Fővárosi Lapok, 1887. január (24. évfolyam, 1-30. szám)
1887-01-14 / 13. szám
Péntek, 1887. január 14. 13. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. az. I. emelet. Előfizetési dij: fél ívre.............................8 frt. Ujje térrre ...... 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Tizenhat év után. Nagy hírű tudor, bölcs Ítész Azt mondta : tedd le kontár ! S eldobtam ifjú lantomat Ott. . ott a szent romoknál. íme, nincs többé oszlopom ! Kiáltok mély keservvel, íme, út nélkül állok itt Avatlan két kezemmel! Jöttek mosolygó emberek És mint a többi törpét, Csapongó, szárnyas lelkemet Simán igába törték. Gyakorta lázított a vér: Ne tűrd el, bontsd ki szárnyad ! Meglendítettem. Új dörej : Csak vissza, told a jármát. Hát jól van ! S toltam emberül, Dicsértek értte szépen. Szegény anyámra gondolok : Övé lesz majd a bérem. Nem lett övé. Elment, ahol Nem érez több keservet. Nem mondja többé villogón : »Eldobja azt a verset!« Év év után temetkezett, Dér hullt az ifji hajra. Temettem én is gyászomat Szegényes földi bajba. Nyomor, sötétség utamon, Eszméim is csak árnyak, Mutattam némán, szomorún Erdőnek, vadvirágnak. Erdő nem zúgott, rám hajolt, Virág mosolya nem fájt. Biztattak engem nyájasan : Zenditsd meg azt a »szent fát.« Nem, nem ! Késő , susogtam én Lehervadt szenvedélylyel, Mig jött az én kis hű felem Mosolygó kék egével. Hozzám hajolt, egygyé simult Álmommal, életemmel. Ringass el engem , kérve kért, Rég alvó énekeddel. Az angol könyvpiacról. (»Public life in England by Philippe Daryl, translated by Henry Frith and revised by the author. London, Routledge.«) Saint Yvon érdekesen és avatottan ismertette a »Fővárosi Lapok« tárcájában a francia könyvpiac viszonyait. Nem lesz érdektelen, sem pedig hazai állapotainkra nézve tanulság nélküli dolog egy pillantást vetnünk a Manche csatorna másik oldalára, hogy lássuk, mi módon terjednek el a bámulatos angol irodalom termékei az olvasóközönség különböző rétegeiben. Hogy e tekintetben különbségnek kell lenni a két ország közt, első tekintetre világos. Anglia a megcsontosodott arisztokrácia, Franciaország pedig a megtestesült demokrácia ; ennyire különnemű talajon a szellem lényének kisugárzása és a tömegekbe való behatolása sem mehet egyformán végbe. Nem csekély eltérés szülő oka az a körülmény is, hogy Franciaországban (a fénytani hasonlatnál maradva) csupán egy fényforrás létezik, mely az egész országot megvilágítja . Páris, míg az angol főváros korántsem dicsekedhetik ily kiváltsággal. Majdnem valamennyi francia könyv és fontosabb szemle vagy újság Párisban jelenik meg. London, óriási lakosság és élénk tudományos és irodalmi élete dacára, sem magaslik ki Oxford, Cambridge, Edinburgh, Glasgow fölött annyira, hogy e vidéki központoknak a jelentéktelenség színvonalát kellene képviselniök. Az ok nagyon egyszerű, az előkelő angolok nem találnak élvezetet abban, hogy mintegy megkövesedett fővárosiak legyenek s a nagyvilág és székváros bűvös köréből ki ne szabaduljanak. Ügyeik, bajaik szükségessé teszik, hogy egy ideig Londonban tartózkodjanak; de mihelyt elvégezték dolgaikat, hátat fordítanak a nagy kő és füsthalomnak ; a kereskedő, tudós, ügyvéd siet villájába; a földbirtokos főnemes többet él a park környezte countryhouseban, mintsem a Berkeley Square vagy Belgravia palotájában. Az érdeklődésnek tárgya nem lehet tehát kizárólag a főváros, mint Franciaországban a minden életet abszorbeáló Páris ; a vidéki városok is bírnak fontossággal.A következmény az, hogy