Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)

1886-11-08 / 309. szám

enni. Az efféle angyali kisasszonykákból van elég választás. Majd választ nekem egyet a nagymama! Egészen egykedvűen, nyugodtan beszélt. Fel­tűnően jó hatással volt rá a hűvös éji levegő. (Folyt. köv.) A fal tövében. (Francia novella.) J. Montet elbeszélése­ . (Vége.) IV. Okt. 10. 1870. »Kedves Mariem ! Chateaudunbe vagyunk be­zárva : a poroszok tizenkét ezren, mi tizenkét százan vagyunk. De azért dél óta verekszünk, pedig most már hét óra. Mi, én, Pierre és egy Cornelius Lambert barátunk a pályaháznál az előcsapatban vagyunk. Egy toll, egy kis tinta és darabka papír fekszik előt­tem. Felhasználom azt az alkalmat, hogy ezt a pár sort firkantsam neked. Várjon megkapod-e? Ma éjjel igen érzelmes sonettet írtam a holdhoz. Elküldöm neked holnap, ha a poroszok fel nem döntik a tinta­tartómat. Öleld meg helyettem és Pierre helyett is az öregeket, a te Andréd, ki forrón szeret.« Kedd. Drága öreg apó és anyó, meg te kis Marie! — Azt hiszem meg leszünk verve, hanem azért ne nyug­talankodjatok, én már eddig nyolc poroszt küldtem a másvilágra és utolsó töltényemet még nem lőttem ki. Szegény Frankóink meg van boszulva. Isten áldjon meg kedves öregeim,ne nagyon sokat sírjatok. Apropos: Marie kezét oda ígértem Andrének, ha haza megyünk? Ha? ? Ne tagadjátok meg: jó unokafiacskátok. Pierre­ Chateaudun (Eure-et-Loir) okt. 18.1870. Kedves Joem! Nekem ne küldj c­ekket. Többé nincs szükségem pénzre. Holnap meghalok. Húszezer dollárt küldj a francia ambulances-hoz és ezer dollárt B-be Lougre Mariénak . . . Násznagyul ígérkeztem, de nem tudom, hogy elmehetek-e. Számadásomat ezzel berekesztheted. Viszontlátásig a — más világon. Testvéred Cornelius. — Hohó! Azzal, hogy megírtuk levelünket, még nem tettük meg kötelességünket. Hogy fogjuk hely­ükre juttatni ? — A posta fel van égetve, — jegyezte meg Cornelius. — A postatisztek is halál fiai, — folytatá Pierre. — Még­is csak kell találni valami módot! — kiálta közbe André, nyakát dörzsölve. Egyszerre homlokára csapott. — Eszmém van, jutott valami eszembe ! — Micsoda ? — A tábori kórház itt van a külvárosban. — Nos ? — Ismerek egy sebészsegédet nantesi barátaim közül. A veres kereszt jó ajánló levél; nagy kilátásai vannak, hogy kijuthat. Hozzá viszem a leveleinket. — A tábori kórház ötszáz méternyire van, — mondá Pierre. ■—­ Addig százszor megölhetnek! — Oh, nem, százszor nem, hanem egyszer bizo­nyára megölni neki! — igazitá helyre az amerikai. — Egyre megy. Csak előre! Összeszedte hirtelen két barátja levelét, kiug­­­­rott az ablakon és eltűnt. , — Bravó kicsikém! — mondá Pierre, mikor csodálkozásából magához tért. — Derék fickó meg lenni!­­— erősíté Cornelius komoly ábrázattal. Künn a lövöldözés, mely pár percig pihenőt tartott, őrületes módon újból kezdődött. A pályaház kőfalánál egy bomba pattant szét és szörnyű pusztí­tást tett; azután fütyülő golyók, gránátok reszketet­ték meg a levegőt. A zaj, lárma, recsegés-ropogás fok­­ról-fokra nagyobbodott; rémséges és terjesztette szét szárnyait e hely fölött. — Nyomorult fickók ! Nem pukkannátok meg mérgetekben ? — kiáltá Pierre. — Körülfogtok eny­­nyien, de a nagy hősiesség ! Volna csak