, az Avas tövében, született lánya, Judit, ki deli alakú, klasszikus arcélű, barna szép lánynak serdült föl s már korán a színpad világáról álmodozott. Atyjától öröklé a hajlamot, mely hivatása felé vonzotta. Hiába inték szülei, hogy az a tarka világ annak szép csupán, a ki nézi, nem annak is, a ki benne él: a fiatal lány vágyódását nem lehetett elriasztani. Miskolcon akkor már rég volt külön színház, melyben jó társulatok játszottak s igy a lányka fejlő szenvedélye tápot kapott. Az apa nem is ellenkezett többé vele s mivel gyermekkora óta jó barátja volt Döbröntei Gábornak, ki a budai játékszín egyik igazgató-jaként működött, ehhez hozta fel 1833-ban, bemutatva a szép növésű és hangú leányt. Fölléptették, de természetesen csak kis, kevés szónyi szerepekben. Elfogult volt, nem érezte otthon magát, s Fáy András, a másik igazgató, abban a véleményben volt, hogy nem sok lesz belőle. Maga az ifjú lány is, ki Laborfalvi Róza névvel játszott, hinni kezdé, hogy csalódott: a színpad nem neki való ! Oly jelenség ez, melylyel nem egyszer találkozunk a híres tragikai színésznők életrajzában. A naiv, lírai színésznők, ha nincs is valami redkívülibb tehetségük, egy kis elevenség, természetes báj és fürge vérmérséklet mellett már a pálya elején könnyen boldogulhatnak, mert hisz rendesen magukat játsszák szerepeikben. Egészen más a magasb drámai színésznők pályakezdete. Hogy hősnők lehessenek, ahhoz testileg, lelkileg izmosulniok kell, ami pedig évekbe kerül. Itt is úgy van, mint a növényvilágban : a legerősb fajtájú élőfák fejlődése a leglassúbb; de ha egyszer kifejlettek, erősebbek is a sudaraik s gazdagabbak, terebélyesebbek a koronáik. A mi fiatal színésznőnk tehát elkedvetlenült a pályakezdet nehézségeitől s mivel tehetségének szárnyai még nem voltak kibontva, úgyszólván reményt veszítve tért vissza szüleinek házába. De az első kedvetlenségek múltával, a régi álmok ismét fölébredtek szivében és agyában s mivel az erős vágy is olyan, mint a türelmetlen hitelező, ki nem hagy addig békét, mig ki nem elégítik, mikor a lány anyja elhunyt, ismét csak visszatért Budára és igyekező tagja lett annak a kitűnő színtársulatnak, mely aztán a Pesten fölépült nemzeti színházba költözött át. Köztük volt Egressy Gábor is, ki szintén borsodmegyei (Alacskáról való) lévén, teljes rokonszenvvel buzdítgatá az eleintén félénk, tartózkodó fiatal lányt, aki már egyegy szerepben a tehetség szikráit éreztető. Akkor a színpad erői előtt nem állt nyitva a világ úgy mint most, nem igen láttak példányokat, nem járhattak külföldre, maguk voltak a maguk fejlesztői, mesterei. A »játékszín« hősnője Kántorné vola, egy erős szenvedélyű, pathószú, de némileg ma.