Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-26 / 84. szám

hogy e röpirat elolvasása után még azok is, kik alá­írásukkal kötelezték magukat a Matlekovicsra való szavazásra, mindannyian azt fogják kiáltani: »Éljen dr. Morzsányi Károly!« Azt hisszük, hogy e cél elérésére más irmodort, más hangot, sőt más gondolkozást is kellett volna vá­lasztania. Emberi természet, hogy a­kit túldicsérnek, az ellen előbb utóbb kíméletlenül kelnek ki, (tapasztalta ezt nem egy elkényeztetett, agyontömj­énezett politikus, író és művész.) és emberi természet az is, hogy a­kit meg féktelenül ócsárolnak, megtámadnak, annak pártját szokták fogni olyanok is, kik különben alig törődtek vele. Sokan lesznek a főváros polgárai közt, kik e röpfüzet elolvasása után azt fogják mondani: végre is akarjuk vagy nem Matlekovics Sándort képviselő­nek, az az egy bizonyos, hogy ő minden pártfogolás nélkül, saját erejéből, tanulva és küzdve, a hivatalos pályán sok szolgálatot téve emelkedett ama magas állásra, melyre — ma még nálunk — a polgári osz­tályúak közül vajmi kevesen juthatnak. Hát a munka ilyen emberétől és a polgárok köréből és a polgárok nevében kell-e minden érdemet elvitatni ? S helyes-e a szemrehányás, mely emlegeti a nagy fizetést, a munka külön jutalmát, holott a demokratikus igazság az, melyet különösen a munkás polgárságnak illik vallani, hogy a munka érték, s ha a nagybirtokos búzáját, házi ur a lakásait, kereskedő az árucikkeit nem adja ingyen, az ügyvéd sem pörölhet, az orvos sem gyógyíthat, az államtitkár sem szolgálhat ingyen. Ellenkezőleg művelt államokban büszkeség dolga, ha valakinek szellemi munkáját nagy anyagi jutalomban részesítik. És vájjon a budapesti államtitkár-e a hi­bás­abban, ha az országos kiállításnak — fél esztendőn át az egész ország főgyönyörködésének — végre is deficitje lett, holott világkiállítást sem rendeztek sehol a­nélkül, hogy rá ne kellett volna fizetni ? S Matleko­vics Sándor-e az oka, hogy a silokszéra ellenében Franciaország sem boldogul ? A röpfüzet nagyon elhibázta dolgát, midőn a célon annyira túl lőtt. Pedig találhatta volna a célt is. Mint mindenki, úgy a Matlekovics működésében is van hiba és hiány, a­mit bírálni és kimutatni lehet. Személyi tulajdonaiban szintén lehet. És még ha nem is volna: a szavazat forrása nem a tekintély, hanem a bizalom. Juthatott valaki érdem szerint magasra: a választó­polgárságnak joga van az érdekeire nézve hasznosabbnak vélt, bár kisebb állású és működésű jelöltre adni szavazatát. Jól választott mindenkép, ha jellemes ember, meggyőződéssel bíró férfi nevét tűzte a zászlóra. Küzdhet mellette hévvel, a szó és írás minden nemes fegyverével. De mennél derekabb ember a jelöltje, annál kevésbbé szorul arra, hogy ellenfelét, az igazság rovására, ócsárolják. Mert ez is a választás tisztasága ellen van. Nem csak pénzzel lehet vesztegetni, hanem valótlan szóval is. Nem csak a hordó üzen hadat a józan nézetnek, hanem a személyeskedő, ócsárló röp­füzet is. Ne mételyezzék ilyenekkel a gondolkozást, ízlést és a polgári jogok eleven gyakorlását. Mert ez nem illik ! 