kezem ügyé­ben egy golyószóró, hogy mindnyájatokat a pokolba küldhetnélek. Hogy ropogtatják a dióikat a rongyo­sok ! Nyomorúságos pattantyúsok !... Holnap lássá­tok meg mivé lesznek ágyúitok. . . Holnap... Egyszerre, amint az ablak felé fordult és el­szánta magát, hogy húsz golyó is repüljön testébe, felkiáltott: — A gyávák, nyomorultak, tüzes kanócokkal gyújtották fel a várost! Valóban, a külváros szélén, baloldal felé, nagy lángnyelvek csaptak fel és nyaldosni látszottak az eget­— Ez a sátán tüze! — kiáltá Pierre. — Soh­sem láttam ily gyors pusztítást. — Nem a sátán, — viszonzá Cornelius csende­sen, — a petróleum okozza a nagy tűz neki! — Azt hiszi ? — Én bizonyos megvagyok, jól ismerem, én is árulni petróleumot. — A haramiák ! Egyéb se hiányzott! — kiáltá Pierre. Zordonan, de elszántan, egymás mellé sorakoz­tak ; a trombita visszavonulót fújt. A franc-tireurök körül voltak kerítve a vasútnál. A parancs a város felé vonulást rendelt. Pierre és Cornelius utolsókál maradtak, foly­vást az ablakot nézték, melyen Andre kiugrott volt. — El nem mehetünk, mig a kicsike meg nem érkezik, várjuk meg! — kiálta Pierre. Cornelius fölemelte fejét és gondolkodni lát­szott. Várakoztak, az éjen át a lövöldözés mindin­kább fokozódott. A poroszok alig lehettek kétszáz méternyire. A ropogó tűzben, mely az egész láthatárt megvilágította, ördögi módon emelkedett a kétségbe­esett harcolók ordítozása. Nem telt bele öt perc, már meg is érkeztek. Pierre és Cornelius egy tapodtat sem mozdul­tak helyökről. Hirtelen fekete árnyként jelent meg valaki az ablaknál. — Itt a kicsike! — kiálta Pierre. Az árny ingadozni kezdett. A nyitott ablak pár­kányán bebukott. — Jajj, istenem! — hallatszott. Pierre egy szökéssel odaugrott s felkapta An­­drét, mint valami pelyhet. — Meg van neki sebesülve ? — kérdé Cor­nelius. Bizony ! Meglehet, agyon is lőtték!. . . No, szegény Marie! Jól megőriztük a vőlegényedet! Andre felnyitotta még egyszer szemét. — Pajtások! — mormogó elhaló hangon. A levelek jó helyt vannak. . . elmennek, meg is érkez­nek küldetések helyére. .. Hanem ti meneküljetek! Pierre, mondd meg Mariénak utolsó lehelletemig sze­rettem !.. . Fussatok, fussatok ! — Hova fussunk ?. . . Ha téged is elvihetnénk? Nélküled nem megyünk! Fölkapta Andrét, de a kicsike följajdult. — Haszontalanság! — mondá Cornelius. — Útközben fogja meghalni magát! — Akkor hát, — szólt Pierre, — én vele ma­radok ! — Én is nem elmegyek! — dörmögé Cor­nelius. Alig múlt egy perc, már fegyvercsörgés hallat­szott s egy csapat német rontott be a pályaházba. Az ajtókon, az udvari bejárón át, mindenünnen özönlöt­tek be. A lángtenger kimondhatatlanul borzalmas világítással szolgált eléjök. Amint meglátták a három franciát, el akarták fogni, Pierre és Cornelius karjukat összefonva, épen a fal tövében akarták elhelyezni Andrét. A poroszok betoppanásakor fegyver sem volt kezökben. — Franc-tireurök! — mondá egy tiszt felis­merve egyenruhásokat. Aztán oda kiáltott katonái­nak : »Előre!« Pillanat alatt körbe fogták a fegyverteleneket. — Pajtások . . . kezet . . . mindjárt meghalok! nyöszörgő André. Majd felsóhajtott: »Marie, nem lát­lak többé!