Franciországban a vidékiek egyátalán keveset olvasnak, míg Angliának békés falusi vagy vidéki otthonaiban a könyv az időtöltésnek igen kedvelt eszköze. Az angol mindent olvas és nem csupán angolul. Az alsóbb osztályoknak a »paper«, a rendkívül olcsó és így mindenkinek hozzáférhető újság szolgáltatja a szellemi táplálékot. A könyvek és szemlék költségesek ugyan, ötször-hatszor drágábbak mint Franciaországban, de mégis általánosan elterjedettekké teszi azokat egy sajátságos intézmény, mely az angol szellemi életnek ép oly eredeti, mint fontos külső vonása: a »circulating library.« Látogassunk el délután négy és öt óra között a londoni Oxford Streetbe, hol Mudie könyvkereskedése található. Fiatal lányok és koros hölgyek, hordárok és inasok jönnek-mennek könyvcsomagokkal hónuk alatt. Kocsik robognak föl és megállnak Mudie nagy ■csarnoka előtt. Oly élénk a sürgés-forgás, mint akár a tőzsde bejáratánál. Csupa előfizetők vagy ezeknek küldöttjei okozzák e nagy mozgalmat. A Mudie boltja némileg kölcsönkönyvtár, de nem oly értelemben, mint a mi ilynevű intézeteink ; nagyszerű mind berendezése, mind tartalma tekintetében. Angol, francia, német, spanyol és orosz művek vannak ott fölhalmozva óriási padlás és pincehelyiségekben. Magát a csarnokot hosszú betűkkel jelölt asztalok lepik el, melyek mögött a segédek egész serege foglal helyet, hogy az előfizetők átadhassák a visszahozott és elkérhessék az új könyveket,melyek címeit szócsövön át kiáltják a tulajdonképi könyvtárba, honnan elevátorokon érkeznek a segédek kezeügyébe.Nem is szükséges a könyvek végett Muchehez fáradni. Szétküldi ő azokat saját kocsijain vagy vasúton hetenkint egyszer, a 18—20 kötetet szépen tartókba csomagolva, melyeket csak ki kell cserélni. Ily módon nem csupán ócskaságok jutnak el az olvasó közönséghez, mint minálunk,hanem kivált az irodalom legújabb termékei, melyek Muchenál 20, 100 sőt — a mű fontosságához képest — több ezer példányban vannak készletben. Az előfizetési ár borsos, négy guinea (negyven forintnál több) évenkint, de az angol családapa nem sajnálja e pénzt, habár ő maga a klubban olvashatja a legújabb könyvet, szemlét, »magazine«-t, mert azt akarja, hogy neje és leánya is követhesse az irodalom mozgalmait. Az a négy guinea mintegy önkénytes adó, melylyel az intelligens angol hozzájárul az irodalom felvirágoztatásához, és melylyel megszerzi a művelt ember által nem nélkülözhető szellemi élvezeteket. Látható azonban, hogy a circulating library, bár magasan fölötte áll a minálunk divó kölcsönkönyvtárnak, épúgy, miként ez, sőt még nagyobb mértékben elfordítja a közönséget a könyv vásárlásától. A kiadók — hacsak nem kiváló irodalmi jelenséget hoznak a könyvpiacra, csupán a circulating librarykre és olvasóegyesületekre számíthatnak, szóval nem adhatnak túl fölötte sok példányon. Innen ered az angol könyvek magas ára, melynek mintegy igazolása végett igen finom a papiros és elegáns a kiállítás. Különösen pedig a circulating library befolyása nyilvánul abban, hogy a szépirodalmi művek több kötetesek, mert a tömeges keresletnek csak úgy lehet eleget tenni, ha az egyes kötetek külön többeknek kölcsönözhetők egyszerre. Franciaországban, hol a közönség vásárolja a könyveket és olcsón kíván azokhoz jutni, a kiadók az egykötetes regényeket fogadják S fölvettem újra lantomat, Azóta egyre csendül. Ringass el engem, kérve kér, S foly, foly a dal szivemből. Jékey Aladár. -—^=»@-38=---- A régiek és újak. (Elbeszélés.) Írta Vereskövi. (Folytatás.) És ime, Volf Tivadar