610 — — A francia melegen megszorította a kezét. Ezzel a kézszorítással örökre megnyerte a Claus szívét; ezt az a szegény elhagyatott árva fiú soha sem felejtette el. Majd hosszan hallgattak. A dán törte meg a csöndet. Úgy érezte, hogy kötelessége m­ost már neki is bizalmasnak lenni vele. — Kicsiny gyermek voltam, midőn elvesztem szüleimet. Nekem nincsenek boldog emlékeim; az anyátlan árva élete fagyos ; az igaz, hogy egy öreg nagynénémnél laktam, ki szeretett, de nem volt anyám. Aztán az is elhalt. Azóta senkim sincs. A természet és könyveim érdekelnek csak. Látod, (most tegezte először Charlest,) én annyit vesztettem éle­temben, hogy most már csak nyerhetek. Bár beval­lom, félek az élettől, félek az emberektől. Hiszen min­den csak káprázat. . . nem ismerünk semmit és sem­miről sem vagyunk bizonyosak. A­mi ma hatott ránk, fog-e érdekelni holnap ? Küzdjünk-e olyan eszmékért, melyeket tán nem is ismerünk . Az embert szánom, mert küzd, legtöbbször szenved, ez az érzelmi oldal. Az intellektuális ? Mit tudom! Tanulok, teszek, mind­ezt azért, hogy egyszer kiérdemeljem az örök nyugal­mat. Bár bevallom, arról sem vagyok bizonyos, hogy jogomban van e a tett, mert ki biztosít arról, hogy ez által hozzá­járulok a haladáshoz ? Charlesnak tetszettek a Claus szavai, bár csak részben értette meg. Charles nem sokat méregette azt, a­mit tenni akart: ment egyenesen abban az irány­ban, melyben szenvedélyei ragadták. — Azt tegyük, a­mit a lelkünk legmélyén lap­pangó belső szózat­súg, hogy meglegyünk, úgy hogy ideáljainkat elérjük, vagy legalább megközelítsük. Én tudnám, hogy mely irányban érvényesítsem magamat, csak végeztem volna már. — E percben a »Marseil­laise hangzott föl. — Hallod, hallod e hangokat. »Allons enfants de la patrie!« a dicsőség napja elér­kezett : a hazáért, Franciaországért élni, halni. Meg­lobogtatva fejünk fölött a három színű zászlót, oda­állni a csapatok élére s ágyuszó, dobpergés mellett rohanni előre, sivitó golyók, éles szuronyok között, föltéve mellünkön a ruhát, s oda kiáltva a prussien­­nek: erre, ide. .. . , de csak azután miután megküz­­döttél velem. A két tartományért, a francia Rajnáért, a francia világuralomért, s e háromszinü zászlók árnyában kikiáltani újra a nagy elveket, kiegyenlítve a világot, testvérekké tenni az államokat, hogy benne testvérek legyenek az emberek, szív szívén, kéz kéz­ben. ... s az egész világban az ideál fénye világí­tana. .. . betölt­enék a nagy eszmék, melyekért élek, a melyekért halni szeretnék: »Szabadság, egyenlőség s a testvériség!« A Marsellaise és a fiú hangja össze­vegyültek, az óriási terem visszhangzott, a francia szeme lázasan villogott, sötét fürtjeit felborzolta, ajkai néha dühtől vonaglottak, aztán a lelkesedés ismét átszellemesültté tette arcának kifejezését, majd megragadva Claus kezét, megrázta erősen. »Ezért vagyunk a világon, és én látom az irányt, melyben az én utam halad.