« A két franc-tizeur derékon fogta a kicsikét és még egyszer lábra akarta állitni a fal tövében. Hiába álltak mellette. A poroszok nekik szögeztek fegyveröket. A tiszt fölemelte kardját. André megsiklott, Pierre vállára borult, szeme lecsukódott. — Nézd csak Cornélius, úgy látom a kicsike meghalt ? — Nem tesz semmit, mi sem élünk már na­­gyon sokáig! — kiáltott Cornelius. — Éljen Franciaország! — harsogá Pierre, a holt Andrét karjai közt tartván. — Le a poroszokkal! — dörgő az amerikai. A porosz tiszt most mérgesen emelé föl újra kardját és a­hány fegyver volt, mind eldördült. A há­rom hős ott rogyott le egymás mellé a fal tövében. Száz embert lehetett volna megölni ennyi golyóval, még­sem öltek meg többet, mint e hármat, meg Mariét, az öregeket; a száz sorra sem lesz szükség, még a jó Cornelius Lambert ezer dollára sem talál gazdára, a­ki fölvegye. Vége — volt, nincs! Szépfaludi. A s­z­e­g­é­n­y é­s gazdag. (Szász Károly h­itszónoklata.) (—1) Tegnap folytatta Szász Károly ref. püs­pök a két hete megszakított hitszónoklati sorozatot a társadalmi válaszfalakról, melyek között igen erős az is, melyet a vagyonkülönbség okoz. Bár gyakori az átmenet a szegény és gazdag között, az ellentét annál élesebb a végletekben. A templomi beszéd alapigéjét a bibliának a gazdagról és a szegény Lázárról szóló ismeretes példázata képezte, mely kiválóan illik e tárgyra. Bármily nagy is a különbség, bármily nagy is a válaszfal a szegény és gazdag között, mégis akad­nak helyzetek, melyek, mikor a gazdag szegénynek látszik, a szegény pedig gazdagnak. A bibliai gazdag, ki­költözék biborba, bársonyba s mindennap jól lako­­zék vala«, minden kincse árán sem birt megvásárolni egy órát sem az örökkévalóságból, s meghalván, a pokol gyötrelmeit szenvedi, mennyivel szegényebbnek látszik a szegény Lázárnál, a kit a halál fölszabadít­ván a föld nyomorúságai alól, örök boldogságot élvez az Ábrahám kebelében s szerfölött gazdagnak látszik a földi gazdaggal szemben. Tehát nincs szegény és gazdag közt lényeges különbség, ha van, azt nem a vagyoni különbség okozza, hanem a társadalom felfo­gása, mely ünnepli, nagyra nézi a gazdagot, lenézi, megveti a szegényt, mintha a világ is elferdítve tar­taná, azt, a­mit a biblia mond: a kinek vagyona van, megsokszoroztatik s a kinek kevés van, elvétetik és a gazdag mindég gazdagabbá lesz, mig a szegény alig bir megélni. Az egyik százezer szüli a másikat, az egyik millió a többit, mig a szegény alig bírja ten­getni a maga és övéi életét. A gazdag adja a tőkét. A szegény a munkát és igy a befektetés egyenlő, de nem egyenlő az osztozás. Gyárakban, bányákban eze­­ren keresik keserves munkával kenyerüket s az év végén a gazdag tulajdonos nagy összegeket nyer, mig a szegény munkás ott van a hol az év elején, vagyona nem gyarapodott, mert hiszen keresménye csak napi szükségeire elégséges s ha meghal, nyo­morban hagyja hátra övéit, így fizet a világ a gazdagnak s igy a szegénynek. Máskép az evangélium, mely azt mondja, hogy »boldogok a szegények, mert övék a mennyeknek országa« és hogy »könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint gazdagnak a menny­országba«. Ne értsük azonban félre a biblia eme sza­vait : »Isten nem akar különbséget tenni szegény és gazdag között«, hanem csak figyelmeztessük