cselédei csodálkozva látták, hogy urok egy napon szépen felöltözve, elhagyja, bottal kezében, a kastélyt. Elment végig az utcán, csöndes, mélázó lépésekkel haladt a Tisza felé; azután visszatért s megállott az özvegy Bánfay Zdenkoné kerítése mellett. Ezután minden estefelé megtörtént ez. Volf Tivadar szomorúan nézett be öregülő szemeivel az özvegy házának módosult kerítésének nyilasain. Mint midőn a levélhullató ősz megsárgítja a mezőt s sötét múlandóság lehe lepi meg a tájat, oly szomorú volt külseje a háznak. A vakolat a ház, a tornác faláról már majd mind lehullott; a megrongált zsindelytetőn egyhangúlag kopácsolt a bogárszedő madár s minden koppantására egy-egy elavult zsindely csúszott le az elhagyott, begyepesedett udvarra. A szőllőző, melyet még valamely régi ős ültetett az ablak alá, s mely szétnyúlt ágaival bejárta már az egész ház elejét, támasz nélkül, szomorúan csüngette le ágait, sötét árnyékkal fedve a leszakadozott ablakokat. Néha megjelent egy öreg asszony — a Bánfayak öreg cselédje — az udvaron, tett-vett ott valamit, azután bezárta maga után az ajtót, mint mikor az ősi sírbolt ajtaját teszik be. Csend, bánatos csend ült a házon, az udvaron, a kidőlt kerítésű kerten. Volf Tivadar sokszor nézett e kerítésen keresztül az udvarra. Úgy tetszett neki, mintha a kastélybeli ősanya arcképe itt lebegne legtisztábban előtte; úgy tetszett neki, mintha az a bánatos ifjú hölgy itt csengene legjobban, itt könyörögne a békéért, bocsánatért. Százszor tette már kezét a kapukilincsére, és százszor visszaborzadt attól. És nem tudott meg sem nyugodni. Ez az élet így, neki, aki csak szeretni tudott, oly nehéz volt. Kellett neki egy szív, melybe bánatát általöntse. És egy csendes este benyitotta azt a kaput. Csodálatos halk hangon hangzott lépése a tornác felcsuszamlott tégláin. Ott mosogatott valamit a konyhában az öreg cseléd. Bámuló szemekkel nézett a belépőre. — Vájjon beszélhetek-e az öreg tekintetes aszszonynyal? — Hát mit beszélne azzal az úr ? Nem tud az beszélni. Menjen be, ott fekszik az ágyon. Wolf Tivadar benyitott. Valóban ott feküdt az ágyon. Révedező tekintettel bámulta a belépőt. És mikor megismerte Wolf Tivadart, fölemelte ép balkarját, és azt sebesen forgatva, fejét emelgetve, az indulattól remegő hangon mondaa azt, amit mondani tudott: — Tama te . . . Tama te . . . Volt Tivadar pedig leült ahhoz az alacsony ágyhoz támasztott zsámolyra s megfogta az öreg aszszony hadonázó kezét. — Asszonyom, tekintetes asszonyom! Ne ingerelje magát. Nyugodjék meg. Nem azért jöttem, hogy tehetetlen állapotában most visszadjam a sértéseket, melyekkel a múlt időben illetett e helyen. Elfeledtem azóta sokat.Eljöttem csak azért, hogy elmondjam, mily nyomorultak vagyunk mi mind a ketten. — Tama te . . . Tama te . .. — Eljöttem, hogy elmondjam önnek aszonyom, tekintetes aszonyom, milyen hideg, elhagyott a bánfolyási kastély ; hideg, elhagyott ez udvarház is, mert saját magunk kevélysége dobta ki azokat, kik ezeket s hanyatló napjainkat melegítették volna. Ön asszonyom, eldobta magától az ifjút, mert ön tekintetes asszonyom kevély, gőgös volt; én eldobtam magamtól ifjú leányomat, ki jó, kedves és szép volt, mert büszke, bosszúálló, elkapatott voltam. És nyertünk büszkeségünk börében elhagyott öregséget, gyámtalan életet, szomorú s kietlen napokat. Eljöttem asszonyom, elmondani, hogy talán elég is volna már mindezekből ennyi! — Tama te! Tama te ! — Mit ér nekem a világ minden kincse, mit ér önnek nemesi címere most ? Nem boldogabbak sen-