« E pillanatban a dán érezte, hogy káprázik e fiú szeme; de mindegy e káprázatért magáért becsülte őt. A ki így álmondja el a világot, azt érdemesnek tartotta barátságára. VI. Másnap háromkor Ch­arlesnál találkoztak, a kinél az orosz segélyegylet titkárnője is volt. Applet­­scheieff Iwanowna Mária, középtermetű vállas leány, széles arc, tompa orr, erősen kiálló pofacsontok, fel­vetett szájszélek, gömbölyű áll; arckifejezését csak szürke mély szemei mentették meg. E szemekből el­lentétes érzelmek sugároztak ki; titokszerű lélek lehet az, melynek ilyen tüzei vannak. Széles homlokát félig elfödte rövidre nyírt haja. Fején, dacára a tavaszi napsugaraknak, prémes kucsma volt. — Applets cheseff Iwanowna Mária... Jensen, — mutatá be őket Charles. — Ön dán ? kérdé Mária, egyenesen Claus sze­mei közé nézve, miközben erősen megrázta kezét. — Koppenhágában születtem. »Szép város, pár hetet töltöttem ott, midőn hazulról menekültem. Ugye, ez utóbbi mondat külö­nösen hangzik!« — s hangosan fölnevetett, nevetése nyers, keserű volt s betöltötte az egész nagy szobát. Claus nem tudta, mit feleljen. — Barátnőm, Mária, politikai száműzött, s nem akart Liberiában meghalni, így jutott ide. Alapjában hasonlók az elvei az enyéimhez. —– mondá Charles. — Óh nem, barátocskám, ön még fiatal, nagyon fiatal, de adjon egy cigarett­et, meg egy pohár cognacot, nagyon száraz a torkom, sokat beszéltem a délelőtti gyűlésen. — S a tanulónő lassan felhajtotta a kívánt cognacot, aztán cigarettára gyújtva, végig dőlt egy kereveten és keresztbe téve lábait, folytatta az elkezdett kérdést. — Ön csalódik, jó francia, én nekem nevetségesek az ön elvei. Hiszen ön egy Don Quijote csak úgy, mint egész fajtája. Levegőből akar­nak tündér­palotákat építeni, a­nélkül hogy a meg­lévő társadalmat (e tökéletlent, de mit mondok: ezt a mérges fekélyt) elpusztítanák. Önök álmodoznak, az önök ereiben vér helyett bordeauxi és champagnei folyik, s a mellett érzelegnek mint ostoba irócskájuk: Jean Jacques. — Mária őszinte, mint mindig, — vágott sza­vába a francia. — Mint mindig, úgy ma is igaz akarok maradni. Az igazság, de csak a kézzel fogható igazság az én istenem. A ti álmaitokat annyiban sem veszem komo­lyan, mint e füstfellegeket! — Álmainkat, mondod ? de hát mit nevezel igy álomnak, mit ideálnak. Már tegezték egymást; a nő helyére a pajtás lépett; annyira elmerültek a theóriákba, hogy még így is elfelejtkeztek a convenciókról. — Ideálomat akarod tudni . Gyermek! Az én ideálom az a kézzel fogható valami, a­mire kézzel fogható tettekkel törekszem a magam és az emberiség érdekében. — Emberiség, mondod........és közted és az emberiség között nincs semmi ? — Van. A konvenciók. De végre is ez ma van így. Az emberi fajták.. .. vagy jó, nevezzük a ti általatok emlegetett néven: a haza, el fog pusztulni csakhamar. Végre is ez ostoba, ez nem tudományos. Emberi fajok­, nincsenek. A kalmük és az európai között nincs annyi igazi különbség, mint a rattler és a pincsi között. Emberek vagyunk mind és élünk az emberekért, kivált magunkért. Lárifári... haza! Az éremnek van más oldala is: a fajszeretet fajgyű­­lölséggel jár. Voltam én is (tíz évvel ezelőtt, fiatal leány koromban) Slavophil; orosz, szláv egységről, szláv kultúráról álmodtam. Ma belátom, hogy elkés­tünk. Mire mi jutnánk az uralomra, ez alatt már Európa elpusztul; vagy pedig tudományos áramlatok hatása alatt keletkezett világbirodalom egy kis része lesz; a gyenge, a műveletlen fajtákat elpusztították a műveitek, az erősek. ... s ezek aztán egyesülve már akkorra megalapították a világbirodalmat. Ekkor végre emberek leszünk. Az emberiség lesz a nemzet neve. Gyermek, bámulsz ? Eredj, nagy bolond