a gazda­gokat, hogy őket a kincsek csábjai könnyen meg­foszthatják a túlvilági jutalomtól s vigasztalják a szegényeket, hogy e földi nyomorból boldogabb vi­lágba jutnak. Nincs tehát lelkileg oly nagy különb­ség a gazdag és szegény között, csupán külső lényeg­telen, s igy nem csak érintkezhetnek, hanem egybe is olvadhatnak s a vizsgálódás tárgya csupán az lehet, hogy mikor szegény a gazdag és mikor gazdag a szegény. Szegény a gazdag, ha miként a bibliai példázat gazdag embere, elfeledkezik a gazdagság adójáról, el­feledkezik kötelességeiről, hogy minden gazdagságát isten adta, s épen úgy el is veheti. Szegény, nagyon szegény a gazdag, ha mindarra, a­mit bir, nem kéri s nem nyeri ki isten áldását. De még szegényebb, két­szerre szegény a gazdag, ha megfeledkezik embertár­sairól, ha nem tudja és nem érzi, hogy minden em­ber csak annyit ér, a­mennyit az emberiségnek hasz­nál, a mennyi jót tesz, ha midőn nem is tudja hová tenni nagy jövedelmeit, nem gondol a szomszéd sze­gényre, ki nyolc gyermekével küzd a nyomorral. De még szegényebb s háromszor szegény az a gazdag, ki elfeledkezik lelkéről s nem gazdagítja azt, ha nem tudja, hogy a gazdagság és a jól élés még nem a va­lódi boldogság, hanem hogy mindez hitvány fény. Balgatag számítás az: a lelket meghagyni szegény­nek, mert a lélek szegénysége az, mely igazán bol­dogtalanná tesz. Szegény tehát a gazdag, ha megfe­ledkezik istenről, embertársairól, s a maga lelkéről, mert eljön a halál s a sír olyan szűk hely, hogy abba a világi kincsek nem férnek bele, hanem megmarad a puszta lélek, melyet ha nem látott el kincsekkel, egy elveszett élet gyötrelmeiben szenvedi a pokol kínjait. De ha ilyen szegény lehet a gazdag, lehet-e vi­szont a szegény is gazdag ? Lehet. Lehet istenbe való bizalma által, hiszen mindig szegények voltak gazda­gok a hitben, melyről a dús hamarább megfeledkezik mint a szegény, s az ember mindig erősebb a nyomor, a csapások, a szenvedések ellenében, mint a gazdagság­gal szemben és a kinek rossz a lelkiismerete, tudja, hogy nem a testi nyomor az, mely legszegényebbé te­szi az embert. A szegény ki bízik istenben, hogy hol­nap épen úgy megtartja, mint megtartotta ma, gazda­gabb sok gazdagnál, ki aggódik a holnap miatt. Sze­gényeknek prédikálták az evangéliumot, a­mi fényes tanúbizonysága annak, hogy isten előtt egyenlő a szegény a gazdaggal. Ki volt szegényebb Jézusnál, mégis ki volt nála gazdagabb boldogságban, mert ő érezte, hogy az Atyával közös, s ezen istentudat tette boldoggá. S ez az istentudat képezi a testi szegény legnagyobb kincsét. Gazdag lehet továbbá a szegény a megelégedés által. Lázár megelégedett a gazdag asztalának morzsalékaival s vágyait oly szűkre szabta, hogy azoknak teljesülniök kellett. Mi sem tesz na­gyobb különbséget az emberek közt, mint a szükség. A gazdagnak nagyok a szükségei, s ha azokat néha nem töltheti be, nagyon szegénynek érzi magát; míg ha a szegénynek korlátolt kívánságai néha teljesül­nek, gazdagnak érzi magát. Ha a szegénységet és gazdagságot középfokra szállítanék, mennyivel in­kább szegény lenne az előtti gazdag és gazdag a hajdan szegény. Ha a százezreket költeni szokott gaz­dagnak csak ezer forintot adnának, oly szegénynek % — 2256

Next