vagy.. de öt óra, megyek a gyűlésbe. Elébb azonban ülj le s verd el a Marseillaise-t! — A francia most vissza­fojtott szenvedélyének a zongorán engedett szabad folyást. Egész erővel játszott s mellé teli torokkal énekelte a dalt. Mária gúnyos mosolylyal ajkán nézte; aztán nevetve igy kiáltott fel. »Allons enfants de la patrie« belefüstölt az éneklő fiú torkába, megvere­gette vállait s kiment a szobából. Claus bámulva nézett utána. (Folyt. köv.) A távozó veterán. (Komáromi Alajos.) (T.) A nemzeti színházban ma lép föl utoljára az ápril elején már nyugalomba vonuló Komáromi Ala­jos­, ki huszonnyolc év óta áll az intézet szolgálatában s mindössze negyvenkét esztendeig volt színész. Ez évekből csak hármat töltött a színpadtól távol, egyet mint honvéd, kettőt mint besorozott katona. Mert résztvett a szabadságharcban s meg is szenvedt értte. Békés­ Gyuláról való, hol 1825-ben született s atyja derék polgár volt. Iskolai tanulása után, 18 éves korában jött Pestre s el-eljárva a nemzeti színházba, nagy örömmel nézte az akkori nagytehetségű tagok: Szentpétery, Egressy, Fáncsy, Bartha, László, különö­sen pedig Lendvay játékát. Ez utóbbi volt akkor a fiatalok és a nők kedvence: deli szép alak, romantikus hévvel és édes, érzelmes szóval. Komáromit is ő lel­­kesíti föl arra, hogy színészszé legyen. A Pázmán Mihály társulatához 1845 májusá­ban szerződött Zala-Egerszegre s erőteljes alakú, barna hajú, erős hangú ifjú lévén, csakhamar »amo­roso« lehetett. Igyekezett mintaképét, Lendvayt meg­közelíteni, vagyis az ő stíljében játszani. Mikor 1848-ban sok színész fogott fegyvert, ő is elment a bánáti táborba egy csapattal, de még nem lévén ren­des katona, visszajött Pestre s mint vendég lépett föl a nemzeti színházban, először a »Bánk bán« szerepé­ben mutatva be magát. Mikor a herceg Windischgrätz serege a főváros felé közeledett: fiatal színészünk Deb­recenbe ment s beállt az ottani »vörös pántlikás«-ok közé. Nagy szál legény lévén, a Balmazújvároson szemlét tartó Kossuthnak is föltűnt, ki azt jegyzé meg: »Vagy kétszázezer kellene ilyen.« A szabadság­­harc leveretése után, mint honvédtisztet besorozták a Hohenlohe-ezredbe s elvitték Laibachba. Nem volt ez neki gyöngyélet s mikor ő felsége egyszer szemlét tartott Adlersbergben a csapatok fölött, esetleg őt is megkérdezte, hogy mint érzi magát ?, ő teljes őszin­teséggel felelte: »Lehr schlecht, Euer Majestät!« A tisztek siettek ő felsége tudtára adni: »Ein eingereich­ter Honvédofficier.« A fejdelem megvigasztalta: »Wird schon besser gehen.« Mikor kijött a rendelet, hogy besorozott tisztek ötszáz forinttal megválthatják magukat, Csernovics Péter, ki áldozatkész pártfogója volt a színészeknek, Komáromit kiváltotta. Folytatta aztán pályáját Aradon, Debrecenben, Kolozsvárit, Kassán, sat., s jó nevet szerzett magának. Meghívták szerepelni 1858-ban a nemzeti színházhoz is s mint Kean és Moor Károly mutatta be magát, majd 1859-ben mint »Othello« tetszést aratott. Mikor már nem vált Lendvay, rendes taggá lett 1859 ápril­ilsején. Hős szerelmes szerepeket azonban csak né­hány éven át játszott s korán átment az öreges alakok ábrázolására, néhányszor játszva »Lear király«-t is. Megnősülvén,­­neje Bayer Karolina egykori ta­

Next